Délmagyarország, 1965. december (55. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-19 / 299. szám

Cse.rzy DZífiáty A MUNKAIDŐ Október 16-án ünnepeltük születésének centenáriumit, tegnap pedig a Vlráfcukrásrda Talán leleplezett emléktáblával halálinak negyvenedik évfordulójára emlékeztünk. A születést és halált jelző két dátum" közötti 6fl esztendő meg két hónap volt kimérve Cserzy Mihálynak (1865—1925), a szegedi Irodalom népszerű Homokjának, a tollforgató borbólymesternek. Itt közölt, klitethen meg nem jelent elbeszélése, mely a Pestt Hírlap 1902. Január 21-i számában — Homok aláírással — látott napvilágot, szinte egész életművét jellemezhetné. Talán az első Írás szépirodalmunkban, amely munkáagyüléat ír le. az éles szemű, a részletek realizmusában jeleskedű író hitelességével, alakjainak még nyelvükben Is hű jellemzésével. Kitűnően mutatja he a munkaidő kérdésében forradalmain újat akaró fiatal kőmüvessegédet, a cingár, de okos tekintetű. világos beszédű harcos munkástlpust. Rokonszenvét nem tudja megtagadni tőle, amíg ábrázol, amíg leír. F,z is „a realizmus diadala". Am mihelyt — művészi szempontból is fölöslegesen, ábrázolása folyamatosságát megtörne — maga In okoskodni kezd, elmélkedik, a realista (rőt félrelöki a maradi szemléletű mesterember, aki „két kornak mezsgyéjén" tépelődik, a régiben, a patrlarkálisan egyszerűben a szép múltat látja csupán, az újtól, a sok „rossz példától" lázas Ifjúság vágyts jövőtől pedig tart... Igaz. a vezetők, az „öregség" félelmét is árnyaltan próbálja Igazolni, mintegy ezzel Is elismerve, hogy a követelés Jogos ugyan, ám a tőkesvllág erőviszonyai lehetetlenné teszik megvalósítását. Hiszen, a mai öregek ls próbálták hajdan, hogy emberibb munkaviszonyokat vívjanak ki, de alulmaradlak ... A munkásmozgalom Irodalmi tükröződésének értékes dokumentuma es a ra.tr. s egyben Csersy Mihály kétarcú irásművészetének is jellegzetes, tanulságos darabja. péter laíieló B

enyit az ember valamelyik vasárnap délután Szélpál Mihály kocsmájába, mielőtt azonban tovább haladna az ajtóból, megüti valami, Füst-e, csodálkozás-e, maga sem tudja. Mert sreii mind a kettőből bőven. A tajtékplpók munkában vannHk, sűrűsíttk a füstfelhőt, azonfelül pedig annyi a vendég, hogy méltán elbámulhat az ember... Hogyne. A mai szűk világban, mikor egyre nő az ajkakon a panasz, hogy uramteremtóm, maholnap még dohányra so tolik, és ehol-e, ember ember hátán a kurtakorcsmában. És vidám valnmannyt. Nyüzsög, beszél, koccint, iszik, mintha lakodalomban lenne... Hát ez mi?... Jön a korcsmáros, a kíváncsiság nem bír nyugodni: — Mihály bácsi, mi van ma: bál? — Dehogy hál — mondja némi kevélységgel az ember (mert a magyar egyszerre kevély lesz, ha élhet) —, hogy gondolja... Gyűlés lössz, nagygyűlés. Egy percre még megáll, mert tiszteletben tart, és várja szavamat — Gyűlés? .., Miféle gyűlés?... Kezével a vendégségre mutat, és valamivel halkabban mondja: — A kőmíveseké. Ahá!... Már most tisztában van a dolog. Persze.., Hiszen itt van az ácsok és kőmívesek egyesülete, E szerint tehát ma van a közgyűlésük. É« csakugyan, amott a sarok-asztalnál ül az elnök. Jól táplált, széles képű mesterember; szelíd nézésével úgy tekint az embereire, mintha az apjuk lenne. Csupa jóság, szeretet ragyog le az arcáról. Mellette jóval ftatalabb ember ül, aki valami papiros-ívre néz. és a szeme járásáról lehet látni, hogy olvaa. Ez nem munkás, az valami betűvető-féle, az arca is fehér és gondozott. Rajtok kívül van ott még két ember. Az egyik előtt cserép-tányér van az asztalon, a tányérban pedig aprópénz Ez a pénztáros. A másik, az ls kőmívea, toll szárat forgat aa ujjai