Délmagyarország, 1966. április (56. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-04 / 80. szám

ÚJ KÖNYVEK Radnóti Miklós költészete Az alsó könyv, mely Radnóti eletmuvet összefoglalóan elemzi, a határon .túlról jótt: Újvidéken a Fórum kiadó jelentette meg. íróját, Bori Imrét nem említi az irodalmi lexikon, noha az irodalomkritika ismerői tudják, hogy a vajdasági magyar szellemi élet egyik legtehetségesebb, leginvenciózusabb képviselője, a Híd rendszeres szemletrója, századunk irodalmának kivételes fogékonyságé vizsgálója, érzékeny és értő méltatója. Eszmék és látomások című tanulmánykötetéért ő kapta meg az 1965. évi Híd-díjat. Megállapodni látszott tételeket megbolygató, 'ellanyhult vitókat fölpezsdítő hivatás jut a közelmúltban megjelent új könyvének, Radnóti-tanulmányának, melynek kéziratával most két éve doktori fokozatot szerzett. Előszavában kitűzi célját: ez életrajztól nem befolyásoltan elemzi Radnóti lírájának esztétikai értékeit. Nem mondja ki, de kétségbe vonja e költészet szocialista jellegét, e következetesen vitatja azt az álláspontot, amely az utolsó versek és az .abdai tömegsír felől nézve vissza a pályakezdésre, többet akar látni a Pogány köszöntő (1930), az Újmódi pásztorok éneke (1931) ós a Lábadozó stéi (1933) verseiben útkeresésnél, az igazi hang tétova kísérleteinél. Nem korszak beosztásában, sem a kulcsversek megválasztásában nem lát szükségesnek lényeges változtatást: versértelmezései térnek el a RadnótiIrodalom elfogadott magyarázataitól. Így az optimizmus és az idill megítélése is más könyvében, kevesebbre becsüli, póznak, szerepjátszásnak minősíti az ifjú költő munkásmozgalmi ihletettségű líráját, s magára találását a maga énjébe történő visszahúzódásától, a zárt szubjektum költői kifejeződésétől számítja, a Férfinaplótól. Noha a legnagyobb verseket sem elemzi a monográfiákban szokásos mélységgel, terjedelemmel, érdeme és gondolati, esztétikai érzékének biztos jele az a sok-sok érdekes észrevétel, mellyel kibontja a versek mondanivalóját és kifejező eszközeit. Az utóbbiról sokat mond a függelékbe tett két kis tanulmány is: az egyik Kaffka Margit hatását méri le Radnóti líráján, a másik az eklogak ssótartományának vizsBori Imre könyvéről gálatábol von le a költői magatartást jellemző tanulságokat. Vizsgálatai jórészt összevágnak Nemes István egyidejűleg megjelent kitűnő verstani-stilisztikai tanulmányának (A képszerűség e.szközei Radnóti Miklós költészetében) főbb megállapításaival. Bori biztos kézzel fejti föl Radnóti lírájanak motívumait- találja meg és követi légig őket (erotika, vallás, halál, a „tiszta költő" hite stb.). Sok részletmegíigyeléséből csak egyet hadd idézzek; a Httedik ecloga kapcsán mutat rá a költői alkai érdekes jellegzetességére. Míg addig a halg! csak a képzeleté. a tudaté volt, a költészetébe, szerelmébe húzódott költő világa a valóság, a Zaqvbica fölött, a Heidenau láger foglya számára ez az ellentétére fordult: „ami konkrétum volt, most már emlék, s ami látomás, most véres valóság." Szépen, sok helyt új megfigyelésekkel elemzi az utolsó verseket. Ám itt érezzük leginkább, hogy valami hiányzik ennek az okos. tájékozott, fitozófiailag is képzett irodalomértőnek írásából. A megindultság e tragikus emberi sors láttán, és költői megfogalmazása olvastán. Nincs szava megrendülő- kifejezésére. Radnóti szerinte nem hős, csupán mártír; nem harcos, hanem áldozati bárány, „aki