Délmagyarország, 1967. február (57. évfolyam, 27-50. szám)

1967-02-26 / 49. szám

F. NAGY ISTVÁN ot Gazsit úgy kellett leráncigálni a vackáról. Kábán keresgélte a holmiját, s amíg öltözködött, zavaros álma tovább tartott. Az óra unottan ketyegett, az asztal sarkán egy tányérban. Már elcsörögte nagy berzenkedéssel a kettőt, de ezt ö nem hallotta, az apja mondta neki. Az, öreg a kenyerestarisznyával piszmogott, s minden percben nógatta, szidta Gazsit anélkül, hogy 'narag lett volna a hangjában. Végül nagyobbat kiáltott rá, mintha kifogyott volna a türelemből. — Ugorj, egy-kettö. Kopogtass be Anti bátvádékhoz, meg a többiekhez is, hogy .indulás. A sarkon gyülekezünk. Belelelt vagy fél óra. mire összeverődött a társaság. Alig hagyták el az utolsó házat. Gazsi máris elszundított menet közben. Arra még homályosan emlékezett, hogy egy kakas végsőt kurjántott valahol a falu mélyén, sót a dér goromba esipését, is tudomásul vette, de aztán elmerült a jótékony szendergésben. A kis csapat némán baktatott, a sötétben. A savanykás-kesernyés illatot lehelő kukoricaföldek között húzódott a csapás szürke szalagja, amelyet a biciklisek, meg a gyalogosok olyan simára vertek, mint a gyalult deszka. Gazsi behúzott nyakkal, zsebbe mélyeszteti kézzel haladt apja nyomában, a libasor közepe táján. Néha el-el csellengett jobbra-balra, a szúrós saederindák meg a hegyesre vágott csutkakotuk közé. nem csoda, hogy néha majdnem az orrán támaszkodott, nyertkor morgott valamit, s a többiek tréfás megjegyzései közben visszabotorkált a helyére. Arra tért észhez, hogy megálltak. Merre? vakkantott valaki legelői. — Tán a csinált úton kéne — hangzott egy bizonytalan indítvány. — Kerüljön arra most már a fene — mondta rá Gazsi apja és a dóznija után kezdett kotorászni. — Gyerünk itt a töltésen egyenest, át a hídon, hiszen most már meg van engedve. Másfél kilométer... — Ugyan, ki engedte volna meg? — szélt közbe Varga Balázs. — Ki? Hát a kormánypárt jelöltje tegnap. Hallhattad, ott ólálkodtál a gyűlésen te is. Vihorászás, majd Varga tamáskodva kifejtette: — S kend azt komolyan vette? Az a habakakk Tézsla Ferkó is okosabban tette volna, ha hallgat Mihelyt a szónok úr megtudta, hogy m itteni népnek ennyi az összes óhajtása, akkorát röhögött, hogy rengett bele a pocakja. S aztán esak úgy foghegyről, szinte lenézően vetette oda Tézslának (az a marha nem vette észre a gúnyt), hogy „menjen csak, barátom, nyugodtan azon a hídon, én engedélyezem." Hát elhiszi valaki, hogy Balkezeséknek ennyi elég? Foeadni mernék, hogy megint ott lapítanak a vasgerendák alatt. — Olyan bolondok azok. azt hiszed — vélte egv ásításba vékonyodott hang —-, hogy Uyenker kiállítsanak oda vacogni. Elment neked az eszed. Miska. — Na, na. Gazait nem nagyon érdekelte ez a beszéd, esak annyit értett belőle, hogy szabad a hídon Járni. Fázott, mint a kivert kutya. Csak haladnának már. neki mindegy, hogy merre. Félszemmel felsanditott az útkereszteződés szögletében magasodó Széli-Jézuskára. Az ég szürke hátteret adott neki. s ez élesen kiemelte a kereszt sötét kontúrját, az alakot azonban nem lehetett látni rajta. Csupán elképzelte a jój ismert pléh-isten arcát, amint szomorkásán, vagy inkább közönyösen tekint le a tétovázó emberekre. — Na, meddig toporgunk még Itt? Mozduljunk valamerre, mert ránk virrad. mire kiérünk oda az isten háta mögé — szólalt meg az örökké zsörtölödős Anti bácsi. Valaki megtoldotta: — Aztán megnézhetjük magunkat, még dohányravalót se keresünk. Lehúzódtak a meredek oldalú vasúti töltés melletti kocsiútra. Most mar az öreg Gazsi haladt az élen a fiával, a többiek szó nélkül követték. — Baj lesz ebből, meglátjátok — óvatoskodott Varga Balázs. — Rá se hederits. most már úgyis mindegy. Nyerünk egy csomó időt, az a fontos. Ne félj. nincs itt senki! Minden normális csendőr