Délmagyarország, 1966. március (56. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-27 / 73. szám

|Pn,|j| - Í945-& eftII i I jegyzési naptá| * ramban, már•úlllll cius közepén találtam egy kus. lejegyzést: Sz. főparancsi kság! Nyilván: Szovjet főparancsnokság. De mi dolgom volt nekem a szovjet főparancsnokságon? Eltöprengek ezen. Csak egy villanás: hát persze, az volt az! — s tisztulni kezd a kép: megyünk — nyolcan-tízen — valamelyik debreceni utcán, s balra egx- kapunál szovjet őrség áll. dzsippek sorakoznak az épületek előtt. A főparancsnokság. Oldalamon az ócskapiacon vásárolt új vászon tarisznya billeg, zsebemben frisspecsétes frás arról, hogy mint hivatalosan kiküldött miniszteri biztos „Borsod varmegyében a földreform végrehajtásával kapcsolatos minden intézkedést'' tegyek meg. Azonfelül a zsebemben "an még valamenyn.vi — ha jól emlekszem: százötven — nyomdafesték szagú, ropogós hadipengő is; első fizetési előlegem az életben. Némi szorongással gondolok a pénzre: mit kapok én ezért a kiéhezett Miskolcon? (Nem sok jóval biztatott a származasa annak a háromszáz pengőnek, melyet — jó két hónappal azelőtt! — otthonról hoztam magammal. Már készülődtem a debreceni útra. amikor egy magvarbajuszos, idősebb szovjet katona zörgetett be a kapun, s mutatta az udvart: i.Kurica, kurical..." Megfogtam neki egy tvúkot. Hóna alá szorította, s körülményesen előhalászott a pufajka belső zsebéből három darab százast. Szabadkoztam. amennyire kétes szótári nyelvtudásomból tellett: „Vójna, vójna ... nyenáda, tavaris..." —. de azután csak megmozdult bennem a kívánság. „Mnóga, mnóga!" — s elvettem az egyiket. Az öreg a markomba nyomta a másik kettőt is. valamit magvarázott, de látván, hogy nem értem, egy kézlegyintéssel befejezte: „Nyicsivo!" — s elballagott a tyúkkal. Ezt a háromszáz pengőt hoztam magammal az útra. s a debreceni Zsibogón még egv pár jóravaló utászcsizmát kaptam érte — igaz. négy-öt számmal nagyobbat a szükségesnél. de legalább sok kapca fért bele —, s futotta még egy vászon tarisznyára ls. De kapok-e vajon — Miskolcon és majd három hónappal később! — százötven pengőért csak egynapi kosztot is? ...) Tiszta már a háttere a képnek: miért mentünk a szovjet főparancsnokságra. A kormány részéről kérték meg a főparancsnokságot, hogy a megyeközpontod parancsnokai — éppen értekezletet tartottak — állomáshelyükre visszamenet vigyenek el néhányunkat az autójukon. Megtakaríthatunk ezzel kéthárom nap viszontagságos utazást. Nagy előcsarnokra emlékszem, vörös transzparensekre, vörös drapériákra, vörös futószőnyegekre. Gyámoltalanul ácsorgunk a futószönyegekkel fölszabdalt előcsarnokban, félrehúzódva a jövő-menő tisztek útjából. Böngészgetek egy cirillbetűs transzparenst, s — mint vizsga előtt a diák — hiáFekete Gyula ahogyan csak idegen anyanyelvű szép nők tudják törni a magyart. — Feldrefarmat csinálni lesz az nagyon szejp munka maguktól ... — megrázza a fejét — .. .maguk rejszere... jol mondom? — De mielőtt helyreigazítanánk, kijavítja, most már a biztonság örömével: — Maguknak!... — Kellemes szoprán hangon csilingel a nevetése. Megmoccan bennem az izgága kamasz, szeretném a figyelmét magamra vonni — az utolsó pillanatban ráórezve ormótlan csizmámra, vászontarisznyámra, s arra is, Egy emlék ébresztése nyos nyelvtudásomat próbálgatom. „Da zdrasztvujit..." Jól van, külön-külön már érteném, de így együtt mi köze ennek a két szónak egymáshoz? Oldalt, a szőnyeggel takart széles lépcsőn egy katonanő fut lefelé — mintha a lépcsőt nem is érintené a lába —. s egvenesen felénk tart. Magvarul kérdez —köréje torlódunk egy pillanat alatt. Fölírja a nevünket, s