behúzott nyakkal várja az elkövetkezőket". Mércéje magas: a jugoszláv partizánharcokkal példálózik többször is. hozzá méri. s kevesli a költő szerepét. Holott nvilvánvaló, hogv Radnóti antifasiszta lírája költői tett, mely a magyar társadalmi-politikai viszonyok közepette szinte • egyértékű ellenállással. Másban is megmutatkozik Bori módszerének, az életrajz lenéző kirekesztésének gyöngéje. A harmincas évek elejének gazdasági válságáról. az ennek nyomán létrejött politikai légkörről nem szól, s ezért nem értheti, hogy a Nyugat) pályaudvar tövében született polgár-fiú miért fordul őszinte nosztalgiaval. az azonosulás vágyával a Szeged környéki parasztság, a szegedi mumásság felé. Ha elismerjük, hogy ennek költői hozadéka még érdekes és darabos, nem jelenti, hogy ..idegennek" minősíthető. A Férfinapló Személy harmadik című verse (melyet Bori félreért: harmadik személyű vallomásnak véli) éppen nem az egyedülségről. hanem a munkássággal való azonosulás szándékáról vall. Bori érdeme és más írásaiban is előnyös kritikusi tulajdona, hogy elfogultságoktól menten tud új ítéleteket alkotni. E könyvében kissé visszaél lehetőségeivel: eleve oppozíciós álláspontra helyezkedik. magabiztosan mindent fölülbírál, jó eredményeken is fanyalog, csakazértis újat akar mondani, ha másként nem, megfordítja a korábbi állítást, olykor szójátékszerűen; . Zavarja munkája olvasását, sőt megértését a fölösen használt sok idegen szó. a körülményes, bonyolult fogalmazás és modoros szóhasználat is. Néha csonkának érezzük versidézeteit. azt hisszük, ha folytatná őket. gyöngítené értelmezését {Nyugtalan órán, Száll a tavasz... Ó, régi börtönök stb.). szétszórt a szél és — mégis a sziklaszál ha nem ma. — holnap visszadalolja majd. mit néki mondok és megértik nagyranövó fiak és leányok. Ez a non omnis moriar a Iáit lát. a közösség megéri a kulcsa Radnóti optimizmusa győzelmet - hirdeti annyi versben — s reméli, a fölszaes pesszimizmusa dialektika- badu]t nép meg8^ költóje jának. A maga számára ha- emlékétGondold el! hogyha lázadsz, jövendő fiatat koroknak embere hirdet s pattogó hittel számot ad életedről; számot ad és fiának adja át emlékedet, hogy példakép, erős fa legyen, melyre rákúszhat a gyönge növendék.' Bori Imre könyve nyilván vül élesztő szerepével is érú.iból fölszitja a Radnóti-vi- (ékes gazdagodásnak könyták kihuny1 parazsát, és sza- ..... , mos értékes, jó szemmel xtlnetJUK ei. meglátott megállapításán kí- PÉTER LÁSZLÓ eSrrAtAa, Jtay'^-ő fcitámasztöttuK 32 örömöt A

vagonajtóban megbillen eg" gyapotbála. Félmeztelen emberek körülölelik a hatalmas fehér tömböt... Négyen vannak. Az ötödik a fa alatt. Fiatal. Húszesztendős. Az arca sima. Tekintete szelíd, akár a nyúlé, de a nyaka négyököjnyi kemény-gyökér. — Látja, ők a családom. Ez az asszony. Ez meg a gyerek. Szépek, ugye? Büszkén pillant., kifényesedik a szeme és izzik, mint a parázs. — Tudja, ha otthon mellettem vannak, mindi-g arra gondolok, hogy milyen csoda is ez.az egész. Két emberből lesz egy harmadik ember .. Csoda, ugye? Nagy kezével belőni a levegőbe. — Háál. de ez még semmi. Képzelje, a fiam akkor született, amikor a feleségem anyja meghal1. Pon1 abban az órában. Különös, ugye'' Tenyerével megdörzsöli a térdit és hirtelen megélénkül : — Mondok én még mást is. Elmondom. hogyan nősített mes az a négy ember al Akarja? Hunyorog, mint egv kamasz, kivillog a foga. — A Mari ott állt a kapuban. Kockás