Délmagyarország, 1967. május (57. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-14 / 112. szám

növekvő magyar—NDX árucsere A Magyar Népköztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság közötti kereskedelmi kapcsolatok gyors ütemű fejlődéséről adott tájékoztatást az MTI munkatársának Heinz Sukale, az NDK budapesti nagykövetségének kereskedelmi attaséja. — 1965-Den 224 millió rubel értékű export-import forgalom bonyolódott le — mondotta. — 1966-ban már 250 millió rubel értéket képviselt a magyar—NDK árucsere és ez évben várhatóan túlhaladja a 300 millió rubelt is. llymódon az NDK rövidesen Magyarország második legnagyobb külkereskedelmi partnere lesz. Évente 12—15 százalékkal nő a magyar—NDK árucsere. Az NDK-ból származó import 30 százaléka közvetve vagy közvetlenül a lakosság közszügségleti cikk ellátását szolgálja, s a fogyasztási cikkek exportjánál különösen fontosnak tartjuk, hogy közvetlen kapcsolatot teremtsünk a vásárlókkal. Közéletünk hírei BEFEJEZTE TÁRGYALÁSAIT A LENGYEL MINISZTER Szombaton befejezte egyhetes magyarországi látogatását Lucjan Motyka, a Lengyel Népköztársaság művelődésügyi és művészetügyi minisztere. Itt-tartózkodása alkalmából fogadta Aczél György, az MSZMP Központi Bizottságának titkára. A miniszter megbeszéléseket folytatott Ilku Pál művelődésügyi miniszterrel, továbbá dr. Bognár Józseffel, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnökével. A lengyel miniszter Budapesten és vidéken felkeresett művészetoktatási, népművelési intézményeket, megtekintett több kiállítást és múzeumot is. A lengyel művelődés- és művészetügyi miniszter szombaton a késő esti órákban elutazott Budapestről. MEGÉRKEZETT AZ EAK ÜJ NAGYKÖVETE Abdel Fattah Fouad, az re érkezett. A nagykövetet a Egyesült Arab Köztársaság Ferihegyi repülőtéren Gerúj rendkívüli és meghatal- gely Miklós, a Külügymimazott magyarországi nagy- nisztérium protokollosztályákövete szombaton Budapest- nak vezetője üdvözölte. CHILEI MINISZTER LÁTOGATÁSA Egyhetes látogatást tett hazánkban Jüan GomezMillas chilei közoktatásügyi miniszter. Magyarországi tartózkodása alkalmából megbeszéléseket folyatott a magyar oktatási rendszerről és a két ország tudományos és kulturális kapcsolatainak fejlesztését érintő kérdésekről. Ellátogatott a Magyar Tudományos Akadémiára, az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, a Veszprémi Vegyipari Egyetemre és a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre. Jüan Gomez Millas szombaton tovább utazott Bukarestbe. A chilei minisztert a Ferihegyi repülőtéren Ilku Pál művelődésügyi miniszter búcsúztatta. Űj lakásban 396 ezren A termelés alakulása Gépesedő háztartások Belapoz az ember az 1967. évi Magyar statisztikai zsebkönyvbe. s amint az egyes adatoknál elidőzik, hirtelen az az érzése, mintha visszapillantó tükörbe nézne, amelyben látja a megtett utat Megtudjuk például, hogy 1960 és 67 között az országban 396 ezren költöztek új lakásba. A legtöbb új lakás vidéken épült. Tavaly például — csak egyetlen évben — 46 ezer 26 lakás épült. Ez a szám 20 ezerrel nagyobb, mint amennyi az 1950—54-es évek átlagos mennyisége. Ilyenformán tovább csökkent a száz lakásra jutó lakók száma, amely jelenleg 315. Huszonöt évvel ezelőtt még 382 volt. A társadalmi méretű haladás egyik fokmérője a műveltségi szintemelkedés. Jó példa erre a középiskolások számának alakulása. 1937—38-ban 52 349 diák tanult középiskolában Magyarországon. 1966—67-ben 375 ezer 734. 1937—38-ban 16 felsőoktatási intézményben 11 ezer 747 egyetemi hallgató tanult. 1966—67-ben 92 egyetemen és főiskolán 89 544 hallgatót találunk. De tallózzunk csak tovább az adatok végtelen sorában. A háztartások gépesítettségét mutatja például a hűtőszekrénygyártás alakulása. Ez csak egy példa a sok közül, jóllehet igen jellemző. A hazai ipar 1960-ban még csak 8775 hűtőszekrényt gyártott, míg 1966-ban 113 407-et. Ebben az időszakban hasonló „ arányban fejlődött a televíziós készülékek gyártása és még számos már tartós fogyasztási cikk termelése. Nem véletlen, hogy visszapillantó tükrünk még egy ilyen rövid áttekintés során is minduntalan a termelésre irányítja fő figyelmünket. Hazánk iparának teljes termelése 1966-ban 652 százalékkal volt magasabb az 1938. évinél. 