Délmagyarország, 1968. március (58. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-31 / 77. szám

Tó III Sándor Emlék Szerelmes versek TÉNAGY SÁNDOR Féuyképitegaliv A távozó a kilincsre teszi a kezét és kihasít egy darabot az éjszakából. Magad, maradtál, egyedül a világgal, ahogy akartad. Cigarettát szorítasz ujjaid közé, tízperces mulattatót, $ jólesik hinni, hogy mindez elég. Fekete ablak, fehér kergttel, szürke ember. A falon naptár: vastag betűkkel jelzi a magány szombatjait és a tehetetlenség vasárnapjait. Végzed sikerrel a legfontosabb tennivalót: arra gondolsz, hogy nem gondolsz a távozóra. PETRI FERENC Egyszer ntég visszajössz tgy érek haza mindig — nyár van, vagy karácsonyi hó van • fáradtságomat lemosom, áhítatosan megvacsorázom: madárlábú ház gyomrában múljon el a nap nyűge rólam!, elintézetlen dolgaim közt mindennapi lótás-futásomí Hajnalig lámpafényben alszom; nincs asszonyom, ki villanyom eloltsa. Lefogni a szemeimet egyszer még visszajössz, tudom, begöngyölsz talpig puha gyolcsba. A

fiú másodéves. Nem szereti a szakot, amelyre kényszerűségből is, szükségszerűségből is került. A lány negyedéves, most végez, mikor már óvodás volt, tudta, hogy belőle csakis tanárnő lesz, hisz a szülei is pedagógusok. Szombatra beszélték meg a találkozót a sarkon, a kollégium mellett. A lány friss volt, örökké nevetett, emlegette az évfolyamtársait, akik épp fürödtek vagy a hajukat csavarták be. Mondta, hogy ők lusták, valamikor kilenc körül lesznek útrakészek. A fiú hallgatta, néha elmosolyodott, talán a szokás és az illem miatt is. A Sellőbe mentek, másodosztályú, de nagyon kedves, hangulatos hely, mióta átalakították, táncolni is lehet. Komótosan asztalt választottak, leültek, böngészték az étlapot, fogpiszkálót tördeltek halmazra, végül is vermutot rendeltek. — Nos, mondjál valamit! A lány vállat von, furcsán az asztal fölé hajol, két kezével szántogatja a pohár oldalát, felemeli. — Figyeled, át lehet rajta látni! Homályosan, de mindent!... Állati! — Igen... állati... A fiú cigarettát vesz a tárcájából, kínál, a lány nemet int, ő rágyújt — Neked... a lányok szóltak...? — Miért szóltak volna? — a fiú lepergeti a hamut, természetesnek érez minden mozdulatot, ahogyan fogja, ahogyan bánik a cigarettával. — Hát akkor ki..? ... Hm? Szeretném tudni... — Ezért jöttünk el szombaton este? Ugyan... — Á ... semmi.. .szia! A lány belenyal poharába. a szeme nevet. A szomszédos asztalhoz két munkás ült le, talán már a második, harmadik állomásuk ez. Előttük négy üveg sör, hangosan beszélnek, hatalmasokat nevetnek, szakálluk fekete, cigarettájuk hoszszú hamuval izzik ujjuk közt. — Gyakran szoktál inni? — A nem. Még sohasem. Ugye nem nevetsz ki: igazából most szeretnék először becsípni! — Most...? Majd belto szoksz. Könnyen lehet. — Nem, miért ts! Nekem ez már az utolsó év, tudod. — Elnézi néhány másodpercig a munkásokat, még hunyorog is a távoli füst miatt. — Melyik városból jöttél? — Miért lényeges ez? — Csak úgy. Tudom, hogy albérletben laksz. — Dunántúlról. — Ahá... A fiú a lábát a térdére helyezi, körülnéz. A lány meg őt nézi, olvas a szeméÖrdögh Szilveszter: A FIÚ ÉS A LÁNY, SZOMBATON ben: most a sarokba lát, most az ablak mellé. — Akarsz még egy pohárral? — Hát... A fiú int a pincérnek, kéri az italt, az bólint, azonnalt mond és tovább siet. — Mit csinálsz, ha megkapod a diplomát? — Mit lehet csinálni egy diplomával?... Tanár leszek, valahol egy faluban, harminc, ötven, száz gyerekkel — ők majd tisztelnek, szeretnek, a szülők csodálnak ... Apáméknak pedig azt fogom mondani: végre, tanár lehetek, ami mindig is szerettem volna! És bölcsen sétálgatok az iskola kis kertjében, eltűröm, hogy kikérjék a véleményemet, tanácsomat, és én mosolygok, mert négy évi kínlódás után diplomáin van. A pincér apró tálcán két pohárral megérkezik. — Egészségedre! — Szia. — ízlik? — Ühüm. ? 