Délmagyarország, 1966. augusztus (56. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-28 / 203. szám

Idejöttél Innen már Ö6IB mehetss tovább. — Magabiztosan ült le a szőnyegre a lábaihoz. Vera nem válaszolt Másról kérdezett — Mit írsz? — felvett néhány lapot az asztalról. — Ja, persze, gondolhattam volna: arab és kínai meseforditások. Még mindig az a bajod, hogy ma élsz? — A mában annyira, a mának annyit senki nem élt, mint én, te igazán tudhatod — eléje tette a csészét. — Mégis a múltba menekültél. — Magiamat, kivonhattam abból a jelenből, amelv múlttá vált ellenemre. De hiszen ez most megváltozik. — Ha megiszom még egy pohár konyakot is, teljesen rendbe jövök. — Az órát nézte. — Tíz perc — lehunyta a szemét — előre ls kfizettüfc a h®ypfczt Es Zenthe? Azon a nyáron, amely az első utáni volt, már nem tudtunk állandóan együtt lenni. Én itt készültem a diplomára, te Zenthe Gyula professzor mellett. Én is oka vagyok, hogy kiszolgáltattad magad. Hogy már akkor nem mondottam meg neked, te kicsi, kevés vagy ahhoz, hogy tudós orvos légy, amint ő beléd beszélte. Ki tehet ezekről ma? — Istenem, mit tegyek? Prágába kell mennem. A vonaton, Pesttől idáig elkapott az a régi hangulat, amikor először kisértelek ide. Alig ismertük még egymást, te ide szántál orvosnak ebbe a kisvárosba. „Majd én hordom neked a fővárosi pletykát, úgyis hetenként utazom a kiadóhoz" — így mondtad. HONDOROSI ÜANOS az & WJOM f J7 — így, és vedd úgy, Vera, hogy ezt most mondom először. Az mintha nem is hallotta volna a közbeszólást. — Erre gondoltam az úton, s a sz® morú arcodra — hogy megnyúlt azóta —, mikor azon a szeptemberi délután újra találkoztunk és én bevallottam, hogy Zenthe asszonya lettem. Nem hitted, viccnek gondoltad, s mire bebizonyosodott eltűntél. Szenvedtél. Mondjam, hogy hamar® san én s? kevesebbet? Az üzeneteid, 1® veleid s a magamba fojtott hang, amikor már csak panaszkodni tudtam volna. Aztán elhallgattál. És én, mikor jöttem volna, már attól féltem, kit találok itt Te leszel-e te? Most most is csupán ez a véletlen. Megmozdult a karja. Kigombolta az asszonyon a felöltőt, gyöngéden hámozta le róla, ügyetlen ujjaival a lázas arcot simította, s a szemére csökolt — Ez törvényszerű. A vonatod elment Te ma nem mégy Prágába. Sehová, drága. Már felveszik nappali alakjukat a tárgyak, hirtelen kifényesül a homály, ő még mindig kitárt ablakszárnyakra támaszkodva idézi a tegnapot. Nem kíván cigarettát szájában csókok jó íze van, izmaiban a roppant ölelés. Már a reggeli friss levegővel füröszti tüdejét és szemeivel iszsza a fehér test éles vonalait. Jó, utazzék tovább. Ez az út még hátra van. Prágából férjének orvos kollégáját, a világhírű gyomorspecialistát hozza magával. Zenthe beteg és nem hagyja, hogy más kezelje. Rendben van. Aztán az asszony idejön. Ez az a nyár! Erre várt, hogv beteljesüljön. Ez érlelte meg Vera bátorságát, oldotta fel az ő félszeg- , ségét A jg ét nap múlva hívó táviratot jjsJ&P kapott Pestről. Akkor utaljBr • tak át neki nagyobb összegű Ápgí honoráriumot. Szertelen kölr=* tekezö kedvvel bérautót * rendelt, a délutáni gyorsig sem volt türelme. Másfél óra múlva már a kiadójától telefonált Verának. — Máris, kedves? — volt az első meglepődött kérdés- — Csak holnapra vártalak. — Miért, most nem találkozhatunk? — idegesen szólt közbe. — Dehogynem. Gyere. Itthon várlak. Valami furcsa merevség volt a hangjában. — Otthon? De hát az mégis... Vagy? — Mit? Nos. jöjj