Délmagyarország, 1966. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-09 / 7. szám

I NEMETH FERENC Az állomásfőnök hét húszkor lejött a forgalmi irodába. — Mi a asudának ülsz lent folyton — szidta fönt az emeleten a felesége —, képtelen vagy egy kicsit ls a családi körben tölteni az idődet? — Megnézem a praxit, nyugtalanít, hogy megint valami balekságot csinál. A múltkor ls tíz percig várakoztatta a jelzőnél a nógyezer-hétszáztizenegyest. Na, szervusz, fiam -t csókolta szája mellett a feleségét, azzal ment Vontaképpen nem is ez a praxi nyugtalanít gondolta a lépcsőn lefelé, hanem valami más. Talán az asszony, vagy az egész? — Na. mi újság, kolléga, rendben van minden? — lépett az irodába. A fiatal forgalmista fölállt az asztal mellől. — A négyezor-hétszáztd zenegyes jelzett, de meg kell állítanunk, mert itt keresztezi a gyonstehert Alsóbarackosról már elindították. — Az istenit, nekik, már megint keverik! Nem lehet a gyorsot folyton feltartóztatni. mért nem intézkedett! Azzal ügyet sem vette a zavartan mentegetőző forgalmistára. felcsengette Alsó baraekoRt. A gyors te hert már tényleg elindították. Kiment az állomásépület elé. rakást hajtunk végre. Majd megmutatom én ezeknek! Visszasétált az irodába, jobb hangulata lett. hogy talált valami intéznivalót. Rágyújtott egy Szimfóniára, elővette a fiókból a karszalagját, közben csöngött a telefon. — Halló, itt C.abnai! — jelentkezett. — Tiszteletem! Minden rendben, csak éppen a gyorsteher miatt mérgelődöm. Megint a nyakamra engedték, fel kell tartóztatni a négvezer-hétszáztizenegyest. Abszurdum amit ezek csinálnak! Halló? Semmi rendkívüli. Ja, hogy velem? Hát lassan, lassan ... Szabadságra? Most? Hát, őszintén szólva, az asszony... Na, persze, megértem, hogyne! Jó, majd gondolkozom, természetesen. feltétlenül! Köszönöm, kérlek, szervusz, tiszteletem! A cigaretta hamuja hosszúra nyúlt, majd levált és a csikk kiesett a hamutartóból. Az állomásfőnök felemelte a hamutartót, lefújta az asztalt, feltette a kaiszalagot, kihúzta magán a zubbonyt és •R • .» _.T —TI W • v.-.Y,.,.. f / ' Hajnalban esett, kezdtek oszladozni a felhők. Faó, zöld növény és olajos femszag keveredett a reggeli levegőben. Az állomá- Pohér Kálmán rajza son tói a nádas enyhén zizegett a sínek melletti vad gesztenyefákról egy kövér, kései vízcsepp hullt. Jobbra az állomás végén most engedte le a bakter a sorompót, Bágya felől egy parasztszekér zörgött a rámpa felé, a kocsis kiabált: — Kajdi sógor, Kajdi sógor, várjék má' azzal a fene sorompóval! A bakter megállt a tekerövel, átengedte a szekeret, aztán tovább csengetett a sorompó. A kocsi az innenső oldalon megállt a kocsis leszállt odament a bakterhoz. — Adj' Isten, gyújtsunk rá! A főnök látta, amint rágyújtottak, s beszélgetni kezdtek. Lassan, mintha csak bejárná az állomást, arrafelé sétált. Már messziről köszöntek neki. A bakter, hivatalos arcot öltve, letisztelgett. — Megint meg kell állítanunk a négyezer-hétazáztizenegvest — mondta az állomásfőnők. — Ránk engedték a gyorstehert is. — A parasztra pillantott. — Bármely percben jöhet, most már ne engedjen át senkit. — Nem én, dehogy! A sógort is csak, mert éppen még nem engedtem le teljesen. ugyebár.,. — Na, nem azért mondom. A bejárati jelzőnél lelassítjuk, a háromra jár be. Értjük egymást? — Igenis — mondta katonásan a hakter. aki hadviselt ember volt. A főnök megérintette a sapkája simlijét s visszafordult., — Na hát akkor én is megyek — mondta hangosan a kocsis, s kiköpött. — Nagyra van a főnök úr — dörmögte. — Ja. kérem, a szolgálat az szolgálat — felelt a bakter. A kocsi továbbment Szivorlányba. Az állomásfőnök visszasétált a felvételi épülethez, s egyre azon járt az esze, miért is nyugtalan? Fölpillantott, a felesége éppen kihajolt az emeleti ablakon, s a portörlő rongyot rázta. Bágya-Szivorlány vasútállomás — két község nevével homlokán, amelyek között, pontosabban a két falut összekötő út egyharmadán helyezkedett el — tipikus egyemeletes megszürkült keramittégla épület az Osztrák— Magyar Monarchia idejéből, feltehetőleg a Déli Vaspálya Társaság építtette annak idején. Azóta egy raktárépülettel bővítették az egykori deszkaépítményt mellette, továbbá a Horthy-rendszer idején _ egv pályakocsi-tárolás céljára szolgáló fabódéval bővült, az ötvenes évek elején száz méterrel meghosszabbították területét és kijjebb helyezték az alsó kitérőt, majd hatvanegyben, amikor a tsz-ek nagyobb répa- és kenderszállítmánnyal kezdtek jelentkezni, harmadik vágányt Is kapott. Az állomásfőnök a raktár sarkáig ' ment, aztán megállt; az alsó kitérő túlságosan messze esett, különben is, perceken belül jön a négvezer-hétszáztizenegyes. A raktárnál három vagon állt, egyikbe rakodtak, a másik üres volt, a harmadik szénnel tele. — Ml lesz ezzel a szénnel? — kérdezte a raktárost. — Jelentem, már szombaton üzentem a telepvezetőnek, azt mondta, nincs embere. most újra telefonáltam, Ígérte, hogy délig kirakják. — Mit képzelnek ezek! A vasút nem jótékonysági intézmény. Különben, azzal, hoRV fizetik a kocsiállást, még nincs elintézve minden. Ha kilencig nem jelentkeznek. üzenjen a Petkatért. kényszerkiLépjen előre kilépett. A forgalmista éppen akkor fogadta a gyorsot. Állt a második vágány mellett, körözött a jelzőtárcsával, a négyhuszonnégyes gép csikorogva fékezett. — Húzzon föl a határig! — kiabált a forgalmista. Az állomásfőnők megállt az iroda ajtaja előtt, a két gesztenyefa között, pontosan a BÁGYA-SZrVORLÁNY tábla alatt és könnyedén megérintette tányérsapkája simlijét. / Vele átellenben éppen az étkezőkocsi állt meg. A menetirány szerinti harmadik ablakból egy "női arc nézett, felé. Nem talált rajta semmi különöset, csak mintha mosolyogna. Do közben megszólította egy utas, hogy hány percet áll a vonat. Kihúzta magát, minthogy fél fejjel magasabb volt nála, fejét kissé oldalt billentette, mint általában, ha civilekkel hivatalos minőségben beszélt, és halkan, mondhatni kimérten, ám azért beosztásához illő, előírásos udvariassággal válaszolt: — Kérem, mihelyt bejár a gyorsteher, Indítjuk önöket, úgyhogy ajánlatosabb a szerelvényen tartózkodni. — Van itt valami kút, kezet mosni? — Kérem, a kijáratnál, azonban szíveskedjenek sietni... Visszafordult az étkezőkocsi felé. kikereste azt az ablakot, szemügyre vette a nőt. Könnyű, sötét szalmakalapban ült, nézett kifelé, s most mintha ismerősnek tűnt volna. Sötét, barna vagy fekete haj, szem, kissé szívalakú arc, kissé pisze orr, mellette, bal arcán egy szemölcs. Szemölcs, tűnődött. Az a szemölcs, az határozottan ismerősnek tűnt. Aztán egy pillanatra megfeledkezett az egészről, a forgalmista szólította: — Főnök elvtárs..., a Malomsoki felügyelő űr a vonaton ... A jelzett irányba nézett. Csakugyan, Malomsoki állt az étkező mögötti elsőosztálvű kocsi egyik ablakában. Civilben volt, bizonyára ezért nem tűnt föl előbb. Kedélyesen integetett. Odament az ablakhoz, kezet nyújtott. — Meg sem ismered az öregebbet! Mennyit állunk? — Szállj le nyugodtan, legalább öt perc, míg behúz a gyorsteher. Malomsoki leszállt, tartózkodóan, öszszeölelkeztek!' Harminc éve együtt voltak praxik Hajmástöttösön, pontosabban Malomsoki egy évvel korábban kezdett ott. Hajmástöttös kisebb vasúti gócpont volt abban az időben, viszont átkozott jelentéktelen település, egy koszos szobát se lehetett bérelni; a másodosztályú várótermet zárták le részükre, ott laktak, tekintve, hogy másodosztályú utas úgysem akadt a faluban a jegyzőt és az intézőt kivéve, azok pedig úgyis az? irodában várták be a vonatot. Hajmássy gróf nem jött számításba, mivel őt — ha lelátogatott a birtokra — várta a fogat, s ha visszautazott, a hiptóból egyenesen a vonatba szállt. Egyébként ő volt az egyetlen elsőosztályú utas ezen a vonalon. — Hát hogy-mint vagy. Gézukám? — tapogatta körül a tekintetével Malomsoki. — A család? — Itthon. A lányom egyetemen. Gyógyszerész jesz. A fiam technikumban, jövőre érettségizik. A kisebb az anyjával, Idén utoljára. Ha felveszik, megy őszre a technikumba, ha nem, mert ki tudja, szakmára adom. Igen sok tátóadás, jogos vagy jogtalan kritika érte és éri manapság a modern művészetet. A mázolmány, macskazene, irodalmi humbug, blöff szinte állandó jelzőiül szegődtek egyes alkotásoknak, melyek a hagyományos művészi ábrázolásmód kereteiből kifeszülve más formában akartak hatni; nemritkán meghökkenteni, olykor megbotránkoztatni akarva a közönséget. Látogatási naplók A napokban a múzeumban jártam, s átlapoztam egy néhány utóbbi időben megrendezett képkiállítás jegyzetanyagát. A Kondor- tárlat látogatónaplójában érdekes bejegyzésekre bukkantam. Olyanokra, mint: izgató, de sajnos többször érthetetlen, vagy képeit nem értem mind, bár úgy érzem, az igazi modern művészetet is megértem. Nem tudom mindig, mit akar nekem, a nézőnek mondani. A kíváncsiság ördöge hajtott. Balogh Margit hagyatéki kiállításánál ezt találtam: B. M. művészete kiváló és érthető. Persze elhamarkodott lenne ezekből a bejegyzésekből komolyabb általánosításokat is levonni már csak azért is, mert kevés hozzájuk hasonító reflektálás található a könyvekben. Valamire azonban mégis jók ezek. Arra, hogy feltegyék a kérdést: mi lehet az az érthetőség. melyet megtalálnak Balogh Margitnál és számonkérnek Kondor Bélától. Mindenekelőtt le kell 'szögezni, hogy teljesen helytelen lenne elmarasztalni, maradinak nevezni azokat, akik írásban közölték meg nem értésüket, hiszen tudjuk, hogy nagyon sokan úgy vannak vele. hogy még csak problémát, sem csinálnak ebből, vagy megjegyzésre sem méltatják a Kondor Bélák művészetét. Érthetőség és közérthetőség Tegyük talán tisztába mindjárt az érthetőség és közérthetőség fogalmát. Értelmező szótárunk szerint érthető az „olyan dolog, amelyet meg lehet érteni''. (

érti ami A különbség tehát a mindenki szóban van. Pártunk ideológiai j irányelvei világosan leszögezik, hogy valamennyi művészetnek a mindenkihez, a közönséghez kell szólnia, s azok a művészek, akik valaha is a haladás szolgálatában állva hatni akartak a közönséghez igyekeztek eljutni, s ezért a közérthetőségre törekedtek. Nem itt idézzük először René Clair Szávait. Nem biztos, hogy a közönségnek mindig igaza van, de biztos, hogy azoknak az alkotóknak, akik megvetik a közönséget, soha sincs igazuk. A publikum véleménye tehát mindig számít, különösen a szocialista művészet esetében, mely maga is támogatja a szocialista ember, közösség, társadalom kialakítását. A szektás művészetpolitika a XIX. század művészetében vélte felfedezni a közérthetőség normáját. Lobogónk Petőfi — hirdették, s a klasszicizmus és romantika kétségtelenül erős bástyái mögé húzódva bírálták a modern vagy modern törekvéseket hordozó alkotásokat. azok létrehozóinak gyakran küzdelmes, értetlenséggel övezett életművét. Kétségtelen, hogy ezek között vannak tehetségtelen, hírnévhóbortban szenvedő lézengő ritterek, akik a látszatmodernség zsákruhájába bújtatják állítólagos művészetük amorf megnyilatkozásait. Szobafestők és kelmefestők mindig is lesznek, akik Picassónak képzelik magukat. ' Nem rekedhetünk meg a múlt század művészeti ízlétscnél, meg akkor sem, ha pillanatnyilag szélesebb körben is népszerű, mint a mai képzőművészet, irodalom, zené. A nagyközönség érdeklődése mindig konzervatív természetű, az újat hajlamos idegenkedéssel, elzárkózással fogadni, de ha igazán haladó, előremutató az az új, modern művészet, előbb vagy utóbb úgyis feloldja a jégcsapot, tapsra kényszeríti a tenyereket, és mindenki érteni fogja: közérthető lesz. Ki gondol most arra, hogy a színházban a napokban felújított Bolygó hollandit 1843-as drezdai bemutatóján kifütyülték, s csak 1869-tól tudja a közönség megemészteni azt a muzsikát, mely zenei analfabétákat ma is libabőrössé képes tenni. Nincs recept Mi tehát a teendő? A modern művészet megértésére természetesen nincs I recept. Nem lehet senkinek pontosan megmondani, hogy ezt és ezt tegye, s akkor megérti. Köndor Bélát és Sztravinszkijt De! \Marx írta valahol: ha élvezni akarod a művészetet, művészetileg képzett embernek kell lenned! Valami ilyesmiről van szó. Igáz, nem lehet a társadalom minden tagjától megkívánni az általános intelligencián felül művészeti képzettséget, hiszen ha lehetősége mindenkinek is van, ideje és ipódja talán többeknek nincs ennek elsajátítására. Márpedig a modérn művészeteknél fokozottabban áll fenn az önképzés, a mű és művészet alaposabb megismerésének szükségessége — mint a megértés záloga. Igaz, nehéz egy íróval, festővel, vagy zeneszerzővel lépést tartani, hiszen többek között azért is mű* vészek, mert előttünk járnak. Ha viszont az igazán haladó ízig-vérig modern művészetet meg akarjuk érteni, ahhoz bizonyos mértékben óhatatlanul meg kell ismerni azt. Mert például ha valakinek fülei az operettre vannak hangolvá, s egy kiadós estebéd után kényelmes foteléhen szunnyadva hallgatja a Cantata profanát — egészen biztosan ásítani fog és tőkmagot rágcsálni: nem fogja érteni. Ha azonban előtte nem sajnálja a fáradságot, és elolvassa Bartók Béla művészi hitvallását a zene tiszta forrásairól, s Így közelit a műhöz; hamarabb rájön arra, miről is van itt szó. És akkor könnyebben jut el addig, hogy élvezze, mindjárt, érthetőbb lesz számára az egész Bartók életmű és zene, a Kondor-festmény és a haladó, modern művészet. S ha mindenki — aki csak teheti — ezt csinálja, akkpr mindenki számára érthető lesz. Ami pediij a fenti premisszák értelmében már közérthetőséget jelent. Nlkolényl István — Vasútforgalmi technikum? — A nagyobb? Isten őrizz! Elég nekünk, nem? Hát a kisebb, az lehet. Csak tudjam azt ls valahol... — Aztán kezdődik a második legényélet, mi? — hunyorított Malomsoki, közben szivart vett elő, megnyálazta. — Mióta vagy itt? — Te, nem is tudom! Várjunk csak. Akkor helyeztek ide. amikor kibővítették az állomást. Lassan tizenöt éve, hallod. — Nem unod még? — A csoda tudja. — És A bútordarab? — intett az emelet . felé Matwnsokl. — Ha jól emlékszem, akkor nősültél, amikor elkerültünk Hajmástöttösről. v — Azután. — A csávosi főnök lányának udvaroltál akkor. Hogy is hívták? — Tényleg, hogy is? — Aranyosi... — ...Sarolta! Hiába, hogy eljár az idő, a mindenit! — Hát, kérlek szépen, sajnos, így van ez. Az ember későn jön rá. — Te pedig a Csabrendeki lányoknak udvaroltál. Előbb a fiatalabbnak, aztán az Idősebbnek. Hogy-hogy nem fordítva, ezt sose értettem! — A Csabrendeki lányok! Tudod, hogy • az idősebb' meghalt a háború' alatt? Két éve találkoztam a fiatalabbal, nagyon rendes, takaros családanya lett, négy gyereke van. az ura főorvos. Azt mondja: „De jó, hogy nem mentem magához, Bandi, tőlem is elválti volna!" Jó, mi? — Tényleg, te el is váltál. — Mi az hogy ... Másodszor csak azért %nem váltam el, mert rájöttem, hogy a harmadik is unalmas lenne, ha elvenném! Hát ez az. De azért el lehet viselni őket, ha megszokja az eniber, és függetleníteni tudja magát tőlük. Ez az én szerencsém, hogy ez a második feleségem olyan magának való,'a háztartás a mindene meg a speciális receptek ... — Hát én ezt, sajnos, nem mondhatom el! A forgalmista kijött a gyorsteher elé. Gabnai elbúcsúzott Malomsokitól, tartózkodóan összeölelkeztek. Míg az fölszállt a vonatra, utána kiáltott: — Nem is ^kérdeztem, hol jártál erre? — Szabadságon vagyok, az utolsó két napra leugrom Almádira Minden jót, kezcsokom a feleségednek! — Hasonló jókat! Az állomásfőnök lassú, kissé visszafogottan kurta léptekkel kisétált a vágányok közül az iroda ajtajával átellenben levő rámpán át és megállt a két vadgesztenyefa között, szemben az étkezőkocsival. Felpillantott. A harmadik ablakból a szívarcú nő nézett kifelé, és akkor hírtelen megelevenedett emlékezetében a szemölcs, kreol arc. Aranyosi Sarolta! A gyorsteher sípolva húzott be a második vágányra, a gyors elé. A forgalmista jelzett, tüstént indult mögüle a négyezer-hétszáztizenegyes. Mire a gyorsteher' kijárt, már az utolsó kocsi is az alsó kitérőnél .csattogott. Az állomásfőnök leengedte karszalagos kezét tányérsapkája si.nlije mellől, s tűnődve nézett a gyors után. Megcsóválta a fejét. — Közel harminc éve. Lehetetlen. Bement az irodába. Jött a felesége. — Gyere fel, fiam, reggelizni. Ha külön nem szólok, egyszerűen elfelejted. Az utóbbi időben kimondottan szórakozott vagy. Szó nélkül ment utána. A reggeli, persze, nem volt kész. — Rántottát kérsz, vagy kolbászt süssek? — kérdezte az aszszony. — Ráértél volna akkor is szólni, ha már kész a reggeli — mondta rosszkedvűen. — .^i valamit, amit máris lehet enni! , —yNem tudtam, fiam, hogy ilyen éhes vagy... — Nem vagyok éhes — állt fel az asztaltól ingerülten. — Egyáltalán nem vagyok éhes. csak egyszerűen ... — Egyszerűen? Hát ezt azért mégsem lehet. Azt mégsem mondhatja, hogy torkig van az Örökös sürgölődéssel és hagyja békén. — Egyszerűen terhedre vagyunk! Egyszerűen menekülsz a ésaládi körből! — csapott ellentámadásba az asszony, majd hatTgja sírósra vált. — Egyszerűen utálsz, igen, meguntál, szegyeid magad! — Hát igen, vedd tudomásul... —• nyelt egyet, s ezzel, ha ugyan szabadjára is engedte nyugtalanságát, átcsapta előtte a váltót. — Vedd tudomásul, hogy az idegeimre megy ez az örökös nyügösködés. Nekem is megvan a magam •munkája, azonfelül én Is ember vagyok, és egyáltalán. nem értem, mit kívánsz tőíem! Nem adok én meg mindent neked és a családomnak? Végtére is, én vagyok az állomásfőnök az ezzet járó felelősséggel* 6 Dil.MAGYARORSZAa vasárnap, 1966. Január