Délmagyarország, 1965. november (55. évfolyam, 258-282. szám)

1965-11-02 / 258. szám

Társadalmi összefogással az alkoholizmus ellen Szegedi résztvevők a zágrábi nemzetközi symposionrói Nemzetközi tudományos symposionnn tárgyaltak az alkoholizmusról október 7-e és 9-e között Zágrábban a kérdés legjobb európai és tengeren túli ismerői. Hazánk képviseletében öt magyar ideggyógyász, illetve pszichológus utazott oda ez alkalommal, a rendező szervek: a Nemzetközi Vöröskereszt alkoholizmus elleni bizottsága, s az alkoholizmus » tanulmányozásával és kezelésével foglalkozó zágrábi központ meghívására. Súlyos gond mindenütt A három szegedi résztvevővel — dr. Martan György és dr. Simonné Farkasinszki Teréz idegorvosokkal. s Wagner Ádám pszichológussal — beszélgetve, képet alkothattunk arról a közös veszélyről, amely ellen most egyesíteni kívánják a különböző országok erőit. A sympasionon egyöntetű megállapítást nyert, • hogy nemzetközi méretekben az alkoholizmus előretörése tapasztalható. Ez a térhódítés főleg a nőket, s a fiatalabbakat érinti, különösen nagymérvű az utóbbiak, az új generáció veszélyeztetettsége. Az előadások széles körben vizsgálták a tényeket. A közlekedési, üzemi balesetek s az alkoholizmus kapcsolatát, a szociális, társadalmi, pszichológiai, törvényszéki vonatkozásokat éppúgy elemezték, mint a gyógykezelés, a megelőzés módozatait: s a nőik alkohol izmusát Előadás hangzott el „Az alkoholizmus, mint a házasságok biznnytalanáságának tényezője" címmel, továbbá ismertették az alkoholizmusra vezető társadalmi helyzetekről készült tanulmányt. A delegáció szegedi tagjai is feltárták vizsgálataik eredményét, ismertették nézeteiket. Két előadásuk közül az egyik az alkoholizmus kialakulásának tényezőivel, a másik az alkohol okozta szemé-' lyiségváltozásokkal foglalkozott. Állásfoglalásuk szerint az alkoholista „nem születik, hanem lesz", vagyis a körülmények, lehetőségek teszik azzá, továbbá nem a személyiségben rejlik az alkoholizmus, hanem az alkoholizmus változtatja meg a személyiséget, az idegrendszeren keresztül. « „Koccints az apáddal!" Különösen érdekes és sokatmondó előadás hangzott el „Az alkoholizmus és a közvélemény" címmel. A bratislavai Turíek főorvos széles körű közvéleménykutatás eredményét ismertette. A körkérdésekre (például: Mi az alkoholizmus?, Miért isznak az emberek?, Mi a véleménye az alkoholistákról?) adott válaszokból kiderül, hogy az emberek jelentős része nem látja tisztán az alapvető dolgokat sem. Az átlagember nincs hozzászokva ahhoz, hogy az alkoholizmust betegségnek, az alkoholistát páciensnek tekintse. Arra például, hogy kit tart alkoholistának, csak a kérdezettek 13 százaléka adott közelítően helyes választ; a morális vonatkozásokat is érintve. A „Miért iszik?" kérdésre a férfiak 21, a nők 22 százaléka adta az igazi alkoholistára jellemző „Mert szükséges" feleletet. Az ifjúság nagyfokú ivását. helytelennek tartja a nők 92, a férfiak 70 százaléka, ugyanakkor azonban a gyerekek 70 százaléka elmondta, hogy ők a szüleiktől kaptak inni. Az „ivás a férfiasság egyik jele" szemlélet a tradicionális alkoholizmus mellett szintén a beteges szenvedélynek készíti elő az Utat. A többség adminisztrációs intézkedéseket hozna, azoktól vár javulást, ezt tanúsítják a „Mit tanácsol ellene?" — kérdésre érkezett válaszok. A részleges, vagy teljes szesztilalmon kívül 37 százalék büntető rendszabályokat foganatosítana. Megelőző intézkedésekre csupán a férfiak 31. a nők 38 százaléka szavazott. Felelős: a társadalom egés*e Mindent egybevetve: a pozsonyiak tapasztalatából az tűnik ki, hogy a közvélemény nemhogy egységesen nem, de gyakran egyáltalán nem ítéli el az alkoholizmus jelenségeit. Sajnos, ez a szemlélet régóta társként kíséri, úgyis mondhatnánk „csaposa" az alkoholizmusnak. — Márpedig — mondja dr, Marton — az alkoholizmus betegség; súlyos, életveszélyes, amely ellen társadalmi méretekben kell harcolni. Ha valaki túllépi a megengedhető határokat, azonnal orvoshoz kellene küldeni, s nem akkor, amikor már a sokadik munkahelyéről is távoznia kell, nem akkor, amikor már elitta a család egész jövedelmét. A ráhagyás, elnézés szemlélete megbosszulja magát, tettekre, időben érkező segítségre volna szükáég. Ma már számos országban komplex eljárásokat alkalmaznak a betegek gyógyítására. Speciális, külön e célra berendezett intézetekben kezelik az alkoholistákat, "ahol minden terápia rendelkezésre áll. S ami szintén