1 — A lány nyel, érzi, hogy kezd hatni a vermut, valami furcsa, puha, bolondos összevisszaság veszi körül, és ez olyan furcsa, mégis jó. A fiú öngyújtója az asztalon hever, kezébe veszi, babrálja. — Rendeljünk még? — Még ne ... majd később ... jó? A fiú bólint, ismét cigarettát vesz elő. — Várj, majd én! A lány ügyetlenül nyomogatja az öngyújtót, nevet közben. — Hagyd, úgyis tudom... Na látod! Odatartja a Cű állához, visszahúzza, nézi a lángot. — Akarsz? — a fiú megáll, nem teszi el a tárcát, a lány felé mutatja. Az tétován nevet. — Hát... kösz. De ha nagyon köhögök, ne nevess kl! Most a fiú tartja az öngyújtót, a lány szippant, lassan könnyes lesz a szeme. — Csak nyugodtan. Nem kell sietni. Még sohasem cigiztél? A lány fejét rázza, közben élvezettel hessegeti maga körül a füstöt. — De ... hazudok, mert egyszer már elszívtam félig egyet. Gimisták voltunk, kirándultunk a Bükkben. Akkor. Többen is. Borzasztóan rosszul lettem. És nevet, de nagyon konm centrál a cigarettára, vigyáz, ne tűnjön föl ügyetlensége. — Fiúkkal...? — Áh ... Tiszta lány osztály volt... Képzelheted! — Rendeljünk még? — Ha akarod ... A pincér hozza a két poharat, fölnyalábolja az asztalról az üreseket, futólag a lányra pillant. Isznak, a fiú egyszerre hajtja le az egészet, aztán a hamutálcáról felveszi cigarettáját, megfontoltan, valahová a láthatatlan távolba fújja a füstöt. A lány csak félig issza ki a poharat, két kezébe fogja, hosszasan nézi. — ... Szeretnék boldog lenni... Nagyon boldog ... Tudod, milyen szépre megálmodtam az életemet... A kis kölykökkel, akik selypítenek ... sivalkodnak, az orrukat kotorják... — felnevet és elkomorodik — Igen... Tanítani, nevelni, dolgozni... milyen jó is lenne ... No, szia! — szájához emeli a poharat, szeme kipirosodik, köhhent, szív ügyetlenül cigarettájából, azonnal kifújja a füstöt, megalkuvón elnyomja a csikket. — Áh ... hülyék az emberek!... Mindenki! — Miért? — Miért.'., miért! Te nem tudod, azért kérded? Ügy sem hiszem el, hogy nem tudod! Ugye, hogy tudod, na fogadjunk, hogy tudod, csak meg játszod magad! Ugye! — Ugyan, miért... — és lepergeti a hamut. A lány figyeli a fiú minden mozdulatát, megdöbbenti ez a könnyed válasz, amire sohasem számít. Es ez a méltóságteljes nyugalom. Irigy miatta, hogy a fiú markában van, alárendelten. Megrázza fejét, tompult kábultságot érez, mély tónusú zajt hall minduntalan, a csendben beszélgető emberek moraját, és a ventillátort. A körmeire néz, hibát talál a lakkozásban, mutatja a fiúnak. Az mosolyog, mondja, észre sem lehet venni. — Mennyire nevetséges! Néhány hónap múlva tanár leszek. Pedagógus! Megbecsült személy! Soha többé diák! A falusi szobám ajtaján a névtábla: X. Y. tanárnő ! Szép lesz, mi...! — körültekint, szeme előtt játszadoznak a körvonalak. — Figyeled, milyen sokan vannak már!... Azok ott a pontos eredményt: mind a két kis ember gyengén-fejlett. A vetített képek láttán érzett boldogságuk, a fény- és zenehatások eredményeként mért örömérzés lüktetései (az ingerküszöb megengedhetetlenül alacsony foka) ezt cáfolhatatlanul bizonyította. A magas és sportoló kinézésű emberek átvitték ezt a két rr^ásikat, a feketeruhásat, meg a háziszőttes köpenyűt, az előkészítő részlegbe. Itt folyt le az orvosi vizsgálat. Aztán levetkőztették őket, és amikor anyaszült meztelenek voltak, elindultak velük a sivatag közepén álló tartályokhoz. A tartályokról, azt hiszem még nem tettem említést. Óriásiak voltak, talán leginkább az olaj finomító-tartályokhoz tudnám őket hasonlítani, noha átmérőjük valamivel kisebb, de ezek is vasbetonból készültek, kívülről egyformán simák és jellegtelenek. Amikor a tartályokhoz értek, a sportoló kinézésűek felkérték a két kicsit, ki-ki másszon föl egy-egy tartály létráján. A kísérők szívélyesek