Délmagyarország, 1968. október (58. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-13 / 241. szám

Vincze András AZ IGAZI HOBBI Senkise mondja, hogy nem magyar szó a hobbi. A probléma is az, a kóperálás is az, és még ezeregy más szó, mely nélkül nem teljes az életünk, levegői se tudnánk venni nélkülük. Ám a hobbi e parazita szavak között a császár. A hobbi széles körű jelentéséből csupán egyet emelek ki, s ez a gyűjtő hobbi. A naiv gyűjtő hobbija például a gyufacímke, a pipa, a dugó, az acéltoll, a kalap, az éjjeliedény. Az okos hobbista ilyesmiket nem gyűjt. Az efféle szemét az amatőröknek való, akik boldog vigyorral loholnak haza újabb szerzeményükkel és egyáltalán — ez szamárság. A profi hobbista határozott céllal gyűjt. Vasat. Követ. Lécet. Szöget. Bádogot, Téglát. Zsanért. Üveget, Sódert. Kátránypapírt. Vályogot. Gerendát. Ajtót. Enyvet. Meszet. Munka után bejárja a várost, amit lát, begyűjti zsákjába, mely estére püffedten súlyosodik a bicikli csomagtartóján. Nem vet meg egy féltéglát sem. Személyesen ismertem egy ilyen profit, el is mentem hozzá, hogy megkérdezzem, hová rakja ezt a sok vacakot? Hiszen akkor még azt képzeltem, hogy a hobbi afféle szamár időtöltés, menekülés a feleség elől, vagy ilyesmi. Esetleg az ősi gyűjtögető gazdálkodás atavisztikus maradványa. Nagyon tévedtem, jó, hogy elmentem a léc- és kőcipelőhöz. Vaskerítés mögött, tágas telken néhány fa, középen egy sátortetős családi ház, hátul disznóól, cslrkeól, fáskamra és egy kupacban diribdarab lécek, téglák, csövek. No lám, itt kint raktározza szerzeményeit, pusztítja az idő. Lehetséges, hogy csak addig érdekelte a gyűjtés, amíg ide nem ért vele? Persze, a felesége nem engedte becipelni a szemetet a házba. Nagyon okosan. Otthon volt Meglepett — milyen fiatal! Barátságosan beinvitált Leültünk, nézegettük egymást. Mosolygott. — A hobbisták táborában kitűnő névnek örvend — kezdtem bele. — Ennek örülök. De ha jól meggondolom. jobban szeretném, ha elfelednének. — Hogyan? Elfeledni? Soha. összerezzent, merően nézett rám. Nehéz lélegzetet vett, de azért leslukkolta valahogy. — Valaki félreértette tevékenységemet? Hiszen megette volna azt a gerendát az eső. A tégla kutyának se kellett, magam bányásztam össze. Vagy talán az ólomcsövek? Hiszen a csöveket az árokban találtam, elveszthette egy teherautó. — Senkise érti félre a tevékenységét. Szó sincs róla. Állát dörzsölgette, zavartan pillantott rám. — Felejtsenek el, kérem. Tegye meg nekem, nagy szívességet tesz ezzel. Nem leszek hálátlan. Van egy ruhára való fekete angol szövetem. Akarja? Az öné. Álmélkodtam. — De uram, mondom, hogy ön nagy hobbista, ezért is jöttem. Feltűnt nekem emberfeletti szorgalma. Ember, mondtam néha magamnak, te is követhetnéd ezt a példát. De tudja — nem szeretem a téglát, például, nincs hová tegyem. A feleségem még csak eltűrne néhány tucatot a konyhában, hogy kedvembe járjon — de egy napon elhordatná. Nem, ez nem neKáldi János IDEGENBEN Távol az otthoni fáktól, az enyéimet őrző temetőtől, egy folyótól, amely múló, nyárias, kis énekeket súg nekem ropom, ropom — szinte megállás nélkül — az idegen utal, egykedvűen. Egy hete még, hogy eljöttem, s a lélek, a szív már rosszul érzi magát, s kezdi a vitát ezzel a forró kő-ezüst vidékkel, az úszó, fáradt, délutáni éggel, amelyen nem mennek az ismerős, könnyű felhő-dáliák. Csak egy hete még, hogy nem jön elém a dohányszínű utca, s nem játszanak az est piros zsurlói a nagytemplom falán s máris fájdalmas-nagyra nő bennem valamiféle — alig megnevezhető — hiány. Csak egy hete