Délmagyarország, 1966. november (56. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-06 / 263. szám

Ivan Bugyin: Az öreg Napsütéses nyári nap, a Fekete-tenger tükre most nyugodt. A hajó tatjától az elejéig tele emberekkel, csomagokkal. Az elsöosztályon bársonydívány, széles, süppedő szőnyeggel leterített lépcső, tisztaság. rend várja az utasokat. Itt, a hajófenéken szenny, mocsok, zsúfoltság van csak és mindenféle náció a hőséget árasztó gépek, s a konyha mellett, a tetőzet alatt a hajó egyik oldalától a másikig, úgy, hogy azért szűk kis folyosókat hagytak a közlekedésre, és a horgony láncokon. s a hajóorrhoz futó köteleken, függöágvakon is üldögélnek néhányan. Sokáig álltunk a trapezundi kikötő bejáratánál. Elindultam hát körülnézni a parton, s amikor vissza tértem, láttam, hogy a hajólépcsón egy egész csapat viseltes ruhájú, fegyveres kurd megy föl a hajóra. Egy öregembert kísértek, akinek tagbaszakadt alakját szürke, feszesen a karcsú derekához szorított és ezüsttel kivert cserkesz ruha fedte. A hajófenék egyik felén fekvő kurdok csapata nyomban felállt és nagy, széles teret hagyott a fegyvereseknek. Ezek szőnyegeket terítettek le. rá párnákat raktak, az öreg pedig fejedelmi kényelemmel elhelyezkedett rajtuk. Oroszul szólítottam meg: — A Kaukázusból? Az öreg is oroszul válaszolt.. — Igen, uram, a Kaukázusban is éltem. — Most hová hajózol? — Ö-ó-ó! Sztambulba. Magához a padi sah hoz. Igen, magához a padisáhhoz viszem hálámat és ajándékaimat: hét fonott korbácsot. Hét fiamat vitte háborúba a padisáh, valahányat, ahány fiam csak volt. Mind a heten elestek. — Ej-ej-ejjeej — sajnálkozott erőit© tett hanyagsággal egy fölöttünk álló, divatos öltözetű szépfiú, cigarettával a k© zeben. Szürke zakó, fehér mellény, szürke nadrág feszült rajta, lábán oldalfűzős lakkcipö csillogott. — Olyan öreg és egyedül maradt! Az öreg egy kissé felemelkedett. — Buta vagy, fiacskám — mondta egyszerűen. — Látod-e, te megöregszel, de én nem vagyok öreg és soha nem is 1© •zek az. Hallottál már a majomról? — Miféle majomról? — Nos, hallgasd csak. Az isten megteremtette az eget és a földet. Ezt tudod? — Tudom.. — Aztán az isten megalkotta m embert is és ezt mondta neki: te, ember, harminc évig fogsz élni a Földön. Jó lesz neked, sok örömben lesz részed, s azt látod majd, hogy a te számodra alkottam és teremtettem meg. Megelégszel ezzel? Ám az ember ezt gondolta: ennyi jó és csak harminc ev az élet! Jaj, ez nagyon kevés! — Hallod-e? — nézett ez öreg a fiúra. — Hogyne hallanám — válaszolt amaz. — Aztán megteremtette az isten a szamarat is és ezt mondta neki: harminc évet élez meg a földön, szamár, de nagyon rossz lesz neked. Zsákokat és kövekkel teli kosarakat cipelsz majd, az emberek szamaragolni fognak rajtad, miközben nagy botjaikkal állandóan ütik a fejedet. Elégedett vagy-e jövendő életeddel? A szamár kétségbeesett, sírni kezdett és ezit mondta az istennek: miért kell nekem ebből ilyen sok? Adj nekem, isten, mindössze tizenöt évet. — „Nekem pedig add oda a maradékot!" — mondta az ember az istennek. És az isten teljesítette a kívánságát. Így aztán már negyvenöt éve volt az embernek. Ugye, jól járt