azt is. ki hová „ohájt" menni. Főhadnagyi rangja volt — legalábbis úgy tetszik most, ha visszagondolok, „sztársi-le.itynant" —. bár az igazat megvallva, nem a rangjelzést néztem én. Búzaszőke. finomarcú lányka (valamiből rögtön megéreztem, hogy a lány nem asszony még), húsz év táján, komoly — nem hivatalból, inkább tűnődőn-álmodozóan komoly — és ártatlanul őszinte szemekkel. Karcsú és könnyed, jól áll neki a katonaruha, de csak úgv, mint színésznőnek a szobalány bóbitája — nem a lényéhez illő. Fölírja, amit föl kell írnia, és máris otthagy bennünket. Szemmel kísérem a lépcső fordulójáig. aztán nyomott hangulatban, gondolatok nélkül tovább bámulom a hosszú transzparenst. öt perc múlva — rögtön észrevettem a lépcsőn — megint közénk röppen a kis szőke sztársi-lejtynant. Legyünk türelemmel —mondja —. félórán belül indulás. Most, hogy. összefüggően beszél, idegen kiejtése jobban feltűnik. Szívesen válaszol a kérdezósködőknek. nem siet vissza, sőt, mintha 6 ls éppen azt akarná, amit mi: hogy erre a félórára velünk maradhasson. Azzal a szívmelegítő bájjal cseveg, milyen átlátszó és sületlen próbálkozás ez — fülig vörösen megkérdem: hogyan kerül egymás mellé a „da" és a „zdrasztvujit". — Éljen, azt jelenti. Felszólítás — feleli komolyan, s előzékenyen, mintha észre sem venné zavaromat. Pedig egy futó pillantás, le egészen negyvenhatos csizmámig, elárulja, hogy észrevette; talán az okát is érti. Én is megnézem a csizmámat. Hiszen nem'volna ez utolsó csizma; mégiscsak jobb, misnt a tarisznyába szorult, tátogó orrú bakancs. Kár, hogy nem a lábamra szabták. csak kuburcol benne az ember. Az biztos, hogy az övé mellett — mert ugyanazzal a pillantással látom az ő csinos, harmonikaszárú csizmácskáit is — merő nevetség. — Maga magyar? — kérdezem később, alkalmas pillanatban. Szemlátomást jólesik neki, hogy ilyen nagyra tartom a nyelvtudását. Kedvesen rámmosolyog. — Nem, nem. Orosz vagyok. — És hol tanult meg ilyen jól magyarul? — Jol, jol, egejszen nem jol — ingatja a fejét önkritikusan, de a szeme, mint a napsütés: leplezetlenül örül az elismerésnek. — Egyetemen. Maszkvaban. Elakadok egy pillanatra, noha egyetlen akarat vagyok, hogy folytassam. A budapesti egyetemeken — tudtommal — nem tanítottak orosz nyelvet. Jó két esztendeig éltem egyetemisták közt, sohasem hallottam róla. Moszkvában viszont tanítanak magvarul? Míg tétovázom, egyszerre hárman is kérdezik. Féltékenyen topogok az érdektelenségben. Ha csak tábornok volna ez a kis szöszke főhadnagy vagy miniszter, vagy félelmetes hírű politikus, akkor természetesen nem volna okom lámpalázra, sőt arra kellene vigyáznom inkább, nehogy zsebre dugott kézzel szóljak vele. De ő ezeknél mérhetetlenül nagyobb • hatalom, mert lány, fiatal és szép — s ezzel vége is az én nagy önbizalmamnak. Valamennyi erőgyűjtés után azért visszacsikarom a társalgás jogát. — És mondja, elvtársnő ... nehéz volt? — Nem érti, másfelé szövődött közben a beszéd. — Micsoda nehejz volt? ... — Megtanulni magyarul. Nehéz volt? — Da, da, igen — bólint és mosolyog. — Nagyon nehejz. Szívesen beszél erről a témáról. Érteni már elég jól ért mindent, legjobban az írott szöveget. Sok baja van viszont a szórenddel, a ragozásokkal, a magánhangzó-illeszkedéssel, mert az „nagyon nehejz". — De nagyon szeretem. Maguknak van nagyon szejp nyelv... — megakad egy pillanatra — ... nyelvük. Szeretem Petőfit. Ejs legjobban szeretem Arany verseket. Leg... leg... legjobban szejp nekem, mindent olvasom. Nem fér a fejembe, hogy egy fiatal moszkvai lány magyarul tanul, és Arany Jánost — éppen Arany Jánost! — olvas, eredetiben. Motoszkál bennem a gyanú: hátha apja vagy anyja magyar volt? Vagy kárpátaljai származék esetleg, s kl tudja, milyen rokonszenv — egy fiú, egy emlék — fölkeltette az érdeklődését? — Hová valósi? Ráncolja a homlokát, nem éri ti? — Falost? . 