Délmagyarország, 1966. szeptember (56. évfolyam, 206-231. szám)

1966-09-11 / 215. szám

Veres Miklós versei Hoaszűhajú szelek Gyönyörű ősz lesz halkabb mint a halál Hosszúhajú szelek vajúdnak a málnabokorban Fák szárnyaiból lassan hullnak a tollak S kivirágzik a füst az egek oldalán Lépnél derűsen komolyan mint a virágok Mint a tó vize ringna színesen a szoknyád Tágranyüt szemeiddel az öszt beragyognád Keserű vagyok mégis kedvesem látod Töprengő vagyok és kések az öleléssel Hiába sietsz haza este korábban Benne vagyunk a vénasszonyok nyarában És megtolnék a tájak remegéssel Most úgy női bennük a halál mint árnyékunknak a [hossza Ügy hull szivünkből a meleg, mint fáknak a tolla Most égre virágzik a füst, s a málnabokorban Hosszúhajú szelein siratoznak Ballada senki se tudta mit beszélt a katonával a lány mindenki tudta, mit beszélt a lány a katonával a sarkon senki se látta mindenki látta a töltéstől későn jött haza este szoknyájára fú illata tapadt hajába csillag bogáncsa [ragadt dobbantott egyet és szétrebbentek a békák a sarkon OROSZ JANOS ELVESZETT PARADICSOM J

anuríÉ, a sinta vándorkereskedö napaldozatja előtt érkezett a tanyara, s akkora kutyazene fogadta, hogy a tihanyi echót utánozták tőle a falak. Azóta is nyílt tilók előttem, miért fűti olyan engejsztelnetetlen gyűlölet a házőrző ebeket az országutak hontalanjai iránt. Talán azért, mert ők otthon vannak, s a vándorok nem? Én mentettem meg Janurikot jó néhány csiba val, foRdmeg karóval, hogy ne legyen kutyavacsora, a köszönését már szüleim is fogadták, s ezért hálából addig kínálgatta nékik két füleskosarának dáriusi kincseit, míg végképpen nyugovóra tért a nap. Megjárja termetű, veresképű ember volt Janurik, s községhatárnyi járóföldeket begyalogolt naponta. Arasszal kurtább ballábával úgy a földre döccentette a lépést, ahogy a rossz diak a kínnal szült felelet-mondat végére a pontot. De beszelni, azt a legsimább nyelvű lelkiatyánál is sokkal simábban tudotf. A csicsócérna aranyfonallá változott a nyelve hegyén, amivel hajdanán a koronázási palástokat varrták a királyfikérőkről álmodozó hercegkisasszonyok, a rákszemcukor angyalkák vasárnapi csemegéjévé, s a kosár fenekére rejtett szűzdohány ... Mivé is? Valami olyan felséges füstölnivalóvá, amit pipájába tömni legfeljebb Szent Péter apostol, vagy a római pápa, na méltó. S hogy mindez természetesen nem állott meg a lábán jó adat túlzás nélkül? Igyekeznie kellett árva Janurikjának szorgalmaznia a boltot. Hat kicsiny Janurik várta otthon a mindennapi betevő falatot, az egész kosár-bolt alaptökéje nem ért fel egy pár hathetes malac árával, mire ment volna csodálnivaló seótehetsége nélkül?! Akkor is lement a nap, bánatszínű felhőbe fulladt az esthajnali csillag, de még mindig dicsérte kosara kincseit, holott csak tucat patent kapcsot vett tőle édesanyám. Hanem amikor elköszönt, édesapám szíves szavakkal marasztalta, borravaló gyanánt: — Éccakázzon nálunk, Janurik szomszéd. Szabad ágyunk ugyan nincsen, de ha nem nagyságos úr a dereka, instálja a kanapé ... A topa kalmár hálásan köszönte, letelepedett egy bicegő gyalogszékre, s szótlanul szemlélte, ahogy vacsorázni kezdtünk. Nem is nagyon szólhatott, mert minden falat külön-külön rugózásba hozta a nyeldeklőjét. Le-feljárt, üresen nyeldesett, akár a gólya a nagyra nőtt kecskebéka után. Még a fejét is előre döntötte, mintha a szája felé lendített aludttejes kanalait az ő szájál>a célozta volna édesapám. Nézni is kín volt azt. Szüleim egymásra kacsintottak, s ezzel törvényerőre emelkedett a vendéglátó invitálás: — Társuljon, szomszéd, ha meg nem vetné a szegénységünket! A lába máris lépett volna, de pányvázta az illendőség. — Köszönöm, asszonyság, félórája sincsen, hogy falatoztam ... Bosszúból vitustáneba kezdett az ádámcsutkája. •— Nincsen olyan rakott szekér, amire még egy villaöltés fel ne férne — biztatta édesapám. — Jöjjön, ne uraltassa magát! — És már szorította is neki a helyet közöttünk. A kaskás szabadkozva odabicegett. — Hát csak azért, hogy sérelem ne sssen, meg a megtiszteltetésért... Leült, szempillantások alatt ürességre kárhoztatta a hatalmas tálat, melyből kenyérrel aprított aludttejet ittunk, megtoldotta új köcsöggel, jónegyed kenyérrel, majd araszos szivart tekert szűzdohány leveléből — ígyet édesapámnak, egyet önmagának —, s a füst függönye mögött megsimogatta az arcomat... — Te mentettél meg az ebektől, apró-szocnszéd, mivel lehetnék érte az örömödre? Percekig tántorogtam a kancsukaeukor, meg a rákszemcukor között. A kancsuka hosszabb, fura íze van. s a végigfújt nyálat buborékoltatni lehet a végén. A rákszem kámforos, ropog a fog alatt, kellemesen hűti a torkot. De nyom egyik után sem marad. Jobb lesz hát olyat kérni — gondoltam —. amit akkor vehetek elő, amikor akarok, mindenkor gyarapft. s Tímár Hété: Kciskás még a lyukas fogamba se költözik helyette a jaj... — Mondjon egy mesét Janurik bácsi! A vándormadár engedelemkérés okából a szüleimre lesett. — Szívesen, kisszomszéd, ha nem utatnám véle a háziakat... Az Izgalom csalánmarásában égtem, míg az engedelem megszületett. Születésétől fogvást sánta szegény — gondolhatta édesapám —, tehát a háborúról nincsen mit beszélni véle. Jövőmenő, a csendőrök füleszeme is lehet, meggondolatlanság a világ sorsát hánytorgatni előtte. Azt meg, hogy fukar az év, szoros a szegénység, nélküle is tudjuk. Hát akkor mondjon a kedvere inkább ... — Meséljen, szomszéd, az ellen nincsen paragrafus ... És Janurik, a kaskás kereskedő olyan csodálatosat mesélt akkor nekem, ami százszor, meg egyszer a fülembe zsondult azóta is ... — Éldegélt valaha egy legény Szalonta mellett. Toldi Miklósnak hívták. De olyan régen élt ám. hogy akkor még fán termett a görögdinnye. Özvegy édesanyjával éldegélt ez a Miklós, sok szolgáik, nagy darab földjeik voltak, s a bátyja, György úr valami belső lélötty volt a Lajos király udvarában. Oda vágyakozott az öccse is, egyre a vitézi életen törte a fejét, amit a bátyja elirigykedett előle, s emiatt gyakran megnyergelte a szomorúság. Míg egyszer... M