szoknya volt rajta A szeme meg olyan volt. min»ha szénből csináltak volna tükröt. Olyan szépet nem láttam én még soha. csak egyszer, a moziban. Valami gróflánynak volt ilyen szeme... A kezében szatyrot fogott. Azt, amivel most a piacra jár. Ráhunvorított a napra, a hátán megmegbillentek a csipkés szélű levélámyékok. — Másnap reggel nem is köszöntek, mindjárt azzal fogadtak: ..Megnősültél-e már. Jani?" Intettem rá: „Nősül a fene". Pedig nagyon kívántam már látni... Ki is eszellem valamit. Délben, amikor a fa alá ültünk, alig ettem pár harapást, felálltam és sétáltam, mintha gondolkodnék. Csíkókat csináltam a porba a cipőmmel, egyszer aztán, amikor nem néztek oda, usgyi... — Minden ablaknál belestem, és megláttam a fonóteremben. Sohasem bámultam be még ennyi sokáig Akkor láttam, milyen szép is minden. A fényes orsók csillogva forognak és kelepelnek, mint a gólyák. Tisztára úgy ... Lekapar egy zöld háncsot a fáról és ráharap. Aztán jókedvűen beszél tovább: — Ezt tettem mindennap. Az ebédidő felét elbámultam az ablaknál. Sokszor néztünk egymásra és én észrevettem, hogy nagyon szomorú a szeme. Azt vettem ki ebből, hogy nem kedvel. Mert ha kedvelne. néha mosolyogna ... Nagyon fájt és már nem állhattam, hogy meg ne kérdezzem a' Jóskát, aki gépolajozó a teremben: „Ismered azt a lányt?" „Ismerem — mondta —, már annyira, hogy itt dolgozik. Párszor nézegettem is, mivel igen csinos. de többet nem tudok, mert hiába próbáltam, nem beszél velem". Faggatózni kezdtem: „Vőlegénye van talán?" „A — mondta. — Azt mesélik az asszonyok, ameddig az anyja él, nem áll szóba fiúval. DJegfogadta.. — Másnap kilestek. Utánam lopóztak. Amikor behajoltam az ablakba, rácsaptak a hátamra. „Megfogtunk! — kiabálták. — Jó fürdőhely, nem mondom. Még tussoló is van!" „Hagyjatok" — mondtam — és elhallgattak. — Betolakodtak az ablakba. ..Szép" — mondta Varga, aztán felém fordult és átölelt: " „Mondd, találkoztatok?" „Nem is beszédünk még!" — mondtam. Piszkált: „Gyáva vagy talán?" És elmondtam, amit hallottam.. . — Egymásra néztek. Értetlenül, sokáig. „Ide figyelj. Jani — mondta aztán Varga. — Elengedünk előbb. Várd meg a kapunál. Két órától elbírjuk négyen a munkát... igaz-e?..." És az emberek rábólintottál:. Nagyot szusszantott, mint a kovácsok bőrpump^ja. Tekintetével végigsimította a bálánál hajié embereke1". — Féltem. De nem akartam, hogy .gyávának mondjanak. Kiálltam a kapuhoz. Jött is a Mari. Meglátott, de csak ment tovább . Amikor mellé értem, annyira csomosodoit a torkom, hogy csak annvit mondtam: „Ne haragudjon..." Rózsaszín volt az arca. — A téren mentünk ós én nagyon sokáig csak néztem. hogyan hajlanak a lábam aln a fűszálak. Egyszerre megállt: „Mit akar?" — mondta. — „Miért nem mondja, mit akar?" — és majdnem sírt... Szótlanul mentünk... A lassú szél tölcsért fújt a fiorból és megpörgette, mint a gyerek a facsigát. „Vihar lesz" — szóltam. Megint megállt. „Hagyjon egyedül" — mondta és szájába harapott. „Nem jó egyedül" — feleltem. — Megengedte, hogy hazakísérjem. Alig szóltunk ... Kis cseréptetős házban lakott. A kerítésnél elbúcsúzott. „Mikor találkozunk?" — kérdeztem. — ,.Nem érek én rá soha" — mondta, és gyorsan elmenti mint egy lepke. — Hosszú, füves árok volt előttem. Nem tudtam elindulni. Lehasaltam, a táskámra hajtottam a fejemet és belestem a kerítésen ... Tíz perc telhetett el. Kopott, kék ruhában jött kí a házbői. Asó volt a vállán. A kertes