Délmagyarország, 1968. augusztus (58. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-11 / 188. szám

1 VASÁRNAPI KÖlSV VSZEMLE A KÍNAI KÉRDÉS Roger Garaudy tanulmánya Az ünnepi könyvhétre jelent meg Roger Garaudy, a neves francia kommunista filozófus A kínai kérdés című könyve (Kossuth Könyvkiadó, 1968.). „A világ minden negyedik embere kínai... A XX. század utolsó harmadában senki sem lehet közömbös a kínai kérdés iránt" — írja Garaudy könyve bevezetőjében. Garaudy Kínáról szóló könyve kiemelkedik az eddig magyar nyelven megjelent ilyen tárgyú könyveik közül, mert a legszélesebben, a legmélyebben és leginkább elemző módon tárgyalja a kérdést Az eddig megjelent könyvek Inkább a kérdés napi politikai problémáival foglalkoztak, s nem hatoltak mélyre. A szerző célját a következőkben határozza meg: „Próbáljunk érteni és okulni". Nem elégszik meg a kínai állásfoglalások ismertetésével és azok következményeivel, hanem igyekszik ezek okait és elveit feltárni. Ugyanakkor hangsúlyozza, nincs olyan igénye, hogy teljes választ adjon valamennyi kérdésre, annál kevésbé, mert a problémák többsége még „cseppfolyós" állapotban van. A bevezető végén reményét fejezi ki, bárcsak tanulmánya ls hozzájárulhatna ahhoz, hogy „átkozódások helyett eljuthassunk a párbeszédhez". Darvasi István a könyvhöz írt előszavában helyesen jegyzi meg, hogy sajnos ez a jószándékú kívánság elkésett, mert a kínai vezetőkkel már rég nem lehet sem vitatkozni, sem párbeszédet folytatni. A mű három részre tagolódik. Az első fejezet: A szocializmus kínai modellje sajátosságának objektív feltételei, Kína történelme és struktúrája. Ebben a részben azt elemzi, milyen objektív okai vannak, illetve lehetnek a Kínában történteknek. Rámutat, hogy Kina fejlődése rendhagyónak látszik, a társadalmi fejlődés „öt szakaszos" elméletének sémájába nem gyömöszölhető be. Kínában valóságos rabszolgatartó termelési mód nem alakult ki és a kínai feudális rendszer is mélységesen különbözött a klasszikus nyugat-európai feudalizmustól, végül a szocializmusba való átmenet Kínában nem a kapitalizmus belső ellentmondásai harcának hatására ment végbe és a prekapitalistának nevezhető társadalomból közvetlenül a szocializmusra tértek át Mindezek miatt részletesen foglalkozik az „ázsiai termelési mód" problémájával, ennek sajátosságaival, maradványaival. Tárgyalja Kina félgyarmattá válását, azokat a módosulásokat, amelyeket a külföldi kapitalizmus megjelenése idézett elő a kínai fejlődésben. összegzésképpen megállapítja: egy igen keskeny parti sáv kivételével, ahol nagy városok és kapitalista viszonyok jöttek létre, Kina társadalmi szerkezete lényegében az ázsiai termelési mód maradványait megórző félfeudális és egyben félgyarmati ország szerkezete maradt. Ezután felteszi a kérdést: lehetséges-e és hogyan kell felépíteni a szocializmust egy prekapitalista társadalomból kiindulva, anélkül, hogy a kapitalista szakaszon áthaladna. A marxizmus klaszszikusaira támaszkodva erre igennel felel. Aláhúzza, hogy nem az az utópisztikus, ha egy prekapitalista termelési módból a kapitalista szakasz átugrásával akarnak áttérni a szocializmusra, hanem az, ha ezt az áttérést anélkül akarják megvalósítani, hogy a szocializmus építése közben végrehajtsák a kapitalizmus gazdasági feladatait — a felhalmozás feladatát, amely szükséges az ország iparosításához. Az első fejezet végén a szerző a következő megállapításra jut: „Úgy látszik tehát, hogy amit Mao Ce-tung a marxizmus »-kínaiasításának« nevez, nem azokból az objektív feltételekből fakad, amelyek kőzött