Délmagyarország, 1967. november (57. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-26 / 280. szám

Viktor Versadszkij Palotai Boris tvéri RÉSZVÉT A vers szerzője — Odesszában éto szovjet kö'tfl — Szered es Oűe za testvérvárosi bsrátsáját köszönti e költeménnyel. Hű szivünk testvérszívekre tárul. Szenednek, mely együtt lép velünk barátságunk boldog zálogául odaadnánk kéklő tengerünk: egybefolyva véges-végtelennel barátaink kék egekbe nőtt házai előtt a hősi tenger hullamai zúgják a jövőt. S hazánkban, hol lecsapnak a habra felhók és sirályok szárnyai Tisza-széles út fut kanyarogva s Szeged drága nevét viseli. Kisfaludi hogy e partra szállott, nem volt kedves vendégünk talán? Város-barátok emberbarátok — ez a béke záloga csupán! Tekintete villanó acélé halaltalan jár köztünk maga az örökké ifjú Zalka Máté, legendák hires tábornoka. Szerelem s szabadság lobogóit emelve ki harc zajába tűnt, Petőfi mibennünk folytatódik: i.itéphetetlen mint a szívünk. Ünnepelve, dráge Magya-ország, arra ürítsük a tokajit, hogy zúgassa egybe a barátság a Duna s a tenger habjait! VERESS MIKLÓS FORDÍTÁSA Hát te, édes fi­am? — nézett bele határidős naplójába Szent Péter, amint szerényen bár, de meggyötörten megje­lentem a mennyek kapujában, belénőcé­dulát kérve és várva. — Megjöttem. Be. mennék — suttogtam esdeklnn. — Nem értem — ingatta ösz szakállát Péter, hiszen te csak 32 év és négy hónap múlva vagy beüte­mezve. Miért siettél ennyire? — csodál­kozott rám értetle­nül. — üav történt. pé_ tor atyám — mond­tam — be kellett mennem a hivatalba, hegy pecsétet kapjak egy papírra. amclv tulajdonképpen o'yan nagyon fontos nem is lett volna, de hát ná_ lünk a Földön a nem nagyon fontos papí­rokra is szükség van Amikor az íróasztal mögött ülő férti meg­tudta, ki vagyok, fel­ugrott. bezárta kulcs­csal az ajtót és egy vaskos köteg papírt -dugott az orrom aiá... A költő és a költők — Uram. örülök, hogv összehozott a sorsunk. Engedje meg, hogy felolvas­sam néhány verse, met, szíves elbírálás végett... Amikor- a takarító­nő kidobott, bennün­ket., megkélt, másnap meniek vissza és azonnal lepecsételi a papirt.. Nem mentem! A legkényelmesebb cipőm sarka javítás­ra szorult. A cipé­szek mestere, amikor megtudta, ki vagyok, azonnal bezárta a C'ppenlyűbolt ajtajai kitette a „7,ár/a" táblát és előhúzott egy vaskos köteg pa­pírt: — Uram. örülök, hogy jósoi-sa hozzám vezette. Nagy íróval találkozik most, en. gedje meg, hogv en­nek bizonyítására felolvassam „Kleopát­ra a termelőszövet­kezetben" című triló­giámat ... És felol­vasta. Eúesúzáskor, éppen hajnalodott, megígérte, másnap, ha visszahozom a ci­pőt. azonnal megcsi­nálja. csak meg egy­két kisebb elbeszé­lést mutat, bc nekem. Nem vittem vissz" a cipőmet. Inkább bo­kasüllyedést kaptam, ami testtartási di ffe­renciakat, az utóbbi pedig máj- és vese­zavarokat okozott. Elmentem hát az orvoshoz, aki lelkiis­meretesen megvizs­gált, mielőtt az injek­ciót. beadta, a recep­tet felírta volna, megkérdezte a neve­met., valamint fog­lalkozásomat, rend­kívül