között, mivelhogy 6 az ellenőr. Az elnök előtt csengetyű, a pénztáros előtt pedig kát szál gyertya. Nemsokára magos, szélesvállú ember Jön a borozók közé, körülbelül a szoba közepéig, ott megáll és hangos szóval mondja: — Embörők, a nagygyűlést möwnyltoéto az elnök úr... Haladjanak elő a tagdíjfizetéssel. A szavakra a fejek főiemelkednek és figyelnek, t amint elvégzi az ember a mondanivalóját, egymás után kelnek föl a nehézkes munkások az asztal mellől, és haladnak az elnök felé. Ott megállnak. A pipát kiveszik a szájukból, és egymás trtán mondja kiki a maga nevét: Förgeteg János, Istenös Tóth István, Buborék Márton... és előkeresvén a bőrbukszát, kiveszi belőle a nikkel pénzt, aztán kérdezi: — Mtt fizetők? — Nyolcvan krajcárt — mondja a Jegyző. — Nyolcvan krajcárt — ismétli nérrd gondolkodással, pedig tökéletesen tisztában van azzal, hogy ennyi a tagdíj, tehát ennyi a fizetnivalója is. — Tessék! — pengeti le azután nagy gonddal a csengésnélküll filléreket. Szakasztottén így vélik meg a pénzétől Förgeteg János is, Buborék Márton is, meg azután sorba valamennyi. Szótlan huzavonával és a krajcártól való elszakadás keserűségével. Mindazonáltal vétek volna egy szóval is megilletni ez irányban a kérgeskezű munkásokat. Hadd vérezzen inkább a szive, mintsem könnyelműen ellökje magától a verejtékkel szerzett becsületes krajcarokat. A téli nap lassankint lehunyja odakint a szemét, sötétedni kezd, s nemsokára meggyújtják Idebent a lámpásokat a mennyezet alatt. És az asztalon a két szál gyertyát is. Ezt nem azért, hogy világosabb legyen, inkább a gyűlés tekintélye okáért. Amint múlik az idő, az összesek elvégzik fizetési kötelességüket, és ismét vlsszaszállingóznak. a borosüvegek mellé. Isznak és beszélnek egyről-másról. Az öregek visszatérnek a régi időbe, és hasonlatot vonnak a jelen és a múlt között. Hogy mégis csak jobb világ volt akkor, mikor hat hatosért olyan cipót lehetett venni a piacon, ami egy hétig alég volt, most meg egy forint az ára. — Jobb a manó — esik közbe a szó —, akkor hat hatos volt a napszám, ma mög kát forint, mög kettőötven. A fiatalok között egészen más levegő fújdogál. Ezeknek pezseg a vérük, ezek a forradalmi hangulatot szeretik. A változást, az újítást. Ezek eszmékkel dobálodznak. Félre húzódnak az öregektől, ét úgy tárgyalják a maguk dolgait. Néha kicseng egy-egy hang a többi közül, s es. mint a nem messze járó vihar szele, megreszkettet mindent... És nagy csönd támad a nyomán. Azután pedig kigyúl az arcokon a föllelkesített fiatal vérnek a tüze, ami szinte lobog még a szemekben is. Igy éri őket az elnöki asztal felől a csengetyűszó. És a magas, szélesvállü „bejáró"-nak hangos szava: — A tagok gyüleközzenek az elnök űr előtt, mer' a jegyzőkönyv fölolvasása követkőzik. — Helös ... — Gyüleközzünk — kerül elő innen Is, onnan ls a hívó szó visszhangja. Jönnék is, Az idősebbek székre ülnek, a fiatalok pedig egy csomóba verődnek, és állnkk, mint a fölhajtott fiatal csikók... A jegyző fölkel és olvas. — A pátronus miséért kiadtunk öt forintot.,. A könyvtár részére ötven forint ára építési szakkönyveket szereztünk be... Juhász Gergely tagtársunk elhalálozott; kivittük temetésére a fáklyákat, meg az egylet nevében vett koszorút... A lusta, közönyös hang. mely lassan enyészik el a füstös szobában, különféle húrokat penget meg az egyszerű emberek szívében. Az érzések húrjait, melyek először a vallásról zengenek zsolozsmát. Hogy íme, a földnek tanulatlan népei a régi öregek intelmei nyomán még ma is elmennek testületileg a templomba, hogy misét hallgassanak, mielőtt megkezdődik a munkájuk ideje. Éa az ajkakról könyörgés száll az Istenséghez, hogy oltalmazza