Délmagyarország, 1965. november (55. évfolyam, 258-282. szám)

1965-11-07 / 263. szám

Konnatantyin Ssimonov Zászló tüzéről nem gyújtunk pipára. Nem élcelődünk rajtuk, körülöttük, Ha átlőtték, nem szoktuk megfoltozni, s az átlőtt zászlóból vér sem csurog és bekötözni sem kell. Ameddig tartják, hordozzák, nem halhat meg a zászló, még vért sem veszít. A vére akkor ömlik el, ha elhagyják, földre dobják. Hogyha a bajban egy izzadt és mezítelen test köri csavarják, ezzel meg nem alázzák. A zászlónak nem árt az. ha véres lesz. A vér nem sár. A holtat pedig, hogyha valóban hős volt letakarhatják véle — ámde nem sokáig. Sokáig nem lehet, mert a zászló keü az élőknek.'.'. RADÖ GYÖRGY FORDITASA E

vek óta látom óket a tér sarkán, egykedvűen nézelődnek ... Sokan talán azt gondolják, hogy unatkoznak, és fantáziátlan emberek, azért töltik minden szabad idejüket ácsorgással, de nem így van. Be kell vallanom, hogy valamikor bennem is feltámadt az alaptalan gyanú, s arra gondoltam, hogy az unalom vastag és tompa vattaházából menekültek ezek a fiatalok a tér sarkára, s a város vibráló forgalmában, nézelődésben, fényivásban keresnek szórakozást és felüdülést. Egyszer aztán észrevettem, hogy nem így van. Megyek pihenni, mondtam néhány évvel ezelőtt magamnak és nagy akarással, eltökéltseggel felvonultam a hegyekbe. Hanyatt feküdtem a fűben, és arra gondoltam, hogy ez lenne az igazi élet, feküdni ilyen haragoszöld tisztásokon, s vonuló felhőket nézegetni... Nagy és mérhetetlen nyugalom áradt rám mindenből, s a természet örök színeiben, kékben, zöldben, barnában igyekeztem feloldódni. A teljes megnyugvás küszöbéről azonban visszarántott valami. Tíz perc, talán negyedóra telhetett el, amikor az agyamban és a szívem táján felbukkant a nyugtalanság. Végigszaladt a hátgerincemen, és arra késztetett, hogy felüljek, körülnézzek, megszámoljam a közeli fákat, statisztikát készítsek a felhőkről... Visszafeküdtem a fűbe, de a nyugtalanságom nem oszlott el, inkább néhány perc alatt idegessé transzformálódott... Nem bírtam tovább a fűben feküdni. Ügy éreztem, hogy valamiről lemaradok, valami nagyon lényeges eseményt mulasztok el, valahol történik valami, és én nem vagyok ott. Pontosabban, az évtized legjelentősebb eseménye játszódik valahol, amíg én a'fűben nyújtózkodom. Rohantam a menedékházig, ott taxiba ugBERTHA BULCSU Várakozók iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii róttam és néhány perc múlva már a városban voltam. L

ázas izgalommal kutattam, hogy mi történhetett az elmúlt fél órában, miről maradtam le? Berohantam a kávéházba, de semmi. Ugyanazok a panoptikum-fejek hajoltak az újságok, poharak és apró cetlik fölé, amelyek tegnap, tegnapelőtt és öt éve ... Kimentem az utcára, és figyeltem az emberek arcát. Kicsit gúnyos volt az arcuk, úgy tűnt, hogy rejtegetnek előlem valamit... Éreztem, hogy történt valami, de titkolják. Akkor én is megálltam a tér sarkán a többiek között és várakoztam. Semmi... Csak a képzeletemben bukkant fel egy teniszpálya képe, és Ili tünékeny figurája. 