megörült, ami­kor megtudta, hogv én vagyok a hires dráma-, regénv- és esszéíró és közölte velem: ö is ír drá­mákat. esszéket, re­gényeket, sőt vérse­ket is. Le is tette az injekciós tűt és meg­kért. jöjjek vissza rendelés után, akkor lesz ideje, hogy ké­nyelmesen head.ta ne­kem az injekciót és egy-két drámáját. Nem mentem vissza. Ide jöttem. Szent Péter meg­csóválta a fejét, meg­nézte noteszát, aztán hümmögni kezdett: — Szerencsétlen ember. Neked volta­képpen a pokolban a helyed a feljegyzé­sek szerint. De úsy vélem, vezekeltél ele­cet ... Itt a cédula. . . Azazhogy vári csak egy percre. Ha már olyan írófele voltál, ezt hallgasd meg. — előhúzott egy köteg fügefalevelet, és büsz­kén olvasni kezdte mennyei darabjának címét: „Gábor és az arkangvalek." Musi­cal commedv három teremtésben. harso­naszólóval ... Azonmód elindul­tam a pokolba! GYURKÓ GÉZA Hálóingben megyek ki a balkonra. Félszar. dál van rajtam, a másik lemaradt útközben: leesett, hallottam a Roppanását. A szandál pántjai közt hideget érzek, szétárad a testemben, egész az arcomig ér. Ez nem a kő hieiege. se nem a hajnalé. Egy koránkelő autó felkö­hög. Különben csend van. Az utca még alszik. Vissza­bújok az ágyba, fejemre hú­zom a paplant., mint gyerek­koromban, amikor égboltot varázsoltam a paplanból. Most nincs varázslat. Mért csinálok ügyet belőle? Cjra megtenném. Nincs varázslat, dc megbánás sincs Déneske, szegény srác ... Akkor is folyton azt. gondoltam: sze­gény, szegény, szegény. Ki­nyitotta az ajtót, megkérdez­te. hogv minek jöttem, s én azt mondtam, azért, hogy osztálytársad vagyok és ne légy egyedül. Rossz lehet ne­ked egyedül, hisz sírni se tudsz... De csak gondolat­ban mondtam, a tekintetem­mel. Átvitt egy szobán, ahol a kiesi húga hintázott. Éppen csak mozgott vele a hinta. Egy motor javító műhelv volt, alattunk, dohogtak, zúg­tak a gépek, a parkét* mint­ha remegett volna, a talpam átvette a remegést. De ez csak később volt. A zúgás, a remegés. Eleinte észre sem vettem. A szekrénybe tett »gy kis kézitáskát. összehajtogatott pongyola volt rajta. Be­akasztotta a pongyoláiét, a zsebéből egy szemüvegtokot húzott, elő. ... Olyan forró vízzel zu­hanyozok. hogy szinte szúr. A bőröm gőzölög, de ez a hidegség n»m múlik el. ez az üres hidegség Tűntök fél­é*'e jár egv vizfpolójátékos­sal. azóta hízott meg. mert utána állati éhes. a dívány mellé van készítve sült.sza­lon na. csülök. rozskenyér. mindent befa', másnap is zsíros a szeme ... Siathméry Gyöngyi BALATON l)l!l!l)!lt!!l!|M|l|||| Dérieskén még mindig az a gyűrött ing volt, melyet az iskolában viselt — Eb­ben aludtál? — kérdeztem tőle. amikor meglátogattam. — Nem aludtam, A kór­Iiázfolyosón ültem Apával. Reggelig ültünk a padon, amikor anya meghalt. — Fürödj - meg. Vegyél fel tisztát. Elmenjek? — Ne .. . — mondta gyor­san. — ülj le. Amíg fürdött, kinéztem az ablakon, egy tűzfalra n> fit. Felette az ég mintha ce­mentből lett volna. Csupa fal, csupa kő. A napot még csak ezután fogják besze­relni. — Készen vagyok. — Für­dőköpenyben