1. falust? ..: — Moszkvai?... Moszkvában lakott? — Á... ejrtem. Igen, igen. Egyetemen Maszkvaban. — Fölkacag megint Nagyon kedvesen tud kacagni. — Maszkva ... nem falusi. Makacsul tovább nyomozok. — Ott ls született?... Ügy értem... a szülei is moszkvaiak? — Nem, nem. — Hirtelen komolyodik el. s azt a napsütést a tekintetében valami nehéz tűnődés felhőzi be — VASÁRNAPI illlllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll Nem tudok. rcjgc . .. III nem tudom, ét év óta nem I

" .j tud a családról. , ) Édesapja eltűnt f| a fronton, édesanyjának, testvérének (vagy: testvéreinek — nem emlékszem már) nyoma veszett szülőfaluja elpusztult a voronyezsi területen ... Vigyázz, szakadék! A modern német dráma antológiájáról A második világháború után a német irodalomban először a próza hangjai domináltak. A modern dráma megújitójának Brech-nek a neve és működése pedig elhomályosította, Max Frisch jelentkezése és Dürrenmatt egyre fokozódó népszerűsége a határokon túl pedig elterelte a figyelmet azokról a tehetséges írókról, akik az abszurd színház vívmányainak és a brechti hagyománynak felhasználásával akarnak és tudnak újat adni. Erről tanúskodik az Európa Könyvkiadó gondozásában indult Mai drámák sorozat nemrég megjelent harmadik kötete a Modern német drámák. mely a világhírű Brechttől a nálunk alig ismert Wittlingeren át az egyre népszerűbb Peter Weissig tizenegj művét gyűjtött a szép kiállítású kötetbe, melyhez Al ,bert Gábor írt értékes utószót. * A háború utáni nemzedék első nagy kísérlete kilátástalan helyzetük ábrázolására a fiatalon elhunyt Wolfgang Borchert műve Az ajtón kívül, mely a háborúból visszatért, nyomorékká és otthontalanná vált katona vergődését ábrázolja a könyörtelen állami és emberi törvények között. Hasonló kisember a hőse Martin Walser Tölgy és angóra cimű drámájának amely a szövetségesek előtti fegyverletétel napjai bar indul és áttételes, szimbolikus előadásmódjával is nevetségessé tudja tenni a revansizmus hőseit. E nemzedék többi képviselőinek itt szereplő drámái már nem a történelmi múltból merítik témájukat, hanerr a valóság számukra abszurdnak tűnő világából, hogaz egyén, a mindennapi ember lényegtelen életénei lényegtelen mozzanataival fejezzék ki cinizmusukat vagy reménytelenségüket az embernek a természet az idő s az egyéniségét fenyegető erők elleni harcáva' szemben. Az előbbiekkel való küzdelmet ábrázolja Günter Grass Még tíz perc Buffalóig című egyfelvonásosában, az utóbbiakkal való harcot, az emberek közti kapcsolat meglazulását jelenitik meg Kari Witi linger: Ismeri a Tejutat, Paul Pöltner: Bárki úr <•• Wolfgang Hildesheimer: Éjszakai színjáték című darabjai. A címadó dráma — Tankred Dorst műve — rendkívül érdekes kísérlet arra, hogy a kapitalistt társadalom üzletembereinek és művészeinek álhum? nitását egy abszurd ötletbe ágyazva leplezze le az író. Más oldalról ugyanezt a társadalmat vizsgálja a keletnémet szocialista irodalöm tehetséges képviselői'Rolf Shneider Claude Eatherly, a hirosimai atomtr madás résztvevőjéről írt Richar Waverly pere cím drámájában. A mai keletnémet irodalom másik rer rezentánsa Helmut Baierl, akinek itt közölt Marth Flinz című drámája a brechti epikus dráma-elgonde lás talaján keletkezett, de művészi kvalitásait tekinti t még messze elmarad a nagy írótól, akit ebben a kötetben — talán, mert éppen Brecht szocialista realizmusának legkönnyebben megfogható oldalait akarta b'e mutatni a