alszik ilyenkor. — Én nem mernék mérget venni rá. — Gyere, gyere. Mondom, hogy meg van engedve. Közeledlek a kanálishoz, s abbahagyták a diskurzust. Varga Balázs váltig pipiskedett meresztette előre a szemét, hogy mikor bújnak elő a tollasok. Mert úgy szoktak azok, hogy befészkelik magukat a híd alatti szára/, padkára, s amikor meghallják a lépéseket, elállják az utat, és kíméletlenül felírják a munkába igyekvőket. Ot. pengő a büntetés, három irgalmatlan hosszú nap akkordmunkájának a bére. S ha szólni mer valaki ellene, Balkezes úgy vágja szájon, hogy elterül tőle. F>e nem történt semmi. Baj nélkül átbotorkáltak azon a kőpallón, amely a víz szélességében a vasúti talpfákra volt középen fektéivé. Lekanyarodtak az urasági dulóütra, amely hat kilométer hosszan egyenest vezetett a eukoiTépa-tábláig. Újból megjött a hangjuk, de már vidámabban ugratták egymást. — Én mondom, érdemes \esz erre a kormánypárti ipsére szavazni — gúnyolódott Varga Balázs. — Ez aztán a szívén viseli a mi sorsunkat.. Ha az a pupák Tézsla azt. kérte volna tőle. hogy adja neki a gatyáját, ott a piactéren rögtön le is vetkőzött volna. Azt hiszem, nem is hiányzik más a mi boldogságunkhoz, minthogy ő képviseljen bennünket odafent a nagyházban. Nevettek. Nevetett Gazsi is. aminek az volt az oka. hogy kezdett elpárologni belőle e fázás. Mindig így szokott lenni; csak a felkeléskor meg az elinduláskor szenved rettenetesen, félúton aztán felmelegíti a járás és az álmosság sem kínozza annyira. De mihelyt arra gondol, hogy nemsokára a zörgősre fagyott répalevelet kell puszta kézzel markolásznia, borzongás cikázik végig a testén. Egyedül a hazaérkezés tudata boldogítja, amikor rázuhanhat a fekhelyére és megszűnik számára minden. De olyan soká lesz este, hogy nem is érdemes vele foglalkozni. Még nem is virradt, amikor megérkeztek. A sötétben egy lelket se láttak magukon kívül. Gazsi apja leguggolt, úgy fürkészte végig aprólékosan a százholdas táblát,. A szürke horizont. élesen elütött a föld fekete csíkjától, szépen kirajzolódtak rajta a sötét répakupacok. — Semmi mozgás — egyenesedett fel az öreg. — Azl hiszem, mi vagyunk az elsők. Ha iparkodunk, felszedünk koponyánként masfei kislancot, az egy pengő ötven ... Hirtelen abbahagyta és fülelni kezdett. (Fehér Kálmán rajza) „Csissz-csassz, csissz-csassz, csisz-csassz" — hallatszott messziről, de jól kivehetően. Némi lemondással és bosszúságfial a hangjában, ekkor azt mondotta Gazsi bácsi: — Nem tudom, ki lehet ez a Rinaldó, de nyilván haza sem jött az esie. Hát bizonyisten megérdemeljük mi ezt a gyalázatos eletet. Nem alszunk, hajtjuk, öljük egymást ahelyett, hogy otthon ülnénk a fenekünkön. Akinek fontos, hogy ne maradjon földben a répa, majd megkeresne bennünket. Nem szolt senki semmit.. Az emberek szétszéledtek, hogy megkeressék sa.iát parcellájukat. Egész délelőtt megállás nélkül rugdosták az ásót, hajigálták karimába a leveles répát.. Aztán nekitérdeltek a csomónak és egyenként lecsapkodták a koronákat. Csissz-csassz, csisszcsassz. DéMájon gyorsan bekapták a kenyeret, túrót és folytatták a munkát, amíg teljesen rájuk nem barnult az este. Hazafelé Gazsi kocogott legelői, le-lehagyva tíz-tizenöt lépéssel is a többieket. A sok hajlongástól, erőlködéstől elzsibbadt, minden porcikája, szeretett volna minél hamarább aludni. Elérte a töltést. Felmászott rá, s anélkül, hogy megvárta volna a csapatot, szinte vakon rohant, a híd felé. Amikor egy kéz hirtelen elmarkolta mellén a rongyot, inkább csodálkozva, mint ijedten állapította meg: csendőr. — Ml az, uraságod nem tudja, hogy itt tilos átmenni? — mondta kedélyesen a csendőr, miközben durván magához rántotta a fiút. — Neeeem . . . nem tilos — hebegett Gazsi — a képviselő jelölt úr ... megengedte. — Pofa be! Egy másik árnyék magasodott fel jobb oldalt és zseblámpával