hát. Ülj taxiba, Bandi, siess. Majd megmagyarázom. A Margit-híd budai hídfőjénél virág® vett. Szegfűt. Négy szál 6zegfűt, mint valamikor. Ahányat, annyi színűt. Szimbólumnak. Véglegesnek. A csöngetésre az asszony nyitott ajtót. Talpig feketében. A fejében éles görcs Indult. Átadta a virágot és dadogott valamit. A lábai nem akartak mozdulni. A dolgozószoba ajtaján át a füstös szobába látott. Zenthe nem bírta a dohányfüstöt. — Mi van? — Aztán oldódott a görcs és előrelépett. Mit jelent ez rajtad, Vera? — Nem mert hozzányúlni, előremozdulcp keze úgy maradt a levegőben. — Beszélj! Beszélj hát! — a nyomás visszhangos kiáltásban szakadt ki belőle. Az asszony megfogta a kezét és némán húzta be maga után. Cigarettát vett elő, rágvújtottak, akkor megszólalt. — Meghalt. a szeme. — volt a hangja. — Meghalt Zenthe mesmfta BÍg egyszer. — öt hónapja. — Hát akkor? A prágai ötT & wuafc késés? A nálam töltött éjszakád? Aa egész véletlennek beállított hazugság? — Nem akartam, később mindent.II — Várj. ne vági elém. Vera. — A csöpögés megint a fülébe kopogott a fürdőszobából. Felállt és becsapta az ajtót Aztán az ablakhoz ment. Leeresztette a r® dönyt. Az arcán vékony csíkokat hagyott az átszüremlő napfény. — Várjunk csak — ós az asszony felá fordult — Ne bánts! — Várjunk. Te szerettél engem azon a nyáron. — Szeretlek most is. — Szerettél akkor, hat éve, míg meg nem szédített a hírnév. Igen. A te híres értelmed. Sándor Endre kiforratlan, b® hém, írásai jelentek meg: lehet belőle valaki. Írni fog, felkapják. Amíg megfelel. Amíg jó le.sz azoknak, akik felkapják. Az író sorsa ingadozhat. Egyszer olyat fog írni, ami nem tetszik. Egyszer már esetleg nem az kell, amit Sándor Endre ír. Volt ilyen. Erre gondoltál! — Nem igaz! — Várj. Gyerünk tovább. A másik pólus Zenthe Gyula. Az Akadémia és még két külföldi tudományos társaság tagja. Amit végzett, elég egy életre. Egy fiatal életre is. Más. Zenthe tudós. A tud® mányt te örökkévalónak tartod. A tudós szerinted nem bukhat meg. A szívbetegségek gyógyításának kutatása mi® denféle társadalmi rendszerben az emberi élet fontos problémája. Így van. Győzött az orvos. — De, Bandi, ez nem igaz, ez őrültség! — Várj még. Ebben e fókuszban te is elférsz. Esetleg, ha tényleg úgy van, ahogy ámított, te folytathatod a kutatásait, öröklőd a hírt, mint Pierre Curie a feleségétől, s megmarad a folytatás... Megpróbáltad. Rájöttél, hogy te nem vagy as Zenthe mellett, ami Madame Curie mellett a férje volt. Rájöttél, hogy a híres professzor becsapott, elkápráztatott csupán. Ezzel, mert a férfi mivoltával arra úgyis képtelen volt. — Hallgass! Hagyd abba! Ezt nem 1® het kibírni! — Várj még. Mindjárt befejezem. Majd főzök kávét, ha szabad, jó? Tehát A csalódások, s férjed halála után a bizonytalanná vált egzisztenciád eszedbe juttatott végre. Hazudva indultál, hazudva érkeztél hozzám. Hazudtál azon az éjszakán, am® lyen én azt hittem, megtaláltalak, s együtt harcolunk azért, hogy megmaradhassunk egymásnak. — Nem így Igaz! — Mi az igaz hát végre? Az íróasztalra nézett. — Hogy Zenthe mindig is tudta: téged szeretlek. S mert nem mertem bevallani, megvetett, gyávának tartott, haláláig megtűrt reprezentánsként hagy®t maga mellett. Ki tudta volna ezt elviselni rajtam kívül, akit a hozzád fűző érzelmeim éltettek csupán? Ügy indultam feléd, mindent elmondok, de ott, ott megint elhagyott az erőm. Csak abban reménykedtem, ez az a nyár, amely beavatkozásom nélkül is helyrebillenti életünk®. Hát nem lehet? ^ férfi megint felhúzta a r® MnB dőnyt, kitárta az ablakot. BeWjS hunyt szeme mögött a csörgő ^fllFjy levelű nyárfát látta most. w M Hiába, hogy szikrázott a nap és odalent zajlott az utca, hűvös szellő fuvalmát érezte.