Délmagyarország, 1966. május (56. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-08 / 108. szám

MŰVEK ÉS MESTEREK Nyilasi Sándor: Hazatéri) munkáspár Alföld tája és népe sok magyar festőt megihletett. Soraikból különösen három művész: Tornyai, Koszta és Nyilasi Sándor (1873—1934) emelkednek ki. Míg az előbbi két művész a viharsarki szegényparasztság nyomorát és lázadó indulatát drámai erővel ábrázolta, addig a szegedi Nyilasi színpompás képein a komorságnak semmi nyomát nem találjuk. Derűs hangulatú művészetében a tápéi nép életkedvét és törhetetlen szorgalmát meggyőzően fejezte kiEgyik legszebb alkotása, a Hazatérő munkaspar, a Móra Ferenc múzeum képtarában látható. Müvén a lenyugvó nap fényétől megvilágítva, mezítlábas parasztpár halad, a napi földmunkából, hazafelé. Az ember kapát tart az egyik vállán, a másikon kabátja lóg panyókásan. Mellette lépdelő felesége ételhordó kisgarabolyt és vizeskorsót visz. Látszik rajtuk, hogy örömben és bánatban, jóban és rosszban kitartanak egymás mellett, összeszokott munkás, dolgos emberek. A hátterül szolgáló meszelt vályogkeríté3t a mögüle kihajló lombsátor zöld refleksszel szórja be, mely által a munkáspár tüzelő színű alakja a hideg és meleg tónusellentétek által zengzetes hangsúlyt kap. A művész korábbi, mérsékeltebb ecsetkezelése itt bátrabbá, hevesebbé válik. A nagybányai, szabadban való festés tanulságait sikerrel használta fel. Nyilasi Sándor alkotásai nemcsak megragadó közvetlenségükkel lepnek meg bennünket. Különös vonzóerejük abban van, hogy olyannak mutatják be a Tiszatájat, ahogyan az az itteni emberek tudatában és érzelemvildgában. ét A néppel összeforrott, lírai realista festészetét szegedi képzőművészeti hagyományaink megbecsült értékei közé soroljuk. Sz. Z. POLNER ZOLTÁN A paradicsomon kívül Az Ür nagyot merészet gondolt és évről évre megrendezte áhítatos, szent búcsúit és csodákat tett olykor este. Most itt ülünk a sátrak mögött arca csupa jóság, részvét beszélgetünk a világról s ö közben számolja a pénzért L

épteik halk, lassü ütemmel koppannak a betonjárdán. A fiú oldalról pillantgat a leányra Percek óta várja már, hogy megszólaljon. Mondana legalább valamit mert ez a néma szomorúsága kibírhatatlan!... De hát a hallgatása úgyis mindent elárul: az orvos megállapította, amire mindketten gondoltak. Csakhogy a leányt a tények kétségbeejtik, őt viszont örömre hangolják. Fájdalmas, idegesítő különbség ez kettejük között! A fiú vár egy ideig, aztán a betonjárdára szegzett tekintettel, tűnődve szavakba önti kételyét: — Szeretsz te engem egyáltalán? A leány ráemeli nagy barna szemét, csodálkozik a kérdésen. Sóhajtva megfogja a fiú kisujját, ahogyan a szerelmes sétákon tette mindig. — Nem érzed? — kérdezi szomorúan. Mennek percekig szótlanul. Nem messze már a folyópart. A házak erre megritkulnak, kellemesen hűs levegő érkezik a folyóról. A leány mutatóujjával, letörli pilláiról a könnyet Aztán tekintetével lassan követi a Tisza ezüst csíkját Tavolabb egy tehergözös kapaszkodik északnak. Kettőt bődül a kürtje s a hang végigreszket a tájon. — Nem, nem értesz, nem akarsz érteni engem — sóhajtja a leány, s meg-megfutamodva siet le a töltésen a fiú előtt. — Ezek szerint az orvos. — A harmadik hónapban vagyok. Már majdnem késő. — Mi lenne késő? — A beavatkozás ...' — Tehát nem mondtál le róla? — A józan észre kell hallgatnom ... A leány megint a fiú kisujjáért nyúl, de most nem érheti el. A fiú éppen azzal