Délmagyarország, 1966. március (56. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-20 / 67. szám
Váljunk el! Klári féltékeny volt a férjére, mert a kacér Gizikével dolgozott egy szobában. Pista hiába esküdözött, hogy fütyül Gizire, az asszony nem hitt neki. Ha ajándékokat vitt haza, az asszony igy szólt: — Persze, lelkiismereifurdalásod van. Ha elmaradtak a figyelmességek, akkor az volt a baj. Egyre jobban elmérgesítette házaséletüket az oktalan féltékenység. Pista nagyon szerette feleségét, de bosszantotta az aszszony viselkedése. Így állandósult közöttük a perpatvar. Eljött az Idő, amikor válásról kezdtek beszélni, és egy nagy jelenet után elhatározták: beadják a bontóperi keresetet. a válóperes bíró elé kerültek. Az aszszony egy kicsit megbánta, hogy idáig fajult féltékenysége, mert. néha ö is kételkedni kezdett férje hűtlenségében. De azután ismét felködlött agyában a kacér Gizi arca, és ismét győzött benne a féltékenység ördöge. Büszkesége Ti&m engedte, hogy visszatáncoljon. Elválnak.,. Így jobb. . A bontóperi tárgyaláson a bíró megkérdezte az asszonyt: — Nincs másik férfi a háttérben? — Dehogy van! — tiltakozott az aszszony. A tanácselnök a férjhez fordult: — Es magánál? Nincs nő a dologban? — De van — hangzott az asszony számára oly meglepő válasz. — Szóval, a válási szándék oka egy másik asszony? — Igen. Gyakran találkozunk. Amikor esti különmunkáról beszéltem a feleségemnek, • az illetővel vagy koncerteken voltam, vagy táncolni. Feleségemnek pedig mindig azt mondtam: termelési értekezlet van. — A bontóperi kérelem oka tehát a harmadik. Ki az illető? — Nem mondom meg — hangzott a bátortalan válasz. — Figyelmeztetem, hogy abban az esetben, ha nem nevezi meg a válóok nevét, akkor nincs bizonyíték, nincs válóok és a házasságot nem bonthatjuk fel. — Nem mondom meg! A tanács határozatot hirdetett: — A házasságot az idevágó rendelkezések értelmében a bíróság nem bonthatja fel. A biróság folyosóján az asszony megkerdezte: — Most hogy éljek veled? Már a gyanú is borzalmas volt. Es most ez a bizonyosság! — Nem vettél észre semmit a vallomásomban? — Mire gondolsz? — Hát a táncra és a koncertekre. Hiszen botfülem van! Képtelen lennék egy koncertet végighallgatni. Es te tudod legjobban, hogy táncolni se tudok. Dehogy jártam én mással koncertre, ötórai teá— Hát akkor.'? — Beszeltem egy ügyvéd barátommal, 0 magyarázta meg: aki válni akar, és egy harmadikra hivatkozik, meg kell mondani o válóok nevét. Ha nem mondja meg, akkor fuccs a válópernek. — Es te azt akartad, hogy fuccs legyen? — Azt! En soha senkivel..'. A folyosón valaki odaszólt egy másik ügyfélhez: — Pont a bíróságon kell ezeknek csókolózniuk? ..; PALÁSTI LÁSZLÓ VTNCZE ANDRÁS ANTÖ HAZA SIMÁI MIHÁLY Meggyőztem egy huligánt Kellemes külsejű, tetovált arcú, börzekés, trapéznadrágos fickó volt. Felváltva verte be az .ablakokat meg az arra haladók fejét. Láttam, hogy ez az én emberem. Már hetek óta elkeseredetten kerestem az alkalmat, hogy egy Ilyen, minden emberségből kiöltözött egyént végrevalahára meggyőzhessek. Armyi szépet hallottam, sőt hallattam már a nevelésnek erről az életbevágóan fonton eszközéről, f> már úgy voltam vele. mint a kalandvágyó emberpalánták a szigettel: csak egyszer odakerüljek, majd megmutatom én. Hát moet megmutathattam. Gyöngéden — tudtam, hogy ez nagyon-nagyon fontos, a megnevelés egy narancshéjon is elcsúszhat — mondom, gyöngéden, sarkammal alig érintve a flasztert, odaléptem a megnevelendő magyar testvéremhez, majd ezépezelíden ráemeltem a szememet Lehetett bennem valami a misszionáriusok fennköltségéből — egyéb költséget, sajnos, nem fordíthattam nemes cselekedetekre —, mondom, meg mások: te mondták már, hogy lehet bennem valami, meri a híres vagány kezében pillanatra megállapodott a boxer. — He?! Van valami hejzag? — kérdezte meglepő Intelligenciával. Közben csak úgy