- De itt nem a tüdőt fürösztő frisset, hanem valami megmerevítő fagyosat. — Nem. A te beavatkozásod nélkül nem megy ez sem. Azzal pedig már elkéstél, Vera. Vannak nyarak, melyekre éveken át várni lehet, egy élet végéig várni lehet, s vannak, melyeket sohasem várunk, mint ahogy a halált sem várjuk. Ez az a nyár. Hatvani Dániel Békák ugranak Békák ugranak előttem nedves fücsomó közé az éjszaka teste nyirkos és puha hátán csillag-pikkelyek torlódnak ösállat a világ Sás van mögöttem száll a sxihogó borzongás az akácfán fennakadt egy fészek leesni nem akar már odaköti a csipogó szándék M

títa fcttáría ar ablakszárnyakat, az assaony még mélyebben lélegzik. Ö pedig kihajol é6 a derengő hajnal friss levegőjében füröszti tüdejét Majd hátratekint az ágv f® lé. nézi a csupasz fehér test ezerszer elkepzelt. szelíd vonalait. Teli van a szoba kettejükkel. Most nincs a szájában semmi keserű íz. Hányszor állt itt, a nyitott ablakon kiáramló vastag cigarettafüstben? Hányszor kutatott egyre csüggedtebben a sötét éjjelek semmijében? Hetek, hónapok, évek múltak el meddő várakozásban, később mar csak a megszokás vonta a kívül csörgő nyárfalevelek közelébe. Néha, mikor vonatra ült, hogy bevigye a városi szerkesztőségbe egy-egy kiagyalt történet kenyérínség szülte kínnal írt lapjait mindig úgy indult el: találkozik majd vele. Állt a gyorsvonat peronján a sötétbe hulló szikraesőre szegezve tekintetét s várta vállán az érintést: „Te is erre utazol?" Kiment a folyópartra, ha esett az eső és leste. jön-e már lihegve, csapzott hajjal megint, s bújik-e didergőn az ő bő ballonja alá. A színház pénztara előtt ténfergett órákon át, hogy neveti-e kiálthassa a csapóajtó felé, ha belép. „Mit rohansz? Már vettem jegyet, kettőt". A pályaudvar várótermében Szabó Lőrincet olvasott, vagy Adyt, hogy megszeretett verseik között leljen rá, ha odatéved. Antikváriumok poros polcait böngészte gépiesen itteni közös izgalmaikra' emlékezve. S a céltalan sétákról az egyetem folyosóján a „gólyáik" is kimos® lyogtak már, ezért egy idő után e legt® rokszorongatóbb helyek® már nem lát® gatta. Ritkultak a városba vivő útjai. Csak az emlékek nem koptak árnyalatnyit sem. Csak az a hang. csak azok a mozdulatok. csak a forró lehel® érzete nem hagyta el sohaseim. A szemek egy-egy villanása. furcsa fintor játéka, ujjainak tánca, s a puha kis nevetések: minduntalan Vera töltötte be egész valóját az ájult pihenéstől a tivornyákig. Gondolatainak, esztelen tett®nek summája volt: „így akartad hát?" A Lathatatlan mindent, mindenkit eltakart előle, s átok, lemondás, züllés — egyetlen f®ej« sikoltó kiáltássá hangoeod®t Most a kitárt ablakszárnyakra támaszkodva. friss hajnali levegővel füröszt®te tüdej®. Vera, k® lépésre tőle mély álomba zuhanva megfogható valóság immár, s ó nem mer lámpát gyújtani, hogy így a homállyal szöv®kezve őrizze ezt a váratlan csodát. Nem szok®t, ajtót nyitni h® óra után. De az este oly kitartóan zörgette valaki az ajtót, hogy kinézett. Vera volt. — Itt vagy? Te vagy az? — úgy kérdezte. mintha a zörgető csak moziban járt volna éppen. — Nem csodálkozol? Nem is kérdezel? Hogy hogyan kerülök ide? A sálat sem t®te le, mikor a füstben úszó szoba