meg őket veszélyes és nehéz kenyérkeresetükben. Ezért áldoznak az ő védszentjöknek: Szent Józsefnek • tavasz nyíláséval és késel ősszel minden esztendőben. Előbbin a könyörgés, utóbbin a hálaadás imádságával... És megcsendül a részvét húrja is a lelkekben a felebaráti szeretet elszakadásának fájó érzésével együtt. Emlékek támadnak föl egyesekben a jelentés nyomán, akik együtt vándoroltak valamikor Juhász Gergellyel itt-amott a hazában vagy annak határain túl is, és ezek az édesen fájó emlékek megnedvesítik a szemsarkakat. S a munkásember megcsóválja a fejét, mintha mondaná: — Kár volt szögény Gergőért, becsületes, igaz cimbora volt V

an nésnl hatása a könyvek jelentésének is. De nem sok. Ki gondol ma már arra, hogy kényszer nélkül tanuljon. Más idők, más csillagok járnak; a törekvés nem erre serkenti ma a munkassarjadékot, hanem arra, hogy mennél inkább kiforgassák magokat a valóságukból. Üres, könnyelmű gondolatokkal van tele a serdülő ifjúság feje, melyek ma egy téglát, holnap ismét egy téglát dobnak ki a becsületes élet szilárd épületéből. És miért, hogyan van ez? . ,. Sok mindent mondanak és hoznak föl okául az emberek. Mégis azt hiszem, sok mér a példa a kérges tenyerű munkásember előtt... Amint elhangzik a jegyző csöndes beszédje, föláll az elnök és a tömeg közé szól: — Tudomásul vöezik? — Tudomásul. — No jó. Hát most kinek van valami Indítványa? Egyszerre csönd lesz. Figyelnek, néznek az emberek, hogy kinek mi mondanivalója lehet.., Most a fiatalok közt mozgás támad, mint az újültetésű erdőben, ha szél törtet rajta körösztül, és íme, hirtelen kiválik közülök egy kicsi, vékony ember, aki az elnök elé lép, és azt mondja: —* Elnök úr kérőm, nekőm van égy Indítványom. — Hogy hívják? — Szöllősi József. — Mióta tag? — Egy év óta. — Akkor szabadult. — Akkor — No, mondja, mit akar. — Az az indítványom, alnök úr — mondja a legény határozottan —, hogy az egylet írjon föl a miniszter úrhoz a munkaidő mögrövidltése miatt. Eddig röggel öttül este hétig dolgoztunk, most röggel hattul este hatig akarunk csak dolgozni. A fiú hangja egyszerre megváltoztatja a szobában a levegőt. Olyan lesz, mint jelentkező zivatar előtt azokott lenni: fülledt, kiállhatatlan. És ez a levegő észrevehetően valamennyiekre hat- Az öregek tekintete elborul. Fenyegető lesz a nézésük. A fiatalok szemében ellenben kigyúl a benső Indulatok tüze, lobog, lángol a nézésük, az arcuk kipirul, szólásra kezd nyílni az ajkuk, ők maguk pedig kiegyenesednek, és olyanok lesznek, mint megannyi viruló tölgyfa, melyre a nap: a lelkesedés szórja piros sugarait. Az elnök megcsóválja a fejét, s hogy végignézte a cingár, de oko6 tekintetű embert, azt kérdezi tőle: — Möggondnlták-* maguk est ai Indítványt? —• Mög, elnök úr — feleli a legény, áe nyomban rázúdítjék a fiatalok is: — Mög ... Ezt akarjuk valamennyien. Egy szándékkal kérjük az elnökségiül. — No, jól van — csitítja őket az elnök nagy tapintattal — kérni mindent lehet, de nem rohanhatunk be mégse ajtóstul a szobába ... Hát várjunk ... — Nem várunk! — száll föl a fiatalság közül az erős hang. — Nincs várni való.