Délmagyarország, 1966. február (56. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-20 / 43. szám

Varsányi Péfr DÉR ISTVÁN í ÍÉ ARTÉRI FAK Szonett Balatonfüreden Hószín derűkből szótt vitorlámat éveim drbócára vonom. Röpítenek láthatatlan szárnyak csipkés-taréjú hullámokon. A part smaragdja Füreden fogad .. — Tarka nyüzspésű forradalom! — Már nem vitorlás, de kacaj-fogat repít előre, s tüzes dalom. Magyar, orosz, német szó piroslik harmincöt évem ága-bogán, hol a humánum rózsa-erdőt nyit, mint az Elet e kék tó partján. Öh, nézzétek a viz tiikre remeg, mint ki hűséget fogad: Emberek! Í7. és mm Olvasás Azt hiszem, vitathatatlan, hogy amióta televíziót néznek az emberek, kevesebbet olvasnak. Egyszerűen azért, mert kevesebb idejük jut rá. Hogy mennyivel kevesebb, azt nehéz lenne megállapítani — amint ezt sokszor megírták már a lapok. Az olvasással kapcsolatban azonban van a televíziónézésnek olyan veszedelme is, amiről eddig kevés szó esett. A tévé gyakran elhiteti a nézőkkel, hogy képes az olvasást helyettesíteni. A tévében — s a mozikban is persze, x ez rájuk éppúgy vonatkozik — nagyon sok olyan produkciót, filmet, tv-játékot láthat a közönség, amelyet regényből vagy novellából dolgoztak át. Példákat se kell erre mondani, az elmúlt hetek műsoraiban is bőségesen szerepeltek ilyen művek. Azok, akik ilyen feldolgozásokat láttak, legtöbbször nemigen veszik maguknak a fáradságot, hogy elolvassák a regényt vagy az elbeszélést. Nem jó ez. Filmen, tévéjátékban látni regényt vagy novellát, nyilvánvalóan nem ugyanaz, mint olvasni. Ha nincs is a feldolgozásnak nagyobb baja, tehát nem torzítja el a regény anyagát, mondanivalóját — bár be kell vallanunk, ez nem ritkaság — mindenképpen szegényesebb — érthető okok miatt — mint maga az eredeti mű. Egyszerű terjedelmi okok miatt a legjobb szándékú rendező és átdolgozó is kénytelen elvenni valamennyit a regény anyagából. Középiskolai tanárok a megmondhatói, mennyi félreértés, tévedés forrása ez. A tanuló csak látta a müvet, de nem olvasta. s azt hiszi, ismeri. Aztán kiderül, hogy sajnos, valójában mégsem ismeri. Mit lehetne tenni? Tiltsuk el a televíziót regények megfilmesítésétől és az ilyen művek bemutatásától? Ez nyilván lehetetlenség. Az azonban lehetséges. hogy lépten-nyomon hangoztassuk: a film vagy a tv-játék nem helyettesitheti az olvasást és senkit sem menthet fel az irodalmi művek elolvasásának kötelezettségétől. Ne higgye senki, hogy jól ismer egy regényt, ha csak filmen vagy a képernyőn látta. Ha a nézők megértik ezt, talán ezzel is tovább szaporodik majd az olvasó emberek száma. Bemutató Nézem a Kamaraszínház új darabjának, a Szegény kis betörőnek a plakátját. Ez áll rajta: bemutató előadás ekkor és ekkor. Nem hallottam még erről a darabról. Milyen előadás ez a bemutató? Játszották már valahol vagy most mutatják be először? Gyors telefon a színházba. Nem, a darabot még sehol nem játszották. Szegeden megy először, új produkció. Miért nincs ez rajta a plakáton? Hiszen ez a színháznak is dicsősége. Azért nincs — hallatszik a telefonban — mert mostanában a pesti színházak sem jelölik ezt. Tényleg nem jelölik. A napokban sétálgattam a pesti utcákon és nézgelődés közben a színházi plakátokat is szemügyre vettem. Március elején például a Katona József Színházban bemutatják Galambos Lajos: Későn című darabját. Nyilván először. De a plakáton csak ennyi áll: bemutató. Pedig ez nem