Gazsi arcába világított, — Miesodaaa? — sziszegte az árnyék, elnyújtva a szó hátulját. — Még politizálunk is? Gyere csak közelebb, az anyád gyönyörű úristenit! Gazsi feléje fordult, s ekkor irtózatos ütést kapott a jobb fülére. ..Balkezes'' — nyilait az agyába, de máris újabb ütés érte. — Hogy hívnak? — üvöltöttek rá. — Törő Gáspárnak ... Igenis, megengedte a... Ujabb pofon. Odaértek a többiek is. Gazsi apja nagyot kiáltott a csendőrre. — Ne bantsa a fiamat! — Kuss! — csattant rögtön a válasz. — Ez nem eljárás. Tegnapelőtt a piactéren a képviselő jelölt úr ... — Mondtam már, hogy kuss, mert magát is szájon vágom. A képviselő jelölt úr Pesten van. mi meg itt vagyunk. Mondják be egvenként az adataikat! Más pofázás nincs. Majd megtanulják a rendet. Amíg a többiek a kérdésekre válaszoltak. Gazsinak egyetlen gondolat tárt a fejében: agyon kellene ütni Balkezest. De meg se mert mukkanni. Fél óra múlva mehettek tovább. Csendes, szelíd őszi este volt. A faluban nyolc órát harangoztak. Házassáp, vetélkedővel Mindkettőnk szülei makacsul ellenezték a házasságunkat. Mi azonban következetesen ragaszkodtunk hozzá. Megkíséreltem szüleimet meggyőzni, hogy a szívem választottjával kitűnően megértjük egymást. Ö is hasonlóan cselekedett, kijelentette szüleinek, én vagvek számára az egyetlen férfi. Am szüleink csak hajtogatták a magukét. — Valóban csinos, édes lány — állapították meg az enyéim, de se nem orvosnő, se nem színésznő. Mindössze egv kis elárusító az ernvőosztályon. — Mivel szüleim ugvancsak elárusítók, jól megalapozott aggállyal hozakodtak elő. Vajon mi történik, ha az osztályukon valamilyen hiányt fedeznek fel? — Kedves fiatalember — mondták az ő szülei —, csak kár, hogy nincs diplomája. — Arról persze bölcsen hallgattak, hogy diplomájuk nekik sincsen. Ilyen körülmények között nem maradt más hátra; titokban tartottuk meg az esküvőnket. Az ilyen titkot azonban nem könnyű tartósan megőrizni, és házasságunkról előbbutóbb szé'.téhen-hosszában beszélni kezdtek. Először a barátok tudták meg, majd a szomszédok, végül a szülők... Szüleim a szidalmak özönét zúdították az apósemékra. — „A nyakadba sózták a lányukat, te szerencsétlen — korholtak. — De mi nem hagyunk téged cserben". Az apósomék is duzzogtak. „Ellopták a lányunkat" — morogták. Valóságos háború tört ki értünk. Mindkét fel erőfeszítéseket tett hogy a maga oldalára állítson bennünket. Szüleim két szobát engedtek át nekünk a lakásukban Mikor ezt az apósomék meghallották. készek voltak lakásukat elhagyni, és a rokonaikhoz költözni. . Emellett minden jelentós holmijuktól hajlandók voltak megválni, így anyám feleségemet egy bundával, apósom pedig sn-»m»t egy vadászpuskával lepett meg. Most hagyjuk, hogv szüleink kiélhessék, fitogtathassák jóságukat és adakozó kedvüket De közben borzalommal gondolunk arra, mi lesz velünk, ha eljön a nap. amikor ez a buzgó vetélkedés megsgűnik? I. Silantjev Kacska kezű nem jó repülőre — mondtam. — A fene egye la a szemeidet — kiabált ram Kacska KJss és elfutott onnan hazafelé. Lusta békák ugráltak körbe a feny alatt apró lepkék Csapódtak mezítelen hátunkra. Apám a tulio sarokról kurjántott, hogy hazafelé. Nem láttam a tekintetét csak a hangját hallottam. Fölereztem. Rigó nyöszörgött, aztan kiabált: — Vege! — Mi az. mi van! Mocorgott, vackolodott, az tan azt mondta, hogy mehetünk haza. — Haza? — Haza. Átment a front. — Marhaságokat álmodol, — Hallottam. Itt beszéltek az udvaron, oroszul. — Jój van, aludjál tovább. Rigó gyufát gyújtott és körülnézett a rideg, piazkoe szobában. Józó Istvanék a konyhaban halták. — Egy csomó ceruza — nézd. adta a kezembe a tizedes. — Az. — A szekrény előtt ráléptem. —. Leesett onnan. Másnap korán keltünk. Alig virradt, megkémleltük ez utcát. Élettelen csöndbe húzódott minden. — Megalltak az oroszok. Megálltak