1950 óta az évi növekedés 7,8—9,4 százalék között mozog. Természeteser ezzel arányosan növekszik az iparban foglalkoztatottak száma is. Míg 1938-ban 723 ezer embernek adott megélhetést az ipar, 1966-ban már 1 millió 579 ezer a foglalkoztatottak száma. A mezőgazdaság a következő képet mutatja: 1966ban 1950-hez viszonyítva 143 százalékkal nőtt a mezőgazdaság bruttó termelése. Az évi növekedés az utóbbi öt évben minden évben átlagosan 2 százalék. A mezőgazdaságban foglalkoztatottak Életünk tükre száma az utóbbi években folyamatosan csökken. Míg 1950-ben 2 millió 134 700 ember dolgozott a mezőgazdaságban, 1960-ban pedig 1 millió 498 ezer. A számok nyelvén kifejezve ez az adat is jól alátámasztja, hogy agrár-ipari országból ipari-agrár ország lettünk. S az, hogy a kevesebb ember lényegesen többet termel a növekvő technikai ellátottságnak. valamint a fejlettebb agrotechnikának, s az ipari eredetű nyersanyagok elterjedésének köszönhető. Láthatjuk tehát, e korántsem a teljesség igényével fellépő rövid felsorolásból is, hogy érdemes olykor egy kicsit jobban szemügyre venni a számok világát. Ezek az elgondolkoztató adatok a „nagy családunk" életéről mélyebb értelmet adnak hétköznapi fáradozásainknak. K. I. Jelölik a vízi országutat Ultrahangos mélységmérővel, radarkészülékkel, rádió adó-vevővel szerelik fel azt a Diesel-hajót, amely a Dunán bólyákkal, radar jelzőkkel kijelöli a hajózható útvonalat, s ezzel teszi biztonságossá nyolc ország napi 1 milliárd forintnyi áruszállítását a folyamon. Képünkön a legújabb kitüzőhajó vízre helyezi a jelzőbólyát. Az árkádok alatt Idén nyáron már nem vonulnak föl a kolbászsütögetők, büfések a dóm körüli árkádsor elé: más, alkalmasabb helyet jelöl ki számukra a városi tanács végrehajtó bizottsága az ünnepi hetek idejére. A város vezetőinek ez a csak helyeselhető, megfontolt intézkedése egyben jelzi a közel tizedik esztendejébe lépő, felújított szabadtéri játékaink rangját, művészi tekintélyét is. A dráma szavai, az opera dallamai méltóbb környezetben szólalnak meg, s a szünetekben vagy az előadás előtt a közönség a Nemzeti Emlékcsarnok kivilágított szobrainak újabb művészi élményét kapja ráadásként. Mondom: csak helyeselhető ez az intézkedés, csak örömmel tölthet el, hogy idén már nem barikádozzák el pantheonunkat... Mégis valami eltitkolhatatlan rossz érzés is bujkál bennem ezzel egy időben. No, nem a kolbászsütést sajnálom, azt megtalálom majd húsz lépéssel odébb is, hanem valami mást, amit nem találok meg. Tulajdonképpen már jó néhány éve kezdődött ez a rossz érzésem. Legjobban akkor, amikor egy francia kollégámat kísérgettem büszkén végig a városon, s a lenyűgöző szabadtéri tribün monumentalitásától, a hosszú utcasornyi szoborgyűjtemény valóban sajátosan egyedülálló látványától elkápráztatva vártam a hatást. Higgyék el, nem a mindenáron kötözködő hibakeresés szólalt meg szavaiból, inkább a naiv kíváncsiság, amikor megkérdezte: „A maguk nagy költőjéről, Adyról sokat hallottam Párizsban. Itt miért nincs szobra?" Csak hebegtem valamit nagy hirtelen, mert hogyan is mondhattam volna el egy idegennek azt, amit most e sorokban föl szeretnék vetni. Arra gondoltam magamban: milyen jó, hogy ez a derék francia csak Adyt emlegeti, pedig ha tudná, kikről kellene még érdeklődnie! Azóta nem megy ki a fejemből ez a francia, meg a többi franciák, meg a többi idegenek, akik így vagy úgy ismernek, de még inkább nem ismernek bennünket. Hányszor eszembe jutott már: te jó ég, ha valaki összeírja a pantheon neveit, és abból rakja ki magának a magyar múltat, történelmet, művészetet, irodalmat! Miféle képe is rajzolódik ki annak? Légióként azonban nem a külföldiekről van