a kezével idegesen hátrasimítja borzas, fekete haját Szándékosság van ebben a mozdulatban és türelmetlen harag. Szembefordul a leánnyal, és megáll. — Értsd meg, én nem tudok, nem akarok spekulálni. — A lépcsőfokokat nem ugorhatja át az ember — mondja szinte könyörgő tekintettel a leány. — Művésznek készülünk, te szobrásznak, én festőnek. Előbb nagy gonddal, felelősséggel meg kell teremtenünk a jövőnk, a családunk alapjait Ügy lesz biztonságos, tartósan boldog az életünk. Néhány esztendő kell még, akkor aztán nem bánom. A vízparton halászkunyhó. Előtte ráncos arcú öregember két karó közé kifeszített hálón matat. A fiú és a leány előtte mennek el. Az öreg köszön, de ők rá sem figyelnek. — A gyermek még nem él. Nem számítana gyilkolásnak — mondja bizonytalanul a leány. — Az én szívemben már él. Rámmosolyog ... Látom, felém nyújtja két gömbölyű kezét... — Áz embernek kötelessége, hogy főként a nagy kérdések megítélésénél leszálljon a földre az álmok magaslatáról. Néhány lépésnyíre nagylombú, vastagtörzsű szomorúfűz. Ágai földigérő zárt sátort alkotnak. A fiú fáradtan roskad a lomb széle alá, s lehunyt szemmel hanyattfekszik. A leány pillanatokig tétován nézi, aztán lassú mozdulatokkal leül mellé. Megsimítja szerelmese Rom!okát, gyengéden mosolyog hozzá, de a fiú közömbös marad. Szemét akkor is lezárva tartja, amikor megszólal: — Kispolgár lennél? Te, a vasmunkás leánya? — kérdezi szinte önmagától a fiú. — Az élet hideg örömeire akarod építeni művészi világodat, a jövődet? Előbb még gyilkolnál is ... A „kancsalul festett" álmaidért! • - Borzasztó ezt így ... Éppen tőled hallanom! — borzong a leány, és tenyerébe temeti arcát. — Én nem alkuszom — mondja indulatosan a fiú, s a leányra néz, majd hirtelen felül. Homlokára hulló haját energikus mozdulattal hátrasimítja — A gyerekkel együtt, engem is megölnél... lélekben. A leány keble szaporán emelkedik a fekete blúz alatt. Megint a sírás fojtogatja. Bronzszínű haja a szemére hull, így még szenvedőbbnek látszik. A fiú meggyújt egy cigarettát, s máris veregeti mutatóujjával. beadta gyermekét a lelencházba. ES! szen levette lábról a betegség. Egyszer-kétszer, amikor lábrakapott, mindig meglátogatta a gyereket, és utolsó fillérein játékot es édességet vitt neki... Azon az esős novemberi napon is így volt. A búcsúzásnál kifutott utána a gyerek az udvarra, és keser\ csen sírt Ujjait görcsösen szorította a kerítés vasrácsaira, fejét kidugta a nyíláson, és sírva kiabált anyja után. Könyörgött neki, hogy vigye magával ... Az anya visszament és karjára kapta gyermekét. Aztán futott vele, mint a menekülő, egészen idáig, a folyópartra. Tovább azonban nem teliett erejéből. Végzetes köhögés rohanta meg. szája szegletén vér csordult ki... Így halt meg itt, az utolsó pihenőjén, a szomorúfűz alatt, gyermekét keblére szorítva. A kisfiú, miután sokáig hiaba rázta, szólongatta anyját, rémülten sikoltozni kezdett Egy öreg halász talált rá itt. A hároméves gyermek elmondta, honnan jöttek. A halász a karjára vette őt s elvitte — vissza a menhelyre. Sz. Farkas Lajos Dombormű o fűzfán — A magánélet, a család parancsoló rendjét, teljességét akarom már az indulásnál — mondja keményen. — A felelősségteljes szerelem és szeretet egyensúlyát Mint terveztük, hamarosan megesküszünk. Közösen viseljük terheinket és kötelességünket A gyermek erőforrás lesz számunkra a küzdelemhez és lelki-fizikai szükséglet Legalábbis szerintem az. — Ti, férfiak