udvarban ásni kezdett. Ügy lattam, ötnapi munka még hátra van. Átkozódtam és rávertem a földre. Ekkor megint nyüt az ajtó. Valami fekete gubanc jelent meg lassan. Kendőbe csavart öregasszony csoszogott. Ráült a kutyaólra és sokszor azt mondta: „Vigyázni kell a bombára, Sándor. Vigyázni kell a bombára ..." Az anyja volt. Férjért bomba ölte meg, azóta volt ilyen. A Mari sírt* és elvezette ödröt túrt a fiú a 19bávaJ » fa tövébe. Most lassan betemeti és simítja a foklet a cipője talpával. — Reggel, amikor a gyárba értem, elbeszéltem mindent a többieknek. Nálunk az ilyesmi nem titok.' Az emberek egész nap szótlanok voltak, és délután ásókat hoztak a raktárból. És este, amikor sötét lett, mint a tolvajok, bementünk a kerítésen és felástuk a földet..; Bene bácsi is jött. pedig ő már ötvenéves. Szépen sütött a hold... A vagonajtóból kibukott egy fej és kiabált: — Hé. Jani! Letelt már a pihenő. I) Héfcás. te!... A fiú felállt, lepucolta a nadrágját — Hát így volt — mondta. — Aztán megnősültem... Csak azt nem értem: pont akkor halt meg a mamánk, amikor a gyerek született. Sokan mondják: „Eltemettük p szenvedést, feltámasztottuk az örömet" ... Na, hívnak már... Hát jó napot •ezette. G SZ. LUKÁCS IMRE r Sóért, cukorért álltak sorban az asszonyok. A piactéren meg nyitvatartott egy-két bolt. Délelőtt csapódott be az elsó lövedék, és a templom mellett kicsavart egy fát. Aztán kis ideig csend iett. Pillanatok alatt elnéptelenedett a piactér, az emberek kulcsra zárták a kapukat. — Gyorsan jöttek — mondta nagyapám —, miközben parnákai és dunyhát vittünk a Zsigmondék pincéjébe. Odahúzódott az egész utca. A közelben csak egy tövedék csapott be. Gönczi Bálint hazát találta el. Azt hittük, ennyi volt az egész, vége a háborúnak. Hajnalban apró szekerek zörögtek el az utcán, lovasok vonultak a Tisza felé. — Kozákok — mutatott feléjük nagyapám. Mentünk a piactérre. Rézpiku, Stuka, s én. Majdhogy egyidősek voltunk, iskolások, és nagyon rosszaik. A-kkor már feltörtek néhány üzletet, hordták az árut, kinek mi jutott. A szomszéd Gecse Jóska hatalmas órát hozott. valahonnan. Mi se maradhattunk ki az eseményből. Rézpiku három boxevt, egy zsebceruzát, egy sapka cukrot, Stuka pedig egy láda lekvárt, két. szijostort szerzett. Jómagam gyertyákat, gyertyatartókat ós ugyancsak boxereket zsákmányoltam. Dicsőségesen elvonultunk a kiserdőbe. alkudoztunk eejtnással, csereberéltünk, majd, szokás szerint, összeverekedtünk. Másnap Rézodku javaslatára odamerészkedtünk a kozákokhoz. A vásártéren rengeteg ló, kocsi várakozott.. Kényelmesen sétálgattunk a katonák között, hosszabb ideig vizsgát jattunk egy-egy szebb lovat. — Az a kis fekete megfelelne — jelentette ki határozottan Stuka. — Nekem -árgn kék. Az ni — mutatta Rézpiku. Magas-katona állt meg mellettünk. Nézett, nézett, s magyarázott, is vaia.mit, de nem értettük Aztán kezembe nvomott egy csomagot, és elment. Kétszersült volt. Eszegettük. Amikor elfogyott, zsebre dugtuk kezünket, bámészkodtunk tovább. — Mit csavarogtok itt? — kiáltott ránk az egvik egyenruhás magyarul. — Mit akartok? — Lovagolni. — Méghogy lovagolni? — nevetett jóízűen. De mi nem mozdultunk. Talán mérgesek, haragosak is lehettünk. — No jó. A lovakat viszik itatni; menjetek. De létrát nem szerzek — nevetett fel újra. Szerencsére alacsony, szelíd lovacskák, fáradt lovacskák voltak. Végül is hátukra kerültünk. Néha sarkantyú helyett kopott bakancsomat