Délmagyarország, 1968. április (58. évfolyam, 78-100. szám)

1968-04-28 / 99. szám

A

véletlen ültette őket egymás mellé a gőzfürdőben. Mind a ketten a köszvényüket cipelték ide. A kopaszodó, hatvan felé hajló Csorba Elek tüstént felismerte szomszédságában a tanács elnökét, Mádai Bélát. Mádai törte a fejét, honnét ismeri az öreget. — Nem az „Üj világiban találkoztunk? — kérdezte az elnök. — De ott — hagyta rá Csorba. — Tavaly ősszel. — Már emlékszem — élénkült fel az elnök. — Hát mi újság a szövetkezetben? — Folydogál az élet — vont vállat Csorba Eleik. — Szükséget nem szenvedünk, egymást rósz szóval nem illetjük, és hogy ezen felül egyik-másik embernek megvan a maga baja, már ez az élettel jár. Mádai szerette a megfogható beszédet, mindjárt megkérdezte: — Magának, Elek bátvám, szörf t-e valahol? — Nem volna nékem panaszom, elnök elvtárs, ha csak egy valami nem ... _ Ki vele, bátrai!! A BRIGADÉROS — biztatta az elnök az öreget. — Csupán annyi, hogy nem jövök ki a brigádvezetőmmel. — Aha — bólintott az elnök. — És miért nem? — Tudja, már magában véve az is, hogy a brigadérosom asszony. — Nem olyan nagy baj az, Elek bátyám. Olyan világot élünk, amikor az asszonyok ls szóhoz jutnak. — Az helyes, de az én esetemben épp az a baj. hogy a brigádvezetőm mellett én nem jutok szóhoz. Az elnök tovább faggatta: — Eszerint a maga brigadérosa nem jól végzi a dolgát? — Még azt sem mondhatnám — ingatta a fejét Csorba —, jó dolgos aszszony. — Tulajdonképpen mi a baj vele? — Mondhatni, viszszaél a hatalmával. — Ez már baj — csóválta a fejét Mádai. — Nem szólnék én semmit, ha csak a közös munkában szívóskodna. Csak azt nem viselem, hogy ez az asszony mindenbe beleavatkozik. — Furcsa. — Velem még a szavával is kivételt tesz. Másokhoz? Sima a nyelve. De ha velem szól, hát csak úgy mennydörög. A többieknek könnyű, mert ha letelik a nap. hazatérnek, de az én brigadérosom még altkor sem hágy nékem pihenést! Mindig talál nekem valami dolgot — De hát nem próbál ellenszegülni? — meredt az öregre Mádai. — Még csak az hiányzik! — Nyugalom, Elek bátyám, majd én ... Tudja mit? Jövő hétfőn kimegyek magukhoz, majd a dolgok tövire nézünk. Csorba felkapta a fejét: — Annak már nagyon itt az ideje. Mert az mégsem járja, hogy az embert minden jogától elüssék. Miért nincs nekem jogom ahhoz, hogy vasárnap délután megigyak egy nagyförccsöt? — Ez több a soknál — bólogatott megértően Mádai. — Hogyan is vágna ez a brigád becsületébe? — Én pont ezt hajtogatom a brigádvezetőmnek, de mihaszna. Még csak győzködni sem próbál, hanem rámförmed. A múlt vasárnap is ezt mondta: ha beteszem a lábam az italboltba, eltöri a derekamat — Hallatlan! Na, majd véget vetünk ennek. — Nem hiszem — jegyezte meg kétkedően Csorba Elek. — Bízza csak rám! — mondta harciasan Mádai. — Hogy hívják ezt a hevesvérű brigadérost? — Csorba Elekné született Simon Margit — felelte készségesen, természetes hanghordozással az öreg, és felkászálódván, így szólt: — Jöjjön, elnök elvtárs, megárt ez a hosszadalmas üldögélés a nagy melegben. Horváth főzstf Az ÖITR folyó A vén folyó O Tud valamit De Nem szól semmit Az öreg folyó Csak ballag ballag tovább NEGEK SPIRITUÁLÉ 7. „Senki sem tudja milyen nehéz voll senki sem