könnyen beszéltek — mondja a leány, és sóhajt — Bárhogyan is tennétek jószándék szerint, a terhet nem tudjátok arányosan megosztani velünk. A fiú hosszan elmereng. Az arca most kissé megenyhül. Pillanatok múlva a leány kezéért nyúl. — Én nemcsak és nem elsősorban az általános igazságok, a nemesveretű közhelyek megszállottjaként beszélek — mondja csendesen. — Szubjektív okok táplálják sóvárgásom a gyermek után. Az emlékek... Egy kegyeletteljes fogadalom, sőt mi több, kötelességérzet A fiú most újra hanyattfekszik. Keblére húzza rf leányt, és árnyalatnyi csókot lehel a hajára. — Nem, nem akarlak terrorizálni. Végtére is jogod van önállóan cselekedni ... Csakhát nagyon a szívembe markol ez az oktalan félelmed. A tehergözös hangja alig hallhatóan jajdul a távolban. Hirtelen támadt szél zörgeti a leveleket A fiú gondol egyet, és talpraugrik. Karját kitárva, majd kissé felemelve, nyújtózik, teleszívja a tüdejét hűs, illatos levegővel. Tekintete bejárja félkörben a tájat Nem néz a leányra, amikor egészen halkan így szól: — Ismertem egy leányanyát. Vékony termete és sápadt arca volt. Csak néhány centivel a szeme alatt nyílott egy-egy halvány pipacs. Ez a leányanya a város szélén lakott egy düledező viskóban. Nagyon sokszor a férfiakkal egy sorban dolgozott, elszánt akarattal, megfeszített erővel. Mindene volt a kisfia ... Egyszer aztán végzetesen megfázott tüdőbajt kapott Nem tehetett mást, végül is A Tisza-parton békés, napfényes a csend. A fiú ide-oda sétálgat lehajtott fejjel. A leány felnéz reá, várakozó kerek tekintettel. A fiú kinyújtja kezét, s mikor a leányét megfogja, talpraráatja. — Tudod, ki volt az a leányanya? — kérdezi a fiú. A leány kicsit megrázza a fejét — Az anyám. Most pedig nézd meg ezt a fatörzset. Ebbe a szomorúfúzbe véstem én bele ezt a történetet A fiú átkarolja a leány vállát, aztán együtt tesznek pár lépést. Szinte eltakarja őket a lehajló lombsátor. A leány odahajtja fejét a fiú domború mellkasára, és úgy figyel. — Látod, ez az én műtermem — szól a fiú, s szerelmesét erösebben öleli magához. — Itt halt meg az anyám ... Ha tehettem, idejöttem emlékezni és tisztelegni. Néha sírni es erőt meríteni. Anyám sorsát belevéstem a fatörzsbe ... Nézd,... itt varíj mint álmodozó gyermeklány, a kékmadárral ... Itt pedig boldogan álmodozik, amint átöleli az a férfi, aki valójában az apám... Emitt pedig már a földre borul megcsaltan, megalázottan ... Itt ölében a gyermek, és a szívéhez szorítja védelmezőn, leírhatatlan örömmel, de látszik egész lényén a szomorú fájdalom is ... Ez pedig az utolsó állomás: leroskadva, egyik kezével könyököl, másikkal védőn és egyben reménykedő meneküléssel gyermekét öleli. A leány elfordul a fatörzstől, s arcát a fiú ingébe fúrja, és hangtalanul sír. A fiú komor meghatottsággal nézi művét, és apró, gyors mozdulatokkal megsimítja a leány haját — Bocsáss meg — suttogja később a leány, és két karjával átöleli szerelmesét. A fiú szeme párásán csillog, amint pillantás nélkül időzik tekintete a domborművön. A leány egyik kezét kinyújtja aztán, de tekintete nem követi mozdulatát. Ujjai végigsimítják a fatörzset majd ösztönösen megpihennek a haldokló leányanyán és gyermekén . .. int a halk sóhaj, felrezdül az egyre távolodó tehergözös kürtjének hangja, a szellő nekiiramod va zizegtetl a fik leveleit. És most is béínyan es M' kés, napfényes a csend. széleskörű olvasót népszerűséget szerezzen. Mégsem kapták meg nem egyszer a megérdemelt