az ember? — kérdezte az öreg. — No, igen, nem járt rosszul — válaszolt. a kérdezett, s láthatóan várta, mi következik. — Aztán megteremtette az isten a kutyát is és ugyancsak harminc évet adott neki. Te, kutya, mondta az isten, állandó megaláztatásban élsz majd, gazdád vagyonát őrzöd, acsarkodsz minden idegenre és éjjelente nem alhatsz a nyugtalanságtól. S tudod, a kutya nyomban könyörögni kezdett: „jaj, elég lesz nekem az ilyen életből a fele is!" Az ember pedig újfent kérlelte az istent: „add nekem a másik felét!" S az isten ismét teljesítette az ember kívánságát. Hány éve is lett az embernek? — Hatvan — felelte a szépfiú. — Nos, aztán megteremtette az isten a majmot is, ugyancsak harminc évet adott neki, s azt mondta, hogy gond és dolog nélkül fog élni, csupán nagyon ronda pofája lesz: csupasz, ráncos, a szeme fölött undok kopaszság virít a szemöldök helyén. S mindenki azon igyekszik majd, hogy a majmot bámulja és jókat nevessen rajta. A szépfiú megjegyezte: — Tehát a majom is elállt a harminctól és csak a felét kérte. — így volt — mondta az öreg, felemelkedett. és kivette a mellette levő kurd kezéből a félig leégett cigarettával parázsló szipkát. — Az ember a maga harminc évét emberként élte le: evett, ivott, lovagolt, verekedett a háborúkban, táncolt a lak© dalmakon, szerette a fiatal lányokat. Tizenöt szamár-évét végig dolgozta, vagyont szerzett. A következő tizenöt évei kutyamódra élte: védte a vagyonát, mindenkire acsarkodott, haragudott, s éjszakánként nem tudott aludni. Aztán olyan öfeg. undorító lett, mint az a majom Minden ember csak őt bámulta, csóvál-1 ták fejüket és kinevették. Nos, hát veled is így lesz majd. — S veled miért nem történik meg mindez? — kérdezte amaz. — Mert az olyanból, mint én vagyok, kevés él a földön — adta meg a választ az öreg tömören és határozottan. — Én ugyanis nem voltam szamár és nem éltem kutyamódra. Miért lennék hát majom? S ezért nem leszek öreg sem ... Ferenc Győző fordítása SZÖNYI GYULA RAJZA Darázs Endre: L November Zászlónk lobog, bár eső nehezíti, mint anyánkat. Ki konokul, bízón várt és lóm, nagy emlék A szél, ahogyan a tér négy sarkából nyomult, mint Tüntető tömeg, mely munkát s kenyeret követelt S nem irgalmat az erősnek jogán ... Ünnepünkhöz ez méltó: a sok szürke felhő, mely Akár vállkendős anyánk, kibomlott hajjal, Felszabadultan rohan a szélben s a széllel a Hegységek torlaszán át, óceánok fásultságán Keresztül, fellázítva az alázatos pusztát, az Önmagába fordult mezőket, a magányos csúcsokat... Fegyveres november! Zömök vas-alakod Mellett kései villámok füttyögnek el, mint kósza Lövedékek s ahol jársz, kell ott a téli szigor, hogy A fagy a férget ölje, de edződjék az erős és Felkészülten várja mindenkor a tavaszt! J pezsdítette a fiatalok vérét, s mint két birkózóbajnok, fontosságuk tudatában sétáltak a terem közepén az önkéntes tűzoltók, az Árpád Tsz nyugdíjasai. Ez utóbbit a falra akasztott, bekeretezett táblácskáról tudtuk meg. Amint kiléptünk a kultúrház elé, egy jól öltözött fiú kért tüzet Jánosiéi. Beszédbe elegyedtünk vele. — Mindig ilyen rossz zenekar játszik itt? — kérdezte János tőle. — Ó — nyitotta tágra