Délmagyarország, 1966. október (56. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-19 / 247. szám
sis «5xit Sdsdí Sándor Decemberi reggel Az ablak tükrös üvegén rózsás, fehér virágú, vad girlandokat csipkéz a fagy. Megszűri a reggeli fényt. Akár egy nyugdíjas szabó, lehajtja fejét a fenyő a parkban. S azt suttogja ő, hogy lefeküdni volna jó. Kékezüst fényben villogó terhektől roskad a platán. Köldökén, mint fehér magány, foltokban búvik meg a hó. A rózsa elfelejtené szirmát is, ha fáraszt a fagy ... S a magányból karcsú utak kígyóznak a világ felé. Kinn a földön kék árnyat ir a Tél. Bóbiskol a határ. A sárga kukoricaszár megrezzen, mint a zsirpapir. Az úton tömzsi vontatók raja és Szuper-Zetorok fáikéi a iramlik. Morog a gázolaj, kipufogók rekedt bádoghangszálain; hangjuk a ködben ringadoz, 5 továbbrezeg a tudatos emberség hullámhosszain. TIMAF GYÖRGY Öszi táj Rövidlátó a napsugár, a patak csöndet óról. Az ész borzongó hire jár a ferde háztetőkön. A folyó libabórzik és hideg tűsekre gyullad. Pucér akácok, börzekés gesztenyék összebújnak. Fázó fűvecske, őszi kert, már minek igyekeznél? Ráncos szilvákat szüretel egy csipás, hirtelen szél. A táj nagy fényekkel telik, és nem tudhatni mégsem, hogy milyen titok rejtezik az út kérdőjelében. Egy férfi Ha négyszemközt mondja, azt is nehéz lenyelni, kiváltképpen az olyan nyakas embernek, mint Vince. Hogyne pirosítaná meg arcát a düh. amikor a népek előtt szégyenítette a tulajdon felesége: — Ha százszor, ha ezerszer brigádvezetö vagy, akkor se parancsolsz nékem. De nem ám! Szószerint így: legalább három tucat aszszony és ember előtt. A harminckét holdas kukoricatáblán, amelynek sem elejét, sem a végét nem lehét látni. És miért e szájalás? Nagyrészt a kapa miatt. Igaz, hosszúnyelü. parádés szerszám; aki kézbe veszi, annak a derekát annyira megkíméli, hogy hajnaltól csillagköltéig nótaszóval kapálhat veie. Vince sajátmaga faragta a nyelét és illesztette a kapájára. Könyvben olvasta, az is lehetseges. hogy a két év előtti jutalomutazáskor látta a Szovjetunióban, de egy bizonyos: érdemes volt megcsinálni. A brigádbeiiek, főként az öregebbje, irigykedve nézi a derekat megkímélő alkotmányt és némelyik fogadkozik: ,.Ha találok az Érczi-erdőn jókora hosszút és kevésbütyküt, levágom a cserfáról, le én!" Csakhát az a nyél olyan legyen, hogy belesimuljon a tenyérbe, a fája nem hirtelen száradó; szívós, merev legyen, mint a vas, amellett könnyű. „Vincénk., hadd próbáljam meg" — kérleli valamelyik, de Vince, aki a brigádjabelieknek a lelkét kitenné, mérgesen dobja a szót: — Ha az ingemet kéri, Mátyás bátyám, ebben a percben levetem, de a kapát nem adom! Javában folyik a kukorieaegyelés és, hogv másfelé irányítsa a figyelmet, rákezdi : — Két éve láttam a Szovjetunióban olyan masinát, amelyik a kukoricaszárat leszecskázza, a fejeket nemcsak letöri, de fosztja is. Gadóék nagyobbik lánya, az, amelyik daueroltatja a haját és olyan rövid szoknyában jár, hogy a hajolásnál a combja java része látszik, hangosan nevet: — Vince bátyám, ide ne hozasson olyan masinát; a fosztást hagyja meg nekünk, mert nincs szebb, mint az őszi csillagok alatt nótaszóval kopozni a csöveket. „Szégyentelen — gondolja Mari — törleszkedtél tavaly az uramhoz, kényeskedve sikongtad