még — nem több! — hogy nem látom a kopár vasúti töltést, mely elnyúlt az égbe sétáimon; csak egy hete még, hogy úgy viselem — akár egy másra-szabott inget — az éjszakám és a nappalom. Leülök egy kőre, s arra gondolok, ami elmondhatatlan, amit száz révületben-született, csodás költemény sem [mond el igazán. Megtépte a szél, mintha haragudna rám, és én motyogom, motyogom ezt a szót: hazám. kem való — de csodáltam az ön nagy szorgalmát Egyszer egy fürdőszobaajtót vitt a hídon, az ajtó félig kinyílt, és láttam az ön arcát. Soha ilyen boldog emberi mosolyt. Jól érezte magát akkor, ugye? A nagy hobbista felugrott, elvörösödött. — Azt az ajtót kilökték az utcára, a Bécsi körúton, kérem, még valaki elvihette volna. Egyszerűen kilökték. Hallott már ilyet? Leült, maga elé nézett. — Nézze, uram, lesz ami lesz. Majd csak kimászok belőle. Tegye, amivel megbízták. — Kimászik belőle? Nem értem. De mondja csak, az a kevés léc, kő, cső és egyéb kacat, ott kint a sarokban — ez az egész? A többi hova lett? Emlékszem, az Oskola utcából esténként parketett gyűjtött. Kár volt kitenni szegény parketett az esőbe. Felpattant, kiabált. — Nem tettem ki, nézzen a lába alá, itt vain! Lebámultam, itt lenne? Nem értettem. ö tovább idegeskedett — A mész is itt van, az ajtó is, minden — jöjjön, jöjjön, ez az. Fürdőszobaajtó. Elcsüggedt. — Építésztechnikus vagyok. Egy házat akartam. Két év alatt sikerült. Minden itt van, amit összehordtam, látta a vaskerítést? A Széchenyi téri régi kerítés. Haha, ezt is összehobbiztam. Látta a két eperfát? Egy markológépkezelő kiásta nekem, hazahozta. Ez volt legnagyobb szerzeményem. És most gyerünk. — Hová? Egészen kábult lettem a rámzúduló meglepetésektől. — A börtönbe. — Téved uram, szó sincs börtönről, ön a legnagyobb hobbista, akit ebben a városban láttam, — Tehát tévedés volt Bocsánat Merengve nézett ki az ablakon, majd felhívta egy szivattyús kútra figyelmemet — A szomszéd. A gazember, Látja? Vadonatúj. Megelőzött. Félórát késtem, uram. Ma az enyém lenne. Töprengve nézte a szivattyús kutat, terveket szőtt, miként lehetne megkaparintani. Sóhajtva vetette el az összes terveket — hobbista nem gyűjt hobbistától. Kizárólag az államtól. — De ha titokban marad a dolog. 1. — szólt Hantos —, hát istenem ... — Titokban?! — jajdultam fel. — Hiszen az asszony férje tud az egészről! — Az asszony férje tudja, hogy te szereted az asszonyt? Hevesen bólintottam: — Igen. De ez még semmi.., — folytattam megtörten —, valahogyan a feleségemnek is a fülébe jutott a dolog... De köztünk marad, ugye Gyuszikám ? — Hát nem ismersz? — kérdezte enyhe nehezteléssel a hangjában. — Szomorú az élet... — tette hozzá sóhajtva, hogy további vallomásokra buzdítson. — Most már láthatod, hogy van okom a bánatra. Ez a helyzet valósággal őrjítő ... Szeretek egy férjes aszszonyt, akinek a férje tud a dologról. És tudja a feleségem is ... — És mit szól hozzá? — Igyekszik jó arcot vágni az egészhez. Meg aztán ... Nem, ezt már neked sem mondhatom el... De nem, igenis tudd meg, hogy hova jutottam! A feleségem azért tud jó arcot vágni az egészhez, mert ő is szeret valakit. — Hát ez kétségbeejtő ... — suttogta —, Jóskám, el kell válnotok ... Nincs más kiút... Hiszen beleőrülsz 1 Ismered az asszony férjét? — Igen. — Milyen ember? — Rendes, tisztességes ember. Olyan, mint én. — Hat beszélj vele. Kérj tanácsot tőle. — Ugyan minek? Mit mondhat nekem, amit én nem tudok? Látván, hogy Hantos Gyuszi már egészen magánkívül van az örömtől, magára hagytam, s roskadozó léptekkel utamra indultam. m Egy héttel később