nagy fekete szemeit a fiú—, csak amikor nem én játszom. '— Min szoktál játszani? — A létrán. Átvetek az egyik fokán egy kötelet... Udvariasan, de jóízűen nevettünk. — Gitározol? — Én? Nem. — HátV — Bevallom nektek, hogy nem tudok zenélni, csak a lemezjátszómmal. Nem jöttök el hozzánk lemezt hallgatni? Összenéztünk. A fiú gyorsan tésztát és italt is ígért. .Doktor Lencse Béla állatorvos" — olvastuk a kapun levő zománctábláról. Meg a ház előtt be akartunk mutatkozni új ismerősünknek, de 6 kijelentette, hogy most hiába töri a fejét, r.em jut eszébe a neve. — Ott a WC, ott a fürdőszoba — mondta a hallban. Azután kinyitott egy másik ajtót. — Ez pedig az én sátram. A dívány mellett valóban ott volt egv lemezjátszó. A lemezek, mint valami furcsa tapéta, lepték be a falat. Nversszínű. modern bútorokkal ellátott, szép nagy szobában voltunk. Üj ismerősünk a szekrényből díványpárnákat dobott a földre és egy Rolling Stons lemezt tett fel hallgatni. Közben sokat beszélt. — Én nagyon ideges vagyok — mondta —, mégis megesik, hogy húsz percet is késnek a reflexeim. Nemrégen még sánta voltam, s az ellenség, amíg aludtam, levágta a hajamat. Rögtön rájöttem, hogy Klófi volt, mert olyan világ van most, hogy a púpos tyúkokból lesznek a jó tojók ... János megbökött és a szekrény oldalára mutatott. Egy halálfej volt ráfestve, alatta jó vastag betűkkel ez állt: „JÖVÖK". „Jó fdj!" — súgta János és ütemre bólogatott a fejével. Megkínáltam a fiút cigarettával. Megakadt a halandzsálással, ramnézett, azután felállt és kiment. Rövid idő múlva visszajött és csendben odatérdepelt a lemezjátszó mellé. Jobbnál jobb lemezeket hallhattunk. Nyílott az ajtó, és egy asszony jött be. Konyakot hozott, és egy kék porcelán tálcán süteményt. — A mamám — mondta a fiú. Bemutatkoztunk. Az asszony nem kerdezett semmit. Kedvesen mosolygott, kezet fogott velünk, azután elment. Annyit azért megtudtunk, hogy Bécónak hívják a fiát. —l Honnan vetted ezt a sok jó lemezt Bécó — kerdezte tőle János. — Na igen — nevetett a fiú, és a fejére ütött —, Bécó! Alig akart eszembejutni. Megint csak jót mulattunk. Gyorsan telt az idő. Válogattuk a falról a lemezeket, és átadtuk magunkat a zenének. János most már nem mert inni, hiszen vezetnie kellett még, de jól érezte magát. — Mit szeretnél még ebbe a szobába? — kérdezősködött. Bécó szeme furcsán megcsillant. — Aprító szerkezetet. Beletennék mindent, és mindent megdarálnék. Most.már megütődtünk. Ez valahogy már nem viccnek hangzott. Kimentem a hallba és megkerestem a WC-t. Visszafelé menet megtorpantam a nyolc ajtó egyikénél. Hangok hallattszottak. — A sárga kalapodat vedd fel — mondta parancsolóan egy férfihang. — Jó. Felveszem a sárga kalapomat — így az asszony. — És az új cipődet. — Felveszem az új cipőmet. — Ne ismételd a szavaimat! — Istenená, miért vagy ilyen ideges? Envhültebb, fakóbb hangon szólt most már a férfi. — Te is tudod, hogv miért vagyok ideges. .. — Nekem is remeg minden porcikám... én ezt sohasem fogom tudni megszokni. Csend volt egy darabig. Azután isniét a nő szólalt meg. — Nekem csak az emberek ellen van kifogásom — mondta. — Már nem is Bécó állapota keserít el, hanem az