esélt Janurik, mesélt, a keze meg szivarokat tekert közben, s a füst úgy gomolygott a szobában, ahogy a százesztendős öregek háta mögött a múlt. Csodás jeleneteket formált, míg a mennyezetig gomolygott, mintha a Toldi Miklós élete-meséjét illusztrálta volna. Felmagasodott, ahogy a pelyhesállú ifjú, amikor a nyalka Laczfi hadát észrevette, megdűlt rézsútosan, mint vasmarkában az irányt mutató petrencerúd, örvénylett, akár a farkas-párbaj viadala, cipóvá gömbölyödött hasasan a Toldi Lőrincné aranyaitól, majd — mert kiment közben a bátyám, s nyomában léghuzat keletkezett — hátrázni kezdett, mint a Miklós taszításától a megvadult bika ... Hanem a falnál szerte is foszlott ez a mesefüst, mert két ásítás között az órára pillantott édesapám. — Aki teremtette, már tizenegyre Jár! — mondta nem titkolt Ingerülettel. — Reggel lucernát kaszálunk ... harapja el a végét, szomszéd! — Egykettőre befejezném — védte a jussát Janurik —, most lenne a legérdekesebb... — Majd ha legközelebb itt éjszakázik. Nem lesz az akkor sem kurtább, inkább hosszabb, hiszen azért mese... Annyira elkeseredtem a vámoltsorsú Toldi miatt, hogy könnyeim is eleredtek a dunyha alatt, pedig az édesapám háta mögött háltam ... A lámpát két fúvás megfojtotta, az asztalban percegve munkálkodott a szú, s a kanapé nagyokat nyekkent a forgolódó Janurik súlya alatt... — Nem mese ez, szomszéd, hanem história — mondta álmosan.— Rigmusba is van szedve, ott lóg a fogason a kabátom belső zsebeben... — Akkor meg várhat az alkalmára nyugodtan — zárta le a vitát edesapám egy „Nyugodalmas joejszakáf'-tal... Félig az övé voltam már, mégis hütelenül elkerült az álom, s valami bitófánholt betyár lelket küldte hozzám önmaga helyett, aki egyre a fülembe sugdosott: ,.Mi lenne, ha kilopnád a Janurik zsebéből a Toldi históriát? Nem is lenne az lopás, legközelebb visszaszerezhetnéd a helyére észrevétlen, s addig elolvasnád. Persze, ha mernéd! Dehát gyáva vagy te ..." Ki ismeri be azt, hogy gyáva? Lemásztam az agyról, négykézláb közelítettem a Janurik kabátját, s Szent Antalnak tíz miatyánkot ígértem, ha sikerülne a vállalkozásom... Reccsentek az ágyak, a kémény torkában dudorászott a szél, egér mocorgott a padláson, s bennem vacogott a lélek ... Végre! Itt a kabát... Itt a könyv... nem. nem, ez bugyelláris... de ez már Toldi! Milyen kicsike, és mégis mennyi minden belefér... Libabörözteiő izgalommal a szekrény alá rejtettem a zsákmányomat, és visszamásztam az édesapám háta mögé. El is aludtam egykettőre. Igaz, hogy csendőrök kísértek álmomban, méghozzá vasraverve .., Reggel Janurik olyan sokáig tekergette a kapcáját, míg megszolgálta a reggelit, utána adott három rákszemcukrot, elköszönt, és égzengetö kutyazene kiséreteben kibicegett az udvarról... Ettől a naptól kezdve éjjel is nap sütött a fejem fölött. Arany János Toldiját olvastam, egyszer, kétszer, ötször. A disznók legeltetése közben, a déli pihenő idején, még morzsolva a tengerit is, hiszen odatűztem a kas oldalára. S amikor a sötétség elvámolta a szemem elől a betűt, izgalmas története, csengő rímei, nyelvének nemes zöngéje zsongott a fejemben, csiklandozta képzeletvilágomat, szürkének ítélte kimondatlan szavaimat, mielőtt a nyelvem hegyére telepedtek volna ... Hűtlen lettem én Toldiért még az anyaszentegyházhoz is. Szüleim ugyanis papnak szántak, ami ellen nem is lett volna ellenszavam, hiszen a tisztelendők férfiként is szoknyában, de sohasem gyalog jártak, csak az az egy gond árnyalta nyolcéves agyamat: „Hogy vehetem akkor majd feleségül Ugrin Terkát?" De Toldi ezt a gondot is legyőzte. Lemondtam a papságról, s néhai jó Arany János uram jóvoltából nem lett vöröshaskötős prelátus belőlem azóta sem. Jó ideig Toldi Miklós szerettem volna lenni, de az sem sikerült. Három erősebb cimbora is élt felénk, bárhogyan köptem a markomat, lebirkóztak. Csak a Toldi György tar fejévé kinevezett tökök törtek engedelmesen darabokra a botom alatt, s a naptár üres oldala hasalt szófogadóan a ceruzám alá. hogy ráírhassam az első, Toldi-ihlette versemet... J

