Délmagyarország, 1968. március (58. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-03 / 53. szám

vUewe fejlődik a néptánc t A néptáncművészet váltakozó pályát futott be a felszabadulás után. Az első évek feltörekvő útkeresése (1945—49) után a viharos, országos, sót világsiker évei következtek (1949—55), hogy azután kikerüljön az érdeklődés fókuszából, s ismét új utakat keressen a művészi továbbfejlődés útján. Az, hogy ma kevesebb reflektorfény esik nép-" tánc-együtteseinkre, mint például 1950 körül, tulajdonképpen inkább jó, mint rossz. Igaz, az együttesek száma ma nem éri el az akkorit (amikor üzemenként, hivatalonként stb. alapítottak tánccsoportot), de a megmaradt kollektívák szívósabbak és alaposabbak, nem a könnyű siker vonzza őket, hanem vállalják a nehéz munkát is. A művészi továbblépés nem könnyű. A népművészet a maga kicsiszolt tökéletességével csak az első lépéseket könnyíti- meg, megadja az elindulás lendületét. De a továbbhaladást keresve minden együttes nehéz feladat elé kerül, ha nem akar nrökjpe a népművészet kincseinek kibányászásából megélni: az új, amivel kísérleteznek ugyanis gyakran (söt többnyire) nem éri el a régi (az eredeti néptánc) színvonalát. Ezzel a problémával küzdöttek és küzdenek néptánc-együtteseink ma is. Sokat kísérleteztek és kísérleteznek, sokszor tévedtek zsákutcára, de ennek tapasztalatai alapján lassan kezd kialakulni egy új stílus, egy új művészi eszközrendszer az új feladatok megoldására. A legfőbb eredmények között könyvelhetjük el, hogy koreográfusaink ma már a tánc újszerű tematikai megoldásait nem a tánctól független cselekményben találják meg, hanem magából a táncból bontják ki. A koreográfiák táncbeli kidolgozottsága különösen sokat fejlődött, a koreográfusok egyre inkább nemcsak ismerői, hanem urai is a néptáncnak és hajlékonyan, finoman tudják alkalmazni saját mondanivalójuk kifejezésére. A Magyarországi Központi Nemzetiségi Táncegyüttes előadta az Iphigeniát. Bátor lépés a híres görög tragédia néptáncszínpadra vitele. Az együttes a tánc legegyszerűbb eszközeivel teremt drámai légkört. Igaz, délszláv—görög táncművészet még mindig | őrzi a régi görögök művészetével való közös eredet bélyegeit. Az együttes nagyszerűen kihasználja ezeket a lehetőségeket, de munkája mégsem csupán a nemzetiségi együttesek számára nyújt példát, hanem a magyar néptánc művészi feldolgozásában is. Kitűnőek a vidéki együttesek is. Az ő munkájuk is ugyanabban az irányban halad mint a pestieké, ebben a művészetben a fővárosi és vidéki megjelölés valóban csak földrajzi vonatkozású, nem takar irányzat- vagy színvonalkülönbségeket. Hadd említsük ez alkalommal a vidékiek közül példa gyanánt a pécsi Mecsek- és a Zalai-táncegyüttest. Az előbbiek egyebek közt a jobbágysorsról készítettek táncjelenetet. A Zalai-táncegyüttes József Attila verseihez fűzött táncképet. A koreográfus itt már nem ragaszkodott a néptánc formanyelvéhez, hanem újszerű mozgásunyaggal kísérletezett. Hogyan halad tovább a néptáncmozgalom? Nem kell hirtelen gyors eredményeket várnunk, de bizalommal tekinthetünk a további fejlődés elé. Ma nem a viharos sikerek jellemzik együtteseink munkáját, mint inkább a stabilizáció, művészelük ma már egyre szervesebben tartozik művészeti életünk egészéhez. Nem cél, hogy mindenáron növeljék a csoportok számát, de lehetőség nyílik, hogy a meglevők művészileg előre lépjenek. így