1945-ben egy összebombázott bérház pincéjében laktam ... A bérház udvarán háromnégy teniszpálya is volt. Az egyik pályára szép, szabályos tölcsért vágott egy eltévedt angol bomba. Akkoriban mi egész nap a bombatölcsérek szélén ültünk, és a békákat bámultuk, hogyan sprintelnek a gödör aljában összeszaladt sekély vízben. Órákig ültünk mozdulatlanul, de minden közeli zajra, robajra felkaptuk a fejünket. Vártunk valamit. Hogy mit, azt magam sem tudom, de nagyon kitartóan vártunk. Ázt hiszem, valami csodát. Egyszer megjelent közöttünk egy vézna, kislány, és felcipelt bennünket az egyik összebombáaoét ház második emeletére. Az emeletből valójában csak a sínek maradtak, s mi ezeken egyensúlyoztunk az összeégett falak között Hát ott fönt, ég és föld között, a megtekeredett síneken lebegve, közölt velünk valamit a kis fekete lány: — Itt hamarosan történik valami furcsaság ... Ettől kezdve a bombatölcsér széléről mi állandóan szemmel tartottuk a romos házat. A fekete kislány pedig mindennap megjelent közöttünk, és kiosztotta a karácsonyfadíszeket, ízetlen csokoládét, amiket a romok között összeszedett Vártunk. De semmi sem történt Azaz hogy mégis ... Embe-ek jöttek. lebontották a házat, és elkezdték újjáépíteni. A cselekvés eloszlatta a babonákat ... Néhány hét múlva már a patak partján kóboroltunk, és a mederbe zuhant tankokat bámultuk... Alltam a tér sarkán, és abban reménykedtem, hogy hirtelen lefékez egy autó, és titkolózó arccal, karcsúan és feketén kiszáll belőle Ili. Megáll előttünk, és kiosztja a karácsonyfadíszeket, melyeket magával hozott a messzeségből. Az autók mind tovébbsuhannak... Másnap írtam az itnokahúgomnak. K

ét hét múlva megérkezett a válasza Ili férjhez ment egy esztergályoshoz. Kot gyereke van. Néha látom, amikor sétáltatja őket a patakparton ... BODICSEK A televízió jégkorong közvetítései nyomán vált hazánkban közismertté a bodicsek. A jégen összecsapnak a fiúk, bot törik, valaki repül, valaki hörög, valakik egymásra zuhannak, a néző felugrik, úristen mi történik itt? ... Illetve csak Nagyon mérges volt Méghogy őrá hallgat mindenki. Az egész dűlő. Őrá... Ki az isten talál ki ilyesmit, hiszen ő tájára sem néz senkinek hónapokig? János bácsi irgalmatlanul mérges volt. Napok óta fortyogott, akár a lekvár az üstben. — Ott tanálták ezt ki a tanácsnál Hát... Az annyuk úristenit. Kitanálták, hogy ugrasszák az embert — maga Jani bácsi így, maga Jani bácsi úgy, magát ismerik, maga 14 holdas tekintélyes gazda, oszt, ha maga belép, akkor mindenki belép a dűlőben. — Hm... Elég bolondok. Akkor is utánam tyünnének, ha a kútba ugranék? ... — De hát, hogy is lehetne, hogy mind rám hallgat? Pont rám. Hát mér nem rájuk, ott a tanácsná'? Se tudós ember nem vagyok, se tanácstag, mi a fenét látnának bennem, pont énbennem a szomszédok? Ne törődjön énvelem senki. Hagyjanak engem! Megvagyok nélkülük. Hm... — de ők, úgy látszik, nem tudnak meglenni nélkülem. Ezzel hagyta abba mindig. Délelőtt is, délután is, este is, éjfélkor is, meg hajnalban is. Aztán újrakezdle. — Hm ... méghogy én. Pont én ... Ugorjak elsőnek, aztán ugrik mind. Hogyne. Majd ha mindenki megy, én is megyek. Néha kiállt a tanyaház elé és hosszan vizsgálta a határt. A tanyákat. — Az ott az öreg Vörösé, amaz a Misa, amott Gajda, meg a koma. Jó gazdák. Mind. Velük nem is volna rossz éppen, de hát... Mér kezdjem én? Bement a házba. Az asszonv hallgatagon tettvett körülötte, mint mindig. Nézte. — Mennyit változott — gondolta. — öregedett Hát... nem csoda. A munkából fekszik, abba kel. Fejés, főzés, takarítás, piacozás, aprójószág, gyerek, aztán meg a többi. Van itt mindig elég dolog, megállás sosincs. Soha ... Azon kapta magát hogy a tanácselnök beszédét ismételgeti. — Vagy nem az elnök mondta ezeket? Hát ki? Különben is — bánja a fene. Mondták, vagy nem mondták: igaz. Sok a dolog. De tán a tszben nincs? Látom én, mit csinálnak. Ugyanazt mint én, meg a többiek. Dúrják a fődet, hogy megérjenek. Hát. .. Oszt mégis engem akarnak beagitálni. — Lépjen be, János bácsi, magának ott a helye a közösben. Méghogy