közönség-vi sszhati got. Fel kell ismernünk azokat az okokat, tényezőket • ti, melyek még az olvasok tudatában és érzésvilágában hatnak és fékeznek, s ezekre ugyancsak határozottan rá kell irányítanunk a figyelmet. Helyes, ha az irodalom tekintetbe veszi a már jellemzett olvasói igényeket, de az irodalom más és több, magasabbrendű, mint könnyű szórakoztatás alkalma, izgalom-szerzés lehetősége, érzelmi ingerek sugárzó fókusza, s feledtető álmok világába röppentő rakéta. A szocialista irodai mnak kiváltképpen fontos nemzeti, társadalmi, emberi hivatása van. A magyar irodalmat az tette naggyá, hogy ezt vállalta, s ez adja ma is erejét, szépségét, lendületét és szenvedélyét. Nagy társadalmi eszményekért, küzdő harcos és haladó szellemű, humanista, felfedező es újat kereső irodalom kibontakoztatását kell segítenie olvasóinknak, különösen tudatos, müveit olvasórétegeknek. Sajnálatos módon viszonylag kevés támogatást kapnak a szélesebb olvasóközönségtől ezek a törekvések. Elevenek és eresen hatnak a vállalástól és hivatástól eltérítő, a polgári és kispolgári irodalom (a .szórakoztató irodalom!) tendenciái az olvasói igények kialakulásában, s a művek visszhangjának létrejöttében. Tapasztalható irodalmunk szocialista és haladó, humanista vállalkozása: iránti közöny és érdektelenség is. Vannak akik úgy érzik, furcsa óvatossággal, hogy kizárólag a klasszikus irodalom megadja mindazt, amit az irodalomtól várnak. A ma emberének számos kérdését a jelenkor irodalma tárja ra tárhatja fel. A közösségi cselekvés az rlvasó-k számára is mindennapi gyakorlati kérdés, mé?is kívánságaik olykor nem erre irányulnák, hanem túlnyomórészt csaik a szórakozást, „kikapcsolódást", könnyű olvasmányt keresik az irodaiamban, s nem a harcostársat, a barátot, az intellektuális és az érzelmi felfedezés örömét, s felemelkedést, s az igazabb, forradalmibb, jobb emberré válás eszközeit. Máskor sznobisztikus divatok hatására indokolatlanul előnybe részegítenek divatos külföldi műveket, gyakran csak azért, mert nyugatiak. Sok helyen még nem alakult ki az a közszellem, hogv a mai irodalom legfontosabb alkotásai rak és törekvéseinek nem ismerése van akkora szégyen, mintha valaki esetleg tájékozatlan egy divatos nyugati szerző művéről. Igényes olvasóink körében megfigyelhető, hogy akadnak, aki kszinte irodalomtörténeti szellemben, a múltban kialakult értékrendük alapján választják ki íróikat és olvasmányaikat a mai irodalomból, s alig vesznek tudomást arról, hogy az e'múlt húsz esztöben új irónemzedékek léptek fel, nagy tehetségek bontakoztak ki a ma élete. konfliktusai, harcai ábrázolásának sodrában. Irodalmunk fejlődése és terjedése függ attól, hogy az olvasó — mindenekelőtt az igényes olvasók! — kritikailag szemléljék érdeklődésüket és érezzék felelősségüket a jelenkor irodalmáért, elterjesztéséért és térhódításáért. Az irodalom nemcsak szórakozás, olvasmány, hanem elsősorban nemzeti, társadalmi, íorrada'mi, ügy is! Kétségkívül az irodalomelméleti kutatás, a kritika aránylag kevés energiát fordított az olvasói igények esztétikai vizsgálatára, az olvasók körében fellelhető polgári, kispolgári irodalmi kritériumok elleni küzdelemre. Zavar van akörül, hogy például mi ad.ia meg a műnek az irodalmi, a művészi értékét. Általában az a helyzet, hogy a szórakoztatást, az olvasmányosságot, a cseIckmévycsscgpt gyakran értékfogalomként használják, holott ez nem értékfogalom, hisz a szórakoztató mű is lehet