a ligetnél — töprengett a tizedes. — Lehet. — Nézzed csak. nyitva van a papírkereskedő ajtaja — mutatja Rigó András a szejjelnyüt vasajtót — Kifosztották. — Ki. Üres fenyőpolcok meredtek a nyitott ajtóra, a bejárattal szemben egv kopott barna púit állt. A földön széjjelszórta iskolai füzetek, színes ceruzák, radirgumik, tolltartók és egy iskolástáska, összegyűrt papírok hevertek mindenütt. — Gyors mi"»VH vegeztek. — Mondom en ugye, piszkos csavargó népség lakik itten — kezdte Rigó. — Haggyad már, itt is van jó ember, ros6z ember. Nézzünk inkább lóhús után, hátha krumplilángos lesz belőle. Ilonka néni az udvar sarkaban rázta a lepedőket, söpörte a rongyszönyeget. — Van egy kis ennivaló, Ilonka néni? — kerdeztem már messziről. — Gyertek, melegítek egy kis hust. — Kirabolták az ejjel a tanazeres boltot — tudatta szigorú hangon Rigó a látottakat. Ilonka néni homályos szürke szeme tagra meredt a csodálkozástól. — Ez lehetetlen, — súgta riadtan. — Így van — szigorkodott a tizedes. — Apja, hallod, kifosztották szegény Rosentalné üzletét az éjjel. Józó István előjött a konyha mélyéből és csak annyit szólt, hogy söpredék az úr ma. s elindult az utcara, elfordult balra az üzletajtóhoz. Ettük a meleg húst. Száraz volt mint a fűrészpor. Sós izétől már az első falat után összerázkódott a gyomrom. — Borzasztó rossz, vagy édes, vagy túl sós — mondtam most is, mint minden reggel, már két hét óta. — Csináljak egy kis krumplilángost a kedvedért? —simogatta meg a fejemet. Ilonka néni. Ez is igv megy már néhány napja. — Nem is tudom, hogyan háláljuk meg ezt maguknak Ilonka néném — fordultam hozzá, ezután fölálltam és megcsókoltam őszülő halántékát. — Falumbeliek vagytok, nincs mit visszafizetni. Mindig így mondja, ez a kedves asszony. — Hát kirabolták, kirabolták a bitangok — topogott be az asztalhoz Józó István. — Förtelmes a világ! — szólózott az asszony. Hallgatás ereszkedett közénk. Vártuk a krumplilángost. Rigó egy nagy olloval a körmeit piszkálta, mintha az lenne a legfontosabb hogy nagy. duzzadt kezén rendben legyen a körűm. Elkészültek az első lángosok. Ilonka néni az en tányéromra tette. Halkan kopogtak az ajtón, odaléptem es kinyitottam. Összegörbedt asszony alít a küszöbön, bakancsban, nagy férfi télikabátban, svájcisapkában. — Jó/ónét keresem. — Itthon van. • Ilonka néni kijött az ajtóhoz. Homályos szürke szeme kerekre rémült es összecsapta tenyeret. — Rosentalne. drága jó Rosentalné! Behúzta a küszöbről, megölelte és olyan sírás rázta meg, hogy nem tudott többet szólni. — Hajnalban szabadultunk. Ide jöttem elóször. — Öh, drága jó Rosentalné, óh, a jó isten az egben . . . Rigó eloldalgott az asztaltól, bement a nagyszobába. Talán félt a sírástól. Én maradtam és néztem ezt az erőtlen, csont-bőr asszonyt. — Üljön le. üljön le... egy kis krumplilángos. drága jó Rosentalné — topogott körülötte Ilonka nerti. A tizedes meghúzta kabátom ujját, intett, menjek a nagyszobába. A falak Ls a szekrény között, két oldalon, a szekrények tetejéig fehér lepedővel borított csomagok voltak. Rigó félrehúzta a lepedő sarkát: ceruzák, füzetek, táskák sorakoztak szépen egymásra fektetve. Gyorsan elengedte és kimentünk vissza a konyhába. — Nem kóstolja meg? Addig ér valamit, amíg meleg. — Aranyos .1 ózoné asszony... nem, engem kiraboltak, kifosztottak, ki ... de nem mondta tovább a szót, az asztalra borult és beteg-nyögő hangon sírt. — Söpredék — szólt, most először Józó István. — Piszkos, aljavilág van itten — segített Józó néni és együttesen sírt. sírt a szabadult asszonnyal. Nem figyellek ránk, kiléptünk a konyhából az udvarra. Szótlanul néztük a nyálkás, piszkos keramitot. Vastag, nehéz hófrlhők álltak a tetők fölött, éppen úgy mint tegnap. Álltunk a komor csöndességben, szótlanul, szomorúan. Vasárnap, 196L február 26. DÉL-MAGYARORSZÁG 7