akkor megy a többi is. Az ördögbe. Azt se tudják, hányadán állok, mégis engem figyelnének? Nem figyel engem senki itt a dűlőben, csak ugratnak ezek ott az elöljáróságon. Ahogy múltak a naook, egyre többet mérgelődött Mindennap kijöttek hozzá az agitátorok, mosolyogva, barátságosan és híreket mondtak, hogv ez is beléDett, amaz is, itt is mennek, ott is. Végül mindig azzal köszöntek el. hogv tudják: ez a dűlő addig meg nem mozdul, míg János bácsi bele nem fog. — Még én bele nem fogok? mondta ilvénkor. — Hát, mit akarnak ezek? Hát, nem értik meg, 'hogy senkihez semmi közöm? Pénteken bement a tanácsházára. — Jó, hogy jön — köszöntötte az elnök —, éppen üzenni akartam, hogy itt van a miniszterhelyettes elvtárs és beszélni szeretne magával. — Velem? — hőkölt vissza. — Magával hát — mosolygott rá az elnök. — Mi a fenének?... — Menjen csak, már várják. Bement. Még sohasem látott ilyen magas vezető személyiséget közelről. Múltkor hallotta, hogy járt itt egy miniszter, s valamelyik szómKACZUR ISTVÁN János BÁCSI széd is mesélte, hogy a kisfia minisztert látott a moziban, és azt mondta, olyan vót a miniszter, édesapám, mint nagyapa. Csak nemi köpködött, mert nem volt a szájában tajtékpipa. De hát ki a fene ér rá moziba járni a tanyáról, hogy minisztert lásson? Ez jutott eszébe, miközben kezet fogott az elnöki szobában levő emberekkel. Nem tudta hirtelen, melyik lehet a miniszterhelyettes. Csak amikor az egyik kérdezgetni kezdte, akkor gondolta, hogy alighanem az lesz az. Jó órát tárgyaltak az országról, meg a világról. Akkor a miniszterhelyettes megkérdezte: mit tud, hogyan vélekedik a dűlő a szövetkezésről. — A dűlő? — kérdezte János bácsi. — A dűlő! — mondta mosolyogva a miniszter helyettese. — Azt én, kérem, nem tudom. — Tényleg nem tudja? — Tényleg nem tudom. — Ejnye — mondta a miniszterhelyettes —, hát én úgy tudom, hogy maga a dűlő első embere. Hogy magára hallgatnák a parasztok. Nem igaz?... — Nem! — vágta rá indulatosan. — Ez kérem nem igaz. Meg is ismételte, s még a fejét is ingatta hozzá: — Nem igaz. , Hazafelé menet nagyon mérges volt. Jobban, mint bármikor. Akkorákat rúgott csizmája orrával a fagyos földbe, hogy csak úgy repkedtek a göröngyök. — Rám hallgatnak... Bennem bíznak... Ki találta ki? Mind ezt papolja, oszt velem mostanában egyetlen környékbeli paraszt sem beszélt Este korán feküdt, hiszen már napok óta nem aludt. Kívánta az alvást, de sehogysem ment. Mindig eszébe jutott valami, mint éppen most is. Aludni akart, de ehelyett felelevenedett előtte a tanácsnál lezajlott beszélgetés. Másra nem is gondolt, mert egyszerűen nem tudott. Nem tudja, mikor szunnyadt el, meddig aludt, csak azt, hogy álmában szólt a harang, csendesen, lágyan, mint gyerekkorában. Mindig szerette hallani és a harangszó egyszeresük azt mondta, tisztán, érthetően, hogy a dűlőben mindenki János bácsit figyeli. Aztán hangszórók bömböltek, emberek kiabáltak, bőgött a tehén is, mind ugyanazt. Dobolt a szíve, lüktetett az agya, a hangorkán teljesen betöltötte a szobát, a tanyaudvart, az eget, szólni akart, beszélni, kiáltani, de minden hang a torkába szorult Már levegőt sem kapott. Fuldoklott, érezte, hogy kicsúszik a föld a lába alól és amikor karját szétcsapva valami támaszt keresett, a hangorkánból fülsértően kihangzott valami fucsa dobogás. Erre felébredt. Nem tudta, mi történt vele, sőt hirtelenül azt sem, hogy hol van. Homloka izzadt, s még mindig hallotta a kiabálást, meg a harangot de egyre tisztábban a furcsa dobogást. — Mintha vernék az ajtót — motyogta magi elé, még