akármilyen bemutató, hanem első, eredeti vagy ahogyan régehben mondták, ősbemutató. Ahogy eszembe jut ez a szó, már tudom is, mi okozza ezt a furcsa szerénységet. Az ősbemutató szolgai német fordítás nyomán került nyelvünkbe. Emlékszem még azokra az időkre, amikor a nyelvészek ádáz harcot indítottak ellene. Olyan szót azonban, amely tökéletesen megfelelt volna az ősbemutató jelentésének, nem sikerült találnunk. Legmegfelelőbbnek látszik talán az első bemutató használata. A színházak azonban, úgy látszik, idegenkednek tőle; nem is terjedt el. A nyelvészek harca viszont gátlásokat fejlesztett ki a színházakban. Az ősbemutató szót már nem merik plakátjaikra irtv. Talán ezért marad jelöletlen, hogy egy drámai művet ök tűznek először műsorra. Pedig ez igy rossz. A színháznak is, a közönségnek is. Ha egy bemutató ós — vagy ha tetszik első — rögtön izgalmasabb és érdekesebb; feltétlenül nagyobb érdeklődést kelt. Aztán az sem utolsó dolog, hogy színháztörténet is van a világon, s ami ma jelen, egyszer múlt lesz A plakátokról azonban nem lehet majd megállapítani, hogy például a Szegény kis betörőt elsőnek és először hazánkban a szegedi színház mutatta be. Valahogyan orvosolni kell ezt. Csak a magam nevében szólhatok, s megvallom, azt se bánom, ha azt írják ki a színházak egy produkcióról, hogy ősbemutató. Csak valahogyan jelezzék számomra, a néző számára. hogy milyen bemutatót is fogok majd látni a színpadon. Az oroszlán keresztül ugrott a tűzkarikán, utána megnyalta az elefánt orrmányát, a tigris kétlábra állt az elefánt hátán, néhány fekete párduc is besorolt a záróképbe, és az állatszelídítő nagy ováció közepette elhagyta a porondot. Öltözőjében sovány, dúltszemű, fegyelmezett arcú illető várta, aki mint dr. Szultán Aladár pszichológus mutatkozott be. — Uram — mondotta —, szeretném önt megnyerni arra, hogy a tudomány érdekében dolgozzunk együtt — Nem értem, mivel állhatok a kartárs szolgálatára? — válaszolta zavartan az állatszelídítő. — Kedves kartársam! — alkalmazkodott a pszichológus a hangnemhez. — ön nem Ls sejti, micsoda kiaknázatlan rejtélyek szunnyadnak az ön működésében. Én, az ember és állat között fennálló telepatikus vonatkozásokat óhajtóim tanulmányozni. Mert ön ugyebár akaratátvitel útján dirigálja a fenevadakat és ... Itt az állatszelídítő közbeszólt: — Kérem, bocsánat, de nem tudom, ez mennyibein pszichológiai kérdés, ugyanis az én alapvető eszközeim a jutalmazás hússal, a büntetés korbáccsal, ösztökével és ... Most Szultán szakította félbe a mestert: — Ez kérem, a felszín, a látszat. A mély folyamatok az emberi és állati lélek transzcendentális kapcsolatában játszódnak le. — De... — Semmi de, kartársam. A tudomány csillag. Akarja, hogy fénye növekedjék, vagy sem? — Akarom, de... — Semmi de, kartársam. Nézze, a helyzet a következőképpen áll. Mi az ön egyik kollégájára, aki kitalálta, hogy a közönség valamely tagja milyen kártyalapot dugott el, avagy mely névre gondolt a lexikon CelsiusDalidó kötetéből, avagy, sőt megtalálta a gyűrűt, melyet a nézőközönség egy hölgytagja bal kisujjára rejtett — nos, uram, erre a cirkuszi kollégájára többesztendős tudományos kutatási programot építettünk. Eleinte ő is szabadkozott, mondván, hogy itt bizonyos elemei, bár szakmai titok tárgyát képező ismérvek útbaigazító szerepéről van szó — magyarul: trükkökröl —, ámde kutatási programunk első negyedévében bebizonyítottuk neki, hogy