voltak és igazán élesszemű megfigyelőnek kellett lenni ahhoz, hogy valaki észrevegye: a két kis ember didereg a tűző napfényben, csuda tudja, hogy azért-e, mert meztelen, vagy mert fél, vagy mert fázik. Ezt voltaképpen ki sem lehet deríteni, arckifejezésük teljesen áthatolhatatlannak tűnt, talán egy csöppet megvetőnek. A régi héroszok méltóságával másztak föl a létrán. Ez csak amolyan hasonlat; a létra ugyanis eléggé meredek volt, ez adta a furcsa ötletet, hogy olyanok, akik a maya vagy azték piramisok csúcsaira másztak föl valaha, önkéntes emberáldozatként. A gondolattársítás persze önkényes, a két kis ember teljes jelentéktelensége semmiben sem tette őket hasonlóvá a naponta látott rajzos képregények hőseihez. A létra csúcsára értek. Ekkor a két kis ember a tartály széléhez támaszkodott és minden különösebb kíváncsiság nélkül lenézett. A két tartály fenekén kristályosan csillogó víz tükröződött A víz nem volt túl mély, pontosan úgy számftották kl, hogy a két gyengén-fejlett férfi nyakáig érjen. De a két tartály nem volt egyforma belülről. Az egyiknek a falait csupasz-fehérre mázolták, a másikéra trópusi tájak képét festették, banánfák óriás levelei váltakoztak rajta vörösakác-lombokkal és bámulatos hűséggel ábrázolt sűrű és tömör bugenviliák füzéreivel. A fehér falú tartály vizében nem volt semmi, a buja természetességgel festett falú tartály vizén egy méteresnél nagyobb deszkaszál lebegett. A két gyengén-fejlett emberke lassan leereszkedett a belső létrán, és bemászott a vízbe. A sportoló kinézésúek egy darabig figyelték őket felülrőt, pontosan följegyezték az időt, hőmérsékletet. lemásztak a külső létrán, beültek a teherautóba, és visszahajtottak a laboratóriumhoz. Ettől az időponttól számítva pontosan öt és egynegyed óra múlva a fejlett emberek visszatértek a tartályokhoz. A csupasz falú tartályban levő emberke ebben a pillanatban (amikor ők lenéztek) fölfelé tekintett az égre, de amint meglátta őket, lehajtotta a fejét és makacsul nézett egy pontot a víz színén, mintha lett volna ott valami. Teljesen mozdulatlanul állt a tartály közepén, a nyakáig érő vízben, két karja a törzse mentén csüngött. A kísérletezők elégedett dünnyögéssel jegyezték föl a látottakat, majd átvonultak a másik tartályhoz, amelynek falát a trópikus táj képei borították. A másik kis ember lassan mozgott ide-oda a vízben és tekintetével a festett tájnak hol az egyik, hol a másik részletét vizsgálgatta figyelmesen. Hirtelen elkapta a deszkaszál végét, és szinte lebegni látszott. Egy pillanatra sem tekintett fölfelé, a fejlett emberek jelenlétét sem látszott észrevenni. Ezek leereszkedtek, beültek a teherautóba, és eltűntek a sivatagban. összeigazított óráik szerint pontosan öt és egynegyed óra múlva tértek vissza. Katonás ruganyossággal másztak föl a lépcsőn, biztosak voltak a kísérlet sikerében, a tudomány nem tévedheti Valószínűleg ezért nem vették észre, hogy a sivatag fölött lassan és szakaszosan haldoklott az alkony, mint Azarbanapál palotája előtt a sebzett nőstényoroszlán. A tartály fölső széléhez érve leneztek, és mind egyszerre ugyanazt a megelégedett mozdulatot tették. A halott emberke megfulladva feküdt a fehér falú tartály túlsó végén, az átlátszó víz fenekén, hanyatt, és teste valóban jelentéktelennek tűnt a csillogóan tiszta és áttetsző vízen. Fürgén kúsztak föl a mésik tartály oldalán. Ez a kis ember pontosan ugyanazokkal a mozdulatokkal ugyanazt a pályát járta éppen be, mint az első alkalommal. Visszamásztak, beültek a kocsiba, eltávoztak. Most már három óránként jöttek, mérték az időt, készítették a jegyzeteket. Tizenöt napon át. A tizenötödik napon már az első látogatásnál kezdett látszani arcukon a megkönnyebbülés Ügy látszik nem csalódnak. Másodszorra — délelőtt negyed tíz volt — a gyengén-fejlett kis embert holtan