Délmagyarország, 1968. szeptember (58. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-01 / 205. szám

SZEPESI ATTILA VERSEI © CSILLAGNÉZŐK ® MÁJUSTÓL MÁJUSIG lovak nyihognak csillagok a végtelen-tég füsthazában kiáll egy kéz egy arc ragyog emlékeim ennem és innom adtatok szobámba befalaztatok hogy áradtatok szólítatlan valaha-május lombzene virág most kék utak nyílnak Városok jegenyék csúcsán csillagok ívelnek át és mi az örök csillagnézők titkok tudói itt állunk sugarasan tudva hogy ember ember fia lesz bár ordasként karmot növeszt örökli félmillió év mindent-élni-akarását és hite-fosztva letépve megtaposva kivár ha kell új millió évet egy örökzöld virágzást Elviharzik a barbár május a tavasz a felleg-koszorús ünnep Jaj ki adhat föloldozást vándormadár-szívünknek Tépettek vagyunk elesettek vagyunk Micsoda vész tombol köröttünk történelmi cirkusz tülekedés Fölfelé törekszik örömre-fényre tipródik minden kegyetlenül A gyönge a bámész ütötten ágál vergődik aztán alulkerül Nincs ellankadás Viharok tépnek Nappalok sodornak tovább Hová lesz hamvas mosolyod-álmod Lecsonkoltan leng a virág Menyasszonyi ruhád a hószín elejti gyöngyét megfakul Arcodra hajnalok homálya városok füstje-korma hull Hol a kék ünnep kézfogások dübörgő táncok boros szavak őrlő napokban sovány reménnyé görcsös mosollyá foszlanak Reggeltől estig ez a gyilkos iram dobogtat ez sodor Éjjelenként riadtan ébredsz Szorongó szavad hallgatom Én is ütött kölyök vagyok csak Olykor kegyetlen kétszínű Arcom kendőzi hallgatás ellobbanó ború-derű Pedig tudom nehezebb évszak köszönt Az ősz ez Majd fehér falkáival zúdul a fagy Kormos varjakkal száll a tél Együtt leszünk s ez az igazi próba jaj nem a viharos tavasz a völgyet-elözönlő virág-pántlikás ricsajos A végső összetartozás próbája Nem a szó nem a test láncol de erósebb ösztön föloldhatatlan végleges szövetségbe Itt nincs már násznép Honnan hová nem kérdezik Egymást támasztva egymást emelve lépünk egy újabb májusig ét éve talán, hogy Galambos Lajos: ők ketten egyszer Sehneczi Tóth János művész fotói: Az oslói Vigeland szoborpark bejáratánál — Itatás — Ezt ls rendbe kell hozni, fiam. Már majdnem mindenkié takaros a faluban. Ez se legyen itt csúfságnak. Mert még az éjszakában sem tud elbújni, hiszen Villany ég a kaputok előtt. Ügy gondoltuk anyáddal, hogy az én fél házrészemet eladnám, ő meg a szőlőt. Elég nekünk az is, ami az enyémben terem. Aztán rendbeteszszük a házat. Van nékem egy jó kőművesmester cimborám a szomszéd faluban, megcsinálja az szépen ... — Gyertek már — hívogatott anyám az ajtóból, de Kő Antal még befelé ment, elmondta, hogy az öreg, félig elszáradt körtefát is kiveszi. Helyébe barackot ültet. Az hamar terem ... Ott bent, az asztalnál — amíg ettünk — elnézegettem egy kicsit. Magas, kissé görnyedt hátú, szikár öregember. Olyan, mint amilyen az apám lehetett volna, ha élne. Szájára csüngő deres bajuszáról, kezeféjével törölgette az ételmaradékot. Amikor a poharát emelte, anyámra nézett, s kínálta. Anvám durcáskodott, adta a rátartit. Fejével nemet intett Mondta, hogy szédül tőle. Nekünk is elég lenne már, s mintha a szeme fényével bátorítaná a jövendő emberét — szólj már. Kezdd el, ahogy illik, hiszen azért jött haza a fiam. Csak beszélgetünk — néz engesztelő tekintettel édesanyámra és újabb mondókába kezd. Gonosz nevethetnékem támad. De anyám int. Ki kell azt várni türelmesen, amíg Kő Antal szabályosan megkéri a kezét. Ez a pillanat sem várat sokáig magára: — Akkor — kezdi az öreg felállva és ünnepélyes hangon — mit szólnál hozzá fiam? Mert én... ugye tetőled kérhetem meg. Bizony én nem tudtam szólni. Megölelgettem okét, és kezüket egymásba fontam. Dávid József piszkosul összeverekedtek. Közeli rokonságban lévén, a pesti Szilasiék, mint rendszerint, ekkor is lent töltötték szabadságukat GáboréknáL Vasárnap a szülök arra riadtak, hogy a tömzsi Gábor, meg a nyúlánk Imre ordítozva tépi egymást Mindkettőjük fejéből patakzott a vér, mire szétválasztották