Kínában megteremtették a szocializmust, hanem a szocializmus építésének szubjektív aspektusaiból, egy specifikusan kínai elmélet kidolgozásából, abból az akaratból, hogy a kínai "•modellnek*1 általános érvényt adjanak..." A második fejezet az objektív feltételekből kiindulva a kínai elmélet szubjektív feltételeit vizsgálja: a permanens forradalom és a kulturális forradalom kínai felfogásából. Abból indul ld, hogy a szocializmus építése Kínában — első szakaszaiban, egészen 1956-lg — nem adott alkalmat nagy elméleti vitákra. Majd jelentős teret fordít annak vizsgálatára, hogy mik voltak az 1958 táján keletkezett fordulat okai és ml a jelentősége. Ekkor határozták el a kínai vezetők a kommunizmus felé való haladás meggyorsítását. A prekapitalizmusból a szocializmusba való átmenetet felhalmozás és iparosítás nélkül akarták végrehajtani, s kiadták a „nagy ugrás" Jelszavát, majd létrehozták a „népi kommunákat". Mindez a gyakorlatban a régi utópikus kommunizmushoz való visszatéréshez vezetett, s kudarccal járt Ennek ellensúlyozására kidolgozták a türelmetlenséget és voluntarizmust igazoló Ideológiát: a „permanens forradalom" elméletét. A kínai vezetők az objektív valóságot figyelmen kívül hagyva a hangsúlyt egyoldalúan a cselekvés szubjektív mozzanatára, sót a szubjektivitásnak főként morális oldalára helyezik, s ez — mutat rá — a konfuciánus hagyományokban gyökerezik. Tehát antimarxista torzulással van dolgunk. Mao Ce-tung voluntarizmusa abban a két állításban fejeződik ld, hogy a természet korlátlanul átalakítható és az ember korlátlanul megváltoztatható. Ez utóbbit szolgálná a „nagy proletár kulturális forradalom", amely a párton belüli tisztogatást is célul tűzte ki. Végül is a hadsereg mellett, amely mindig jelentős szerepet játszott, nem maradt más szervezet, mint a vörös gárdák, továbbá Mao elnök és csoportja. A harmadik rész címe: A kínai modell elméleti és gyakorlati kivetítése. A nagy szakadás. Ebben foglalkozik a békés egymás mellett élésre, a háborúra és a forradalomra, a szocializmusra való áttérésre, a szocializmusra és az emberre vonatkozó kínai felfogással re ennek bírálatával. Végül megállapítia: „amiről e vita mélyén szó van, a dolog lényegét tekintve magának a marxizmusnak az értelme, a marxizmus elméleti és gyakorlati jelentése az ember jövője számára. Senkinek sincs joga kitérni e kérdések elől, sem kisebbíteni horderejűket". A fentiekben a könyvnek csak a leglényegesebb mondanivalóit, megállapításait, problémafelvetését Ismertettük. Ezenkívül még számos más kérdés is szerepel a marxista filozófus sokoldalú, s tudományos alapossággal dolgozó munkájában. Csépányi Dezső AZ IPARI MŰVÉSZETRŐL A korszerű ipari fejlődésnek, s a nagyüzemi tömegtermelésnek ma már nélkülözhetetlen feltétele az ipari művészet. Az ipari művészet rendkívül széles körű fogalom, s talán a mi nyelvünkben nem is jelzi pontosan ez a kifejezés a fogalom tartalmát. Ugyanis az iparművészetre asszociálunk, amely művészi értékű használati tárgyak egyedi, kézműves előállítását jelenti. Másrészről esetleg azt érezzük benne mintha kimondott művészi tárgyak ipari előállítását amolyan iparon belüli müvészkedést jelentene. A nemzetközi szóhasználatban az angol industriál design, vagy egyszerűen csak design, fonetikusan használva dizajn került be. Az ipari művész, amely nyelvünkben még inkább tévesen orientál, ennek megfelelően a designer — dizajner, s így is került be 1959-ben a nemzetközi foglalkozási nomenklatúrába. Mindenesetre célszerűbb lenne, ha a mi nyelvünk is igazodna a nemzetközi