irodalmi színvonalú vagy selejtes. A cselekmétiyesség nem adja meg egy műnek sem az Irodalmi rangot, de nem is fosztja meg tőle. Az olvasmányosság szintén lehet értékes és értéktelen mű jellemző vonása. A siker sem mindig szükségszerű kísérője az irodalmi színvonalnak, de a sikertelenség sem feltétlenül irodalmi érték jele. Ml tehát az értékmérő? Ebben a vonatkozásban a legfontosabb, amit ki kell emelnünk: az eredetiség, az önálló szuverén látás. A nem-irodalom egvlk s talán legfőbb jellemzője mindig a másodlagosság, a laposság, a konvencionalitás. Még a tematika sem döntő. A XVIII. század második felének irodalmi és nem irodalmi olvasmányaiban uralkodó szerepet játszottak a lovag- a rabló- és a kísértet-regények. Ebben a témakörben Goethe és Schiller remekműveket alkottak (Göiz von Berlichingen, Báuber). A detektiv-regényeknek is vannak magas irodalmi igénnyel mérhető klasszikusai és se lej le, művet. Elég, ha emlékeztetünk arra. hogy a detektív-regény műfaját Allan Edgár Poe, a múlt század egyik legkiválóbb amerikai írója alkotta meg. Hasonlót mondhatunk az úgynevezett vadnyugati regényről is. Érdekes figyelnünk arra, hogy az elmúlt évek sikeres, irodalmi szempontból kiváló alkotásai voltaképpen bűnügyi történetek. Fejes Endre Rozsdatemetője. Darvas Részeg esője egy gyilkosság, illetve öngyilkosság hátterét tárja fel. A polgári bestseller irodalomnak egyik jellemző műfaja az orvos-regény. Fekete Gyula Az orvos halála című népszerűvé vált új regénye voltaképpen szintén orvos-regény. Nem az tette őket irodalmi értékké, hogy bűnügyi vagy orvos témához nyúltak, hanem az, hogy anyagukat magas színvonalon és művészi erővel, eredeti felfogásban dolgozták kL Mégis, nem tévedünk, ha azt állítjuk. hogy sikerükhöz r témának ez a kiválasztása és felfogása is hozzájárult. Irodalmunknak, íróinknak és költőinknek minél sokoldalúbban és átfogóbban kell válaszolniuk a jelenkor embziének közösségi és egyéni kérdéseire. Kétségkívül a mai olvasó is szereti a cselekvést, a romantikát, az utópiát, a szórakozást, az izgalmat, a szerelmet, az egzotikumot. A polgári szórakoztató irodalom általabon az olvasóknak ezekre a vágyaira épít. Ha azt akarjuk, hogy irodalmunk a legszélesebb rétegeket hódítsa meg, akkor gondolni kell arra, hogy ezeket az olvasói igényeket is színvonalasan elégítse ki. úgy, hogy ne adjon fel semmit más céljaiból, neveid törekvéseiből. Ha például a magánélet ábrázolását elhanyagolja, akkor az történik, amit egy nagy textilgyárfcan éizle'.tek a kutatók Erről a gyárról több regín- t írtak. A dolgozók — é; elsősorban a nők — mégsem ezeket a könyveket olvasták, hanem a Karenina Annát. A közönségtől pedig azt kérjük, hogy segítsék saját környezetükben a mai irodalmat szerető, új, értékes alkotssa't és vállalkozásait felkaroló közszrí'em kialakulását. Vegyék fel a küzdelmet a különböző polgári és kispolgári eszmei, erkölcsi, esztétikai hagyományokkal, melyek gátoljak és nehezítik értékes művek nagyobb elterjedését, s minél több ember igényes és tudatos olvasóvá fejlődését Többek között e támogató munkától függ, hogy igazi olvasókká válhatnak-e azok, akik az irodalomban egyelőre még csak az izgalmat, az erotikát, a szenziciót keresik. Legyenek elörelend-tői ak a tái-sada lmunkban győzt sen cl : h dó folyamatnak, melynek következtében — Móricz Zsigmond szavaival szólva — kiszabadul s „felragyog a könyvekben lakó lélek". Vasárnap. 1966. május 8. DEL-MAGYARORSZAG 7