Délmagyarország, 1967. november (57. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-06 / 263. szám

Andróssy La'os Ha dgr látnék mindent, mint a hűskor hajnalfényében: — Am, ami oly rég yolt: megszürkült, zászlónk feslett, színe tompult, s mdzeum érzi bátor meneteknek Jelszavait! — s a hrtsók néma sorban most elvonulnak mégis lm elóttem. lelkem előtt... s mögöttük mennyi szájhös! ünnep Tan. vérzó-vlrágszlrmos flnnep. nagy múlt: fél század — percnyi lét — fnagy ünnep! Világmegváltó eszmék gvflzedelmét. Lenin útjának Igazát, s jóvönkét vörös zászlókkal pecsétlő nagy únnep! Ha még úgy látnék mindent, mint a hőskor hajnalfényében!— Am de Jár az úra: s kinek több, kinek könnyebb, s kevesebb yolt öt évtized — amint emez a kettő: míg felzárkóztak soraink az élhez —. s van aki mellét döngeti, bár tróger. van aki hallgat útján visszanézve. sorsát kérleli: már egyszer se kelljen közös gödörbe temetni a népek százezreit, s az: ..Ismeretlen Hősök" szöveget vésni sírfeliratokra! Van aki gránit, van kl porrá hullott, van kit a szél vitt pernyeként keresztül puffadt városok zsíros légterén át! Es vannak, akik úgv élnek közöttünk, bogy azt sem tudják, élnek-e vagy balnak. En büszkén hordom mellemen a Jelvényt, amiért tűzbe ők mentek, a némák. az örök-görcsbe merevült apáink, s a köztünk élő nyugtalan vlrraaztök (s akik kezéből átvettük a zászlót). A méltó fény ma őket ünnepelje! S aki bőrünkön üzletel — a patkány! ne merje vélünk együtt koszorúzni emléküket! — E sokféle világunk sokféle-fajta emberét találtam a dicső múltnak fényében fürödni: de csak a hősök ajkán él az ének. — a roham és épitö csatáké —, s unokáikén: átlőtt selymek mellett ha letették a regvvert és a csákányt s ünnepre gyűlnek húséget fogadni! Van kinek sok volt s van kinek könnyebb. fk eresebb. Kik bátrak voltak halni, most se várják, hogy csak léptükhöz méressék a létünk: korunknak frissült ütemét megértik — de már rsak nézik: mint lépnek a sorban őnnőn-areukat hordozó utódok. — mint száguldnak a délceg űrpilóták a képzelet határáig, s a földgömb egyik felén mint valósul meg álmuk, s mint válik eszménk anyaggá!... A hősök nem hangosak, de bölesek, mint az élet! Ezért köszöntöm őket. tisztelettel kik még megérték, s kik a küzdelemben társul szegődtek — s ÚJ korunk futását bírták hitükkel — s mindenekfölött öt: Lenint köszöntöm némán, kl e harcban rohamra vitte őket, egyazon cél s azonos Jelszó Jegyében, előttünk világmegváltó harsonált fúlva győzelmesen, a vörös zászlók alatt: 1919-ben vonaton átázott Olaszországban egy darab viaszosvászonnal, amelyre a párt főhadiszállásán kitörölhetetlen tintával ráírták, hogy itt van egy elvtárs, aki sokat szenvedett a fehérek alatt Budapesten, és kérik az elvtársakat, segítsenek neki mindenben. Ezt használta jegy helyett. Nagyon félénk és fiatal volt és a vasjtasoknál egyik vonatszemélyzet a másiknak adta át. Nem volt pénze, a vasúti restikben a pult mögött etették. Nagy gyönyörűsége tellett Olaszországban. Csodaszép ország, mondta. Az emberek mind kedvesek. Sok városban megfordult, sokat Hemingway A forradalmár járkált, sok képet látott Giotto-, Masaccio- és Piero della Francesca-képek reprodukcióit vásárolta, és az Avanti egyik példányába csomagolva hordozta őket. Mantegnát nem szerette. Jelentkezett Bolognában, s én felvittem magammal a Romagnára, ahol találkoznom kellett valakivel. Jól sikerült a kirándulásunk, kora szeptemberre járt s a vidék kellemes volt. ő magyar volt, nagyon helyes és nagyon félénk fiú .,. Horthy emberei valami komiszságot csináltak vele. Valami keveset mesélt róla. A magyar eset ellenére rendületlenül hitt a