állt mögöitem. vediett, bordó frottírban, melyből kilógtak a szálak A díványon ültünk egy­más mellett. — Az ott az édesanvánd' — Egy bekeretezett fény­képre mutattam. — Nem ilyen volt. — Milyen \%t? Nem felelt.. . kishúga beszaladt bogy a segédkező néni kéri a íestenivaló ruhákat. Jó, mondta és meg se moccant. — Mennyi rumli .. . gyász­ruha. gyászjelentés. Apa összeírt egv csomó címet. Talán már az iskolában is a címek jártak a fejében. — Mikor lesz a temetés? Megint nem felelt. — M®nj ki, Mucika ... Hintáz, zál! — Szabad' kérdezte a kishúga és elnyargalt. ... Valahol felszaladt eey redőny. Utána egy másik, egy harmadik. Ez a nan is akár a többi. Már egész vi­lágos van. Mi változik? Be­robogok az iskotaba. ott el­múlik a szorongás, a hideg­ség. minden . . A díványon ültünk, a sze­me olyan volt. mintha piros cérnával lenne beszegve Azt mondta. elmagyarázza a számtanpéldát, hogy megért­sem végre. — Hány kilomé­terre távolodunk a csónak­kal a kikötőtől a folyón fel­felé. hogv négy órán belül visszatérjünk, ha a csónak sebessége nyolc kilomé­ter óra. a íolvó sebessége oeciig ket kilométer óra? — Hargosan beszélt, mégis át­hallatszott a másik szöveg a néma, mely lesben állt a kiálló ádámesutká.iában — Figvelsz' — kérdezte A lüzet remegett a kezében. — Ha már eljöttél .. tu­dom. csak sajnálatból. Ne . ne tiltakozz Gyerünk to­vább csónak a folyón felfelé hat kilón.éteres. le­— Ki mondja azt, hogy én hazudok? — Én, öcsém. Én mondom. Mivelhogy Csin­tó Rózsit még tegnapelőtt bevitték a zsandárok Magyarkanizsába. Be azt. A kocsmája ajtaját meg beszögezték a pusztázók. Be azt, öcsém, be­szögezék. Mező Jóska a torkát köszörülte. Hogy a ha­mis útját bevágták, fölülkerekedett benne a valóságos szándék, annak a szaván szólalt meg: — Nohát ha az. igazság köll kennek, hát igenis kendhöz gvüttem igenyest. Kendhöz, Bó­czán Simon. — Én meg hát éppen itthon vagyok. Hal­lok ls mind a két fülemre. Azonközben varrogatta a nyerget tovább, csakúgy félszemmel vigyázott az emberére. — Megloptak, bátya, káros ember vagyok. — Olyanformán én is jártam mán. — De én kenden kereskerlek. — Hogy a nyom ide vezet, ugy-e, azt mon­dod? — Azt mondom. Ide vezet. — Én meg azt mondom, hogy vak ember igazított tégefl, öcsém, útnak. Nem szorultam én a te rongyos birgedre, hallod-e. Ámbátor, idebe van a jószág mind. elhajtatom előtted igazság okáért, hanem aztán eltisztulj innen, Jóska, még s/épen vagy. Mező Jóska meg se mozdult. Ügy maradt, a ,botjara támaszkodva. — Tanult ember kend, Bóczán Simon, kijár­ta kend a hét oskolát, mégse akar kend érteni, csak a mondott szóbul. Nagyon jól tudja kend az én bajomat, azt is, hogy minemű. A házam­ban esett kár. bátya, az asszonyommal. Avégett gyüttem én kendhez, számadóra. Bóczán Simon letette a nyerget, kiverte a Pipáját, 'meg is tömte, rá is gyújtott, azután fe­lelt csak. akkor is kérdezvest: — Hát osztan mióta vagyok én tenéked számadó cseléded? Mező Jóska kiköpte a lelkinvalót: — Amióta tolvajom kend, amióta vén. de­resfejű léttire megvette