az őszi csillagok alatt: „Nyughasson, Vince bátyám, ez a brígádvezetőnek is tilos". Süt a nap, verejték futja meg az arcokat, de milyen a fiatalja? Olyan, hogy harsogón dalol. Mari összecsukja a száját, valamiféle szitkot is mormog magában, amikor látja, hogy az ura tekintete megragad a dauerolthajún. Addig-addig, amíg melléje sündörög, sűgnak-búgnak, aminek a vége az, hogy Vince a lany kezébe csúsztatja a féltett kapát. fütyörész Mari fújtat, mint a gőzgép, elkapja az ura karját: — Nékem tilos kézbe fogni, más dolgozhat vele? — Tartsd a szádat — így vissza az ember és következne a többi, de motorbiciklijén a föld alól bukkan elő Janár Jani a tsz-elnök. Tárgyal a brigádvezetővel, aminek a vége az — akkor már a föld megint elnyelte a Csepelt, gazdástól együtt — hogy Vince parancsba adja: — Tizennégyen a konyhakertészetbe, paradicsomot kaccsolni! Sorolja a neveket, Mariét harmadiknak említvén és akjcor buggyan ki az asszony száján az, hogy néki a brigádvezetö nem parancsol. — Nem parancsolok? Éppen neked nem? Akkor ezt érdemled! A pofon csattant. Vince adta. Mari kapta. Az asszony ledobta a kapát, indult hazafelé. Vége a dalolásnak. nem hallatszik más, csak a kapák csattogása, néha egy-egy nyögés. Vincének hirtelenjében sürgős dolga akadt. A tanácsházán ajtót nyitogat, veri az asztalt bizonyos megígért, de meg nem kapott pétisó miatt, alkonyatkor tolvajként nyitja otthon a kaput, kémlel a ház felé. Az anyja csendesen megkérdezi: — Megütötted? — Szégyenített a népek előtt. Kötötte a bugyrot, kézenfogta a kisgyereket, ment, vissza se nézett. A vacsorát inkább túrják, mint eszik. Reggel mondja az öregasszony: — Éccaka hallottam a sóhajtozásodat. — Csak azért, mert a kisgyereket is elvitte ... — Nem csak azért.., Igaz-e, fiam? — Ne faggasson, eredjen a dolgára. Eteti a baromfit, ki-be jár, Vince ül a pitvarszélen, beletúr a hajába, rángatja a bajusza rövid szálait, egy-egy sóhajtás is megnyitja a száját. Hallja, hogy az öregasszony szekrényt nyitogat, sublótfiókot huzigál, nagyünnepi, barna szövetruhában lép ki az ajtón, mintha misére készülne. — Elmegyek, Vincém. — Hová, édesanyám? — Ha sietek, elérem a hatórás vonatot... Az állomásramenet, veszek a közértben a kisunokámnak csokoládét, a nászasszonyomnak sósborszeszes cukrot... Sietek, nem akarom az éccaka megint a sóhajtozásodat hallgatni... Ne félj, hazahozom őket! Inkább futott, mint sietett a gyalogúton, •amelyre ráhajolt a harmatban ázott vadszegfű, méhet rejtő szopóka és a fénvlölevelú lósóska. Vince nézett utána. Először halkan, aztán egyre hangosabban fütyörészni kezdett. Vasárnapi kis tárlat STEFÁNIAY EDIT MAJOI.IKABOLT REICH KAROLY RAJZA — Ott pedig százan, százhúszan is állnak. — Jó, hogv trombózist nem kapott. Egyszerre hallgatnak el. Vagy mert a trombózis ismét a halált, a betegséget hozza emlékezetükbe, vagy mert kifogytak a témából. Csak jóval később szólal meg egyikük, akinek még eszébe jutott valami az előbbiekkel kapcsolatban: — És végül is ar. útjával mi van? — A fia nem küldte a pénzt. S ha nem küldi, nem megy ki. Neki nincs. Most mór úgy látszik, végképp nincs mihez visszakanyarodni. Hosszú percekig csak a vizet nézik, amelyen egyre bágyadtabban játszanak a napfényszilánkok. — Szép. Csupa tiszavirág. — A. csak