emberek, ezek a húszéves, taknyos kölykök, akik inkább hallgatják Bécó összevisszaságát, csakhogy pumpolhassák. Undorítóak ... — Jól van. Vedd fel a sárga kalapodat és az új cipődet, és legyen már elég ebből a jajongásból, mert elmegyek a fenébe és vissza sem jövök! Gyorsan Visszamentem Jánosékhoz. Teljesen meg voltam zavarodva. A fal feketesége, az összevisszaság, és János kacaja mind nekifeszültek megdöbbenésemnek, míg él nem tolták, és helyére nem került a megbizonyosodás. János a sütemény felé nyúlt. — Ne egyél — szóltam halkan neki. Nem értette. — Ne e-gyél — mondtam hangosabban, de még mindig inkább súgva. Bécó meghallotta. — Egyél! — vágta Jánoshoz kéményén a szót. Azután rámnézett. Haragvás volt a szemében. János hol rám, hol Bécóra pillantott. A kék porcelántál ovális volt és biztosan nagyon ertékes. Nem mertem tovább feszíteni a húrt. Kitérőt k© restem. — Azt. mondtam, hogy ne egyél többet. — szóltam határozottan Jánoshoz. — Tudod, mit ígértél spamnak!? Teljesen üvegesek lettek ettől a szemei. Értetlen volt. Bécó kutatóan meresztette rám jóvágású, de merev vonalakból álló tekintetét. — Apuka bizalmát nem szabad meglopni — folytattam. — Nagyi százszorszép és százszorokos és nagyon beteg ... Bécó ideges, csontos ujjai megemelték a tálat. A kék porceláncserepek elpattantak jobbra-balra, középen maradt a maradék sütemény. Úgy éreztem, hogy félnem kellene. A lemezről erotikus, tobzódó zenét hántott le a gyémánttű. — Ebben a házban senki sem beteg! — jelentette ki Bécó rekedten. — A kopasz kis emberkék tehenei sem betegek. A harangozónak pedig kiadták, hogv csakis halottakra harangozhat, aki létezik, az előtt még rendszerbe szedve sorakoznak a lehetőségek. A lehetőségek különben is tartósíthatok. De ha már elvesztek, nincs feltámadás számukra. A pusztulás: csikaszok, nyűvek... Tüzelt a bőre a beszédtől. Már János is sejtett valamit. Felálltunk. Elzsibbadt a lábunk a hosszú kuporgástól. alig találtuk meg egyensúly-helyzetünket. A szoba lehetelen színekben játszott, sávokban lélegzett, terjeszkedett a cigarettafüst, a fal fényes, fekete korongokkal volt befedve, a lemezjátszóba szerelt lámpa zöld fénnyel fröcskölte be a mennyezetet. Bécó nem kísért ki bennünket. Azért megleltük a kijáratot. Mielőtt János berúgta volna a motort, odébbmentem, a harmadik ablakhoz, ahonnan világosság szűrődött ki. Belestem. Az asztal mellett egy férfi és Bécó anyja állt. Az asszonynak sárga kalapja, és bár nem látszott, de bizonyosan új cipője is volt. Az ablak jobb felső szárnya nyitva maradt. — örülsz, hogy megvettem neked ezt a sárga kalapot? — hallattszott a férfi szava. A nő elgyötört pillantást vetett rá. — Igen. örülök — nyögte ki. — Az új cipő is jói mutat, ugye? Ha akarod, indulhatunk ... ! Bécó anyja erre lerogyott a székre, és sírva fakadt. Én a gyerekről is akarok egyszer már beszélni! — zokogta idegtépő hangon. — Akármilyen fájdalmas is! Beszélni akarok róla! Beszélni!... Azután nem szóltak egy szót, sem. Fekete csend telepedett rá.iuk. A férfi elhagyta a szobát. Mire János utánam jött, csak egy asztalra boruló sárgakalapos nőt látott. Vasárnap, 1366. november 6. DÉL-MAGYARORSZÁG i