— Nincs, elnök úr! — dörög most már Szöllősi József hangja ís. — Ezt kérjük, ezt követeljük mindnyájan, erre feleljön az elnökség. És viharszerű zúgás tárnod. a kezek ls fölemelkednek itt, amott a tömeg között, hogy még nagyobb súlya legyen a szónak, amit fenyegető hangon vet a két égő gyertya felé az izgatott vérű fiatalság. — Mert — folytatja Szöllősi —, ha a boltokat mögkorlátnzhották, hogy eddig vagy emeddig lögyön nyitva, ezt ia mőglöhet korlátozni. — Igaz, úgy van! — zúgják rá —, elég hattul hatig. Az elnök megfogja a esengetyüt, csenget. és keményre vált tekintettel nézi a nekitüzesedett legényeket, amint összegabalyodva, szinte magokon kívül magyarázzák, hogy így lesz jó, ebből nem lehet engedni, ezt kérni köll az elnökségnek stb. Mikor a csengetyűszó valamennyire lecoitítja őket, újra szóba fog az elnök: — Hát fiatalság!.., Mikor én abba' a korba' voltom, amibe most maguk vannak, mi köztünk ls esött ilyen vágyakozás. Igaz, hogy nem ennyien, mindössze csak öten, hatan voltak, akik nagyon szerették a sétálást, ezök aztán összeálltak, és azt mondták, hogy hat óránál tovább nem dolgoznak. Rá is álltak ... Akik ellenköztek velük, annak szét akarták szórni a szörazámját... A megtör, égy némöt embör, a nagykorcsmábul nézte, hogy hat órakor abbahagyják a munkát. Kigyfltl — Mit akarnak, mi a bajuk ? A szörszám a kezükben volt. — Semmit. Nem vagyunk mink napszámosok, mestörembörök vagyunk, hat után nem dolgozunk. Ez hétfőn volt. Szomhaton este. mikor kifizette őket, addig nem szólt nekik egy szót sem, azt mondta nakik; — Maga elmfthet, maga ia almBhet, maga is, maes ls .. . a pénzzel együtt a könyvüket ls adta. Akkor néztek, könyörögtek, hogy maradnak, né küldje el őket, de hasztalan volt, Gyütt helyöttük más, aki szívó•en dolgozott hétig ... Ilyen dolog ez, barátaim. Akkor dolgozzunk, amikor munka van, ölég a téli henyélés. Most előlép egy másik legény, valami Katona István nevű, és ráüt az asztalra; — Elnök úr, maga azért beszél így, mert mastör. Mink ciak aegédök vagyunk* de azért nem vagyunk senld kutyája, ölég az iga hattul. hatig. — Hát jó van. De akkor az szerint lősag a napszám is, barátom. — Az nem — üt még egyet az asztalra. — Annak a réginek köll maradni. Böröcz János, a pénztáros, aki addig hallgatott, most föláll, és beleveti az üszköt a fiatalok közé. Azt mondja: — Ha a fiatalságnak így tetszik, hit intézze «l a fiatalság, Én huszonöt éve tagja vagyok ennek az egyletnek, de ebbe a követelésbe nem mögyök bele. Azt sl engedőm mög, hogy a kérés az egylet n«viben, az elnök aláírásával történjön, Nem az a cél Itt. hogy a dologtalanságra tanítsuk a fiatalokat, hanem a jóra, a munkásságra. Láng gyűlt egyszerre a szavak után, Valóságos szóharc, melybe mintha nyilakat szórtak volna, úgy röpdösött az elkeseredett, mérges tekintet. Az egyik fél erősködött: — Az öregség is bele möhet... Bele is köll neki mönnt. a másik fél pedig vissza vágott: — Soha .. A föld alá bújnánk inkább azégyönletűnkbe. — Pedig maguknak ts jobb volna, ha nem vasárnap kőllene a kerítést reparálgatni otthon, hanem hétköznap, hat óra után. — Mög vtm az reparálva, öesém. — Akkor üljön W a ház elébe pipálni —- Nem esik jó. — Akkor né pipáljon. — Hát!... Lefeküdjünk? — Nem muszáj löfeküdni, mönjön el járkálni. — Talán t(k ts sétálni akartok mönnl hat óra után? — Igenis akarunk, és mögyünk is. Az elnök csengetyűje lassankint újra elcsondesíH a lármát, csak itt-amott pattog •fT-eC? mintha rakétákat dobálna valaki a tűzbe. A csöndben megszólal az alnök: — Elröndölőm a szavazást. Aki az indítványt elfogadja, az ipen-nel, aki pedig nem fogadja el, az nem-mel szavaz, Mögértötték 1? ,,. így lössz a legjobb — teszi hozzá nyugodtan, mert látja, hogy úgyis az „öregség" itt az úr, ... Hajlottkorú emberrel ölök egy asztalnál, aki most összekoccintja a poharát az enyémmel, és kérőleg mondja: — Menjünk. — Hát menjünk. M