közepén székbe ült A férfi ott állt egy vázára támasakodoti és n^zte. hogy a nyitott, ajtón mint húz ki vastagon a füst. Ösztönösen zsebébe süllyesztette az asztalra vetett fekete csipkekesztyűt, aztán bekapcsolta a kávéfőzőt M® gint az asszony szólt elébb. — Igen. egy fekete jól fog esni. mielőtt tovább megvek. -i- Hová? — Elmosolyodott eigare+tát kínált, 6 is rágyújtott — Hova, Vera? — Kát az fiogv leh®. hogy kilencen? A fiatalember nevetett magában. Ö tudta hogy négyszemélyes, csehszlovák sátrak azok. — Ügy leh® — felelte komolyan —, hogv összehúzzák magukat. A pajta nyirkos földje penéssaszagot áraszt®!. Kis id®g csendben voltak, azutan a vastaghangú paraszt így szólt: — Mi azoknak a foglalkozásuk? A fiatalember egy pillanatig gondolk® d®t megrr.ondja-e az igazat. — Tanulnak mindannyian — felelte, s nem hazudott — K®ten árvák, a másik kettő meg elég szegény gyerek. Ezek egy faluba valók, mind a kettőnek kubikos sz apja Abbahagyta a beszéd®. Nem tudta, mért mondja el ezek®, hiszen nem tart® zik az ilyesmi senkire! A fiatalember megkínálta a parasztokat és rágyújtottak mindannyian. A gyufa világánál látszott a pajta korhadó deszkái alán a porló fa millió ábrája. Sercegtek a rigaretták. amikor felizzottak a parazsak. Barnáspirosak lettek a napég®te arcok. — Még tíz percük van, hogy jöjjenek — mondta a fiatalember. — Ha netán nem jönnenek. akkor elmegyek, mert hiába várnék rájuk. Maguk is lefekh®nek. mert akkor biztosan holnap próbálják meg a dolgot. A parasztok bólintottak és vártak. Most megint ideges lett a fiatalember. Mi lesz, ha nem fekszenek le? Ha kitalálják a cselt, vagy ha csak fel is ötlik bennük, s utánajárnak, vajon úgy van-e? Mereven figyelt kifelé. Beleszívott a cigarettájába. Közben az órájára pillantott. És ha azt mondják neki, várjon már egy fél órát, utána meg hogy még egy fel®? Ha követik. amikor elmegv? Kopár csend volt a pajtában. — Szóval nincs pénzük nekik? — szólalt meg az egyik paraszt. — Nincs. Ami volt, cl fogyott, s nem tudnak kérni senkitől. Az se volt ugyan pok. amivel lejöttek ide táborozni! Ismét hallgattak. Egv pillanatra eltakarta egy felhő a holdat, a sötétség kiazután bezárhatod mögöttem ismét az ajtót. — Rágyújtott. — Nem hiszed? — Nem. Itt vagy. Ügy történt, ahogy mindig is számítottam. Kész. — Hát, most megint tévedtél, komám. Ez a mosolyra késztető megszólítás régi emiekek® juttatott eszébe. A Csárdáskirálynő után sokáig, ha összeperlekedtek valami jelentéktelen ostobaságon, vagy ha valami csínyt sütöttek ki, ez volt a pecsét: „Komám vagy, vagy nem vagy komám, Kiskomárn?" De most komoly volt a hangsúly. — Te álmodozó jóember, csak nem tartasz itt engem jelenésnek. Józanodj ki. Fatális véletlen az egész. Prágába utazom, s itt a határon közölték, hogy a csatlak® zó vonat késik egy órát. Ennyi az egész. — Ennyi az egész — visszhangozta kábultan. Majd hirtelen felugrott és villanyt gyújtott — De ez nem igaz! Miért hazudsz magadnak is? — Két tenyerébe fogta a fej® és az ablakhoz állt — Hat éve élek hülyén, eltemetkezve, részegen ringvók nyoszolyárt nyikorgatva, józanul templomi szentekhez bárgyúivá: hogy hívj, vagy idejöjj. Nos, látlak és a kezed f® gásáról érezlek is, hallom a hangod. És a te várt hangod, a rimánkodott hangod most esküszöm nem azt mondja nekem, ami az igazság, ami idehozott téged. Miért ezégyelled? Vera felállt mögéje lépett, megfogta a vállát, maga felé fordította és nézte megmegránduló száját. Most kell