visszakézből gyakorlott mozdulatokkal sorra fellebbentgette egy kiránduló lányoaztály minden szoknyáját — .ló bőrök, mi? — heherészett, s én nem tudtam mit mondani, egyénisége, vagy talán a látvány, valami mindenesetre lenyűgözött. De mindenki így volt vele az utcán. Áhítatos csönd, csak a szűk szoknyák hasadása és a cslklandósabb kislányok sikongatása hallatszott. Végre megtaláltam a helyes közeledési módot. Egészen odahajoltam hozzá, bele abba a törkölytől átitatott sztratoszférába, amely lényét körüllengte, és néhány szót leheltem szőrös, Izmos, fiatalosan hetyke bal fülébe: — Uram, a társadalom nevében kérném ... — Miit mondtáál? — kérdezte ordítva és én alig tudtam megismételni, persze, a nagy meghatottság elvette a 6zavam. Hét lám, érdekli a fiút érdeklódget figyelmez, bizalommal kíván válaszolni a bizalmamra, s talán még a lelkét ts kiönti hamarjában. Azt nem, de mást igen; kedvesen, mint egy kisbaba a túl sok tejpapi után, hányni kezdett. Én azért törölközés közben mondtam a magamét: — Uram, a társadalom, ugyebár, szóval én arra kérném, tiszteletlel persze és mindannyiunk nagyrabecsülését is kifejezve... Nem is képzeli, mennyire ... — Toll a fülébe annak a ...» hogy is köhögted? — Társadalomnak — rebegtem boldogan. ez az immár másodszori tegezés teljesen levett a lábamról. — Ja, a társadalomnak. Én egy modern fej vagyok, apuskám, és bulizok, é« ezt jó lesz, ha felvésed magadnak, mert ha és egyszer a pofádra tetoválom, az nagyon mai rés lesz!! Hiába, a csevegés közelebb hozza egymáshoz a sziveket. Ezt éreztem, mikor könnyed, baráti mozdulattal levitt a földre. Már a gyomromon térdepelt, amikor igazából hozzáfoghattam a meggyőzéshez. — Mert, ugye, kedves izé, bocsánat, elfelejtettem a nevét — Engem nem lehet elfelejteni — ordította. Baritonja fölszállt az emeletekre. Nyújtotta a kezét: — Gyagyalek vagyok! — Gölöncsér — mondtam kissé osukolva. Játékosan hátracsavarta, g egy eredeti mozdulattal kificamította a karomat — Ugye, Gyagyalekkém, megjavulsz? — suttogtam és sóvárogva tekintettem arra a szép vastag ajakára. Nem szólt, de helybenhagyölag bólintott Egymás után többször ls. Igaz; nem a fejével, hanem azokkal a böhömnagy ökleivel bólintott rám helybenhagyólag, de ez, nekem elég volt Ojjé! Hogy mennyire elég, azt csak a kórházban éreztem igazán, amikor magamhoz térítettek. Bizonyéra agyrázkódásom okozta, hogy akkor olyan tiszteletlenül beszéltem az én Gyagyalek barátomról az orvosoknak, a betegtársaimnak meg a rendőröknek is. Ma azonban már levették a fejemről a kötést, s így senkinek sem tűnt fel, hogy kiszöktem a kórházból. A rendőrségre megyek, visszavonom a terhelő vallomást. nem venném a szivemre, hogv miattam valami baja essék szegénykének. Hát én majd megmondom nekik. Uraim, gondolják meg, ha egy fiatalember úgy nőtt fel, mint ez a szegény Gyagyalek, centiméterről centiméterre, dekáról dekára, lassan, keservesen, minden külső segítség, társadalmi beavatkozás nélkül, a maga erejéből. Mert, kérem szépen, gyöngéden, de nagyon gyöngéden, sarkunkkal csak alig érintve a talajt kell odalépni ezekhez és szívhezszó/óan lélekre beszélni, nevelni, nevelni és nevelni, persze csak csínján, óvatosan adagolva, hisz láthatják, érzékeny fajtával állunk szemben, a homo galericusnak egy különleges példányával. És ha néhányat szórakozottságában dagadtra is vert már közülünk, lelkes patrónusai közül, és ha további szórakozottságában hasonlóképpen el is ragadtatja magát még néhányszor, az senkinek ne szegje kedvét. Hisz nincs áldozatosabb pálya a nevelésnél. IGEN és NEM — sxdctcttcl A faluvá tömörülő tanyavilág központjában, egy tenyérnyi bibliotékában támadt bennem a gondolat: megnézem, vajon olvas-e verset az ottani parasztember? i Az Arany János összes költeményeinek három éve katalógusba vett két kötete eddig kétszer lelt olvasóra. Vörösmarty összes verseit ugyanannyian