szó. Nyilvánvalóan csak példaként említettem azt, ami egy idegennek jobban szemet szúr, mint magunknak. Itt másról van szó: a történelmi hűségről, hangsúlyról, sőt történelmi értékrendről, s netán még ennél is többről. Nem csupán Ady hiányáról — ez is csak példa, hanem az egész Nemzeti Emlékcsarnok jelenlegi tarthatatlan koncepciójáról. Mondhatnák a műemlékek túlzott tisztelői, hogy ehhez nem szabad hozzányúlni, nem szabad megbolygatni, mert így alakult ki, így jellegzetessége a városnak. Még akkor is vitatkoznék ezzel, ha többszázéves maradványról lenne szó. Amint azonban köztudott: az egész még fél évszázados sincs. Valójában 1929-től számíthatjuk születését, amikor is Klebelsberg Kunó kultuszminiszter megbízta Rerrich Bélát, a tér tervezőjét, hogy a három évvel korábban elhunyt Stróbl Alajos szobrászművész hagyatékából válogasson ki, és helyezzen el az árkádok alatt 12 író- és művészportrét. Aztán támadt az ötlete a szoborgaléria továbbfolytatására újabb 18 emlékmű készíttetésével, míg végül is néhány év alatt kialakult a többé-kevésbé mai kép. (Azért többékevésbé, mert közvetlenül a felszabadulás után a demokratikus szegedi fiatalok néhány reakciós figurát eltávolítottak; később pedig négy új emlékművel gazdagodott az együttes. Egy kis cinizmussal mondhatnám: a létszám helyreállt. Csakhogy az egyensúly megközelítően sem állt helyre. S ez a lényeg!) E galéria történetéből még tudnivaló az is, hogy annak idején a szobrok összeválogatását a Klebelsberg által életrehívott bizottság folytatta. Márpedig az abban helyet foglaló úriemberek enyhénszólva konzervatív, de még inkább reakciós, ellenforradalmi „neonacionalista" szellemben szelektáltak. Az emlékcsarnoknak így is sok szép. ér-, tékes, művészi megoldásában is megkapó alkotása van és helyet kap benne nemzeti múltunk számos kiemelkedő, élvonalbeli alakja is. Ez igaz. Még azt is elfogadhatjuk, hogy a mai együttesben már nincsenek olyanoknak emlékei, akik sértenék haladó nemzeti érzésünket. Nem is tagadok én meg senkit közülük. Ez a megfogalmazás azonban nem lehet egyben elfogadható állapot. Azért nem, mert ha egyedeiben nincs is kivetnivaló, haladásellenes alakja a pantheonnak, így a maga egészében, együttesében mégis reakciós történelemfelfogás tükrözője. Kevés kivétellel ugyanis éppen azok hiányoznak, akik történelmünk, irodalmunk, művészeti életünk leghaladóbb, legelőremutatóbb személyiségei voltak. És ez nem véletlen, ha a pantheon előbbiekben leírt keletkezésére gondolunk. De vajon tartható ez az állapot még ma is? Régi, kedves emlékem jut eszembe. Ifjonti hevemben, alig húszévesen én is ott voltam 1945-ben a fiatalok között, akik csákánnyal, baltával verték le a népnyúzó Werbőczy emléktábláját az árkádok alatt. Már akkor azzal a hittel tettük, hogy történelmi igazságszolgáltatásként helyére Dózsa György szobra kerül. S ez a szobor a mai napig sincs ott, mint ahogyan azóta csupán négy új emlékmű került az árkádok alá: József Attila, Móra Ferenc, Radnóti Miklós máig is valamennyi közül a legszerényebb kis táblácskái és Vedres István mellszobra. De hol vannak a többiek? Nemcsak Ady és Dózsa, hanem csak úgy találomra: Katona József, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Balázs Béla, Derkovits Gyula, Tornyai János, Koszta József —, hogy csak az irodalom és képzőművészet területéről vessek föl néhány kiemelkedő nevet. A névsor még tovább folytatható. Hol vannak történelmünk nagy személyiségei, politikai gondolkodóink, államférf iáink? Hol tükröződik akár a régmúlt harcos, igazán haladó szelleme: a Zrínyiek vagy Martinovics Ignác, s a Habsburg-ellenesek, a 48-as szabadsághősök, Táncsics Mihály? Nem véletlenül maradtak ki annak idején! De ma már velük együtt ott a helye a Magyar Tanácsköztársaság kiemelkedő alakjainak, mindenekelőtt Kun Bélának, s az antifasiszta harc, a kommunista mozgalom hőseinek, nagy mártírjainak, így Zalka Máténak, Rózsa Ferencnek, Ságvári Endrének. A sor tulajdonképpen ezzel