kimondani. — Es Zenthe? ö nem érdekel? Hogy miatta, érte hagytalak ott? Hogy becsaptalak, s felborítottam az életünket? S ha itt maradnék, ahogy akarod, meddig kínoznának ezek a kérdések, s te meddig kínoznál engem hatesztendei idegen ágyasságom miatt? Bandi, Bandikám, térj eszedre hát! — Ez is a sorsunkhoz tartozik: akkor Ismeretségünk első szenvedélyes nyarán úgy cseppentünk az örömökbe, mondtam én. ez nem megy fizetség nélkül. A nagy örömöknek ára van. Fogd fel úgy, ahogy én már el is könyveltem, hogy vissza is, nyújtózkodott, s befödte az egész kert®. A pajtában csak négy páros pont volt kivehető. — Aztán — kezdte lassan a vastag hangú — aztán zsírt honnan vesznek a krumplihoz? — Kunyerált az egyik lány egy itt üdülő ismerös®ől. De hát nem sokáig fog az sem tartani. Majd lesz valami velük!... A fiatalember egyre idegesebb lett. — Tíz kiló krumpliért kockáztatnak? — állt fel egyszerre csak a legöregebb paraszt. A többiek Is szedelőzködni kezdtek. Kilépték a pajtából. — Azért megköszönjük a becsületességét — szólt az öreg és a kez® nyújtotta. — De kár éjszakázni. Jó éjszakát. — Jó éjszakát — mondta a fiatalember is és parolázott mindenkivel. Reszketett az idegességtől. Nem nagyon értette a hirtelen elindulást. A tanyától nem messze négyen vártak rá. — Mehetünk? — kérdezték tőle. — Mehettek nemsoká. Nem őrzik a kertet. Már majdnem megbolondultam ott közöttük. De hát enni csak kell, nem igaz? Reszkírozni meg nem érdemes. Mindjárt lefekszenek, utána nyugodtan csórhatunk. A lányok? — A sátraknál vannak — Akkor megyek. Sikerült a dolog, nem gyanakodnak. Negyedóra múlva indulhattok. Jó sokat hozzatok, mert többet már nem jöhetünk ide! A fiatalember elindult a folyóparti kempingbe. Mikor távolabb ért a többiektől. mérgesen belerúgott egy göröngybe. Később átugrott egy drótkerítésen és szedett néhány almát egy fáról. Megtörölte az egyiket az ingében és belehara'pott. „Tíz kiló krumpliért kockáztatnak?" — jutott eszébe az öreg szava. Kiköpte a falatot, mert nyűves volt az alma. Megmagyarázhatatlan düh fogta el önmaga iránt. Elhajította az almákat, viszsza a fa felé. Már a Tisza-parton haladt. A sátrak felől a lányok kacagása hallatszott. Legszívesebben visszahívta volna a fiúkat. Az utcán élesen csikorgott egy fék, csörömpölés. Aztán csend, ösztönösen az órájára pillantott. Háromnegyed egy. A fürdőszobából behallatszott a víz csöpögése. Mind a ketten erre a távoli hangra figyeltek. Kép. Latinóra a gimnázium ötödik osztályában. Tóth tanár úr névnapja. Ö köszöntené, latinul. Áll a katedra előtt, az öreg meglepetten felvonja a szemüvegét Neki nem jön hang az ajkára. „Na. mi az fiam? Jelenteni akarsz valamit?" Már verítékezik. Végre. „Gutta cavat. lapidem..." kitör az osztály- , b"n a röhögés és ez olyan neki. mintha j fejbe vágták volna. „A csepp kimossa a ! követ. .." — Mi volt mindez. Vera? — Az meg- > rezzent, visszakapta kontyos fejét a csöpögés irányából s már teli veit könnyel . törvény a madár élete A madáré, aki látja fentről, hogy én is zsombék-nótákba kapaszkodom betyár-búvóhelynyi szalmatetőkbe keserves szép utam csak itt villámolhat a magasba mint a kaszapengével megtoldott furkósbot Óh madarakért kiáltó fák homok-lapályon felzúgó nádasok ' erőtök legyen az énekem ereje j mentsetek meg a közöny varangyaitól, i hogj az acélpatájú éjszakát habzó szigorral betörjem s k.pányvázhassam a hajnal szagos rétjeire Vasárnap, 1966. augusztus 28. DÉL-MAGYARORSZAG 7