hab. Apad. Azután a másik partról átszökő hangos vidámság döbbenti meg őket.: a szabadstrandon fürdőzők nagy fejesei, a messzire gyűrűző csobbanások. — Még nézni is rossz. Napozni, csónakázni azt meg talán ... de fürödni, ilyenkor? — Hideg lehet. Brrr .. i — Meg veszélyes. Az egyik lépésnél derékig ér. a másiknál már elmerülsz. — Egyszer Svájcban nyaraltunk. Ezer méter magasan. Mikor megláttam, hogy a tóban fürdenek, nem tudom miért, de a csónakban is félni kezdtem. „Nem borul fel?" — kérdeztem a férfit, aki evezett. Kepzeljetek mit válaszolt: „Ne féljen, csak hetven méter mély." — Én meg itt rémültem meg egyszer. Az iszap elkapta a vádlimat. Éreztem, hogy húz lejjebb es lejjebb. — Ott halt nieg a múltkor az a fiú, ahol ezek ugrálnak. Ismét csak a csend következhet. Ez tesz pontot minden téma végére. Mintha csak leállna egy fáradt automata. A csend: a holt idö. Az első mondat kereséseé. amely — mintegy tantusz — megindítja a csikorgó fogaskereket: a jelen és a múlt nehezen illeszkedő képeit, a megkopott emlékeket. a nagyokat zökkenő gondolattársításokat. így azután az első mondat néha nagyon is erőszakolt: — Nem is mondtam: van most egy nagyon jó könyv. Szerb Antal: A királynő nyakéke. — 0 az nem új. Már régéin megjelent. — Lehet, most jutottam hozzá. — Remek korrajz. Gúnyosan ábrázol, de megérti alakjait Sőt ami több, megérti, hogy az embereknek determinálva vannak a cselekedeteik. Nem térhetnek ki sorsuk, elöl. — Ezek a Richelieu-ék! Ezek csak politizáltak. Akár ma sokan. — Mint a mi papunk. Arra is azt mondta valaki: „Olyan szépen beszél, hátha még vallásos is volna!" A motorcsónak — amit már jóidé,ie szemmel kísérnek — most. mellettük fut el. Jól kivehető a hosszú köteleket erősen markoló fiú alakja, aki homorított izmos testét látható élvezettel adja át a hullámok játékának. — Vízisí. — Hogy ezt egyáltalán megengedik! — Miért? A tengeren rengetegen síelnek. Az USA-ban. ott délen ahol voltunk, lányok, fiúk mind ezt csinálták. Csak arra vigyáztam, nehogy Zsuzsa is megpróbálja. — Én csak Párizsban egy szalonban láttam. Csodálatos kép volt. A tenger és az ég színére még most is emlékszem. — Igen. Ismerem. Reprodukción én ls lattam. Vidám férfihang ijeszt rájuk: — Hé mamák! — kiált fel egy evezős. — Nincs a közelben pincér? Mivel ,nem kap választ, barátja nevét kiáltozza. — Melyik az? — zavarja meg a kis társaság nyugalmát egy korláthoz törtető fiatal pincér. — Adj le öt üveg §ört. Holnap majd megadom. Odaát várják a srácok. Artista mutatványnak is beillik, ahogy az imbolygó kajakban sorba elkapja az üvegeket. — Harminccal jössz — nyugtázza a fehérkabátos fiú. — Leisszák magukat és csinálják a törvénytelen gyerekeket — mondja epésen a korlát mellett ülő aszony, aki még mindig a tiszteletlen megszólítás miatt boszszankedik. — Ez a földön mindenütt így megy. — Puerto-Ricoban rengeteg van. Emlékszel. arra a tömérdek apróságra? Sárgákra, feketékre. Mintha az egész világról gyűjtenék őket. Kétfelé válik a beszélgetés. Egyik szálon a Karib-tengeri emlékek gyűrűznek tovább, a másikon a múlt heti orgonahangversenyre, & aztán a lipcsei Tamástemplomra, majd a Vatikánra terelődik a szó. Itt, ennél a témánál találkoznak újra. — A püspokatyát nagyon megviselte az út. Fárasztó volt maga a Zsinat