még nem is zárul, de e legjelentősebbek is mutatják a tennivaló súlyát. Tudom: nem egyszerű ez a kérdés. Egyebek között azért sem, mert vannak, akiknek a város más helyén már áll szobra (ezeket nem is soroltam föl). Vannak — a felsoroltak között is — akiknek a jövőben nem csak itt, az árkádok alat£ hanem más, még méltóbb helyen kívánunk szobrot állítani. A helyes csoportosítást, összhangot is meg kell találni. Ezek azonban csak részkérdések, s nem mondanak ellent annak az igénynek, hogy a jelenlegi felemásságot mindenképpen meg kell szüntetni. Most, amikor tízezrével jönnek az idegenek Szegedre, különösen fontos és halaszthatatlan tennivaló ez. Mindenekelőtt átgondolt, tervszerű politikai koncepcióval kellene megállapítani, hogy miként rendezzük ezt és tegyük jóvá a már sürgető mulasztást. Aztán széles körű pályázat szükséges a megfelelő szobrok, büsztök, domborművek elkészítéséhez. S utoljára hagytam, pedig ez sem mellékes: az anyagi fedezetet. Sajnos nem valószínű, hogy Szeged város költségvetésében rendelkeznénk a megfelelő öszszeggel. Ügy gondolom azonban, hogy ehhez meg kell és meg lehet nyerni az illetékes országos szervek messzemenő támogatását. Ismételten azt kívánom kiemelni: nem egyszerűen az árkádjaink alatti nemzeti pantheon kiegészítését sürgetem. Nem valamifele teljességre kívánok törekedni. Egyedül, de mindenekfölött arról van szó, hogy azok emlékeit várom oda, akik nélkül nem pusztán csonka, hanem legalább is öncélú, de még inkább torz és hamis ez az együttes. Akár azt is kimondom: így nem a mi emlékcsarnokunk, így nem a haladó magyar nemzeti múlt nagyjainak csarnoka. Milyen szép lenne ha legkésőbb felszabadulásunk negyedszázados jubileumára valóban azzá válna. I.ÖKÖS ZOLTÁN Befejeződött a rostnövények vetése Kender 35 ezer, len 19 ezer holdon A Szegedi Rostkikészítő Vállalat mezőgazdasági osztályától kapott tájékoztatás szerint országszerte befejeződött a len és a kender vetése, kivéve néhány száz hold belvizes területet, ahol még nem tudtak rámenni a földekre. Előbb a Dunántúl jellegzetes növényének, a lennek a magját vetették el 19 ezer holdon, s már megkezdték a vegyszeres gyomirtást is a gazdaságok. A kendert tizennégy megyében háromszázharminc mezőgazdasági üzem összesen 35 ezer 246 holdon termel. Ennek harmadrésze Békés megyére esik. Csongrádban főleg Hódmezővásárhely környékén hódít teret a fontos ipari növény, de megtalálható a megye minden járásában. Itt harminc termelőszövetkezet és állami gazdaság 5 ezer 300 holdra kötött szerződést. Változást jelent az elmúlt évekhez képest az, hogy a termelő üzemek nem aprózták szét a területet, hanem öszszefüggö nagy táblákat alakítottak ki a gépek jobb kihasználására. A hozam növelésére és a minőség javítására törekedve mindenütt sűrítették a tőállományt. A régi, már egy évtizede dolgozó betakarító gépek közül sokat kiselejteznek, de ezeket újak, nagyobb teljesítményűek váltják fel. A ZsK—2/1 típusú kenderarató berendezések múszakteljesítménye eléri a tíz holdat. Ezekből százötven, a régiekből pedig több mint négyszáz vesz részt majd az idei termés vágásában. Budapest—Prága együttműködése Budapest és Prága idei széles körű együttműködéséről szóló jegyzőkönyvet írt alá a csehszlovák fővárosban Kelemen Lajos, a fővárosi tanács v. b. elnökhelyettese és Antonin Otradovec, Prága polgármesterének első helyettese. A jegyzőkönyv szerint a két tanács kicseréli tapasztalatait a közigazgatás, a közlekedés, az építkezés, a helyiipar, a kereskedelem, az egészségügy, az oktatás és a kultúra terén. A két főváros szakemberei kölcsönös tanu'mányutakat tesznek. (MTI) Üj műszergyár Szekszárdon szombaton delben ünnepélyesen felavattak a Mechanikai Mérőműszerek Gyárát, amely Tolna megye eddigi legnagyobD ipari beruházása. Az új gyár korszerű szovjet, NDKcsehszlovák, angol. íNfaZK-beli és magyar gyártmányú gépekkel dolgozik, s jelenleg 800 dolgozót foglalkoztat. (MTI) Vasárnap, 1967. május 14. DÉL-MAGYARORSZÁG 3 * »