szóhasználathoz, s mintahogy megszokta a diszpécser, meg a hasonló szavakat, minden bizonnyal ezt is megszokná. De mi is az igy értelmezett Ipari művészet? Thomas Maldonado, az Ipari Művészek Nemzetközi Szervezetének — ICSID, amelynek hazánk, a Szovjetunió, s a legtöbb népi demokrácia is tagja — II. kongresszusán, 1961-ben, így fogalmazta ezt meg: Az ipari művészet olyan tevékenység, amelynek fő célja az ipari tömegtermelésben gyártott tárgyak minőségi kidolgozása a tárgyak formája szempontjából. A formai szempontnak megfelelő minőségen nem a külső jegyeket kell érteni, hanem főként azokat a konstrukciós és funkcionális kapcsolatokat, amelyek a tárgyat logikusan igazolják, egésszé teszik a termelés vagy a fogyasztás számára. Valóban Itt van az ipari művészet lényege. Más szavakkal úgy is mondhatnánk, hogy az ember által, a különböző tevékenysége során — otthon, a munkahelyen, vásárlás, szórakozás közben stb. —, közvetve vagy közvetlenül felhasznált tárgyakat az ember „mértéke" szerint széppé, célszerűvé, kellemessé formálni. S ebben gyökerezik az ipari művészetnek az a hallatlan nagy szerepe és jelentősége, amelyet az ipari termelésben ma és még inkább holnap majd betölt. Kétségtelen ma még kétféle érdek játszik itt közre a világban. A nyugati tőkés szeme előtt semmiképpen sem a humánus jótett, hanem az üzleti haszon lebeg, amikor serkenti és támogatja az ipari művészetet. Az 1929—33-as gazdasági válság után, annak szinte kényszerítő hatása alatt, elsősorban Amerikában terjedt el gyors ütemben az ipari művészet, s vált a termelés szerves részévé. Ma már a fejlett tőkés országokban az ipari nagyüzemek nagyszámmal foglalkoztatnak művészkonstruktőröket. Kutatócsoportokat hoztak létre a gyártmányfejlesztés lehetőségeinek, a piac korszerű igényeinek tanulmányozása céljából. A szocialista országokban az 50-es évek közepe óta kezd rohamosan tért hódítani az ipari művészet. Az ipari művészet humánus jelentősége, értelme igazán a szocialista társadalomban lel talajra, ahol a tárgyak „humanizálása" természetes módon kapcsolódik az emberi viszonyok humanizálásához. Természetesen nem lebecsülendő a közvetlen gazdasági haszna sem. A szocialista országokban gyártott termékek világpiaci versenyképességét, a gazdaságos, korszerű minőségi termelést ma már lehetetlen fejlett ipari művészet nélkül elképzelni. Mert egy termék általános minőségéhez, lett légyen az egyszerű szerszám, közhasználati cikk, könyv, újság, folyóirat, vagy termelési berendezés, szervesen hozzátartozik a belső konstrukciós, esztétikai minőség. Nálunk ls kezdik ma már egyre inkább felismerni állami, gazdasági vezetőink az ipari művészet jelentőségét. Az Iparművészeti Tanács, amely az ipari művészetek országos koordináló szerve, rendkívül nagy jelentőségű munkát végez ennek érdekében. Azt is meg kell azonban mondani, hogy sajnos sok még a félreértés, vagy egyszerűen értetlenség az ipari művészet fogalmát, szerepét illetően. Sokan azt hiszik, hogy csak ott van szükség ipari művészre, ahol yvalami hagyományos iparművészeti tárgyat készítenek. Holott a hagyományos iparművészet és az ipari művészet között lényeges külömbség van. Az ipari művészet speciális, sokoldalú (természettudományos, művészeti, szociológiai) képzettséget kíván, amelyet minden bizonnyal elősegít majd a megreformált Iparművészeti Főiskola. Nincs az Ipari művészetnek megfelelő propagandája. Időnként megjelenik az Iparművészeti Tanács tájékoztatója, az Ipari Művészet, a szűkkörű érdeklődők számára. Nincs összehangolt elméleti és experimentális kutatás. Ma