is. — Ráadásul nem is tudtak eredményt elérni. — Mit szóltok ehhez a Róma—Bizánc közeledéshez? — Várható volt. Hiszen teológiailag is közel állnak egymáshoz. Tulajdonképpen nekik csak a szertartásuk más. — Rengeteg van benne a régi pogány elemekből. De nagyon szép. Talán éppen ezért szép. Egyikük kardigánt húz elő nagy fekete táskájából. Ez a mozdulat a hűvösödő időre tereli figyelmüket. Felveszik a széktámlájára, ölükbe teritett kabátkákat. S a cifra aranyozott keretbe foglalt sötét szemüveg is zsebbe kerül. Hiszen a nap a magas házak mögé ereszkedett. Utolsó, sugarai még beragyogják az. áttetszően tiszta égboltot, a túlparti nyárfák csúcsát. — Jaj! Nézzétek milyen szépek a fák! Aranyban égnek. — A Duna mellett. Bajától lejjebb, ott vannak csodálatos erdők. — A tó mellett, amiről meséltem, ott Schivyznél. Valami elbűvölő a környezet. A fenyők! Este, egészen sötétben félelmetesek. Mintha tintába mártották volna őket. Egyszer későn érkeztünk vissza a csónakázásból. Unheimlich ... Borzalmas volt;.. — Legszebb amit még láttam, az Montreux-nél a tó holdfényben. Emlékszem azokra a színekre. Az az ösz felejthetetlen marad. — Pedig Montreux tavasszal a legszebb ... Talán nem is hallják egymás szavait. Mindannyian saját emlékeikben gyönyörködnek. Gondolatban úgy simogatják végig a felidézett napokat, tájakat, mint kezük otthon a féltve őrzött, és sokszor csak nekik szép képeket, emléktárgyakat. A szótlan révületből az asztalok között végigfutó, teritókbe, szoknyákba kapó szellő riasztja fel őket. Borzongató hűvöse az estét hozza. — Fizetni kellene — fogalmazza meg egyikük. Mire hívásukra a főúr előkerül, már többen is állnak az asztaluknál. Elegánsán öltözött, sürgető, követelődző tekintetű fiatalok. Eddig távolabbról, a lépcsöfeljárótól lestek: meddig ücsörögnek az üres poharak mellett. Most már a szék támláját markolászva várnak a felszabaduló helyre. Alig leplezett ingerültséggel figyelik vitájukat. Nem értik, miért olyan nehezen döntik cl. melyiküknek engedjék kifizetni a limonádé, a sör és a sajtosrudak árát. Megkönnyebbült arcot vágnak, amikor a feketeruhás asszony precízen — fillére kiszámolva — az asztalra rakja az összeget. A négy idős nő azonban nem zavartatja magát. Az öreg emberek megfontolt, lassú mozdulataival készülődnek. Ismételten megnézik, nem hagytak-e valamit a székeken. S még arra is marad idejük, hogy végigtekintsenek a fedélzeten. Most veszik észre, hogv kicserélődtek körülöttük az asztaltársaságok. — Táncra várnak — mondja egyikük. — Szépek. — ... mert fiatalok. Megindulnak lassú, nyugodt léptekkel. Talán észre sem veszik a rájuk tapadó érdeklődő, csodálkozó tekinteteket. A lejárat előtt még megállnak, mintha búcsúznának az enyhén ringatódzó hajóétteremtől. a híd ivétől, az egyre sötétedő víztükörtől. — Egy darabig nem látjuk . .. — Tényleg, ti holnap mentek. — Igen. délben. „Megrakodva búval és örömmel." — Egyre több búval, mint örömmel. . 1 A meredek vaslépcsőn koppanó lépteiket. hangjukat elmossa a felharsanó dzsessz-zenc. amely súlyosan, széles hullámokat vetve zuhan a fedélzetre. Aki utánuk néz. még látja alakjukat. Ügy lépnek ki a hirtelen felgyulladó lámpafüzérek fényköréből, mintha magukkal vinnék a délutánt. Vasárnap, 1966. oktober 30. 0ÉL-MAGYARORSZA9 7