mindig az álom hatása alatt. — Hát persze, hogy veink — hallotta az aszszony hangját — Nem hallod? Már vagy öt perce zörgetnek, én meg kiabálok, oszt te csak fekszel, akár egy fadarab. Mi van veled? Gyorsan felugrott, nadrágot, kabátot kapott magára és kiment. Nem látott jól alvás után, meg a világostól, ahogy kifelé nézett, de azt látta, hogy sok ember áll a konyhaajtó előtt. Elsőnek Mihály bácsit ismerte fel, aztán Gajdát. — Gyertek be, na — mondta nekik. Azok bejöttek. A konyha teli lett. Megálltak előtte, csizmásan, kucsmásan, fázósan és hallgattak. Topogtak és hallgattak. János bácsi nézte őket sorba. Ismerte mind. Majdnem az egész dűlő eljött. — No — mondta végre Mihály bácsinak. — Hát, mi a baj? Az öreg kissé remegő kézzel levette nagy szőrmekucsmáját, megtörölte a bajuszát. — Hozzád gyüttünk, János — mondta, és szép, mély hangja betöltötte a konyha minden zugát. — Hozzád gyüttünk... Mondanád tán mit tegyünk — s fejével kifelé bólintott az udvarra, a tanyák felé. — Járnak... Mi legyen? ... Az öreg beszéde nyomán minden eszébe ju tott. A tanácselnök javaslata, a miniszterhelyettes szavai, az álom — minden. Érezte, hogy most döntenie kell. S ahogy elnézte ezeket a nagysipkás, kérdő szemű parasztokat, úgy érezte, hogy ereje, határozottsága és nyugalma visszatért Válasza rövid volt és határozott — Tsz legyen! Bent a szobában a falióra kettőt ütött. Éjfél után. Az ember ilyenkor már tudja, hogy az éj szaka nem tart soká, jön a reggel, amikor de rűsen kisüt a nap* felugrott, mert tudjuk, nines semmi baj, nincs szaoalytalanság, csupán bodicsek. A jégkorongban durváskodni nem szabad, mivel kemény és férfias sport — a bodicsek lehetséges... Mindez ma már közismert, de talán arra gondolunk, hogy a bodicsek nemcsak a jégpályán ismeretes. Régi-régi játékforma ez nálunk és nagyon sokan részt veszünk benne. Ha például a főnök mond régi és rossz viccet, akkor az kerem, bodicsek, azon mindenki nevet nahát, milyen egy szel-, lemes ember. Azután, ha kis Birinénak egy feljebbvaló javasol fizetésemelést, akkor az szabályszerű bodicsek. Viszont, ha Pitvarek emel szót érdekében, fütyül a játékvezető, szabálytalanság, „még a fizetéséért sem dolgozik meg eléggé". Villamoson lábunkra lépnek, de ha az inzultáló két méteres hústorony és 50-es gallért visel, akkor mondjuk, hogy ó kérem, nincs semmi baj, mással is előfgordul, csupán bodicsek. Ha viszont a merénylő icurka-picurka ember és madárhangon kér bocsánatot, akkor lefütyüljük az akciót és erélyesen ráordítunk a fékomadtára, hogy coki, hallja nyissa ki a szemét, hová lép, ha még nem vágták le a villamosról!... Ha a főnökünk válik a feleségétől, akkor bodicsek. „Van szegénynek elég gondja, még ez hiányzott". Ha viszont Pitvarek teszi ugyanezt, akkor nem. Rákiáltunk, hogy „Elment magának az esze, vénségére, nem szégyelli magát!?" Ha a műhelyfőnök berúg, bocsánat becsíp, sőt inkább talán a pohárka fenekére néz és szépen zongorázik a mulatóhelyen, akkor ez persze bodicsek. Mert csuda egy kedves ember. Lám nemcsak a komoly munkában érzi jól magát, fel tud oldódni még az egyszerű emberek között is. Persze más a helyzet, ha Pitvarek betintázik és hülye-módon üti a zongorát a presszóban, ez már nem bodicsek. Lefülyüljük: „Hallja maga...! Ha mégegyszar ittasan látják nyilvá-'os helyen, veheti a munkakönyvét! Értette?" Még folytathatnánk a sort, de úgy érzem, felesleges, így is megértették, mi a lényege a bodicseknek. Vagyis: „amit szabad bodicselcnek, nem szabad a Pitvareknek." Ordas Nándor 4 Dti'MAGYARORSZAG Vasárnap. 1965. november l