válhat a hagyományos néptánc pusz- j ta feldolgozásából a ma életéhez kapcsolódó és azt a | többi művészeti ághoz hasonlóan kifejező életerős, I modern művészét vitányi iván Picasso Férfi, spanyol gallérban Mezei András: Régi és űj Pusztulnak régi udvarok. Száz év után tenyérnyi fényt nyári egymarék csillagot visszakapja a teljes ég. Csak a poroló táltosa, csak a sámlin a nénikék tudják a parcellák helyét — Csak az a kuporgó gyerek! • Gangok repülnek rácsosán akár a helikopterek. Talpak alatt csillagok: csapágyak, örök rollerek. Mint a harangok bonganak, ma is oly tisztán hallani — A bontás kalapácsa cseng, s a lépcsők szilofonjaL Romja nem fáj, csak fénye már ahogy a mosott kő ragyog: hisz végül birtokba veszem, mint elébb megtagadok. Kishúgom, a divathölgy Megbízható forrásból tudom, hogy a francia nők sokkal kevesebbet költenek ruházkodásra, mint a férfiak. Ez a nagy takarékosság azzal magyaraznató, hogy testükön egyre kisebb az a terület, amit ruhával fednek. Ha ez igaz, akkor az én kishúgom, Lalka spórolásban jócskán túltesz a francia nőkön. Mert a divatra pénzt nem sokat költ. Azt gondolják talán, hogy Lalka top-less fürdőruhában jár? Tévednek? Laika szerény kislány, de hogv a divattal lépést tartson, furcsa módszereket alkalmaz. Azzal kezdődött, hogy elűntek a legjobb nadrágjaim. Ez akkoriban történt, amikor nagylánnyá serdült és meglepő gyorsasággal kezdett tájéikozódni a nöi divat felől. Magának csinált nadrágokat, per-, sze a szomszéd varrógépén és a mama kezével (ö ugyanis nem tud varrni — ez most nem divat). A nadrágok után sor került a zakóimra is. A lányok valahogv azt hiszik, hogy férfias szabású ruha jobban kiemeli a nőies vonalaikat. Végül a szőrme sapkám is gazdát cserélt. Még átalakítani sem kellett: amennyivel nagyobb az én fejbőségem, annyival nagyobb az ö frizurája. Legutóbb, amikor Leningrádból hazajöttem, hoztam egy gyönyörű kék sálat. A húgom szótlanul kezbevette, majd hanyagul megjegyezte: Máskor, ha ilyet veszel, kettőt hozzál. örültem, hogy végi-e törődik velem is, nemcsak magával. Ügy tettem, mintha nem érteném, és csodálkozva kérdeztem: — Minek két sál, amikor csak egy nyakam van? — Nyakad egy van. de nekem két lábam — mondta flegmán és a sálammal együtt gőgösen távozott. Csak később tudtam meg, hogy a legújabb női divat: lábszármelegítőt varrni férfisálból. Ügy érzem, nem bírom már tovább a divat szeszélyeit és ezért érdeklődöm most: nincs önök között valaki, aki nősülni akar? Szívesen bemutatnám a hugomant. Nagyon szép kislány, 162 cm magas, konfekció mérete 48-as, a fejbósége 56 (de vegyék figyelembe, hogy annak a fele tupír). Megjelent a Krokogyil 21. számában. Fordította: Alföldi Erzsébet Nevünk a sajtóban Ha én a pillanatnyi idegfeszültség állapotában — ami megesik — az utca sarkán déli 12 órakor nyakonöntök egy egyenruhás tűzoltót langyos uborkamártással, okvetlenül bekerülök a sajtóba. Teljes névvel. Joggal. Ha én a pillanatnyi pénzzavar állapotában — ami még sűrűbben megesik — kiemelek a közkedvelt irodalmi tisztségviselő galambszürke pénztárcájából 300 forintot, s ö — más műfajokban edzett szokásához híven — leleplez, okvetlenül bekerülök a sajtóba. Teljes névvel. Joggal. Ha én orvos vagyok, és titokban életveszélyes, tilos és csakis pénzszerzési okkal magyarázott műtétek sorozatát hajtom végre, és közben súlyos testi sérüléseket okozok, akkor — egyik