Délmagyarország, 1967. október (57. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-29 / 256. szám

Tóth Sándor Kendős nő Újvidéktől Nem én vagyok a hibás kérem. nem. Petőfi, Tömörkény meg Móra a ludasak a dologban. Mert én az ő könyveikből, könyveikben olvastam, hogy hát hírős város, célszörű szögény embör meg édösapám. Ne csodálja hát a kedves olvasó, ha e sorok naiv írója úgy valahogy képzelte a dolgot, hogy Szegeden meg ott, ahol az odakint való népek laknak, Homokországban, mindenki özve beszél. Hát nem így van. Az első csalódás akkor ért, amikor Űjvidéken odajárultam a MÁVAUT autóbuszának nyitott ajtaja előtt álló egyenruhás gépkocsivezetőhöz és megszólítottam: — Tessék mondani, Szögedre mögy ez az autóbusz? — Igen Szegedre — utasított rendre a hivatalos személy, és olyan kerek e hangot nyomott oda, ahova én egy ö betűt tettem dísznek, hogy egyszeribe tele lett a szája vele. Útitársaim sem voltak könyörületesebbek, pedig Szegedre készültek, de egy sem utazott Szögedre vagy Szögedébe. A határőrség tisztje, a vámtisztviselő is szegedi ember volt, és Szegedet mutatott az útjelző tábla meg a \Táros határában álló felirat is. — No, majd Szögedön! — vigasztaltam magamat. De Szegeden sem leltem rá Szögedre. A szálloda portása, a rendőr, a pincér, a villamoskalauz, mind, mind szegedi emberek voltak. És teli volt a szájuk e hanggal. — Hát senki? Hát sehol? — facsarodott el a szívem a mérhetetlen nagy hűtlenség hallatán, láttán. De másnap aztán megvigasztalódtam. Kimentünk Homokországba, szétnézni azon a tájon, ahol a század végén meg a század elején még ugyancsak fürge valami volt a homok. Ahogy megállt velünk a gépkocsi, egy szürke bozontú fej bújt be a leeresztett ablakon. — No, möggyüttetök? — illesztette helyére egyszeriben a szívemet a homoki embör, másik nevén Imre-Imriske. — Mög! — mondtam és éreztem. Ügy mögörültem a deresedő Imriskének, hogy eppen csak hogy mög nem csókoltam, Mögérkeztem. Mög. Homokországba, hogv lássam, hogyan élnek a célszörű szögény embörök unokái. BODRITS ISTVÁN idegebbek lettek az esték. Közeledett az ősz. A front is. Elmúlt a ió világ, a félmeztelenes idő. Stukán piros trikó lötyögött. Rám inget húzott reggel nagyanyám. — Ha elcsavarogsz, leverem a lábad — engedett ki az utcára. Tankok jöttek. Elhallatszott a Porcsíny utcáig is. Nyugtalanul ültünk az eperfák alatt. — Tigrisek — mondta Stuka. — Nagyobbak a házaknál is. — Láttad? — Nem. De nagyobbak. — Még a mézes Kocóék házánál is? — Annál is. Pedig az nagy ház volt. Több ablaka nézett az utcára. Egyikbe mindig kiírták: méz van eladó. — Megnézzük? — Nem engednek minket oda — óvatoskodtam. — Azt hiszed? — Azt. — Majd meglátod. Végigfutottunk a Hoszszű utcán, ki az állomásig. A kert előtt hatalmas tankok sorakoztak. Zúgott, recsegett a környék. A fák közé álltak. Sírva dőltek el az akácok. Sokan figvelték. Az újvárosiak, hatháziak már ott várakoztak. Leültünk közéjük. Stuka közelebb húzódott hozzám. Oldalba lökött. — Tudok szőlőt — súgta. — Szőlőt? — Itt a közelben. — Nem lenne rossz. A vasúton túl. mindjárt a Tornaira vivő út mellett kezdődött a Vénkert. Oda igyekeztünk. Még nem jártam arra. Stuka vidáman ment elől. Ismerősen. — És ha nincs is szőlő? — bátortalankodtam. — Van. — Én még sohasem ettem szőlőt. — Mo6t ehetsz. — Sokat? — Sokat. — Akkor jó. Keskeny út vitt a táblák között. Néha feltűnt rajta valaki. Meeszedte a fákat, leverte a diót. s a falunak fordult. Aranyat értek a kerti földek. De szőlőt még itt sem termesztettek. Egykét ember engedhette meg magának. Gémeskűthoz értünk. Felhúztam a vödröt. Föléje hajoltam. Stuka szétnézett. — A diófánál van. — Jó — bólintottam. ö is ivott. Kerékpáros állt meg mögöttünk. Jött