őket — Miért verekedtek, átkozottak? De a két lurkóból nem lehetett kihúzni egy szót se... — Legalább azt mondjátok meg, ki kezdte? Az egyik így szólt: — Imre. A másik: — Gábor. Valahogyan ezen a nyáron, miattuk-e, vagy más okok játszottak közre, elhidegültek egymástól a szülők is. Két teljes esztendeig nem látogattak a vidékiek Pestre, a pestiek pedig vidékre. De aztán megint összemelegedtek, ahogy testvérekhez illik, s a két kamasz között sem volt azontúl semmi baj. Imre Pesten tanult a gyárban, az apja mellett, Gábort pedig beszervezték a gépállomásra. Tulajdonképpen Gábor most kapott először igazi szabadságot. A megyénél úgy számították ki, hogy aratás idején ő takarította be a legtöbb terményt Fizetésén felül még valami jutalom is ütötte a markát s el akarták küldeni üdülésre a Balaton mellé. De ő azt mondta: minek nekem a Balaton, megyek inkább Pestre, víz ott is van, s legalább szállásra meg kosztra nem kell költenem. Édesanyja persze feltarisznyázta, nehogy valamiben is hiba legyen, s Gábor egy péntek reggel sötétbarnán beállított a> nagybátyjáékhoz. Imre újjongva fogadta: — Remekül nézel ki! Én biztos nem leszek ilyen barna soha. — Gyere a kombájnra, majd ott leégsz. Ebéd után Gábor elkísérte unokabátyját a délutáni műszakra. Imre csak hétfőtől szándékozott szabadságra menni. Mielőtt indultak volna, Gábor ugyanazt az inget vette fel, amelyikben jött — Várj csak — mondta Imre —, ehhez a sötét bőrhöz mutatok én neked egy másikat S odaadta Gábornak a hófehér nylon ingét De hát más alkatúak voltak, akármennyire is illett Gábornak ez a patyolatfehér, a hátán megfeszült, szétrepedni készült, le kellett vetnie. Másnap bejárták a várost, hogy szerezzenek egy ilyen inget, ugyanilyen mandzsettagombbal, ugyanilyen kemény nyakkal, amit soha nem kell vasalni. — Este sörözünk rá egyet — mondta Imre a sikeres vásárlás után. — Az jó lesz. Este tizenegy tájban tértek be a közeli kerthelyiségbe. S mindjárt, ahogy beléptek, észrevették a társaságot. A fekete hajú nő három, nagyon is suhanc külsejű fiatalemberrel ült egy asztalnál. Közülük az egyik apró, vörös bajuszkát viselt. A nő őt csókolgatta. A látványt mindketten megfigyelték, Gábor hunyorítva kérdezte: — Milyen hely ez? — Itt mindig jó söröket mérnek. Kerestek egy asztalt, rendeltek, s valami csend ült közéjük. A sör jólesett. Újabb pohárral rendeltek, s Gábor a kerthelyiség világítóberendezéseit nézegette. A fényben remekül festettek a hófehér, mandzsettás ingben, tisztán és frissen borotválkozva. A második pohárba éppencsak belekóstoltak. Tekintetük átsuhant egymáson, úgy tűnt. a szavakból végképp kifogytak, hiába áll előttük a sör. Végre Imre felsóhajtott: — Kérdezhetek valamit? — Kérdezz. SOR ES LEPKE — Neked ls ismerősnek tűnik az a nő? — Ismerősnek. Aztán ismét csendben maradtak. Imre erőködve kutatott valami beszédtéma után, amiben megkapaszkodhatnának: — Gyűrhetted az ipart, ha jutalmat is kaptál. — Nem gondoltam jutalomra. — Nálatok tán megszabott műszak sincs? — Van. — Nem tartják be, ahogy hallottam. — Hát — mondta Gábor —, ha peregni kezd a szem, kimegy az ember éjszaka is. Nem nagy dolog. — Udvarolsz valakinek? — kérdezte Imre. — Nézelődik az embér. Ittak és rendeltek megint — Hát te? — kérdezte Gábor. — Én is forgolódok. — Forgolódni jó. Akkor odaért hozzájuk a fekete hajú nő és kettejük között megállt az asztal mellett — Hosszú — mondta Imrének. Gábornak nem mondott semmit csak a nedves tekintetét emelte rá? — Emlékeztek rám? — Nem tudom — mondta Gábor. Imre azt mondta: — Mért ne emlékeznénk? — Hát persze — csicseregte a nő —, miért ne emlékeznétek? Hét éve. Vagy annyi se? Én még akkor ősszel megszöktem otthonról. De hisz te ezt biztosan tudod, tömzsi. Megszöktem én, minek legyek otthon? Hallgatni az anyámat, hogy ilyen jól kell férjhez mennem, meg olyan jól? Kaptam miattatok akkor nyáron éppen eleget. Koszos suhancokkal kell neked fogózni? Megszöktem. Azóta még csak otthon sem voltam. Az én pofámat