kérték kölcsön, Balassi válogatott verseinek egy olvasója volt eddig, Csokonai, Tompa, Gvadányi az esztendők során még kézben sem volt. A János vitéz, a Toldi, a Szigeti veszedelem, látnivalóan kötelező olvasmányként jutott az iskoláskorú könyvtári tagok kezébe. S hogy nem általános a könyv iránti közöny, azt más könyvek tucatjainak a sorsával példázhatnám. Jókai, Mikszáth, Berkesi, Karinthy Ferenc vagy Verne müvei szemkápráztató gyorsasággal járnak kézről kézre — a könyvek vándorútját föltüntető kartonok megteltek a kölcsönzők nevével, — A vers iránt itt sekély az érdeklődés — mondta a könyvtáros. ... Eltalálta. Vajon a SZÖVKÖNYV, a falusi könyvterjesztés gazdája mit tett az utóbbi időben azért, hogy a verseskönyvre se üljék az, amit hajdanvaló Kármán József írt panaszos szomorúsággal: „...a könyv a háznál nálunk legutolsó jószág és ennél kedvesebb egy jatékkártya vagy egy üsző..." , Nos, ha régebbi eredményeihez mérjük a mostaniakat, örvendetes fejlődést látunk: 1960-ban összesen 39 757 példányban jelentek meg hazánkban verseskönyvek, s abból a SZÖVKÖNYV 3380-at vett át, vagyis a kiadott kötetek 8,5 százalékát Tavaly 130 900 kötet verseskönyv került ki a sajtó alól s abból a falut ellátó könyvterjesztő vállalat 29 210-et, tehát « teljes mennyiség 22J százalékát hozta forgalomba. Míg tehát a kiadott kötetek száma aBg több mint a háromszorosára növekedett, négy év alatt a SZÖVKÖNYV által terjesztett könyvmennyiség a nyolcszorosánál is többre nőtt. Mégsem lehetünk elégedettek e rohamoson javuló eredménnyel sem. Hiszen a tavaly falura juttatott 29 210 kötet azt jelenti, hogy községenkint és havonta még egy verseskönyv sem fogyott el. Nyilvánvaló, hogy a vers népszerűsége elválaszthatatlan a szépirodalom általános népszerűségétől. A rádió és tv vetsnépszerüsitő munkája érezhetően sokat segít viszont abban, hogy új rétegek is megismerjék a költészet gyönyörű varázsát. S mi az, amivel — viszonylag apró dolgokkal — segíthetnénk a verseskötetek népszerűsítésében? Igen komoly hatása van annak, ha a falusi ember író—olvasó találkozó keretében személyesen is megismeri a költőt. Jó szálláscsinálói falun a versnek az öntevékeny irodalmi színpadok. Ahol egy ilyen együttes életképesnek bizonyult, ott nem mostohagyermek a verseskönyv sem. A művelődési házak mind rendezvényekkel — irodalmi est, szavalóverseny, verses fejtörő stb., stb. — mind pedig irodalmi-költészeti szakkörök fenntartásával lehetnek jó szolgálói e szép ügynek. Egyébként, mint ahogy a jó vers írásihoz nincs recept, a költészet falusi térhódításához sem lehet valamiféle kátét eszkábálni. A legtisztább tanács ebben is Petőfi szava: tehát „erősen" terjesztenünk kell a verset. Leleménnyel, szeretettel, türelemmel. BAJOR NAGY ERNŐ THIERY ÁRPÁD AX Az ajtóban ácsorgott, ravaszul, mintha várt volna valakit. közben látszólag ügyet, se vetett az adóhivatali tisztviselőre, aki kissé zavartan ült bent az üzlet mélyében az öreg rézórák, kockás zakók, Kalor-kályhák, rádiók, vízimértékek és más lomok között, gondosan összehajtott télikabátját az ölében tartotta: „Legalább hatszázat kell kérnem, hogy négyet adjon érte, legalább hatszázat" — ismételgette magában. Max ujjai között egy olcsó szivar füstölgött. Jó helyen van ez az üzlet, csak egy kis konjunktúra kellene hozzá, gondolta, azután visszalépett az üzletbe, amely szűk volt, mint egy kamra, alig lehetett benne megfordulni. Egy vizsgálóbíró fölényével végignézett a tisztviselőn; milyen fiatal és már az adóhivatalban dolgozik, tűnődött, azután meKigazflolta a kirakat fölött lebegő madárkalitkát, egy ideig még matatott a lomok között, azután váratlanul, minha csak most fedezte volna fel a tisztviselőt a kabáttal. leült vele szemben. — Látja, uram, a legtöbbje csak jön. megy. benéz, érdeklődik — mondta Max s barátságos fénnyel megvillant a szeme. — Hatszor annyian akarnak