a kútSE. LUKACS TMRE seri es hoz. És hirtelen megfogta a kezünket. — Most megvagytok, jómadarak — húzott minket a kunyhó felé. — Szőlő kellene mi? Védekeztünk. Hazudtunk. Hiába. Nem tudtunk elmenekülni. Bent a kunyhóban elengedte kezünket a szőlősgazda. Kulcsra zárta az ajtót. — Ki fia vagy? — ordított rám. — Én nem is tudom. Csak véletlenül jöttem erre. — Véletlenül? Szőlőt se akartatok lopni, mi? — Nem is szeretem a szőlőt — mondtam. — Te se? — kérdezte Stukát. — Én sem. — Kár. Megkínáltalak volna benneteket. Sok termett. És még nem győztétek ellopni se. Stukára néztem. Vállát rándította. — Ki fia vagy? — húzta meg a fülemet. — Ki vele. Nem szóltam. Lángolt az arcom. Azt hittem, már régen nincs is meg a fülem. Aztán a másikhoz nyúlt. Könnyes lett a szemem. — Beszélj, zsiványfa.izat. — Az Erdei Imréé — szólt hirtelen Stuka. — Az a nagyapja. Azoknál van. Levette fülemről a kezét. Megütődött a szóra, tétovázott. — Mit keresel itt? — Megyünk a földre — segített Stuka. — Ne ugass! — mordult rá a férfi. Felém fordult. — Tényleg a földre mentek? — A dinnyeföldre — mondtam. — A te nagyapád van a községházán? — Az — hazudtam. — Akkor eredj. De többet meg ne lássalak erre csavarogni. Szaladtam a kerti úton. Stukával se törődtem. Csak a többieknél heveredtem le a gyepre. Egyszer csak lobogott a piros trikó. — Elengedett? — Kiugrottam az ablakon. Most már jöhet utánam. Elbújtunk a kert szélinél. Lehasaltunk a fák közé. Nemsokára jött a gazda. A faluba igyekezett. — Fáj a füled? — Fáj. — Fáj. — Piros, mint az ingem. — Mért mondtad a nagyapám nevit? — A belrendört is úgy hívják — nevetett Stuka. — Bevette a tukó. Feküdtünk a megfonnyadt mezőn. A fák levelei is készülődtek már. Elmúlt dél. Fűszálat rágtam. A többiek elindultak haza. Mi vártunk. Vonat jött. Feküdtünk a fűben, néztük az egylovas zöld postakocsit. Később csend lett. Elnéptelenedett az állomás, a tankok sem zúgtak. Jó szag csapódott a sátrak felől. — Szereted a húst? — Szeretem — mondtam. — A szőlőt? — Azt is. — Visszamenjünk? — Félek. Stuka felült. Megbámulta a fülemet. Sokáig figyelte. — Fáj? — Nagyon. — Akkor gyerünk. Rémülten lépkedtem utána. A kerti úton mentünk. Üres, őszies volt a vidék. Diófa mellett haladtunk. — Kell? — Nem. Nem kell — tiltakoztam. — Forduljunk vissza. — Azt nem lehet. — Még lehet. — Szőlő nélkül? — Anélkül. — Félsz? — Félek. — Én nem félek. — Nem is igaz — kiáltottam. Stuka leült az úton. Pedig a gémeskút közelében jártunk már. Senkit se láttunk a közelben. — Látod, hogy nem félek? — Látom. — Szedjünk? — Nekem csak két fürt kell. Gatyaszárba dugtuk az inget. Szétnéztünk. Nekivágtunk. — A fehért szedjed, az édesebb — szólt hozzám. Előttünk roskadoztak a szőlőtőkék. Beugrottunk a sorok közé Lehajoltunk és téptük a fürtöket. Alig szakítottunk néhány fürtöt, zajt hallottunk. Vadul szaladtunk az úton. Forcsík maradt nyomunkban. Kezünket hasunkra szorítottuk, ne szórjuk a szőlőt. Beugrottunk a fák alá. Hátranéztünk, nem láttunk senkit. Lassítottunk — Halt! — kiáltott ránk valaki. Megdermedtünk. Katona lépett közelebb a fák közül. Ijedten szorítottuk hasunkra a kezünket. Géppisztolyát ránk irányította. Érthetetlen szavakat mondott. — Most mi lesz? — Nem tudom — suttogta Stuka. A német megállott pár lépésnj'ire tőlünk. Féltem. A fegyverre bámultam. Közben haragosan kiabált. Nem értettük. Nem mertem a német katonára nézni. — Én pisilek — sírtam ei magam. A katona tovább magyarázott. Felénk lökdösött kezével. — Te, ez a szőlőt akarja. — A szőlőt? — hebegtem. — Rakjuk ki. Előszedegettük a gatyakorca fölül. A katona felé kínáltuk. Az tovább mutogatott. Géppisztolyával a földre intett néhányszor. — Lefeküdjünk? — pityeregtem