anurikot sokáig visszavártam, de nem ugattatta meg a kutyánkat soha többé. Ügy hírlett jó idő múltán, hogy ő lett volna az az ismeretlenné ázott halott, akit a kákái gulyakútból kihalásztak. Mások szerint házasságtörésre vetemedett, sátalszökött a választottal a Dunán... Ha ez, ha az. az emlékét a szívemben őrizem azóta is. Valahányszor Toldi Miklósnak kéne lennem, mindig eszembe jut topa Janurik, a kaskás vándorkalmár, aki akaratán kívül a tollforgatásra csábított engem, nyugodjon békében, ha holt, ne verje, de áldja a sorsa érte, ha élne... Póráza. Endre Hajnal a Duna-parton Egy csillag int még, a sereghajtó, Biztatón int, hogy mind visszatérnek — Különben miir minden kék és arany. Mert nappal ez Es felette felhők márványkarzata és azon Öriási, láthatatlan kórusok. Csak egy gally-intés kellene És felzendülne máris az ünnepi zene. Valami mindig közbejön. Most mély bugás. Gabonaszállító hajók vonulnak a Dunán, Csupán Szelíd, kék árnyak, egymás nyomán. Odaát az Országház Széllesvállú tömbje, Akár egy szónok a mellvédre, A rakpartra támaszkodik S hallgatása súlyos, Am máris beszélni kezd. Ha elmegy feje — kupolája fölül Az a harsogva kerengő kis gép. Valami mindig közbejön. Ülök a parti csendben, De kórusok harsognak bennem És egymást váltják megfontolt beszédek, Arról, Hogy a mi korunk irja le A bejárható mindenseg alkotmányának Kezdőszavait. OROSZ JANOS ÉLET ÉS HALÁL SSESS^ b DÉL-MAGYARORSZÁG \ asárnap, 1966. szeptember lí