eladni, mint venni, Felsóhajtott. — Ha egyszer ki tudnám árulni ebből a sok kacatból a pénzemet, A tisztviselő észrevette, hogy csapdába jutott, amiből egyelőre nem is tud nagyon kikeveredni: fölöslegesen ostoba helyzetbe tud kerülni az ember, gondolta bosszúsan és mindenért a télikabátot és saját gyengeségét okolta. fi DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1966. március 20. — Sok pénze fekszik a boltban? — kérdezte. Max színpadiasan felsóhajtott. — Legalább tízezer. — És ha kiárulné? — Azonnal „átállnék". Kárpitos a szakmám. Dehát mindenhez pénz kell, kérem. Én nem versenyezhetek a nagyokkal, nekem hiába mondják, hogy pénzt kell keresni, nem pedig takarékoskodni. Felállt, a derekát tapogatta egy Ideig, a levegőn átszűrődött a raktárból a naftalinszag. megköhögtette, de csak annyira, mintha megköszörülte volna a torkát. — Tudja, uram, ha egyszer az a lottó „bevágna", akkor azonnal „átállnék" — mondta, majd egy másik szivarra gyújtott; a kezemben van a fiatalúr; gondolta jókedvűen. Max nem volt tűi öreg. legfeljebb ötven éves, Inkább elhanyagoltnak látszott. Telefüstölte a boltot, azután leszedett a falról néhány képet. — Évek óta nem tudom ezeket eladni. Művész ugyan nem vagyok, de pártolom a művészetet, csakhogy ma már kl vesz tőlem képet? Mit gondol? • Senki .. . Húsz Ilyen képem van. Gondoltam, hogy a bútor mellé az emberek majd festményeket ls vesznek, de csak a kereteket vitték el. Szép blondell keretek voltak. Ezek meg itt maradtak. A képeket egy láda mellett befelé fordította, mintha lemondott volna róluk. — Először azt hittem, hogy a bizományi áruház lesz a nagy konkurrencia, azután rájöttem, hogy más Itt a baj. Jól élnek az emberek, uram. Árut még tudok vásárolni, hoznak eleget, csak a fene se veszi meg tőlem. Tudja, mit mondanak? Azt, hoRy tesznek még hozzá száz forintot, és elmennek a boltba újat venni. Nincsenek már igazi kuncsaftok. Nem mondom, néha betéved hozzám egy-egy műgyűjtő is, jól ismernek engem. Poharakat, meg szobrokat szoktak keresni. Leölt megint a tisztviselővel szemben, kihúzta az öléből a kabátot, de nem bontotta szét — Mondok én magának valamit. Elhiszi, hogy olykor jobbat adok, mint az állami bolt? Hozzák ide az árut a csomagokból, csak győzném eladni. Van úgy, hogy hetenként többen ls jönnek, Amerikából, meg a fene tudja honnan kapják a csomagokat, de ami benne van, az vagy kicsi, vagy pedig nagy. Mit csináljanak? Idehozzák. Felállt, vastag, szórós kezével beletűrt az egyik ládába, kihúzott egy fehér, csipkézett nylonblúzt, és a magasba tartotta. — Nézze meg ezt. uram! Lehet ilyent venni az állami boltban? Ugye, nem? En mondom magának, hogy nálam öt-hatszáz forintért felöltözhet valaki. A karja csüggedten lehanyatlott. — Dehát mit csináljak? Mindenki újat akar hordani; a használt ruha kiment a divatból, kérem. Max régóta dolgozott már ebben a szakmában, ezidő alatt nagy tapasztalatokra tett szert, különösen az emberismerete fejlődött ki. Gyakran csak egyetlen pillantásra volt szüksége ahhoz, hogy tisztázza: kivel áll szemben, a szemérmesség mögött felismerte a ravaszságot, a fölény mögött a bizonytalanságot. Tulajdonképpen furcsa alak volt, a lelke mélyén mindig nyájas és adakozó szeretett volna lenni. Időnként egy-egy rászorultabb emberrel előnytelen üzletet Is kötött: ilyenkor napokig elérzékenyülve ácsorgott az iizletajtóban. az orra mellett a két ránc öregesen elmélyült s szokatlanul megnyújtotta a szem, a száj és az áll vonalait, tulajdonképpen az egész arc szerkezetét. S ilyenkor nagyon elégedett volt önmagávaL Szórakozottan forgatta a blúzt. — Szigorú az ellenőrzés, kérem. Van egy könyvem. Abba mindent fel kell írnom, és mindenkinek igazolnia kell magát, akiktől vásárolok. Körülbelül egy éve beállított hozzám egy fiatalember, egy néprádiót hozott, meg egy ruhát. Beírom a könyvbe, azután mondom neki, hogy