tovább. — A fenét. Szőlő kell ennek. Tegyük le. Mindet a földre raktuk. Óvatosan, bátortalanul. Félve pillantottunk a németre. — Többet 6oha se vesszük el a másét — suttogtam. Intett a fegyverrel. Odébb léptünk. Közelebb ment a szőlőhöz. Nézte. Aztán felénk vetett egy pillantást. De mi nem mozdultunk. Halálra váltan sáppadoztunk. Egymásra se néztünk. Lehajolt, markába vett egv szemet. Elhúzta száját. Felegyenesedett másik kezével oldalra tolta fegyverét. Ű.ira mondott valamit. Nem értettük. Már nem féltünk annyira. Bekapta a szőlőszemet. Aztán kiköpte. — Fene a belibe — szólt halkas Stuka. — Akkor minek vette el? Belerúgott a fűre letett fürtökbe. És újra ránk kiáltott. Lábával toppantott, mint aki utánunk fut. Pillanatok alatt eltűntünk az erdőből. Lihegve szaladtunk hazáig. Lerogytunk a nagy eperfa alatt. Kifújtuk magunkat. Később Stuka kotorászni kezdett az inge alatt. Nem talált egyetlen egy szemet sem. — Te sem kóstoltad meg? — Nem — válaszoltam. Hallgattunk jó ideig. Aztán mint akinek hirtelen eszébe jut valami, Stuka felkiáltott. — Mondtam, hogy az édesebbet szedjed. Ezen sokáig nevettünk. Estig abba se hagytuk. Keserű csillagok vigyáztak bennünket. latára megszavazta, hogy száz munkaegységet fizessenek ki neki, habár csak 67-et tudott teljesíteni. Kelletlenül beszél a tsz-ről. — Hány hold földje volt a múlt rendszerben — kérdem meg végül. — Két hold. Nem sok, de. . . — És most a tsz-t választaná, vagy azt a két holdat? Hogy lenne jobb" — Inkább a két hold! — mondja és dacosan néz a szemembe. Kicsi, száraz, tört fényű a szeme. Honnan ez a makacs hang, ki tudja? A főagronómus azt mordja, ez abból a bizonyos régi paraszti vérből jön egyenesen ... — Az elnök milyen ember? — kérdem meg. — Hát..: — Némán őröl fogatlan szája. Keres valamit, valami találó kifejezést rá. Hosszas, tétova pislogás után csak annyit tud mondani: — Semmit nem felejt el! — és csóválja a fejét. — Mindenre emlékszik. még ha évekkel ezelőtt is történt! Igaz. fel is ír mindent a noteszába... Semmit nem felejt el! Az nem! Látszik: jót nem akar mondani, rosszfényűt nem tud. őt csak ez bántja valami okból, ez a memóriakészség, hát ezt mondja ... — Én. kérem, mindent megéltem. Több mint négy napig feküdtem hullakamrában. háromszor sebesültem meg súlyosan a háborúban. A többi volt katonával ellentétben azt is bevallom, hogy lőttem le embert a fronton. Paraszt voltam világéietemben. nem nagyon lelkesedek én már. Amikor a tsz megindult, otthagytam volna én az egész családot a tanyával együtt. Csak azt a rohadt földet nem bírtam otthagyni. Hogy-hogy az istenbe...? nem tudom! Itthon maradtam. Azt mondtam magomban, hogyha meghalok is. de a földet nem hagyom el. — Döcögősen nevet a bikagondozó. — Mindig hülyéskedik az ember! — mondja aztán. — Míg maszekok voltunk, megcsináltuk azt is. hogyha a malomnál a mi lovaink mellé állt a tsz lova, arrébb hajtottuk őket. nehogy valami baj menjen át beléjük. Most meg, látja, nevetünk az egészen és élek is, pedig halni maradtam! Szóval nem nagyon lelkesedek én most se a kolhozért, de azért beismerem, hogy könnyebb tagnak lenni néha. mint maszeknak. Meg hát a jövője is nagyobb. Hogy miket, láttam én a mezőgazdasági kiállításon, az oltári csoda! Komolyan, oltári csoda! Megint nevet. Tetszik neki az oltári szó. A fiától tanulta. A tejházban az öreg Laci bácsi pálinkás jó reggeltet kíván. Bemutatkozunk, mondom, hogy mi járatban vagyok. — Pálinkát hozott-e? — kérdi tréfásan. — Hoztam — mondom —, de kifolyt. Meg lehet nézni, ott a tócsa az úton ... — teszem hozzá. Nevet. — Hát máskor jobban ügyeljen. Inkább a pap szeme folyjon ki, mint a pálinkából egy csepp! Kerek, elnehezedett testű öregember, lassan, módszeresen, szuszogva