eg tó indulunk. Megyünk. Künn este van, fehér köd borul a tájra. Amint haladunk, még utánunk jön a követelődző hang, ha kinyitja valaki a koresmaajtót. A hajlottkorú a fülére teszi a kezét, hogy ne hallja- Én pedig úgy érzem, mintha két kornak a mezsgyéjén állnék. Ott ia állok... S amint beletekintek a lelkemmel: a régi kor mezőjén a tisztesség, a becsület napja süt, és az ég is felhőtlen és hazta, emebben pedig tarajos, sötét felhők úsznak a mennyboltozaton. És megreszket a lelkem, amlrrt látom, hogy miként haladnak amarra a felhők, szívem pedig elszorul, amint nézem, hogy elnyelik, el. okvetlen elsötétítik nemsokáa felhőtlen, tiszta égboltozatot. Abban az időben, amikor termelőszövetkezetünk először kapott üdülési beutalót, a vezetőség napokig törte a fejét, kit érdemerittan rá. Hosszat vita után megtzüleletett az elhatározás: utazzék Hévízre S. Balogh Antal. Megszolgálta a jutalmat, t bizonyára kívánja is öreg csontja a meleg vizet — neki dukál. Maga az elnök vitte a jó hírt. S. Balogh Antalt fejés közben találta az istállóban. Homlokával nekidőlt a tehén oldalának, meg sem fordult a „Jóestét, Antal bityámF-ra, így hát az elnök hátulról szegezte neki a kérdést. Pedig igen-igen szerette volna látni az öreg arcát, vajon miféle érzelmi térkép rajzolódik rá, ha meghallja a nagy újságot? — Mondja, Antal bátyám — kezdte ünnepélyesen az elnök — volt már nyaralni? S. Balogh füle mellett találat nélkül suhant el a kérdés. — Micsoda, Janiké m? — Azt kérdeztem; volt-e már nyaralni? Abbahagyta a fejést., a térde, közé szorított sajtár, ral együtt pöndörödött meg a tengelye körül, laposakat hunyorgó szemében döbbenet tükröződött: Janim, tegnap még semmi bajod sem volt... — Nyaralni, azt kérdezted? A harmincas években, nem is egyszer. Dunántúlon, meg Békésben, részesaratóként... — Ej, ej m dörgött az el. A beutaló nők. — Komolyan beszélek. Igazi nyaraláson, amikor csak evett, ivott, meg s lábát lóbálta. Fél óra sem telt el, S. Balogh ott téblábolt az elnök sarkában. Hümmögött, só. hajtozott, nyögött, krákogott, kiment az irodából, megint bejött. De az elnök figyelemre sem méltatta, ezért elő. rukkolt kezeevével. — Mondjad már, ml a nehézséget csináljak én ezzel a beMt'óval! — ördögöt behíróí Beutaló! — ráncolta homlokát az elnök. - Felmutatja az üdülőben, kap érte szobit, meg kosztot. Eszik meg alszik, ennyi az egész. Az öreg kínosan húzogatta a nyakát. Erősen töprengett, mivel vétózhatná meg a parancsot. — Nem mehetek én mégse. Mit szólna a falu? Hogy tán S. Balogh Antalnak öregségire elment az esze ... Meg az asszony mit szólna? — Ugyan, ne gyerekeskedjen! — De hát mégis, hogj/ képzeled?.,. A legnagyobb dologidőben? Meg ki segédkezik a Szegfűnek, ha borjazik, már talán a jövő héten... Tucatjával teregette az érveket, hogy így, meg úgy, az elnök azonban mindegyikre tudott kontrát Végül az öreg, teli szíva tülejét, utolsó rohamra indult. — De a nemjóját, hét mit vétettem én! Nem jól végzem a munkámat? Nem én kelek legkorábban, fekszem legkésőbb? Miért kell pontosan nekem mennem? Elszoktam én már a katonáséitól, ne parancsolgassanak nekem! — Ugyan, ki parancsolgatna! — csapott az azztalra az elnök. — Azt teszi, amit akar. — Azt mondod, amit a korok? — villant meg S. Balogh szeme bogara. — Biztos? — Egészen biztos. — Pipázhatok a szobában? — Pipázhat. — A kapun is kiengednek, ha én úgy akarom? — Persze. S. Balogh Antalnak nem vott több kérdése. Megvonta vállát. Ha igy áll a dolog, jól van. Sokat elviselt már ó az életben. — Nem bánom, na — nyugtázta megnyugolva. — Ha. nem egyetlen, csak egyetlen kérésem volna. Azt mondod, mindent tehetek, amit akarok. Hát én azt akarom, Járd. ki nekem, kedves Janikám, hogy egyszer, csak egyetlenegyszer adjanak eltávozást. Hogy hazalátogassak. Mert tudod, mégiscsak aggódok a Szegfűért. Meg, na, igaz, tudom én még katonakoromból, mit jelent a „kondérkoszt" mellett a jó kis hazat Caola László 4 DÉL-MAGYARORSZAG Vasaroas. 1965. december tfl