szerkesztő — A. kaukázusi krétakör című da rabja képvisel. A könyv leghatalmasabb drámája kétségkívül a Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása című Peter Weiss-mű, amelynek nemrég volt budapesti bemutatója, azé a Peter Weissé, aki A vizsgálat című drámájában is a humanizmus fegyvereivel száll szembe az embertelenség és közöny sötét erőivel, akinek előadásait fasiszta suhancok próbálják provokálni. És most, amikor Nyugat-Németországban újra kigyúlnak néhol a könyvmáglyák, figyelmünket azokra az irókra kell irányítani, akik, ha sokszor áttételeken keresztül szólva is, de túlkiabálják a revansista csizmák dübörgését: vigyázz, szakadék! VERESS MIKLÓS leragad a szeme, az éjjeliőrnek nem szabad egy percre sem elaludni. Nekierőlködik, kinyitja a szemét, a fülét. Innye, nahát... nem horkolás ez, hanem..., hanem a Bogár kutya morog, herreg a füle mellett. Meg is csörren a nyakaban a kis csengő. Az istálló sötét véginél ki kellett lépnie a holdvilágra. Valami húsz méterre innen az első betongóré, aztán a második, majd mögötte van a fából vert lécgóré. Na. C&ige Jóska, te se tudod, mi vár rád. Meggörbítette a hátát, mintha a Cságéjék pitvarajtaját akarná átlépni, s a holdvilágos udvaron áthajtotta magát az első betongóréig. Alig ért azonban ide, az udvar végéből, a fagóré felől deszkarecsegést hallott. Tehát a lécgórét lopják. A kutya is errefelé morgott. Tovább indult, végig a két betongóré holdarnyékos oldalánál. S ahogy a lécgóréhoz ér. hát mit lát: a góré túlsó oldalán egy alak szedi a kukoricát, előtte két tömött zsák. Bal kezét marokra készen előrenyújtotta, jobbját a furkósbottal maga mögé, ütésre készen. Így osont előre, a kis kiszögelésig. Itt már hallatszott a tolvaj szuszogása. Vagy inkább leüsse? Az volna a biztos. De mégse. Elevenen kell megfogni a gazembert. Lendületesen kilépett, s valósággal rárohant a tolvajra. Megmarkolta rajta a kabátot. Akkora lendület volt, hogy maga sem számított rá: a tolvaj hanyattvágódott, de az ö vasmarka nem ereszette el, utánadúlt. Rá a tolvajra. Ratérdelt a hasára. Szorosabban markolta rajta a kabátot, mind feljebb, a torka felé közeledve. A tolvaj lihegett, nyögött, alatta, ö még jobban belémártotta csontos térdét a hasába. A tolvaj feljajdult. De majdcsak lefordult róla, mikor a tolvaj belenyögött a fülébe: — Jaj, apám! Ne bántson, apám! Iszonyodva felugrott róla. Meredten állt a nyögő, derekát tapogató fia előtt. A fiú feltápászkodott, leporolta ruháját, megigazította nyakkendőjét. Az öreg csak állt tovább fulladozó döbbenettel. De egyszerre átvillant arca szögletében egy rángás. Bal keze felemelkedett: csattanás, s a Pista fiú nekiesett a górénak. — A béledet gyúrom ki, de rögtön, — sziszegte. — Erre neveltelek? Azonnal fogd a két zsákot és visszaöntöd belőle a kukoricát a góréba. Fogd azonnal ... — és a félelmetes balkéz újra felemelkedett. Visszakerült a két zsák tartalma a góréba, egy féltégla segítségével felkerült az ajtajára a lakat is. — Lódulj előttem! Megindultak az elsőudvar, a bejárat felé. A szín előtt megállnak. Csikordul a szín zárjában a kulcs. A kis Bogár kutya szúkölve kiiramodik. Int a fiúnak. Az leszegi a fejét. Nem megy: — Táncsak nem zár be, apám? De int tovább. Befelé. A fiú dacosan felüti a fejét, keményen átlépi a szín küszöbét. Bent hirtélen sötét vette körül, mikor rázáródott újra az ajtó. Puha fekvőhelybe botlott. Valósággal rázuhant. Jaj, mit tettem. Otthanról is kérhetett volna vagy kétszázast. Nem tagadták volna meg tőle. De szégyellt kérni. Hogy lányra kell a pénz. Csak a Piroska meg ne tudja. Feladhatja az apja az elnöknek, az ellenőrző bizottságnak, büntessék