csalódik, a valóságban telepatikus jelenségek játszódnak le. Kérem, mi intézetünkben kutattuk, hogyan talál ki az ön kollégája feladványokat, úgynevezett teszteket, ha háttal fordul, ha hang-, ha hő- és ha elektromosan szigetelt helyiségbe zárjuk, ha megfosztjuk látószerve konkrét segítségétől, szemének fekete kendővel történő elfedése útján, s ki is mutattuk, hogy ily módon fokozatosan csökken telepatikus képessége. Világos? Az állatszelídítő megtörten hebegte: — Világos, kartársam. — Nos, akkor néhány esztendőn át az ön közreműködésével az emberállat telepatikus fenomén megnyilvánulásait fogjuk kutatni. Ennek nem lehet akadálya, mert intézetünk állami szubvenciót kap, csak a kellő témát hagyja jóvá egy tudományos bizottság, amelynek viszont én vagyok az ügyvezető elnöke. Világos? — Világos, de — állatszelídítőben, amikor kimondta a „de"-t, működni kezdett a feltételes reflex és elhallgatott, ám meglepetésre a pszichológus nem szólt közbe. — De, bizonyos anyagiak, talán, megérti... — ö, kérem, a tudomány érdekében áldozatokat kell hozni. — Szultán szemrehányóan nézett a megrettent állatszelídítőre. — Csak nem kívánhatja, hogy saját prémiumomból adjunk önnek részesedést? A tudós szeme villogott, fegyelmezett arca előtt az állatszelídítő akarata meggörnyedt. A közös munka első napján a pszichológus csak figyelt. A második napon azonban már utasításokat is adott. Azt akarta kikísérletezni, hogyan érvényesül egy, a két fél között már bejáratott telepatikus kapcsolat akkor, ha az aktív fél (az állatszelídítő)mást kíván a passzív'féltől (az oroszlántól), mint amit az megszokott. Ezért beszólt a ketrecbe: — Most, kartársam, teljes akaratközpontosítással parancsolja az oroszlánnak, hogy hátul ugorjon át a karikán! Az állatszelídítő engedelmeskedett. Az oroszlán nem. A szokott ostorpattintás elmaradása arra ingerelte, hogy előbb az ostort, majd az embert ragadja meg, s ha már megragadta, széttépje őket. A tudomány mindazonáltal nem maradt kárpótlás nélkül. Amikor Császár Aladárt kihallgatták az eset felől, nem késett megadni az egyetlen lehetséges exakt magyarázatot: — Elvtársak — mondotta —, a balesetet kétségtelenül az állatszelídítő akaratátviteli erejének időleges kihagyása okozta. Hogy a megfelelő műszóval jelöljem meg, így foglamáznék: telepatikus rövidzárlat. így került a szakirodalomba a „telepatikus rövidzárlat" fogalma, amelynek felfedezőjét, Szultán Aladárt a XXXIII. Nemzetközi Neopszictjoanalitikus Szympozion ezért aranyéremmel tüntette ki. Az éremátadó ünnepségen a felfedező formás kis beszédet rögtönzött, amelyet szomorú arccal kezdett, mondván: „A tudomány fejlődése, uraim, gyakran áldozatokat követel!", majd fokozatosan derültebb formákban variálva a tételt, e szavakkal fejezett be: „Mi, a tudomány művelői azonban semmiféle áldozattól nem riadunk vissza!" F. Nagy István ÖKRÖS LÁSZLÓ Kilelt az esztendő Tódor meg Bálint nagv buzgalommal takarított. Kopott nyirfaseprűvel felkaristolták az udvart, kisgereblyével fésülték meg takarosan a széles gyepet, hogy egy szalmaszál se maradjon rajta. Aztán suvickolni kezdték az órmótlan bőrcsizmát, majd sokáig borotválkoztak és kefélgették seszínű hajukat a pókhálós istállóablak kilincsén lógó csórba tükörben. Vasárnap volt, száz ágra sütött a nap, s úgy tudtuk, hogy délután Sárit is kihozza az apja a tanyára. Sehog.vse értettem ezt a nagy szépítkező igyekezetet. Nekem édesmindegy