használtam, eredménytelenül. Három napig tartott a gyöngyélet. Aztán tovább vonult a tábor. Amikor az utolsó kocsi is megindult, a tolmács odajött hozzánk. — Menjetek haza — dugott mindegyikünk markába egy csokoládét. — Ha visszajövök, hozok nektek igazi lovat. Később Stuka felkiáltott. — Nem mondtuk meg neki, hogy a Porcsíny utcában lakunk. Elszomorodtunk. Aznap össze sem verekedtünk. Hiába, a szerencse olyan, hogy akkor mosolyog az emberre, amikor nem is várja Ültünk Stukáóknál az eperfa alatt. Valami ártatlan játékot játszhattunk, mert még csak szóváltás se támadt közöttünk. Egyszer csak szalad Erdei Micu. — Fogtam egy igazi lovat. — Hol? — Zsigmondok előtt. Én voltam a leggyorsabb. Mire Micu is odaért, a kerítésen csüngtünk, figyeltük a legelő állatot. — Ne nyúljatok hozzá! Az enyém! Apró. agyonnvűtt pára roskadozott előttünk. Legelgetett a gyér füvön. Fejét felemelte néha, ránkcsodálkozott — ennyire futotta még erejéből. Biztatgattuk, hajtottuk "volna tovább, de nem ment. — Akkor is az enyém — sírt Micu. Nagyapám erősen ingatta a fejét. De azért eljött, s megnézle a lovacskák — Kisfiam, játszatok mással. Ebből már soha többé nem lesz ló. Tönkretette a háború. — Dc hiszen legel. — Nem .segít azon már az se. Következő nap tűvé tettük érte a falut. Nem találtuk. Este nemet tankok jöttek a Túsza felöl. A temető melléét lőtték ki az aeélszörnyetoet. Egyik belefordult az árokba a kövesutról, és megkepasztva, leszerelve, még évek múl-va is ott pihent. Aimkor minket odaengedtek, már nem találtunk valami nagy zsákmányt. Alaposan végigkutattunk mindent. A temetőárokban két rohamsisakot fedeztünk fel. Bemásztunk a tankokba is. Végül három rohamsisakkal, győzelmi mámorban távoztunk. Micunak semmi se jutott. Végigbőgte az utat. A Stukáék udvarán rendeztük be a hadállásokat. Két bunkert ástunk. Összehordtunk jó csomó cserépdarabot, felraktuk a rohamsisakot és dobáltuk egymást Micunak nem volt sisakja. Egyszer beszakadt a feje. — A háborúban vesztes is van — röhögött Rézpiku, és hazaszaladt. Egy nap • inét Micu lepett meg bennünket. Vigyorogva jött. elénk dobott egv gr nátot. Megijedtünk. — Nem jó. Kipróbáltam. Alkudoztunk. De nem adta. összejártuk kétszer 13 a Kunpálék nagy kertjét, hátha szerencsénk lesz. — Bolond lennék cserélni. Sisak három is van, gránát. csak egy. Dulakodtunk. Megcsúsztam. Ekkor ő hazaszaladt. Kis idő múlva robbanás hallatszott. — A gránát. Szaladtunk. A Micuék kapujában már emberek álltak. Nem engedtek bennünket az udvarra. Megjött az orvos is. Anvámék hangosan sírtak. — Szegény Ági. a férje odamaradt a háborúban, most meg a Micu is. Később mentőautó 'vijjogott. Hordágyon vitték Micut, letakarva. — A kezét szakította le — hallatszott —, nem bírja ki. elvérzik. Este nagyapám alaposan megpofozott. — Adok én nektek háborúsdit, rohamsisakot. Hallgattam konokul. A temetésre nem engedtek. Csak negyednap mehettem ki az utcára, — Én Micunak adom a sisakot — jegyezte meg Rézpiku. Kimentünk hozzá. Fejfájára tettük az egyik sisakot, a másik kettőt a sírdombra. Attól kezdve soha se játszottunk háborút. Egy napon nagyapám meghúzta a fülemet: — Kimegyünk a földre. Egyél valamit, mert későn jövünk haza. — Dc hiszen nincs földünk. — Mától kezdve lesz. Két görhét dugtam a zsebembe, s trappoltam nagyíipam után. Tomajra mentünk. Gróf Nemes János birtokára. — Latod, az ott a Kápolna Bólintottam. 8 OÉL-JVIAGYAAORSZiHÍ Héttő. 1ÜM. áoriOe. 4.