tudja hogy szomorú vagyok Senki sem tudja milyen nehéz volt Dicsérlek Uram Néha mintha mennyben járnék igy van Uram Néha mintha sírban lennék így van Uram" 2. Verjétek a dobokat Testvéreim meghalt a Király Küldjétek a hírnököt Testvéreim oda a Király Jöjjetek kereszttel jöjjetek imával Jöjjetek egyenként jöjjetek ezrével Nézzétek itt fekszik a Király Jöjjetek kereszttel jöjjetek imával Jöjjetek haraggal jöjjetek haraggal 3. Üssétek a dobokat Testvéreim s küldjétek a hírnököt Vigyék hírül mind a fájó a szörnyű hírt hogy hallja a világ milyen gyáva bűn esett a. Uram Hozzád fordulok Uram irgalmazz Uram könyörülj Uram vedd magadhoz hű gyermeked Vedd magadhoz Pásztorunk ki lángjel volt nékünk ki várunk volt nékünk mert jogunkat védte mert élhetünk Uram irgalmazz Uram könyörülj Uram áldd meg gyermeked és mi dicsérjük a Neved (Dicsérjük) Ügy legyen 5• Érintetlen Asszonyunk szent fia Jézus Király mit vétett népem oly nagyot mi a bűn Krisztus hogy szenvedni hagyod Mért engedted földjéről idegen eke elé fogni Fehér Kálmán rajza idegen tájon idegen szóval szólni Szegény egyszerű nép ez Atyáit megalázták fiait legyilkolták lányait elrabolták énekét kiforgatták Átok verte fekete nyáj segíts neki Jézus Király Vidd le a Nagy Folyó partjára vedd le kötelét mosd le szégyenét add vissza erejét add vissza erejét — Dicsértessék a Te neved (Dicsértessék) Ügy legyen 6. Verjétek a dobokat Testvéreim meghalt a Király Küldjétek a hírnököt Testvéreim oda a Király Jöjjetek kereszttel jöjjetek bánattal Jöjjetek imával jöjjetek haraggal Nézzétek itt fekszik a Király Marjatok a földbe oda vesztettétek Marjatok a földbe dobjatok utána rögöt Szorítsátok meg egymás kezét Testvéreim s énekeljetek „Győzni fogunk győzni fogunk egyszer győzni fogunk A szívem mélyén hiszem egyszer győzni fogunk" Nyugodj Luther békében Vass Imre LUTHER MÁRTON KIRÁLY CS. PATAJ MIHÁLY OLAJKUTAK Addig beesteledett, s a Cinegesori világítás nem kedvezett a fölfedező hajdandóságnak. Laczi Gézát másnapra kellett hagyni. De csak hiábavaló utat tett meg miatta. Az öreg Laczi ugyanis az italboltban töltötte a nyugdíj meg a halál között hátramaradt éveit, nem igen kereste a munkát. Dr. Schik Attilát a szomszédasszonya világosította fel, hogy egyedül a kocsmában keresse. A csapos aztán rámutatott egy kis fekete rongy meg kalapcsomóra a szoba sarkában. — Az a Laczi Géza. Szóljak neki? Dr. Schik legyintett. — Ügy látom, fölösleges. Végül is Kerékgyártó sógor maradt áz utolsó lehetőség, összement keszeg kis ember volt, a sok ránc benőtte a szemét, így aztán sose látszott rajta, mit forgat a fejében. Most is végighallgatta a városi úriember kívánságát, annyit sc szólt közbe, hogy „üljön le minálunk", a cigarettát igaz elfogadta, de máskülönben tudomást se vett a fuvolatanárról. Az meg várt egy darabig, álldogált a töpörtyű vénember előtt, már azt hitte elaludt. Indulni akart kifelé, mikor az öreg megszólította: — Lehet róla beszélni — mondta megfontoltan. Aztán két hosszú perccel később: — Persze, nem ilyen ápertén, hogy búbos kemencét akarok. — Hanem? — ijedt meg Schik Attila a rendreutasításra. — Mert búbos kemence is sokféle van — folytatta az öreg. — Tersze. azt már nem mondta az a híres múzeumi