meg, öljék meg, ha az a törvény, csak a Piroska meg ne tudja. Soha életében nem lopott, de ezért a lányért mindent megtenne. Jaj, mi lesz ebből? Csak forgolódott álmatlan vörös szemekkel. A hajnali hat órának még hf ja volt, mikor megérkezett Kazanyici nappalos őr Dékány Bálint éjjeliőrt felváltani. Most már ő kérdezte: -r- Na, volt-e valami az éjszaka? — Volt! — vágta rá Dékány Bálint, a színre mutatva. — Egy tolvaj. Majd átadod reggel az elnöknek, mikor bejön. Felveszik róla a jegyzőkönyvet. — Kívülálló, vagy téesz-tag?... Vagy talán nem is erre a vidékre való? — kérdezte Kazanyici nappalos őr. — A fiam! — Azzal nyújtotta is a kezét, s indult haza, mert ilyenkor reggel várja otthon a jó puha ágy. Az éjjeliőr bizony akkor fekszik, mikor más ébredezik. Sokszor még akkor se. Délután pontosan négy órára megtelt emberekkel a gyűlésterem. A padokon várakozó kíváncsisággal ültek az ellenőrző bizottság, a fegyelmi bizottság tagjai és a vezetőségi tagok. Szemben velük, bordó terítővel letakart asztalnál az elnök olvasta fel a reggel felvett jegyzőkönyvet, oldalt, az ablaknál pedig Dékány István fiatal fogatos sápadozott. Mindenki elhűlve hallgatta az elnök szavait S végre minden vita nélkül megszületett a2 egyöntetű határozat; amit az elnöki asztalvégen az adminisztrátor lányka papírra vetett: — Dékány Istvánt egy évig a fogatos brigádból áthelyezzük a kertészeti brigádba, ezenkívül írásbeli megrovásban és 15 munkaegység-levonásban részesítjük. Utána még ezt diktálták jegyzőkönyvbe: — Dékány Bálint éjjeliőr tagtársunkat pedig figyelmességéért, de kiváltképpen becsületességéért, hogy a saját fiával szemben is éppen úgy járt el, mint idegennel, dicséretben és 200 forint pénzjutalomban részesítjük a szociáliskulturális alapból. Hátulról egy éles hang zúgott át a termen: — Én csak a kötelességemet teljesítettem. De ha már így megértékelnek a tagtársak, köszönettel veszem a jutalmat. Utoljára azt kérem, hogy ezt a jutalmat helyettem a fiam vegye fel. Még az elnök is elhűlt ezen. A terem morajlani kezdett. Az első sorban felemelkedett egy ember, s hátrafordulva kiáltotta: — A fiad megkapta, ami neki jár: bűnért bűnhődést. A jutalom pedig a tiéd, Bálint. Az öreg éjjeliőr onnan hátulról előrement, egészen az első padsorig, s ott a felszólalóhoz fordulva mondta: — Mint éjjeliőr, megtettem a kötelességemet Ha ezért jutalom jár, köszönöm. A fiam elkövette a bűnt, azért bűnhődés jár. így egál. De én nemcsak éjjeliőr vagyok, hanem apa is. Nemcsak bűn van, meg bűnhődés, hanem megbocsátás is. — A fia felé fordult: — Holnap felveszed a pénztárban a jutalmamat. Értetted? Utána beszaladsz a motorral Debrecenbe, s megveszed azt a ... gyönggyel kivert aranygyűrűt. A Pista amilyen falfehér volt, úgy elvörösödött. Száját is eltátotta, úgy jött ki belőle a nagy kérdés: — Apám, hát honnan tudja? — Vedd tudomásul fiam, egy éjjeliőrnek mindent tudni kell. Nem értett ezekből a szavakból senki semmit, csak az elnök rejtegette volna mosolygását, mert ő nagyonis tudta, milyen nagy megbocsátás az a gyűrű a Pistának. A hallgatóságban csak akkor kezdett valami derengeni, mikor az elnök hozzátette: — És még egy büntetés, fiam. Egy hónapig a Piroska lányom körül meg ne lássalak. A rendkívüli gyűlés végeztével kiürült a terem. Az emberek csoportokba verődve ballagtak hazafelé az utcán. Meg-megálltak, magyaráztak, beszélgettek, vitatkoztak. A jegenyesorral kitűzdelt széles úton Dékány Bálint éjjeliőr baktat, mögötte lehorgasztott fejjel bandukol a fia. Most már bizonyos, hogy ezentúl minden este, őrségbemenés előtt, együtt vacsorálnak. Vasárnap, 1966. március 21. DÉL-MAGYARORSZÁG J