dolgozik, de a munkáját becsületesen elvégzi. Szeret nevetni. Mind a két fia hazavitte a feleségét és mind a kettőjüknek van televíziójuk. Hiányolja, hogy kevés humoros műsort közvetítenek. — Csak a vidám műsorokat szereti? Mosolyogva széttárja a kezét. — Ilyen vagyok — mondja. — Szeretek röhögni, mint a mámoros kovács! És nevet. Élvezet vele lenni. Totyog ide-oda. dolgozik. Jókedéllyel! — Mennyi földje volt? — kérdeztem később. — Semennyi — legyint. — Béreltem nyolc holdat — Szeretné, ha most is azon dolgozhatna? — A fenét szeretném! Minek az? — a fiatalok flegmaszerű vállrándítását teszi mondata végére. — Mikor lépett be a tsz-be? — Amikor megalakult. Én voltam az első, aki aláírtam a papirt. — Jókedvűen néz, nevet rajtam. Bizonyára lerí az arcomról. hogy most látok először tsz-be — elsőnek — belépő embert. Bevallom, valamiféle hiperöntudattal, a jövőbe vetett maximális hittel rendelkező, komoly embernek képzeltem az ilyen — kicsit talán korszakindító jelzővel is ellátható — parasztokat. Semmi hosszú töprengésekre utaló vonás nincs Laci bácsin. Nem is játssza a „tsz-atvját". (Hallottam, hogv mások megteszik ezt, sót így előnyökhöz is jutnak!) Milyen érzés volt aláírni a belépési nyilatkozatot? — teszem fel a naiv kérdést. — Hülyeség... Semmilyen! Milyen lenne? Elmondja az ember, hogy „Vesszen el a világ. / Maradjon a szőlő, / Mely kapálás nélkül / Legyen mindig termő!" És vége az egész ügynek. Minek törje az ember magát egyedül a földön. Igv legalább nem olyan unalmas a meló! Fogja a lapos talicskát. megy az istállókhoz a teli tejeskannákért. Visszanevet az arcomba. Tolni csak két kannát bír egyszerre. A fiatalabb tehenészek segítenek neki feltenni az edényeket a talicskára. — Menjetek már hazafelé! — mondja nekik. — Olyan rossz otthon?! Vagy rájöttetek. hogy csúnya az asszony? Mosolyog, indul vissza a tejházhoz. Nehezen tolja a talicskát, imbolyog vele. Visszaérkezve erősen liheg. Leemeljük a kannákat a földre. — Köszönöm — morogja. Aztán beindítja a szeparátort. A gép hangja betölti a helyiséget. Feltölti a tejtartályt egy vödörből, erőlködik, míg sikerül. Látja, hogy figyelem, mint dolgozik. — Nem nagv művészet!... — kiált át a gép zaján felém. Most is nevet: nevet a szavain. Vidáman búcsúzkodunk. — Legközelebb vigyázzon aztán'. Nem az üveg miatt, hanem ami benne van!... Furcsa, hogy az eddigi tsz-paraszt ábrázolásoktól teljesen idegennek érzem ezeket az embereket — tehenészeket, takarmányozókat. hizóbika-gondezókat. stb. —. akikkel ezen az állattenyésztő-telepen lehet találkozni. Általában semmi paraszti unikum nincs bennük. Ha beszélgetés közben a tsz-szervezések időszaka vetődik fel. legtöbbjük nevet, vagy mosolyog hajdani önmagán, s úgy érzi, hogy valami titokzatos változáson ment keresztül. A régi (régi?, csupán tíz-tizenöt évvel ezelőtti!) paraszti gondolkodás és életérzés már csak elvétve, egy-egy idősebb emberben él tovább. És nemsokára ők is „tanulmány-fejjé" válnak; felkeresi őket az író. a festő, vagv a fotóművész, hogy megörökítse figuráikat, egy bizonvos időszakra jellemző gondolatvilágukat. Már most is csak érdekesek a szavaik — súlyukat elvesztették. Kevés hordozója akad ma a „történelmi" nagy sodrású bús, vagy keserű érzelemvilágnak is. s ha találkozunk néha egy képviselőjükkel, egyre kevésbé tetszenek hitelesnek ... — Egyre kevésbé hitelesek — ismétlem meg szavamat a főállattenyésztőnek. Bólint. Aztán tovább beszélgetünk. Én nem hallottam, de ő azt mondja, hogy a tehenészek fejés közben sokszor énekelnek. Borzasztó hamisan, de ... de jó lehet hallgatni őket annak, akit, néhány éve még sorsuk tönkretevőiének gondoltak ... Vasarnap, 1967. oktober 29. DÉL-MAGYARORSZÁG 3