barátja. Dr. Schik őszintén szégyelte, hogy igy kiszolgáltatta a tudatlanságát. Másfelöl mégis örült, mert semmi kétség, igazi szakemberrel hozta össze Tahi Antal. — Ha megengedi — mutatott egy székre, hogy kényelmesen átadhassa lelkét a népi tanításnak. — Csak tessék. Szóval sokféle. Érti, ugy-e? — Hogyne, hogyne kérem. — Csináltam én még az első háború után a húgoméknál, olyan kemencét, ami hegybe ment a plafonig. Mint a templomtorony, olyan volt. Azt mondtuk az ilyenre, tűhegy ü. Tetszik érteni? — Természetesen. — Amelyiket meg oldalt jól megtömtük, arra azt mondtuk: kontyos. A módosabb gazdák csak a begyeset csináltatták velem. — Az meg miféle? — Annak két kontva is van. Lehet rá mintát csinálni. — Mintát? — Tán ezt sc hallotta? — őszintén szólva, még soha. Az öreg maga elé hallgatott, aztán sértődötten morogta: — Minek az ilyennek kemence? — Es maga ... melyiket javasolja Kerékgyártó bátyám? A vénember nagyot nézett a bátyámozásra, de aztán odarakta a többi mellé, hátha ez is hozzátartozik az üzlethez. — Attól függ... — Mitől? — Sok mindentől. Számit bele a plafon magasság, aztán az ablak. Merre van az ablak? Mert mindegyik másképp melegít. Ha az ablak délről van, leginkább a tühegyű felel meg. De az északi légáramlást legjobban a kontyos fogja föl. Az öreg Kerékgyártó tudásától megfélemlített fuvolatanár hevesen bólogatott minden szóra. — Es az ára? — Mind különböző. Helyszínelés nélkül nem tudom. A helyszínelés két nap múlva megtörtént. Kerékgyártó Imre nagy sáros bakancsával végigjárta a lakást, még a WC-be is benézett. — Kell a szellőzés miatt Egy végetörött colstokkal méricskélt a falak mentén, aztán lépésben is kimért mindenféle távolságokat, végül egy megnyálazott ceruzacsonkkal számokat írt kockásfüzetébe, és azt mondta: — Ezer köll az anyagra. — Ezer? — rémült meg dr. Schik Attila, aki ezer forintért három hetet tanított egy hónapból. De Kerékgyártó mester rendíthetetlen maradt. — Ezer. — Olyan sok? — Annyi az ára. Már az anyagnak. Persze a mész még nincs benne. — És a munkadíj? — A munkadíj?... Várjon csak, azt még nem is számoltam. Megint nyálazott, megint firkált a füzetbe. — 2170. — Hogy mondta? Az öreg szemrebbenés nélkül ismételt. — Lehetetlen. — Egy forinttal sem kevesebb — gombolkozott az iparos. — Nálam szabott árak vannak. De ha gyöngébb munkával is beéri, kérdezze meg a többi mestert. Hátha talál olcsóbbat. Nyilván nemcsak Schik Attila, a vénember is tudta, hogy semilyet se talál. Ha kemencét akar, nem lehet más választása. Es most már azért is muszáj akarni a kemencét, mert összeveszett miatta a családdal, elhíresztelte a tantestületben is — mindenképp presztízs kemence volt ez, sokkal inkább, mint búbos. Megegyeztek. De a munkához csak jó két héttel később kezdett Kerékgyártó Imre, addig tartott az anyagbeszerzés. Akkor is a maga pénzéből egészítette ki az ezer forintot, mivel a fuvarost is kenni kellett. 1100. Üjabb hét elteltével meg kiderült, hogy kevés a tégla. 