Délmagyarország, 1968. augusztus (58. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-25 / 199. szám

MODERNSÉG ÉS KORSZERŰSÉG Tabl László SZÁNALOM A modern művészet különböző irányzatainak értékelése, befogadása és a közönségre tett hatása egyike a legvitatottabb kérdéseknek. Ekörül olykor a legszélsőségesebb nézetek ütköznek. Egyesek idillikusán zavartalannak vélik, másik létrehozhatatlannak tartják a modern művészet és a szélesebb közönség közötti kapcsolatot. Az előbbi vélemény hirdetői azt gondolják, hogy társadalmunkban eleve minden feltétel adott az olvasók-nézők-hallgatók és a legigényesebb mai alkotások találkozásához. Ellenfeleik viszont nem veszik figyelembe, ho® ez a folyamat — ha nem is e®csapásra, nem buktatők és vargabetűk nélkül —, kibontakozhat és ki ls bontakozik. A művészi alkotások hatásának fontos feltétele a közérthetőség, pontosabban az, ho® jelentésük és hangulatviláguk minél több ember számára érthető, élvezhető, tehát befogadható le®en. Ez a követelmény — olykor a legjobb szándékok ellenére — nehezebben megvalósítható a mi korunkban, mint korábbi századokban. Ebből sok probléma adódik, amelyeket nem lehet fi®elmen kívül ha®ni. Ugyanakkor, a művészi alkotás műhelygondjainak megértő elemzése mellett és közben is alapelv maradhat, hogy Igényesség és korszerűség semmi esetre sem kizáró ellentéte a közérthetőségnek. Sőt, százezrek és milliók fi®elmére, érdeklődésére elsősorban — a jövőt tekintve remélhetőleg fokozottabban — olyan alkotások számíthatnak, amelyek közérdekű, a közvéleményt foglalkoztató kérdések körül keltik életre s ábrázolják hőseiket, a jellem és a magatartás szempontjából sokszínűségükben, árnyaltságukban is tipikus szereplőiket. Ez az igény főképpen a drámára és az epikára vonatkoztatható. Aligha van igazuk azoknak, akik a formai érthetetlenséget, a megfejthetetlen va® többféleképpen értelmezhető bonyolultságot a mához méltó és a jövőt ostromló művészet szinte kizárólagos zálogának tekintik. Arra is van elég példa, ho® az új tartalom érthetőségét semmi sem nehezíti. S amit nem értünk, elég ®akran nem igazán új, tartalmi és formai szempontból sem mély, hanem zavaros va® ellenszenves. Az a vitára ingerlő prózaírói stílus és ®akorlat, amely az embert és világát geometriai idomok sablonjai közé szorítja, elszürkíti és a reménytelenség félhomályába löki, hiába hi. vatkozik ultramodern külföldi példákra, hiába takarózik a korszerűség jelszavába. Közönyösen ha®ja az olvasót, aki éppen az igazi korszerűséget, a mai élet gondjaira, ellentmondásaira visszhangzó közérdekűséget hiányolja a Ilyen mértani szemléletű, Idő és tér fölötti lombikvilágba menekülő elbeszélésekben. Általános érvényű igazságnak tekinthetjük, hogy korszerűség és történelmietlenség, korszerűség és társadalmon kívüliség, összeegyeztethetetlen fogalmak. Ennek bizonyítására lássunk két — látszólag távoli, valójában e®más érvényét erősítő — példát. Népszerű műfaj ma világszerte a tudomány fejlődési távlatait fantasztikus-cselekményesség formában bemutató és népszerűsítő science fictien. Terjedését szívesen látjuk és azt kívánjuk, ho® a magyar könyvkiadás is minél több magas színvonalú, a műfaj elitjét reprezentáló tudományos fantasztikus elbeszélést, regényt fordíttasson, írasson, juttasson el a m?.