napilapunk nemrég megjelent tudósítása a példa — a nevem nem kerül a sajtóba. Utóbbi esetben kőtelező a diszkréció. Szemben a fentinéi jóval enyhébb és derűsebb esetekkel. A nagyobb bűnös nyilván nagvobb egyéniség'' Gondolnunk kell bonyolult indítékaira és fokozott érzékenységére? Azzal nem lehet csak úgy? (Talán ezért nem közölték az ítéletet sem.) abody bél a Graham Greene: Az érsek egy negyedórát késett és Weld, aki kényelmetlenül szorongott a kikötőben ácsorgó tömecben, mérgelődött a késedelmen. Képtelenségnek tartotta, hogy egyáltalán ott kell lennie. A szertartás aligha ér többet, mint egy rövid hír a holnapi lapban, ami még csak a vonatköltséget sem hozza be a fővárostól idáig. Gyanakodott. hogy valamilyen homályos okból Smiley, a főnöke, egy napig távol akarta tartani a szerkesztőségtől. Lehet, hogy valami fontos ember érkezik Londonból . . . Smiley nem volt túlságosan elragadtatva, amikor Weld riportja egy kisebb pacifista tüntetésről hasébindító anyag lett a fő híroldalon. Lekicsinylő megjegyzést tett a külpolitikai rovatvezetőnek: „Weldnek sohasem volt érzéke az értékrendhez." — Az ember sohasem tudhatja — mondta neki Smiley aznap reggel — lehet, hogy valamelyik szeretett pacifistája meg tiltakozni is fog. — Ez nagyon valószínűtlen. Es ha mégis megteszik? ... — Próbáljon kihozni valamit abból a ceremóniából. Magának fejlett hajlama van az iróniához. Legalábbis Crowe azt hiszi. <Crowe volt a felelős szerkesztő.) A szerkesztő bizottságban, amennyire tudom, nincsenek katolikusaik. Viszont lehet, hogy mégis vannak. Lehet, hogy azért küldték le ide Dclre. Lehet, hogy Smiley azért bátorítja egy hamis lépésre, hogy Londonban befeketítse. Ahogy megérkezett a kikötőbe, Weld egyenesen a tavernába tartott, ahol azt remélte, rátalál a kollegáira, ha ugyan akad rajta kívül valaki, aki vette magának a fáradságot, hogy ilyen hosszú utat tegyen ilyen semmiségért. De túlságosan pesszimistának bizonyult. Legalább a hírügynökségek képviseltették magukat újdondászaikkal — ott volt Hughes az AP-töl, Coilins az United Prew tői. Tumbril a Reutertől és természetesen a bennszülöttek egytől egyik. A Daily Telegraph-nak. a Daily Express-nek, a Daily Mailnek nem volt se híre. sem hamva. Amikor Weld belépett, az egyik bennszülött éppen egy articsókából készült förtelmes aperitifet ivott, miközben Tumbril kérdezgette. Tumbril nagyon komoly fiatalember volt. de ilyen körülmények között rászorult Hughes támogatására. aki szemmel láthatóan éppoly boldogtalan volt, hogy itt kell lennie, mint Weld. — Maga nem válaszolt Tumbril kérdésére — mondta Hughes a bennszülöttnek. — O. az afíajta eretnekektől, mint amilyen maga, nem lehet megértést várni — úgy ejtette ki a szavakat a bennszülött, mosolyogva, mint ahogyan egv angol azt mondta volna eretnek helyett, hogy fattyú. — Éppen maga mondta — makacskodott Tumbril —, hogy véleménye szerint ez egy igazságtalan háború. Angolul beszéltek, abban a ködös reményben, hogy a bárpincér majd nem érti meg őket. — Hát. .. talán . . . — Hogy képes valaki megáldani azokat a fegyvereket, amelyeket majd egy igazságtalan háborúban használnak? — Ha éppen ettől tart, hát nem hiszem, hogy így aztán hatékonyabbak lesznek. — És mondja, a mérgesgáz-tartályokat is meg fogja áldani? — Itt különbséget kell tenni. A tartályokban csak gáz van — nem emberi lények. — És milyen földi jót hoz ez? — Semmilyen