1300. Legvégül téglástul, meszestül, munkadíjastul benne volt az egész 3500 forintba meg még valami apró hozzá. Es mindezt a bútorra kuporgatott pénzből fizette ki dr. Schik Attila, mindig újabb százasoktól fosztva meg a betéjkönyvet. Dr. Schikné természetesen semmit se tudott az anyagi manőverezésről. Neki fogadalma volt, hogy amíg el nem készül az a szörnyűség, oda se szagol az új lakásba. A Cinege sori iparos április 9-ére ígérte az atadást, de azt lelkére kötötte a fuvolatanárnak, hogy még további három tűzzel meg ne közelítsék a kemencét, mert „fölrobbannak benne a gázok". Dr. Schik már nem is merte megtudakolni miféle gázokat épített bele a kemencébe, hanem megnyugodott az utasításban, hisz jobbat úgyse lehetett. Április 9-ére mindazonáltal ünnepélyes kemenceavatást hirdetett meg, amire feleségén, anyósán és apósán kívül meghívta a nevelőtestület néhány illusztris képviselőjét meg Cseh Dénes muzeológust is. Alighogy leszámolta a 2170 forint munkadijat Kerékgyártó Imre markába — aki meg se várva a hálálkodó gratulációt pucolt a környékről, s talán a lakását meg a nevét is megváltoztatta azóta — megérkezett az első vendég. Dr. Schik azonban ragaszkodott az ünnepélyes hatáshoz, megvárta a többieket is, s csak mikor valamennyi meghívott összegyűlt a kisebbik szobában, nyitotta ki az ajtót. A pillanat valóban ünnelyes volt. A hatás pedig — ahogy mondani szokták — leírhatatlan. A nyitott ajtó mögött ugyanis egy fehérre meszelt két púpú monstrum állta a vendégek útját, talán leginkább a ket kontyos begyes kemencéhez, még inkább azonban egy púpos elefánthoz hasonlított. A hatalmas képződmény mellett csak akkora hely maradt a szobában, amekkorán a házigazda oldalazó mozgással elérte az ablakot, hogy friss levegőt engedjen a kővémeredt szoborcsoportozatra. Senki sem szólt. A vendégek egymás után szállingóztak el, s még a napi diplomáciához szokott igazgató is csak annyit tudott kinyögni: „viseljék egészséggel*! majd gyorsan távozott. Dr. Schik Attiláné azonban ottmaradt. Es ez aggasztotta a fuvolatanárt. Végre is eljött a perc, hogy szembe kellett nézniük egymással és a tényekkel. — Mit fizettél ezért... ezért a ... Dr. Schik megmondta. Megmondta őszintén és töredelmesen. — Miből? — reszketett az aszszony. Már benne voltak. — A bútorpénzből. — A bútorpénzből? — Abból. — Hát persze. — nevetett föl keserű gúnnyal dr. Schikné. — Minek ide bútor, úgyse fér a kemencétől. És milyen igaza volt. A búbos kemence még további három hónapig díszítette a Schik família barátságos, de szűkös otthonát. Aztán a legnagyobb titokban, zárt ajtók és ablakok között lebontatták. Két építőipari segédmunkást fogadtak fel erre a célra, akik fejenként kétszáz forintért vállalkoztak a barbár munkára, további ötven forintért pedig megígérték, hogy senkinek, sehol, soha ki nem szolgáltatják a kemence csúfos véget ért történetét. Dr. Schik Attila nemes szándexa a népi iparos mesterségek feltámasztására megtört, a modern építkezés takarékos méretein. De a csizma ... a rámáscsizma, Tahi Antal Cinege sori csizmadia 800 forintos remeke még két hosszú telet kiszolgált... a szekrenyben. Tulajdonképpen tovább is bírta volna a csöppet sem fáradtságos szolgálatot — hirdetve a paraszti ipar fölényét a szemre mutatós, de tartásra silány gyáripari termelés fölött —, ha dr. Schikné be neit telik... a szagával. De betelt. lg> aztán eladta 25 forintért az első zsibárusnak, aki a vasárnapi ebédfőzés közben véletlenül becsöngetett