®ar olvasóhoz. Nem kevésbé volna kívánatos azonban, ho® a válogatásban és a toborzandó hazai szerzők orientálásában néhány világos alapelv érvényesüljön. Az is például, ho® a Jövő, bármenynyire utópisztikus és tudományos. nem kerülheti meg a társadalmi fejlődés problémáit és ennek emberi, szemlélet- és ízlésbeli vetületét. A jövő u®anis nem az éeből pottyan, hanem — bármiféle tudományos forradalom ®orsítja ls fel a változások iramát — a mából nő ki szervesen és meghatározottan. Vagyis a mai világ társadalmi-emberi problémái nem ha®hatók ki a jövőre vonatkozó semmiféle számításból. A mai olvasó a legmerészebb tudomá.nvos utópiából is saját kérdéseire, mai gondjaira vár választ Feszültséget, szenvedélyes érdeklődést va® éppen azonosulást csak ilyen — a mából a jövőbe fvelő, fantasztikumában is reális művek válthatnak ki a közönség körében. A történelmi ábrázolás méginkább igényli a történelmiséget; a múlt még kevésbé tűri a társadalmi tényezőt kiiktató, va® jelentéktelenné zsugorító megjelenítést A művészek fejlődése a mi korunkban — az új tartalomhoz illő formákat, eszközöket, megjelenítési módokat keresve — távol is kerülhet attól, aminek megértése akadálytalanul könnyű. Erre a tényre és következményeire utalt az MSZMP kulturális elméleti munkaközösségének tanulmánya, Az irodalom és a művészetek hivatása társadalmunkban: „A közérthetőség nem azonos a köznapi, va® a tudományos, általában a logikai-intellektuális érthetőséggel. A művészi közérthetőség elválaszthatatlan az adott művészi ág formanyelvének ismeretéből, ezért szorosan összefügg a közönség általános művészi kulturáltságával". Ebből következően: ha vannak jelentős életművek és alkotások, amelyek — újszerűségük miatt — e® ideig a meg nem értés falába ütköznek, az idő a társadalmi-kulturális fejlődés folyamatában segít — segíthet — elfogadtatásukban, közmegbecsülésük kivívásában. Az ilyen alkotások e® része félreérthetetlenül szocialista va® elkötelezetten humanista eszmeiségű. Van azonban a tartalmiformai modernségnek olyan változata is, amely ellentmondásos, vitára hívó, ám megismerésére érdemes. Azokra a polgári művészekre gondolhatunk, aki társadalmuk válságtudatának, elembertelenedésének ábrázolói és bizonyos mértékben leleplezői. Proust, Joyce, Kafka (és sokan mások) elsivárosodásában érték tetten, félelmetes veszélyességében idézték meg az imperialista korszak polgári világát, elboruló horizontját, ®ötrő reménytelenségét. Éppen ezért helyes, ho® kiadói politikánk könynyen hozzáférhetővé tette és teszi az ilyen típusú műveket. A közönség elismeri és élvezi műveik tényleges hatását, de azt is észreveszi, ho® a földig boruló ajnározás egyoldalú és elfogult. Az ilyen drámák, filmek és regények e®es kritikusai ennek ellenére mostanában is ®akran lemondanak az elemző értékelésről. Nem szólnak arról, ho® a humánus értékeket romboló modern tőkés társadalom kritikája például nem egy na® sikerrel játszott drámában maga is ismétli a széthullást, a lefegyverzettséget, és még sok mindent abból, amit tiszta szándékkal és kétségtelen tehetséggel elutasít. Dersi Tamás Etuska hirtelen az orrom alá tartotta a jobb kezét, öt lilavörös, cinegetojás nagyságú és formájú foltot láttam. Higgadtabban szemügyre véve, könnyűszerrel megállapíthattam, ho® Etuska körmeivel állok szemben. — Szép? — kérdezte, s hangjában annyi vidámság csengett, ho® azonnal megéreztem: csak igennel felelhetek. — Nem! — mondtam határozottan. A világért sem akarom azzal áltatni az olvasót, ho® az őszinteség bajnoka va®ok. Azt azonban határozottan állíthatom, ho® bizonyos helyzetekben képtelen va®ok füllenteni. A szánalom például ®akorta térít le az igazmondás útjáról. A félelem, va® akárcsak az opportunizmus sohasem. Sőt. Ha az igazmondás — mint a fent említett esetben is — .bátorságot igényel, valósággal szenvedélyemmé válik. Már sokak barátságát veszítettem el emiatt. — Ez nem szép!? — kiáltott fel Etuska, s hangjába a diadalmas vidámság helyett immér gúnyos felháborodás vegyült. Nem voltunk annyira közeli Ismerősök, ho® szó nélkül faképnél ha®ott volna. Ezért nyugalmat erőltetett magára s ezt kérdezte: — Nem mondaná meg, hogy miért nem szép? DÉR ISTVÁN CSEND — Szívesen, Etuska. Azért, mert nem tetszik