világforradalomban. — De hogy áll a mozgalom Olaszországban ? — kérdezte. — Nagyon rosszul — mondtam. — Majd megy jobban is — mondta. — Megvan hozzá mindenük. Ezt az országot mindenki biztosra veszi. Ez lesz a kiindulási pontja mindennek. Nem szóltam semmit Bolognában elbúcsúzott tőlünk, ment tovább a vonattal Milánóba, onnan Aostába, hogy átgyalogoljon a hágón Svájcba. Megemlítettem neki a milánói Mantegna-képeket. „Nem" — modta nagyon félénken, nem szereti Mantegnát. Felírtam neki, hol egyen Milánóban és néhány elvtárs címét. Nagyon megköszönte, de lelke már ott járt előre a hágón. Nagyonnagyon szeretett vol na átmenni a hágón, amíg kitart a jó idő. Szerette a hegyeket ősszel. Utoljára azt hallottam róla. hogy a svájciak börtönbe zárták Sión közelében. &ÍJIJ t/illanás íz &0 evhö* — Hát az ebéd? — Sült szalonna paprikával. — Hát egy kis borocskát küld-e az asszony a vacsora mellé? Az öreg szava erre megkeményedett. — Ha parancsolom neki, küld. Csakhát nem parancsolom őneki, mert nem szeretem a bolti bort. Csonkig égett a cigarettánk, de még nem szedelőzködtem. A szavunk is megrekedt, mind a ketten átöleltük a térdünket és hallgattunk. Jó így. mindig szerettem a hallgatag öreg emberek mellett ülni, megnyugtató, mintha csendes patakocska partján heverészne az ember. Én erce gondoltam éppen. De ugyan mire gondolt az öregember? — Ezen az akácfán gondolkodom — mondta. — Mikor megismertem, egyik markommal átfogtam a derekát, most meg kövérebb, mint az én derekam. Ügy hallottam, mintha ismét megremegett volna a szelíd öregember hangja, vidámabb témára akartam váltani, de csúful melléfogtam. — Örömöm? — kérdéssel válaszolt kérdésemre. — Erről ne beszéljünk, úgyis hiába. — Hátha segíthetek?! — Ha álruhás királyfi lenne, az én bánatomon akkor sem segíthetne. Régi bánat ez, hajjaj, régi bánat ez. Volt egy szép nagy lányom, Katának nevezték, aki 21 éves korában meghalt tüdőbajban. Sokáig sirattuk, bánkódtunk miatta, már unokám is van, mégsem gyógyult meg a sebem. És tudja-e fiam. hogy én amolyan barkácsoló ember vagyok? Fiatal koromban szobrokat faragtam fából, meg kőből, és lefestettem a napnyugtát, hogy a tanító úr is azt mondta rá: tökéletes! Ha tanultam volna, most művész lehetnék. No, vagy húsz éve, egy keseredett pillanatomban elhatároztam, hogy megfaragom az én Kata lányom szobrát. Először csak úgy, fénykép nélkül, emlékezetből lerajzoltam. Míg dolgoztam, ott állt az asszony mögöttem. felvont szemöldökkel nézte-nézegette a készülő arcot. Mikor elkészültem, azt mondta az asszony: „No, ez nem hasonlít a mi szegény Katánkra, nyugtassa az isten". Megnéztem én is jól a rajzot és bizony nem Kata, hanem egy idegen, mégis ismerős lány nézett rám a képről. És amikor nem látta az asszony, elmosolyodtam, hiszen felismertem Mását. — ö ki volt, bácsikám? — Egy szép leány nagy Oroszországban. Még tizenhétben ismertem meg öt. Mikor csak tehettem, kimentem hozzá a táborból, később pedig, már vöröskatona koromban, bármilyen messze is harcolt a csapatunk, hozzá tértem vissza. Nagy ínség volt akkor, de 6 mindig-mindig borscsot főzött nekem, mert nagyon szerettem. — Miről beszélgettek? — Én magyar szavakra tanítottam őt. ő meg oroszra tanított engem. Nem mondtam neki. hogy szeretem. 