volt, jön-e a gazda lánya, vagy sem. Azt lestem már egy órája, mikor kiáltja a szolgálóból házvezetőnövé öregedett Bori néni az eresz sarka alól: „Megfőtt, legények". Mert a hasam volt az én istenem, s esküdni mertem volna rá, hogy lyuk van rajta valahol. Mert hiába pakoltam tele reggel érett fehér szalonnával, meg vastagfölös hideg tejjel, mire a nap felkúszott a delelőre, már alig láttam az éhségtől. Alig három hete hoztak ide olyan béresfélének, Tódor meg Bálint mellé, hogy legyen kit zavarászni erre. arra. Nem i.s volt semmi hiba. Jól bírtam a szaladozást egész nap, este meg lefekvés előtt sokáig elhallgattam Tódor előadását arról, hogy milyen irtó sok vagyona van a gazdónak. Száz hold, két tanyával, bent Palotán meg gangos nagy háza a főtéren. Mégis úgy dolgoztatja a fiait, Illést meg Miklóst is, mintha ettől függött .volna a megélhetése. Sárit csak nyaranta szokta kihozni a városból, mert ilyenkor sok a dolog a konyhán, Bori néni nem győz annyi embernek sütni, főzni. — Hű. micsoda lány ez a Sári — sóhajtozott nekem Tódor a sötétben. Szinte dicsekedett, hogy ők Bálinttal már ismerik, de majd én is eltátom a számat, ha meglátom. Azon a vasárnapon is kimondottan Sári kedvéért, nyalták ki úgy magukat, én meg csak nevettem őket magamban. Végre úgy két óra tájon mehettünk kezet mosni. ízletes húslevest, meg finom kakaspörköltet főzött Bori néni, s amúgy istenesen betörülköztem belőle. Csak azt sajnáltam, ami ott maradt. Utána vígan vártam az etetési időt. Már jól meghanyatlott a nap az égen, mikor elkezdtem vizet merni a nagyvályúba. Egyszer csak hallom; hogy Berci hirtelen abbahagyja a tyúkok egrecéroztatását, s mintha puskából lőtték volna ki, nyargalt kifelé a bejárón. Nyüszítve futott egészen a csinált útig, s ott elkezdett forogni, csaholni, hemperegni, bukfencezni. Hát persze. A kerekek kotyogásáról messziről megismerte a gazda kocsiját, s majd megbolondult örömében. Néhány akrobatikus mutatványt csinált a lovak előtt, maid megkerülve a fogatot, visszarohant a tanyába, hogy fellármázza a többi kutyát. Mire a gazda az udvar közepén magához húzta a gyeplót, már teljes volt az üdvözlő zenebona. Engem mintha odaszegeztek volna a vályúhoz. Eszembe se jutott, hogy ott a dolgom a kocsi körül, csak bámultam a lányt ügyefogyottan. Csakugyan szép volt. Könnyedén leugrott a földre, aztán megint fellépett az oldalhágcsón és belehajolt a kocsiderékba. Nagykockás rakott szoknyája egészen felhúzódott, amint kisebb-nagyobb kasokat. edényeket hámozott ki a szalma közül, egyenként adogatva le őket Bori néni kezébe. Mielőtt belibegett volna a házba, hosszú lábával kegyesen rhegdögönyözte a körülötte hempergő Bercit, mire az elragadtatásában megint szétugrasztotta a góré árnyékában hűsölő aprójószágot. Aztán két napig nem láttam Sárit, csak Tódort hallgattam megint este, megállapítva, hogy csakugyan nincs másik ilyen lány a világon. Harmadnap délelőtt Sári meg Bori néni kivételével kapálni mentünk a tanyaházzal szemközti répatéblába. Az öreg gazda i.s kint őgyelgett a szomszédos veteményesben. Cserepeket, rozsdás vasdarabokat szedegetett a markába, aztán elballagva a gyep széléig, rakásra hajigálta őket. Később odament a vizes korsóhoz, hogy jót húzzon belőle! Nem ízlett neki, kiköpte. — Hé — szólt oda nekem —, hozzál frisset, de hamar. Már indultam is. A gémeskút vizével csak a jószágot 6 OEL-JVÍAGYARORSZAG Vasárnap. 1966. február 20.