az asszonyomat, amióta belegázolt kend az emberségembe . .. Az öreg juhász felállt. Akkor tetszett meg, hogy félfejiel magosabb amannál, pedig egy ki­csit hajlottas úgy vállbafi. mintha sokat kubi­kolt, avagy sokat raboskodott volna. Nem pattogott. Egy szem harag sem érzett a szavában. Csak megrágta a szót. — Ki mondta ezt neked, te, ember? Mező Jóska hátrább lépett. — Ki mondta? Ugye, azt kérdi kend, ki mondta? Mindenki mondta. Az egész világ mondta. Azt ugatta minden kutya, le, Becséig: de nem adtam rá. Hanem mióta a rózsaházi erdő mondja, azóta minden lelkem is azt mond­ja, bátva. ' A Bóczán Simon arcán átfutott valami se­bes árnvék. — Aztán mit beszélt az az erdő, ha már engem vett az is a nyelvére? Mező Jóska sivított: — Azt kérdezte tőlem a rózsaházi erdő: hogy került a fáia alá a Bóczán Simon tűzszere­se. a Me/.őné vállravető kendője.. Felelt is rá Azt felelte hogy tolvaj, kutya, gazember vagy Bóczán Simon ... De meghalsz .. . Avval együtt, mint a villámlás, úgv csapott le az öreg juhász fejére a kampóval. Hirtelen, orozva jött. csonttörö ütés Volt az. Haneni vas­fejet ért. Bóczán ábrázatát elöntötte a vér. de nem szédült meg. Második ütésre meg nem volt ideje Mező Jóskának, mert hamarébb a szempillantásnál vágódott a forradásos vaksze­méhez az a nehéz, irdatlan szilfaszék. kin az öreg imént foltozott. v Vagy kettőt tántorodott a veras juhasz hat­ra. azután jobbra, akkor fölbukott. Egy jajszó nélkül. A két bojtárlegény, meg a tücski-hajtski mindenes gyerek, kik szótalan nézték a mérkő­zést, odaugrottak: — Meg ne üsse kend többet. Kevesebb baja lesz kendnek . . . Dehogy ütötte. Nem is akarta. Nem is költött A kutyák pedig összeálltak a cserén.v szél­fogó felvégin, onnan vonitottak az aluvóra hajló pusztába: meghalt valaki .. . Bóczán Simon meg teleöntötte állott vízzel a hasas mosdómelencét, lemosta véres arcát hasadt fejebörére rászorított egy szelet taplót aztán felöltözött tisztába, és nyergelt. Ügy a nyeregből rendelkezett. — Hé. András — mondta a mindenes gye­reknek, eredj, ülj föl az uratlan számárrá, sza­laits át a martonosi székekre, tudakold meg az ottvaló juhászoktól, hun lakik Mező Jóskáné Annak aztán mondd el. hogy meghalt az ura ideát, minálunk. Mást, többet, nem vallasz, tu­dod-e? Meg a számadóhoz fordulj az öregbik boj­tárjához. — Misa fiam, én most mán nem gyüvök a tájékotokra hamarost. Még a törvényt kiállóm: rád bízok mindent Aztán, fiam, te is ember léey mindig. Indítóit. — No, Isten megáldjon. Még csak visszafordult fél dúlőrui. — Misa, fiam, elfelejtettem valamit. Szén­tóba' lakik az örzse néném, ne felejtkezz meg rúla, vigyetek neki egy kis egyet-mást hébe­korba. Bajos ember volt annak is az ura, sze­génynek ... No, Csilás! A bojtárok oszt utóbb mondom, knrülhan csikolták a/.t a kisaitó -mokl•••ir;"> unJ gy-ont. At­kát mezejét benőtte a vérenhízott kutyateifü Hanem a kóbor eballat még most' is körül-körül szimatolja... felé tíz kilométeres sebet, séggel halad. — Déneskc... — Térdére tettem a kezem, a merev botlábára — Próbálj and, ni ... — Nem akarok .. Sose vojtál itt. Ha már eljöttél, legyen valami hasznod be­lőlem. Ott tartottunk .. . fi­gyelj . . Ahhoz, hogy x ki. lométerre eltávo'odjunk fel­felé x per 6 óra szükséges. .. innen a visszaúthoz .. — Feküdj le... Legalább kinvújtozol egy kicsit. — Mellbetaszitottam. hátrazók. kent, tenyerével tartotta ma­gát. — Hadd. hogy befejezzem. — Eridj a francba! — El­rántottam a tenyerét, a dí­ványra nyomtam. — Lefek. szel! Így... Ne merj moc­canni ! Elnyúlt, szaporán lelegee­ve. mintha most hsgjtta vol. na abba a birkózást. Fakó bőrén virítottak a szeplők Sohasem tűnt fel. hogv ilven csúnya. A szeme túl világos, agyonmosott-kék Pici. vér. telen füle eláll. Csudára megsajnáltam. — Ki vagy merülve. — Végighúztam a kezem rajta, lehorgonyoztam a hegyes térdén. — Fogadjunk, hogy egy-kettőre elalszol. Lehunyta a szemét. — Na látod. Fog ez menni. — Megbuksz — mondta rekedten. — Ha átvennénk együtt... A vísszaúthnz x per 10 óra szükséges. Mivel összesen négy óra időnk van ... — A karnmlva ka­paszkodott. — ' Négy óra időnk ... — Aludj! Nincs eevéh ba­jod. mint. . . Magaddal tö. rődi' Elzúgok, hát elzúgok! — Rátenyereltem. a dívány, hoz akartam szegezn'. ami. kor megéreztem a frottír­köpenv alatt a botlábát. Megsimogattam. Hogy jösas te ahhoz, hogy ilyen láav ... ilven nyavalyás.. . Űirg meg újra végigfutott a ke. zem rajta. Feltápászkodott. rámné. zeti. — Most sainálsz .. — Fenét sainál'ak! — Egyszer haza akartalak kísérni .->rt mondtam men­iek a franrba — Az előbb is azt mond­tam. Hát aztán*; — Megcsó­koltam előbb az egrtk ar­cát. aztán a másika*. Nern csókolt vissza.. Jobbról-halra és balról-jobbra forgatta a feiét mintha keresne vala­kit. Egész testében remegett, mint azok a gumin függő kis majmok, amelyeket utcai árusok lógatnak le a kosa­ruk száléról. Volt valami az arcában, amitől a szívem a torkomba mászott. Ennvire örül nekem?! Soha senkinek a szeméből nem sütött fe­lém ilven öröm... ilven ámuló . . . ilyen döbbent. .. ilven önmagát rábeszélő, hogv mindez igaz. Mutatóujját végighúzta az arcomon, a száiam szélén. Bekaptam az uiiát. Te sze­gény. gondoltam, amikor rámzuhant. s magamon érez­tem csupasz lábszárát. A parkett alatt feldú hörgött a javítóműhely, az ajtó mö­gött csikorgott a hintát tar­tó kötél vaskampója. Vadul hintázott a kishúga. Mind­ez igaz. mondtam én is. de egészen másképp mondtam, mint ő. Rémülten mondtam, hiába „tudtam mirtdent". ö volt a mennvezet.. az ő arca, rajta túl nem láthattam. — Ilyen boldog ... soha ... — mondta és én azt mond­tam „rendben", feltámasz­tottam az állát, a szemébe néztem. A SZPIYI homálvos volt. s mintha a pupillájá­ban magamat pillantottam volna meg egeszen piciben. — Életem legboldogabb... soha még Ilyen boldog,.. — dadogta. Majd hirtelen talpraugrott, zokogni kez­dett. Gyerekesen, bömbölve, -vitoM szóltál. — Bocsáss meg! Bocsáss meg! — kiál­totta valakinek, aki nem volt a szobában... Vasarnap. IMI. nos ember MDtL'MA6YAAORSZA§ 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom