Délmagyarország, 1965. december (55. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-12 / 293. szám

DÉR ENDRE SZTYEPAN SC8IPACSOT. STEFANIAY EDITl LÁTOGATÁS frz VASVARI ISTVÁN Emlékül egy lámpát... Gerecse az aknákig Miért, ölvén lámpa lengette az éjt; , ugy éreztem, jeoei átkotok fáklyaival melybe indulok. Kezembe egy lámpán adtatok, gondoltam, mit megcsavarhatok l egrehajló, vidám áriát toppan elém: uram, mit kívánsz? Azt kívánom — igy a gondolat —? velem legyen mind. ki itt halad; éjbe-térui ne legyek magam... — t Jó, akinek ily lámpása van. Aknatorony alján álltam ott, szálltak-hulltak csengető kasok; kovácsmtihalyekból lang-meleg futja át o kornyéki telet. Átitattak régmúlt századok; ezer réteg kért nnpet. jogot; eocen-lcor égé levegőt, fényt ét lángot lélegző jövőt. Szalag-rostán tengett úgy a szén; mozdonyokban zengő szenvedély, tengereken hőtől feszülő hajó, melybe i lelketek a hő. Ezt éreztem, ezi a nagy közös éjbetéró nehéz örömöt; legfúrótok nyomán dőlt a szén — ósieti nap páfrányok tövén. Emlékül egy lámpát adtatok; nézem, s mindig veletek vagyok; vajha élne szavamban a hó, Melytől lenne tagas a jövő... Vajha lennék olyan lámpa csak, mely kórnyi sötét mélységet mutat, ha emelnétek ei colok elé, fényem lenne véges szellemé; nagy csupán egy gyutacsnyi anyag porlasztani meddő falakat; szívetekben szikrányi meleg: minden éjben fénylő rész legyek! IÍÍHCJ a ^ADLA&o*T Fonás Azt mondja nekem a professzor úr máma reggel: — Péter sógor, maga mit csinál este kilenckor az intézetben?... S néz rám merevül a vastag szemöldöke alól, mint a rab vallató. Mint Ráday, a betyárok réme — annak volt, aszóngyák, ilyen veséző szemejárása. • Én a fejem tekergetem jobbra-balra, hogy ne kelljen a szemibe nézni, s ne menjen el a kurázsim, úgy mondom neki nagynehezen: — Professzor úr, a cicus, akit a kísérlethez ajnározunk, gebélkedett tegnap, sunyított, nyöszörgött, vinnyogott, oeztáh tegnap este otthon, hogy bevágtam a kis mákosgubát, mintha nyávogást hallottam volng messzirül, mintha a macska engem szólongatott volna. — Az ördög szólongatja! — vágott közbe a professzor úr, s rámripakodott istenesen: — Már megint a hosszúlépések!... Aztán mindenféle marhaság előjön megint, mint tavaly, túlvilági hangok, mifene. Vén borissza. Nem szégyenli magát? De erre mán a szemébe néztem, a betyárvallatóba egyenest. — Nem én, professzor úr, mert nagyon ls jól éreztem én, hogy hiba van. Mer mire kinyitom a cicus ketrecét, addigra szinte megnyúvadt a szegény pára. Alig volt benne élet. — Annak is maga az oka. Mivel eteti? Patkányméreggel ? — Azért csak fel a fejjel, pajtás. mondom az este a cicusnak, osztán nekiálltam vizsgálgatni, professzor úr, kérem, tövirül-hegyire, merthát a cicus nem úgy van, mint mink, a professzor úr vagy én, hogyha csikar, hát szólunk az anyusnak, s mánis keni kifelé belőlünk a csömört... A cicus nem beszélhet, legfeljebb azzal a két szép zöld szemivel mondja, hogy: segíts, emberbarátom, mert íttveszek ... Már annak, aki megérti. Én megértem szegény jószágot, merevül megértem, cakli-pakli, amit magyaráz, ezért nem tartom én magam napi nyolc órához, ezért jövök én be akár éjfélkor is, ha ügy gondolom, hogy szükséges. Mi lenne itt, ha nem jönnék, maradnék a fenekemen, mint más altisztek, osztán fütyülnék arra, hogy a professzor úrék kétéves .kísérletezése dugába dűl... — Na jó — enyhült meg kicsit a professzor úr, s azt a dülledt bögöly szemit ls elfordította rúlafn — rendben van, rendben van, de nehogy ilyenkor a hoszszúlépés is programba legyen véve, mert nyitva hagyja az ajtókat, s akkor pláne fuccs a fáradozásunk eredményének. — 0, professzor uram. tessék mán elhagyni — mondok —, azt a hosszúlépést, hászen mákosgubát ettem az este, hogyis csúszna arra az ital? — Amilyen karakán okányi maggi, Péter — így a professzor úr. már jólwdvúen —, feltehető, hogy nem elégedett meg azzal a tótoknak való eledellel, haíiem némi disznóságot ls utánacsúsztatott. Azt majd egy hónap múlva, profeszor úr — volt a nyelvemen a felelet, de lem-eltem idejében, nehogy firtatni találja: miféle disznóságot szánok magamnak egy hónap múlva? ... * Mi csűrés-csavarás, a „disznóság" tűrhetően gömbölyödik az intézeti padláson, a professzor úr szobája felett... Testvérek közt is megvan már 170 kilós. Illedelmes jószág. Röfécselni is csihadva röfécselget, okkalmóddal, amikor nem hallják. Amikor —. úgy este kilenc óra tájt — a moslékot viszem neki. Nem hiába jorksíri: későn vacsorál, ahogy egy ánglusnak dukál. Mégse visítoz, nem acsarkodik, tudja jól, hogy hallgatni arany. Mintha érezné, hogy csak addig élne, míg a professzor úr meg nem neszelné, hogy a padláson nékem is van kísérleti állatom, amelyik kukiricát kosztol... Mert ha a professzor úr megsejtené, hogy mi tenyészik a tisztes üstöke felett, azt hiszem, rögvest belemártaná a bonckést... De kár lenne pedig! Két mázsára szeretném fejleszteni a cocit. Csak bele ne üssön az Istennyila a padlásba, ez alatt a kis idő alatt... • Pedig beütött. Mármint a hajderménkű, a padlásba. Azaz inkább a plafonba, a nyű rágja meg a vékony kis plafont... Kilopta abbul a mester az anyagot, erre mérget veszek, ösmerem én a kőműveseket. Mindárt láttam, hogy baj van, amikor a professzor úr hivatott reggel. Nem a hivatás volt a baj, hanem a tehetetlenség. Csak álltam, álltam az ajtó közelibe, akár csak Lótné a bibliába, minden vér a fejembe futott. Lám, hiába pucoltam én azt a kocát, hiába tartottam tisztán, az a kis rohadt plafon csak átszívódott. Mégha csak átszívódott volna! De tisztán látszott, hogy egy kövéredő csepp mindjárt lecseppen a professzor úr fejebúbjára... Szűz Máriám, könyörülj, bocsásd meg bűnös fejemnek, hogy gyerekkorom óta nem jutottál eszembe, csak most segíts! Plotty!.Lepottyant. Visszaszíhatatlanul. Le, a negyed ív papiros legaljára, amit a professzor úr az okulárisán keresztül vizsgálgatott eleddig. S akkorát csudálkozot.t ezen az égből pottyant áldáson a professzor úr, hogy még a szemüvegét is levette bámulatában — Minek neveznem ezt, Péter sógor?! S néz a plafonra, no meg rám azzal a szúrós szemivel. Én ugyan dadogtam valamit, de a professzor úr rá se rántott arra, hanem azonnyomban indult volna; amilyen heves természet a pailásra, hogy a saját szemivei lássa a bajt... Erre aztán nem voit mit okoskodni, ki kellett pakolni. Elmakogtam valahogy, honnét ered az égi jel, osztán a szemem is lehunytam, úgy vártam, mikor vágja belém a boncbicsakot... \ IJerem a szemem hamar ki kellett nyitni, akkorát nevetett a professzor úr. „Tán csak nem az esze hagyta el a nagy méregtűi?" — sunyítottam az ajtó felé. Mégse pucultam meg, mert amikor másodszorra is elhahotázta magát a profeszszor úr. láttam, hogy eaézzséaesrn nevet... es szoves Esö szálazza az őszt. Lassan hull, nem igyekszik m A szürke égre nézzetek: most fon az ősz az esőből szürke szálakat. Addig fon, fon, míg a mezőkön nem csillog pocsolyák üvegsteme, míg a tüsarkak > ki nem kottázzák a hajnal fagy[zenéjét, amíg az ősz szájából a hideg párázva kitör, s amíg a váltás bedideregi a tél, hogy havas vásznát szője. Ferencz Győző fnjdítása SIMONYI IMRE Őszi alkony Kötésig dérben áll a táj -a Vén holló ül az ágon — A gyepre rebben a homály tollászkodó akácról — Zord életedhez fűz-e még a komondoros hűség, mondd, gomblyukába tűz-e lmég a bokrétái együgyűség? Vagy elmenőben hallgatod már szíved, a kihülót? A kovácssoron altatót kalapálnak az üllők... LÁNYI SAROLTA Furcsa alkat A .,jóravaló restség" — — így tanulta ezt rég — bűn. fMr 6 kétli. Es kissé gyáva. Talán, mert néki a „rosszravaló restség" — ha nem is bűne de — hibája. Nála semmisem lehetetlen: tehetségesen tehetetlen magasból mulat tbrpeségen kevélyen hordja ami szégyen kiválni sem kíván soha eltökélten lett — tétova. K'aczúr hívón TECA A főkönyvelő taktikus ember volt. Tudta, ha valami rosszat' lát, általában nem ott a baj, ahA látja,, hanem alkalmasint valahol másutt Ez a felismerés arra késztette taktikus barátunkat, hogy állandóan figyelje az embereket. Igen ám, de 1950 után hatszáz főre ugrott a létszám a korábbi hatvan helyett. Be kellett hát szervezni a figyelésbe másokat is, mivelhogy több szem — ugye — többet lát. Hanem az újdonsült figyelők beszervezése nem ment könnyen. Sőt igen sok gondot okozott Hogy mennyit azt kitűnően jellemzi a Sóvár Dani esete. Elmondom tüstént. hogy s mint volt Meg kislány volt, de már akkor tudta a mai Sóvár Daninérói a falu, hogy belavaló fehér személy. — Megjárja még avval valaki — beszélték az öregasszonyok. Az öregemberek meg azt mondták: — Abból se lesz semmi, mert az a lány, akár a bors, oszt a borsba komoly férfiember nem harap bele. Az. idő aztán meghozta, amit akart. Tény, hogy Kiss Teca — ma Sóvár Dani né, s azt a házat ahol laknak megnézheti akárki, kívülbelül a gazdájával — már mint Danival — együtt. Piszok, gazdátlanság, rendetlenség, miegyéb akkora sincs ott, mint hacilus fülén a pattanás. No, hi.v.en az effélét becsüli is az ember többnyire, de a férfinép alkalmasint azt is megjegyzi, hogy a boldogsághoz azért més is kell. De nem kívánom félrebillenteni a szót. Dani és tűzről pattant felesége úgy összepasszoltak, mint két szál deszka a kerítésen. Legfeljebb az élesebb szemű, kiállhatatlanabb bajuszos népség gondolhatott hébe-hóba arra. hogy azért a Dani kalapja körül valami baj lehet, mert mintha Teca hordaná .,. Taktikus elvtárs is észrevette, hogy Dani barátunk nem mindig azt csinálja, amit kellene. Később megsejdítette másokkal együtt azt is, hogy Dani nem mindig örül annak, amit csinál, de mintha valami különös erő arra késztetné, hogy mégis csinálja. Ez az erő nem a közös6en volt Persze a tsz főszámásza erre szintén gondolhatott, s rájött arra, hogv pontosan Teca lehet az oset mögött. S mert asszonyi dolgokkal a főkönyvelő szerint abszolúte nem férhet öszsza a matematika, a taktikus az elnökhöz fordult. — Lám csak. Hát evvel a Danival mi van? — Miért? — kontrázott ré az elnök. aki sehogysem ériette, miért kezdi ki ez a könyvelő hol az egyik, hol meg a másik emberét: — Mi bajod van már meg a Danival? Rendes ember az. Csak olyan brigádvezetőt adna az isten vagy a párttitkár-, még vagy tízet. Jogos voit az efféle gondolkodása az elnöknek, mert hatezer holdra, hatszáz taghoz valóban kell a talpraesett vezető. És az elnök szerint Dani talpraesett brigadéros volt. — Szó, ami aeő — ismerte el a főkönyvelő —. Dani kitűnő brigádvezető, csakhát... — Mit csakhát? — Ügy mondom. .. így vitázott a két főnök időnként Sóvár Daniról, miközben a főkönyvelő egyre inkább a belevaló brigadérosra irányította a figyelés tüzét. Legöregebb tanácsadója Santa Jani bácsi, az éjjeliőr szerint az asszonynak, vagyis Tecának kellene szólni a Dani ügyében. — Ne Danit kuszkuld. hanem Tecát, mert annak viszket, csak Dani vakarja — okoskodott az öreg. A főkönyvélő egyetértett ezzel a véleménnyel, tudta már jól, rrvi a Dani betegsége, mégis úgy határozott hogy nem Tecát „kuszkulja", hiszen az mégiscsak a Dani dolga. A főkönyvelő alkalmas időben egy papírt rakott az einök elé. — Olvasd! Az elnök olvasta: — Március: két csütörtök, egy kedd. Április: két kedd, egy csütörtök. Május: három csütörtök, két kedd... És így tovább. — Mi a fene ez? — méltatlankodott értetlenül az einök. — Kimutatás. — Látom. De miféle kimutatás? — Dani kimutatása. Az elnök különben türelmes gazdaember volt mindig. Egyszer jött volna ki a béketűrésből életében. még legénykorában, de akkor ellenfele erósebb volt. Felgyógyulása után el is határozta mindörökre, hogy nem hirtelenkedi el a dolgokat. Még az asszonyi észjárás sem haragította meg soha. Viszont, amit ez a csavart fantáziájú papírrágó néha kifundál, abból a legszekánsabb asszony is tanulhatna. — Nyugalom plnök elvtárs — emelte fel az ujját figyelmeztetően a szintén rettenetes nyugodtsagáról ismert főkönyvelő, látva, miként pirosodnak el az elnöki fülek a méregtől. — Nyugalom, ez a kimutatás arról szói, hány piacos napon hiányzott Sóvár Dani a munkából. — A munkából? — A munkábóL — Hiányzott? — Ahogy mondom. Az elnök majdnem hanyatt esett, de e helyett ismét olvasgatni kezdte a kimutatást. — Június: két csütörtök, egy kedd. Július: két kedd, egy csütörtök ... — tudniillik kedden volt a helyi piac, csütörtökön meg a szomszéd faluban tartották a garabolyos ünnepet. — Azt a ... — káromkodott egy cifrát az elnök. — Ugye? — bólogatott kissé lenézően a fószámász. — Ugye? Sóvár Dani kitűnő ember. Csak ilyet teremtene a párttitkár még vagy százat. — Hááát... a fene tud eligazodni ennyi ember között. — Arravaló a könyvelés — hangsúlyozta rangjának nagyságát a főkönyvelő —, szemmel tartani a dolgokat, s akkor minden kiderül. Danit pedig bízd rám. Azzal a főkönyvelő fejébe csapta mindentudó micisapkáját, s minthogy éppen keddet írt a naptár, elindult égyenest a piacra. Jól számolt. A piaci forgatagban rövid szemlélődés után megtalálta a maga emberét. Ott jámborkodott a drágalátos, mint valami kilométerkaró a falu végén. Előtte egy zsák árpa hivalkodott. — Mire mondja Teca az árpát? — kíváncsiskodott célzatosan a főkönyvelő. — Hogyhogy Teca? — fortyant fel Dani. A főszámasz csitította: — Jó, jó, Danikám, én se mindig azt csinálom, amit akarok. Persze a nyugtatás — nem éppen akaratlan — olaj volt a tűzre. Dani észhez tért, elvégre a főkönyvelő állt előtte, és ettől kissé megijedt. Homlokát ellepte a hideg veríték és elvörösödött^ ki tudja mitől. — Szóval — fontoskodott tovább a főkönyvelő —, szóval mire mondja Teca az árpát? Csend. — No?... Csend. — Ejnye, Dani. • A főkönyvelőnek nem kellett többet mondania. Pedig szeretett volna még néhány kedves szót szólni. Am Dani kissé furcsán viselkedett. Legalábbis azt lehetett kivenni abból, hogy csapotpapot, zsákot, árpát otthagyva elrohant toronyiránt hazafelé. Többen, akik ismerték, sőt hallgatták a párbeszédet és meg is értették, miről van szó, utánairamodtak, mondván: még kárt tesz az aszszonyban, hiszen tudnivaló, hogy Teca' parancsolta a piacra... azt a zsék árpát. Dani, amint kiderült, semmiféle kárt nem tett otthon. Csupán anynyit láttak és hallottak az emberek, hogy hazavágtatott, aztán szépen csendesen bevágta a kaput, mondott odabent egy-két halk szót, amitől kívül is rezgett az ablak, majd kisvártatva kiperdült a kapun Teca, és égő arccal sietett ama kedves ház felé, ahonnét néhány éve Dani ünnepélyesen elrabolta. Különben már rend van a falu-^ ban, igaz nem is történt semmi különös. A főkönyvelő sikerrel gyarapítgatja a figyelők tSborát, akik között az egyik legfaragottabb megbízott Sóvár Dani. Bár azt mondják: Teca áll a dolgok mögött... DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap. 1965. december IX