földi jót. Biztosíthatom, semmilyen földi jót. — Maga csak játszik a szavakkal — mondta Hughes. — Miféle szavakkal? Coilins azt kérdezte Weldtöl; — Mit kér? — Egy Negronit. — Maga miért van itt? — Egy érsek ellen? Itt? Ne vicceljen. — Én is azt mondtam. Éppen a tengerpartra készültem Marthával. Ismeri Marthát? — Hogyne ismerném. Persze, hogy ismerem. Martha molett és konokul tapadós felesége volt egv néme1 dósítónak, akit erős náci szimpátiával gyanúsítottak. A nőnek az voK a híre. hogy szívós és válogatás nélküli buzgalommal latja el a férfiak szükségleteit, s a legtöbb férfi erős erkölcsi kötelezettséget érzett, hogy megcsalja a férjét. — Miért nem hozta le magával? — Lehoztam. Itt vár rám Xben... — és egy divatos helyet nevezett meg. mely homoszekszuálisokkal, meleg nőkkel és angolokkal szokott tele lenni. — Nem lesz sok ideje. Ezek a szertartások mindig elhúzódnak. És az imádságok nem akarnak véget érni. — Arra gondoltam, öregem, hogy hajlandó lenne egy kis szívességet tenni. Tumbril nem hajlandó rá és Hughest — olyan okok miatt, melyeket csak feltételezni tudok — nem viszi rá a lelkiismerete. Maga telefonálhatna nekem a Grand Hotelbe, ha vége van az egésznek. Már úgy értem, ha történik valami váratlan dolog. Én már annyi efféle dolgot láttam. Meg is írtam előre az egészet. Csak valami biztosításra van szükségem. Ennyi az egész. — Rendben van. öt és hat kőzött felhívom. Átkozott meleg lesz. — Biztosan kiraknak valami ernyőt a tribünre. — Csakhogy én nem megyek fel scmmiléie tribünre. A story egyetlen lehetősége, ha elvegyülök a tümegben. — Nagy optimista maga, Weld. — Mit csináljak, ez az egyetlen esély. Mit iszik? — Camparit szódával. Gyújtson rá. — Köszönöm. — Weld elvette a cigarettát. Ezen a napon ez volt a tizedik és úgy bánt vele, mint egy ellenséggel. Tudta, hogy délután óhatatlanul meg fogja kínozni a dohányzó hurut, reszelni fogja a száraz torkát egesz éjszaka, amíg csak a nap reggel ötkor betör a redőnyök között. Megígérte magának, hogy nem gyújt rá, amíg véget nem ér a ceremónia, de a Negroni levette a lábáról. — És azok az emberek, akiket meg fognak ölni? Rajtuk segít-e majd ez az áldás? Hughes újra nekitámadott a bennszülöttnek. — Azokra a „fegyvertelen vadakra" gondolt, akikről folyton ír? — Én nem írok róluk, öregem. Ha az ember egy hírügynökségnek dolgozik, nem engedhet meg magának cifra kifejezéseket. Ami jó az Expressnek, az méreg a Mailnek. Mi az úgynevezett tényeket adjuk, az iróniát és a méltatlankodást átengedjük az olyasféléknek, mint Weld. Két órával később Weld a kikötőben állt a tömegben, mely fokhagymától és izzadtságtól bűzlött. Magas termetű volt, s könnyen kilátott, noha a rendörök válltól vállig érve vontak kordonláncot. Tribün nem volt, s amikor elérkezett az ideje, vajmi csekély ceremónia. A csapatszállító hajó és a tömeg között páncélosok álltak fel. Az álcázóköpenyekben valamiféle használt árucikknek tűntek, akárcsak öreg autók a városi zsibpiacon, vevőre, vagy ócskatelepre várva. A páncélosok legénysége egy kicsit távolabb ált, mintha csak megtagadnák őket. Egy gyerek Weld közelében bőgni kezdett, végül is megkapta a csecset. Tulajdonképpen csak a csapatszállító hajók lobogói, a vámhivatal falainak harsány plakátjai jeleztek, hogy van azért, aki lelkesedik a háborúért, mely a napfényezte látóhatáron túl folyik. A lömegben nyoma sam volt lelkesedésnek-