nem látták azóta, az biztos. intha nem lett volna egészen józan. A két férfi nem nézett egymásra, ujjaikkal a söröspoharat tologatták. — Ülök a krapekokkal — mondta a nő —, egyszer csak idenézek, mondom magamban, ezek a Hosszúék. Leülhetek? — Amazok mit fognak szólni? — szólt Gábor. — Ugyan, azokkal most jöttem öszsze. Délután vénebb pancserokkal ültem, nagy fifikás vagyak én. — Mindegy, kivel ülsz le? — kérdezte Imre. — És ha mindegy? — Szép dolog. — Tán rendőrök vagytok, vagy mi? Na, hát nekem jöhet a rendőr, nem estem a fejemre, dolgozó nő vagyok én. Anélkül, hogy valamelyikük is mondta volna neki, helyet foglalt kettejük között. Aztán megfogta Imre poharát s beleivott. — Rendeltek nekem valamit? — kérdezte. Gábor megemelkedett, hogy a pincér után nézzen, de Imre azt mondta: — Odaát nem rendeltek? — Egy korsót. Van azoknak pénzük, azt gondoljátok? — Pedig mi ketten akarunk maradni. — Ugyan már, ketten — mondta a nő. — Akkor is ketten voltatok. — Nem akarunk rajtad összeveszni. A nő nevetett: — össze tudnátok veszni rajtam? Kuncogott, ingatta a fejét: — összedobhatnátok ketten egy vacsorára valót. Gábor riadtan nézett Imrére. Mintha most fogta volna fel, kivel van dolguk. De mégis, talán az emlékek miatt, már nyúlt a keze, hogy intsen a pincérnek. Á táskád sincs ftt mondta Imre. — Meg a pulóvered. Ott van náluk. Néznek bennünket, várnak téged. — Persze, a táskám — mondta a nő. — Na, majd lelépek én tőlük szép csendesen. Elment Kissé bizonytalan volt a járása. — Szegény — mondta Gábor. Imre elhúzta » száját — Biztosan éhgyomorra Ivott — Meg akarod vendégelni? — Meg — mondta Gábor és szembenézett az unokabátyjával. — Jó — mondta Imre. — Nem tetszik, hogy meg akarom vendégelni? — Nem. — Akkor menj haza. — Nem megyek. — Verekedni akarsz? — Teveled? — Azért, hogy kisebb vagyok, nem vagyok gyengébb legény. — Én veled nem verekszem. — Rendelek neki — mondta Gábor. — Rendben van. Rendelsz neki egy zónát és egy pohár sört. Az egy tízes. Nem érdemli meg, dehát csak rendelj. A nő visszatért. Hozta a táskáját, meg a piros pulóvert — Tudjátok, mit mondtam a krapekoknak ? — Mit? — Hogy a bátyáim vagytok. — Bevették? — kérdezte Imre. — Na, és ha nem vették be, tehetnek egy szívességet Imre ivott, Gábor odatolta a maga poharát a nő elé. — Legalább egy hetest dobjatok össze egy zónára — mondta a nő. — Itt éjfélkor is lehet zónát kapni. — Honnan tudod? — Én ne tudnám? — Jó — mondta Imre, — Az unokatestvérem jóvoltából kapsz egy zónát, meg egy pohár sört és eltűnsz innen. Gábor megemelkedett — Hogy beszélsz vele? A nő nevetett: — Jól beszél és eltűnök, ne féljetek. Fáradt vagyok, ez az igazság, meg éhes. Sok dolgot lebonyolítottam én már ma, de egy vén kujon becsapott. Most itt állok megfürödve. Míg a megrendelt ételre-italra vártak, a nő tovább fecsegett: — Nem szoktam így lerobbanni, ne gondoljátok. Megnézhetnétek hétfőn, milyen lesz a hajam, Gyönyörű. És milyen napszemüvegem lesz, csodálatos! Lepkeszárnyú. Ezt én kigondoltam és meg ls lesz. — Miből? — kérdezte Gábor. — Hát a mai napból már nem — nevetett a nő. — Csakis a vasárnapból. Imre az unokatestvérét nézte. Szerette volna beléje önteni az akaratát De Gábor a három suhancot figyelte. A nő fecsegett akkor is, miközben evett. Már nagyon látszott rajta az ital. A pörkölt leve a blúzára csurgott, elkente, s nevetett azon is. Mikor végzett, Gábor megkérdezte tőle: — Kész vagy? — Csak még a sör. — Idd meg. Gyorsan. A nő, mintha parancsot teljesítene, úgy ivott. S akkor Gábor megfogta a karját, s visszavezette őt a suhancokhoz. — Vihetik — mondta, ztán fizettek és kimentek az utcára. Sokáig bandukoltak szótlanul. — Rossz kedved van? — kérdezte Imre. — Ugyan. Csak gondolkozom, hogy hét évvel ezelőtt képesek lettünk volna szétverni egymás fejét. — Hülyék voltunk. — Én még majdnem most is. — Nem baj — mondta Imre — Igyunk még meg valahol egy pohár sört. Kettesben. — Erre gondoltam én is. Fehér ingük még sokáig világított a hosszú utcán. *