lelték. Ült a tiszta, átlátszó víz fenekén, mintha egy pillanatra sem akarta volna szem elől veszteni a festett tájat. Teste láthatóan összezsugorodott, tizenöt napig csakis a tartály naponta felújított vizén élni, ez körülbelül a felére csökkenti egy ember térfogatát A deszkaszál szabadon lebegett a víz színén Valaki megjegyezte, hogy az ember egyik karja, mintha kinyúlna a víz fenekén és szinte követni látszik a deszkaszál alig észrevehető lebegését. — Pontosan úgy, mint a patkányok — szögezte le a másik, mint aki összefoglalja a kísérlet eredményét. — A patkány is tíz és fél óra alatt pusztul el, ha nincs számára remény, és tizenöt napig él, ha van. A tájkép a tartály falán, amelyben a tizenöt napi reménykedés után elpusztult kis ember ült, olyan eleven volt. hogy a banánfalevelek szinte csillogni látszottak a napsütésben, ön is tudja, hogy ezekkel az acril-összetételü festétekkel bármilyen hatást el lehet érni. ANDRÁS LÁSZLÓ FORDtTASA sarokban sört isznak, én is akarok! — Főúr, két sört legyen szives! — Azonnal, kérem! A másik helyiségben a zenekar játszani kezd, cigányzene, kellemes. — Menjünk oda be, és énekeljünk! A torkunk szakadtából, magyar nótákat! Mulassunk, és törjük össze a poharakat! — Ugyan már. — Tessék parancsolni.". két sör... A pincér önt, a lány kerekre nyílt szemekkel nézi a habot. — Tudod, azt bírom benne, hogy olyan habos! Es olyan iszonytatón keserű! A fiú is iszik, letörli zsebkendőjével száját. — Hallod: ... deres már a határ... őszül... — Ugyan már... '. — ... a vén betyár, rá sem néz már... — Miért, nem szabad énekelni?! Ki nem engedi? Nekem jogom van hozzá! Igenis, én énekelni akarok,/és akárkinek van kifogása, mondja a szemembe! Én már tanárnő vagyok, negyedéves — az a pár hónap nem számít! Én diplomás ember vagyok, nekem jogom van énekelni! És ha én énekelni akarok, akkor énekelek is!... Rendeljünk még sört! Inni akarok még! A fiú eleinte mosolyog, majd ráncolja homlokát. — Nem, nem szabad ... majd később. — Én most akarok! — Ne, várj egy kicsit, aztán ... — Én most akarok inni, igenis most, vagy soha!... Különben úgy megharagszom rád, de úgy, hogy ... — Menjünk ... — Nem akarok! — és hadonászik a lány. — Tudok jobb helyet... — Ja... Kilépnek az utcára, megcsapja őket a józan levegő, hűvös van. Hosszan mennek szó nélkül, a fiú belekarolva segíti a lányt. Gondolja, soha többé ilyet nem csinál, szinte belepirul, annyira kínos volt. A lány megszólal, halkan. — Nagyon haragszol...? — Ugyan miért? — Hát... csak. — Egy kicsit sokat Ittál. — Nem — és kitör szinte — nem, hiába akarod bebizonyítani, nem vagyok részeg! Akármit is csinálsz! Csak ... csak szeretlek, nagyon szeretlek ... nagyon ... téged ... és ugye elveszel feleségül, és ugye te is szeretsz. mert... — már sír. bömböl, tépdesi a ruhát eszeveszettül a fiún. — Engem nem érdekel, én mindenkinek megmondom ha kell, hogy szeretlek, és én csak a tied leszek, senk; másé. és én meghalok, ha te nem szeretsz, de ugye hogy szeretsz, ugye, te is ... — a fiú mellére borul, rázza a zokogás, a fiú csak nézi öszszekuszált szőke haját a lánynak, mit is csináljon mást. — Hát... persze .., persze ... A lány lassan lefékeződik, szipog, az orrát fújja. — Mert... én már azóta ismerlek, mióta főiskolás vagy ... csak nem mertem szólni... a múltkor is a lányok között beszélgette rólad... és ők szóltak n ked. tudom, ne is tagadd, t> hidd el, én... én csak t ged szeretlek, és nem tör , döm senki... vei... és ... és akarom, hogy te is ... Mem bírja tovább türtőztetni magát, csókolni akarta a fiút, az először dühösen ellöki, majd egy pillanat alatt eszmél, és belemegy a játékba. Éjfél felé tértek haza, a portás utána nézett a ti nak. Másnap ebédkor ta! koztak a menzán, a fiú r asztalnál épp befejezte már, a lány még sorban állt . Nem köszöntek egymásnak.