még az ipari művészet létéért, elismertetéséért folyik a harc, holott ma már ennél sokkal többre van szükség. Különösen indokolja ezt az új gazdasági mechanizmus, amelynek célja éppen a korszerű, versenyképes minőségi termelés. Az Ipari művészet elméleti, kísérleti alapjait a világon szinte egy időben két műhely vetette meg. A Bauhaus Németországban, amelyet 1919-ben Walter Gropius hozott létre és a VHUTEMASZ (Felsőfokú Művészeti-Technikai Tanműhely) a Szovjetunióban, amelyet a szovjet állam alapított. (Az alapító okmányt Lenin írta alá, s egy ízben meglátogatta az intézményt.) Mindkét intézmény átfogó módon az ipari termelés és művészet egyesítését, az ipari termékek esztétikus kimunkálósót tűzte ki célul, és szinte azonos művészeti koncepció és oktatási rend szerint is dolgoztak. Nem az elszigetelt művészi munkát, hanem a környezet teljes harmonikus kiépítését (az építészettől az egyszerű használati eszközökig) sokoldalú művészegyéniségek képzését tekintették céljuknak. Ezekben a műhelyekben a hallgatók megismerkedtek a természettudományokkal, a különböző anyagok természetével, tulajdonságaival, az ember és az anyag szociális, pszichológiai relációival. Ipar és művészet, tudomány és művészet, kísérlet és oktatás egységére törekedtek, s ha abban a korban, jórészt a kényszerítő társadalmi-gazdasági körülmények következtében utópikusnak ls tűnt elképzelésük, kezdeményezésük művészet- és ipartörténeti tett volt, amelyből ma — jóval kedvezőbb körülmények között — hihetetlenül sokat meríthet az ipari művészet. A Bauhausról számtalan könyv és tanulmány jelent már meg, s a VHUTEMASZ helyét és történetét most kezdik teljes egészében feltárni és értékelni a szovjet művészettörténészek, mindenekelőtt a VNITE (a Technikai Esztétikai össz-szövetségi Tudományos Kutató Intézete) munkaársai. Nincs ma a világon olyan ipari művészettel foglalkozó könyv, vagy tanulmány, amely ne hivatkoznék a magyar Moholy-Nagy Lászlóra. Moholy-Nagy 1923-tól a Bauhaus tanára volt, s a legnagyobb gyakorlati kísérletezője, ugyanakkor teoretikusa az ipari művészetnek. Alapvető könyveire (Maierei, Fotographie, Film. 1925, Von Material zu Architektúr. 1928, Vision in Motion. 1947), számtalan helyen hivatkoznak ma a világon. A legutóbbi ICSID-kongresszus jelmondatát — „Nem a tárgy a cél, hanem az ember" — ugyancsak tőle vették. S ezek a szavak valóban az ipari művészet programadó szavai. Bizony nem jelent szégyent Szeged számára, ha szómontartja, hogy Moholy-Nagy itt végezte gimnáziumi tanulmányait (Moholy-Nagy katalógus, Manheim, 1961.), s az ellenforradalom vihara elól menekülő művészt 1919 végén ez a város bocsátotta a világba. Juhász Gyula és Moholy-Nagy barátságát külön is érdemes lenne kutatni, nem is beszélve az 1919. november 4,-i szegedi kiállításának nagyértékű anyagáról. S itt csak hadd jegyezzem meg, akkor juttatná igazán kifejezésre ezt a város, ha serkentője és támogatója, s ha lehet kicsit szűkebb pátriája is lenne ma Magyarországon az ipari művészeteknek. Xenofanesz Visszaemlékezései-ben leír SzokratészróL, a híres görög bölcsről egy érdekes esetet Szókratész amikor egy ízben a piacon járt, megszólított egy páncélkészítő mestert Megkérdezte, hogyan lehet az, hogy a mester sokkal több páncélt ad el, mint a többiek, holott nem csinálja azokat erősebbeknek, vagy másféléknek. S a mester elmondta, semmiben sem különböznek az ő páncéljai a másokétól, csakhogy ő az emberi test mértéke szerint készíti azokat. Ezért az ő páncélja nem nyomja a test egyik, vagy másik részét, könnyebb és kellemesebb