nekem. Természetellenes. Feltűnő. A magam részéről a köröm fehérjét is reklamálom tisztelettel. Hol a fehérje? Persze, hiába akartam tréfára fordítani a dolgot, s „nem", amelyet oly ke®etlenül kimondtam, elejét vette minden tréfának. — Maga különc... — mondta, de láttam rajta, ho® legszívesebben félke®elműnek mondott volna. Már ezt persze nem ha®tam. Sok mindent lehet rám mondani, de ho®;.. — Ü®... Hát ha én különc va®ok, akkor különc a férfiak kilenctizedrésze. Nem ismerek férfit, akinek az ilyen véres karmok tetszenek. Miska barátom, kedves, ízléses ember e®ébként, s a legjobb családapa, már csomagolt a múltkor, amikor a felesége végre lemosta a körmeit. — Szegény asszony.;, — Én Miskát sajnáltam. De nézze csak, Etuska... Köztudomású, ho® maguk a nők egymás számára öltözködnek s e®más számára festik a körmüket is. Miért viselkednek ú®, mintha érdekelné magukat a mi véleményünk? Maguk csak használjanak lila körömlakkot, mi majd bosszankodunk miatta, s az élet me® tovább. — Téved — mondta szelíden — minket igenis érdekel a maguk véleménye. De csak akkor, ha e®ezik a miénkkel. — S a Gyuszi? A férje? Neki tetszik? — Az ő véleménye sem érdekel. Ismét az orrom alá tartotta a kezét. Körmein szikrázott a napsugár. — Napokig szaladgáltam ilyen lakk után — mondta szomorúan —, s a megtakarított pénzem e® része ráment Csakugyan nem szép? — Csak vicceltem, Etuska. Hiszen tudja, ho® milyen tréfáskedvű ember va®ok. Hát hogyne volna szép. Mutassa a másik kezét is. — Tessék. — Na®on szép. Igazán na®on szép... — bólogattam, mert erőt vett rajtam a szánalom. — Akar ilyet venni a feleségének? — Köszönöm, Etuska. ö is ezt használja. K25 Mocsár Gábor HOVÁ LETT A CSEREBOGÁR? — Én mondom önnek, uram, jó tánc volt a tangó. Bomba tánc volt — mondta nekem e® korombeli férfi a Boszorkány támaszkodójánál. Tökéletesen e®et értettem vele. — Én még emlékszem rá — révedezett az illető — micsoda élvezetes tánc volt. — Nekem mondja? — kérdeztem tőle, emlékekkel teli hangon. — Én ls táncoltam annak idején. Bomba tánc volt. Nekem mondja? — Hova lett, uram, erre feleljen? — Hova lett a tengő? Fogta az ember a nőt, va® lányt, vagy bárkit, ugye, átkarolta, már ú® értve, a partnert, magához szorította, akkor aztán a nő be-belépett... ne ls mondjam. Manapság meg csak dobálják magukat ide, oda, nem ér össze semmijük sem .. nem is értem, hova lett a tangó. Csaku®an: hova lett? — De kérdezek mást is, uram — folytatta most már beleizeledve —, hova lett például az a sok cserebogár? — Cserebogár? — Hát nem emlékszik? Cserebogár. Melolontha melolontha. Valamikor az is több volt, mint most. Es kérem ma már csak mutatóban akad. Nekem elhiheti, biológiai tanár va®ok. Hbvá lett a cserebogár, erre feleljen. ha tud! Ez májusban volt, tudnivaló, hő® a téma akkor volt aktuális, mert májusban bújnak ki a föld alól a cserebogarak és akkor rengeteg van belőlük. Megfigyeltem: a koromben biológia tanárnak, aki talán most is ott tűnődik a Boszorkányban azon, ho® ez hova lett, az hova lelt — igaza van. A mostani években sokkal kevesebb a cserebogár, mint a mi időnkben volt. Május óta ezen töröm a fejem. A probléma, ahhoz képest, hogy sok minden egyéb is eltűnt (hova lett például az ablakokból a rozmaring) nem valami sorsdöntő kérdés, de tudják, hogy szokott az lenni: valami buta gondolat belefészkelődik az ember fejébe — melódiákkal is va®unk i® — és nem bírunk szabadulni tőle. (Apropó, melódia: hallgatom a tánczenei koktélt és azon töröm a fejem: hová lett a melódia?) Így vagyok én most a cserebogarakkal. Május óta va®ok így. Az öregedésnek egyik biztos jele — azt mondják —, ha az ember elkezd emlékezgetni, ho® is volt, mint is volt valamikor. Az ilyesmitől a gyerekeink azonnal begurulnak és azt mondják: fenn van