6 se mondta nekem. Tudtuk mind a ketten. .. Elgondoltam, hogy a harcok után hazahozom, ő meg úgy gondolta, hogy a harcok után ottmarasztal engem. Megszakadt a beszélgetés, mert megjött a csősz, hozta a vacsorát, juhtúrós galuskát. Volt egy üveg bor is a vacsora mellé, ezt a csősz hozta magának, unaloműzőnek. De minket is kínált, hármasban boroztunk már a félhomályban az ecetfa alatt. Az öregembernek két pohárral is megárt, az én öregem arca is kitüzesedett, nyelve is megeredt, és úgy mondta nekem a történeteket, mintha a fia. vagy az unokája lettem volna. Mondta, hogy a Donnál egyedül fogott el három kémkedő kozákot, mondta, hogy kezet fogott Bugyonijjal, hogy Szibériában megismerte Ligeti Károlyt. A messzeség szépít, a bor pedig nagyít, nem tudom, hogy az öreg harcaiból mennyi az igazság, nem is írok erről. A lányról faggattam. — Hát Másával mi lett? — Nem tudom, nem tudom .. . — Fehér-kézre került akkor az a falu, mikor visszamentem, nem volt abban egv ép házacska sem. Másáról senki sem tudott. Fél falut megölték. Mikor hazajöttem, megfaragtam a szobrát, valahonnan talán még elő is kerül, majd egvszer megmutatom talán. Rajzoltam egy képet is. arról a nótáról, amelyikben a szürke gúnór száll a folyóra. messze a hegyen túl. A távolság szépít, a bor pedig nagyít, nem tudom, hogy mit tett nagy Oroszországban ez az öregember. Nem is írtam erről. De Másenvka igaz. Másenyka létezett, ezt biztosan tudom. Mert ha nem lett volna, az a szürke gúnár nem száll a folvóra. messze a hegyen túl, az öregember képzeletében, immár ötven éve. Es ez elég nekem, hogy ne csak az öreg kort, hanem a nagy idők küzdő tanúját is megtiszteljem benne. „Mí emberi emberrel osszeftoz..." — Nagyon jó oda utazni, ahol várják az embert... De ki és miért várt engem az odesszai pályaudvaron? Sinkó György operaénekes kérdezi ezt önmagától, hogy újra elmondhassa a választ is: az élményt, amelyben több a megbizonyosodás, mint kötetnyi olvasmányban. Elena Dembszkaját sok-sok ukrán lánnyal és aszszonnval vagonokba tuszkolták a német megszállók és elindították a szerelvényt a „Birodalom" feié Magyar területen vitte a mozdony a vagonokat, s Elena egy zavaros pillanatban, egy kis magyar faluban megszökött a szerelvényről. Ismeretlen emberek ajtaján kopogtatott. Befogadták, rejtegették. gondoskodtak róla. Így élte meg a felszabadulást. De Tóthéknt azután sohasem találta meg: nyomuk veszett a háború malmában. — Elena Dembszkaia sétált ott idegesen az odeszszai pályaudvar peronján: ő várt engem, akiről csak annyit tudott, hogy a szegedi delegációval érkeíikegy énekes is. Hogv férfi vagy nő. öreg vagy fiatal, arról sejtelme sem volt. A Tóth családból várt valakit ... S hogy éppen engem tüntetett kl kedvességével, figyelmével. szeretetevei. az abból a szerencséből ered: ő is énekes Az odesszai operettszínház neves primadonnája. az Ukrán SZSÉK érdemes művésze. — Sokáig értetlenül álltam ezzel a kedvességgel szemben. Mivel érdemeltem ki? Csak akkor értetJem meg őt. amikor egy közös utazás során magyar dalt kezdett énekelni, magyarul, s kérdésünkre kinyitotta a szívét: elmesélte Tóthékat, — Mi az, mi embert emberrel összehoz? Az emberség. .. — ezt tanultam, értettem meg Elena történetéből. — Zavarom mégsem múlt el azóta sem. Sokszor megkérdezem magamtól: miként tudják a szovjet emberek a mi barátságunkat olyan gazdag érzelemmel viszonozni? Hiszen nemcsak magyar internacionalistákkal meg Tóth családokkal találkoztak a szovjet rendszer ötven esztendejében.. . Azt hiszem, ők nagyon tisztán bánnak a fogalmakkal, nagvon világos fejjel ítélik meg, hogy egy nép lelkiismeretét, humanizmusát, másik nép iránt érzett természetes szeretetét és megbecsülését mindig magában a népben lehet föllelni. — Érzelmi élmény ez. amit az ember mindennap elővehet elidőzhet vele. Elena Dembszka.iának köszönhetem. És Tóthék ... ez nálunk olyan mindennapos név. .. Amilyen mindennapos, hogy Odesszában és Szegeden várjuk egymást a pálvaudvaron . . . Szósz Endre Diadém Hétfő. 1967. november 6. DÉL-MAGYARORSZÁG 7