viselni. Szókratész mestere bölcsen rátapintott az ipari művészet lényegére. S ha valaha egyáltalán, akkor ma a gépi nagyipari termelés és a szocializmus korában még inkább szükség van arra, hogy az embert körülvevő tárgyi világ harmonikus és kellemes legyen, az embernek emberi céljait szolgálja. Tóth Miklós KAVICSOK A segédmunkás, jóképű, fiatal férfi, óránként 5 forint 50 fillérért cipelte a vasútnál a hatalmas paradicsomosrekeszeket. Szóval trógerolt A munkavezetője, irigy, fonnyadt izmú, öregember, már napok, óta kritikus szemmel figyelte, milyen könnyedén végzi a fiú a munkát. Azután délben rászólt: — Jenő, már nem vagy a régi, a szezon elején szebben tartottad a ládákat és a járásod is veszített könnyedségé, bői. A melós tudta, hogy most a vezető belékötött. Dörmögött valamit már amit ilyenkor dörmögni szokott egy melós. — Dörmögsz fiam? Ez azért van, mert nem bírod a kritikát. Ismerem én az ilyen fickókat. Fiatalok, beképzeltek, nem szeretik, ha az öregek oktatják őket. Egyikőtök sem szereti a kritikát, csak a nőt, meg a hosszú hajat — szólt még egyszer a vezető. Ekkor a fiú földhöz vágta a paradicsomosládát. Valószínűleg a 30 foknak köszönhető, hogy felforrt az agya, mert a következő válaszra vetemedett: — Azt hittem, hogy óránként 5 forint 50 fillérért az ötvenkilós ládákat kell bírnom, nem a kritikát... Később ráfogták, hogy vándormadár. * A kórház folyosóján szaladgálok le-fel é$ dohányzom ... Odabenn az asszony vajúdik. Filmet nézek, a kórház folyosóján fiatal férj szaladgál le-fel és dohányzik ... Odabenn az asszony vajúdik. A TV-jelentiben szombat este mutatják a kamerák, hogy a kórház folyosóján egy fiatal férj szaladgál le s fel, és dohányzik ... Odabenn az asszony vajúdik. A hetilapban olvasom, hogy a kórház folyosóján a fiatal férj szaladgál le s fel, és dohányzik... Odabenn az asszony vajúdik. Elgondolkodom. Ml lesz velünk, újságírókkal akkor, ha egyszer egy ilyen, fiatal férj nem dohányzik majd? * OT P-ország vagyunk. Eddig is sejtettem valamit, néhány tetemes köL csönömból kifolyólag, most azonban teljesen megbizonyosodtam. A kisfiam Monigitárt kért és azt mondta: — OTP-részletre ls kapható! En 12 éves koromban szájharmonikát kértem, és azt sem tudtam, mi az a bank. Suha Andor Gombó Pál MITŐL MODERN A TUDOMÁNY? Nobel-díjas eszmefuttatás Mivel alakulóban van a tudományok tudománya, vagyis az a tudomány, amely a tudományokkal foglalkozik, idejében felemelem intő szavamat. Ugyanis az a veszély fenyeget, hogy amint a tudósok szokták, a régiből indulnak ki és tudománynak minősitik, ami alkalmas bizonyos hatások előre megállapítására és odavezet, hogy ezek ismeretében előállítunk oxigént, fagyálló almát, űrrakétát, atombombát és egyéb hasznos dolgokat. Holott kétféle tudomány van: hagyományos (lásd fent) és modern. A modern tudományok első fecskéje és klasszikus példája a meteorológia. Ha azt állítja, hogy Budapesten tegnap mínusz három fok volt, szél és jeges utak, ebben senki kételkedni nem fog, még nyáron sem. Ha ezzel szemben azt hirdeti meg, hogy holnap plusz huszonöt fok lesz, szélcsend és napsütés, az emberek kacagnak egyet és veszik az orkánjukat. Amiből kiviláglik a modern tudomány lényege: feladata a felmérés, és túllépi határait, ha a jövőre vonatkozó jóslásokba bocsátkozik. A modern tudományok családja nagy és egyre szaporodik. Ide tartozik a szociológia. Kibocsátja a maga kérdőíveit, mondjuk a 16 éven felüli női egyedekhez, hogy kívánnak-e gyereket? A beérkezett válaszokat kiszázalékolja és ezzel bebizonyítja mélyen tudományos voltát Ám nyilván