már a lemez. Mit érdekel az minket, ho® volt, mint volt a múltban. Minket az érdekel, ho® most mi van. Bátran kijelentem: én se szeretem a „bezzeg a múltban" kezdetű lemezeket, de ez a cserebogár ügy, ez nem olyan. Ezt ki kell beszélni a fejemből, mert nem ha® nyugtot a kérdés: hová lett az a sok cserebogár? Melolontha melolontha. Régen, emlékszem, májusban, pláne cserebogaras esztendőkben kifogyhatatlan bőségben bújtak ki a földből. Alkonyattájt, tölgyes erdők szélén — ahol én tulajdonképpen nevelkedtem —. majd kiverték az ember szómét, ú® röpdöstek. Felmérhetetlen károkat okoztak: bogárkorukban a fák leveleit rágcsálták, pajorkorukban a föld alatti gyökereket, nem hiszem, ho® volna kártékonyabb teremtés a cserebogárnál. Nem tudom, mostanában hogy van, de akkoriban, cserebogaras esztendőkben — vagyis né®évenként — megszervezték a cserebogarak begyűjtését Azám, de hogy lehet be®üjteni ezeket a szanaszét röpködő bogarakat? Most elmondom, hátha valaki hasznát veszi. Tudom, meri csináltam. .Hajnalban kell hozzálátni. Az ember leterít az alá a fa alá, amelyet különösen kedvel a cserebogár, mindenféle rossz pokrócokat, szétbontott zsákokat, ponyvákat, vagy ami éppen van. Lehet lepedő is. A fát az ember irgalmatlanul megrázza. Ha bírja. Ha nem bírja, akkor pedig hosszú rudakkal megverdesi az ágakat és a meggémberedett, harmattól lepett cserebogarak lepotyognak. Utána összerázzuk őket egy kupacba, s mind az egészet bele e® vödörbe, vagy kannába, akármibe. Utána ráülünk a kanna tetejére és azon törjük a fejünket: mit lehet csinálni ennyi cserebogárral? Sok mindent lehet velük csinálni. A lege®szerűbb felhasználási módjuk az, ho® az ember néhányat bevisz az iskolába, ott megfürdeti őket a tanári tintatartóban (még egy kérdés: hová lettek a tanári tintatartók?), aztán szabadon engedi őket. Nem a tintatartót, hanem a cserebogarakat. A bogarak fürgén végiggyalogolnak az osztálynaplón, hátraha®va olyan sajátságos nyomokat, amelyeknek eredetét Sherlock Holmes is csak abban a nemvárt esetben tudja kideríteni, ha ő maga is foglalkozott ®erekkorában cserebogár-idomitással. Ez a megoldás — ismétlem — a lege®szerűbbek közül való. Ennél sokkal fejlettebb az. amit mi annak idején Debrecenben hárman — lehettünk olyan tizenévesek — megszerveztünk. Elmondom ezt is. hátha lesz, aki hasznát veszi. Három srác kell hozzá. Meg e® cipősdoboz, tele eleven cserebogárral. Színhely: az Arany Bika na®szálló székesegyházhoz hasonló hallja. Egyikünk a portáshoz lépett, ho® lekösse a fi®elmét, másikőnk az ajándekárus asztala elótt matatott, ho® az se vegyen észre semmit, a harmadik pedig — történetesen most a sógorom, meglett és komoly ember, akárcsak én — az oszlop mögé lépett és kinyitotta a cipősdobozt, aztán letette. Kész. Konyec filma. Az eredmény az lett, hogy néhány perc alatt minden bogár landolt, zúgásuk betöltötte a kupolát és kiverték a vendégek szemét, bebújtak a női ruhák alá. Mindenhova. Kitört a pánik. Tűzoltókat hívtak ki, mert azok mindenrek tudják a módját. Ezt onnan tudom, ho® én is voltam tűzoltó, ők aztán elbántak a cserebogarakkal A szállodában minden villanyt eloltottak, ellenben a Nagytemplom előtti térről reflektorokat irányítottak a szálloda bejáratára, minek következtében a bogarak a sötétségből kiszállingóztak a fényre. Kitűnő módszer. Arra az időre a forgalmat a főtéren természetesen leállították. Ez pontosan í® történt, az újság is megírta annakidején, akkor kerültem először bele az újságba. Névtelenül. persze, mert azóta se tudódott ki, kik voltak a tettesek Most már nyilvánosságra merem hozni, mert ú® tudom, az ilyen ügyek azóta elévültek. Legalábbis remélem. A cserebogárral továbbá panamázni is lehet. Nem hiszik? Elmondom ezt is, ahogy történt, hátha ennek is hasz-