Annus hazaérkezett végre. Megvártam az autóbusz végállomásánál. Kipihentnek láttam, bízott is valamicskét, de nem volt jó kedve. Boldogan cipeltem haza a bőröndjeit, de éreztem, hogy valami nincs rendben közöttünk. Vacsora közben alig beszélt néhány szót, kérdéseimre röviden és szabatosan válaszolt, mintha kicserélték volna. Csak vártam, vártam, hogy majd előrukkol' végre azzal, ami bántja. Előrukkolt. Vacsora után tudniillik nagyon egyszerűen és minden indulat nélkül azt kérdezte: — Mikor költözöl el? Megdermedtem. Mi történhetett vele? Miért költözzem el? — Mert nem élek egy emberrel, aki a szép Lujza kedvese. — Ki az a szép Lujza? — Hogy lásd: mindent tudok, még ezt is megmondom. Kávéfőző a Váci utcában. Két gyereked van tőle. Egy fiú és egy lány. A vitát, amely most következett, nem ismertetem. Elképzelheted. Előbb nevettem, aztán dühöngtem. Veszekedtünk, sírtunk, esküdöztünk. A szomszédból át is szóltak, tudod, leválasztott lakás, minden esküdözés áthallatszik. Éjfélre végre megtudtam, hogy Annusnak egy nyaralótársa, bizonyos SzÖkényiné beszélte tele a fejét mindenféle badarsággal. Szökényinéről sikerült metudnom, hogy a Tél utca 72-ben lakik. Taxit hivattam. — Édes fiam — mondtam Annusnak —, azonnal megyünk Szökényinéhez. — Éjfélkor? Megbolondultál? Fél egykor felcsengettem Szökönyinét. Elnézést kértem a zavarásért, s megkértem, mondja meg, kitől értesült a szép Lujzáról. SzÖkényiné előbb kertelt, aztán látta, hogy emberölő kedvemben vagyok, hát megmondta, hogy haza jő ve telük előtt, vasárnap fent járt nála Tulpitz Erzsi nevű barátnője, tőle hallotta a dolgot. A két gyereket Tulpitz Erzsi egyébként nem mondta, azt ő csak úgy gondolta, mint valószínűséget. Hol lakik Tulpitz Erzsi? Márga utca 3. Reggel háromig nyomoztam. Jártam egy Benkovics nevű kőfaragómesternél, egy Berhidai nevű precíziós műszerésznél Kőbányán, valami Schrottmann nevű iparművésznél a Sashegyen s még egy-két helyen, melyekre már nem emlékszem. No, mindegy. Reggel háromkor egy bizonyos Tokodinéhoz értem, aki a Nagymező utcában lakott. — Kérem — mondtam el gépiesen a mondókámat itt is —, valaki egy gyalázatos pletykával feldúlta a házasságom nyugalmát. A pletykát ön is terjesztette. Kitől hallotta, hogy én egy született Oppenheimer grófnővel folytatok viszonyt? (Közben ugyanis ide jutottunk.) S most elhangzott két szó, egy név, amitől azonnal kigyulladtak fejemben az összes lámpák. Tokodiné ugyanis Hantos Gyuszi nevét említette. Hát persze! Hantos Gyuszi! A többi már csak kevéssé érdekes Hajnali fél négyre hazaértünk, reggel hétre kibékültünk. Másnap azzal az elhatározással mentem be a hivatalba, hogy Hantos Gyuszit kihívom a folyosóra és megpofozom. Nem tettem meg, egyrészt azért, mert ki tudja, mi mindent mesélt volna megveretésének okairól városszerte, de nem tettem meg azért sem, mert valójában okom se volt rá, Ö. szegény, nem tehetett arról, ami történt. A pletykát ugyanis én kezdtem. S igy jöttem rá a tanulságra, amelyet ezennel átnyújtok neked: aki másról pletykát terjeszt, ostoba és megvetésre méltó. De annak sincs valami sok esze, aki önmagáról fecseg. 4. — A történet nem rossz — mondtam Jóskának, amikor a végére ért —, talán lesz is valami haszna, ha megírom. — Nem bánom — mondta —, de ez esetben nagyon kérlek, a neveket végig változtasd meg. Tudod, hogy mennyi mindenfélét beszélnek az emberek... Minthogy úgy gondoltam, ebben késégkívül igaza van, kérését készséggel teljesítettem. Erdélyi Mihály festményei SÁROSPATAKI UTCARÉSZLET LÁDAGYÁRI BEJÁRAT BEJÁRAT A K1KÖIŐBE ÁRAD A TISZA