lényeges tényező, külön választják őket az idég-elmebetegektől. Az eljárások alkalmazására, az alapos kezelésre hely és idő kell. Nálunk még további fejlesztés, intézetek létesítése szükséges ahhoz, hogy a gyógyítás elméletét — amely pedig semmivel sem marad le más országokétól — a gyakorlati gyógyításban teljesen meg tudjuk valósítani. Remélhetőleg erre hamarosan születnek intézkedések. Aminthogy mielőbbi intézkedést várnak az orvosok a szegedi kijózanító szoba létrehozására is. Az együttműködés, melynek jegyében a zágrábiak a symposiont összehívták, bizonyára hasznára válik majd az alkoholizmus elleni küzdelemnek. A jövőre vonatkozólag máris megállapodás született: 1966-ban Prágában lesz az antialkoholista front újabb seregszemléje. (Somogyiné felv.) Mé$ a tél előtt A tavaszi áradások érzékeny veszteséget okozták nagyüzemi gyümölc's- és szőlőültetvényeinkben. A tőkeés faállományt úgyszólván megtizedelte az időjárás. De i 40—50 százalékos állománypusztulás sem ritkaság. A soron levő legfontosabb őszi munkánk: helyreállítani ültetvényeink állapotát, még a szigorú tél beállta előtt. Most kedvező a» időjárás, ezt ki kell használni. Csemetékben, szőlőoljván.vokban sehol sincs hiány, sőt bőséges a választék. A Dél-alföldi Mezőgazdasági Kísérleti Intézet dorozsmai gazdaságában — ahol felvételünk készült — már napok óta folytatják a munkát. Itt 47 százalékos állományveszteséget okozott a belvíz az őszibarackosban. Kovács Jstván szakmunkás csapata most fejlett oltványokkal pótolja a hiányzó fákat. Bíznak abban, hogy pár év múltán a mostani ültetésű fák behozzák a fejlődésben az öregebbeket. A második ötéves terv építkezései a mezőgazdaságban Az idei építkezések egy része még nem fejeződött be, de nagyjából már megállapítható, hogyan gyarapodtak a második ötéves tervben a mezőgazdasági nagyüzemek áilatférőhelyeií és tárolóépületei. A második ötéves tervről szóló törvény kimondja, hogy biztosítani kell a nagyüzemi állatállomány megfelelő elhelyezését. Országos méretekben ez meg is történt: az állami gazdaságokban és a termelőszövetkezetekben az év végére annyi férőhely lesz, amennyi állattal rendelkeznek. Tgaz, néhány szövetkezetben az állománynak egy kis része még nem került közös fedél aiá, másutt viszont még van üres hely, mivel az állomány növekedése természetesen nem igazodhat minden üzemben pontosan az építkezések üteméhez, öt év alatt a mezőgazdasági nagyüzemekben csaknem 500 000 szarvasmarha, 1 600 000 sertés, kereken hétmillió baromfi és mintegy 700 000 juh részére épült új istálló, s ezzel tulajdonképpen pótolták a kisparaszti gazdaságoknak a mezőgazdaság átszervezése következtében feleslegessé és alkalmatlanná vált állattartó épületeit. A teljes nagyüzemi szarvasmarha-állománynak mintegy 40, a sertésállománynak pedig csaknem 60 százaléka jelenleg olyan istállóban van, amely a második ötéves terv időszaka alatt épült. Közvetlenül az átszervezés befejezése után, a tervidőszak első éveiben még sok az egvszerű, ideiglenes jellegű építkezés. Azóta tért hódítottak a korszerű, tartós épületek. Egy-egy férőhely létrehozása most ugyan többe kerül, mégis gazdaságosabb, mert a nagyobb hótartóképességű, jobban szellőztethető épületekben kevesebb takarmánnyal nagyobb hozamok érhetők el. Az újabb létesítmények már minden esetben a megfelelő víz- és villanyhálózattal együtt készültek, s nagy többségük alkalma® a gépesített technológia bevezetésére. Különösen a baromfitartó épületekre vonatkozik ez, a méreteket és felszereltséget tekintve is nagyüzemi jelleg. Kiemelkedő beruházás a nyolc — felerészben már üzemelő, felerészben most épülő — tojásgyár, egyenként 40 000 tyúkférőhellyel és az összes kiegészítő létesítményekkel. Az állatállomány elhelyezésén kívül jelentős beruházások szolgálták a szántóföldi termények tárolási lehetőségeinek bővítését is. öt év alatt az állami és termelőszövetkezeti közös gazdaságokban 68 000 vagonnyi kukoricagóré, csaknem 40 ezer vagonnyi magtár és 20 ezer hold termést befogadó dohánypajta épült. (MTI) Oravec lános: Az örökmozgó Reggel még csepergett az eső, délelőtt is borús volt az ég, de mire ebéd után kinyitottuk az első söröspalackokat, teljes pompájában ragyogott a nyár. Mintha a sörösüvegekből bújt volna ki a nap. sok kis nap, sárgás fénnyel elárasztotta az erdőt és az emberek homlokát Rövid idő alatt felszárította a tisztás füvét és mosolyt csalt az emberek arcára. Az üzemi kirándulásra azok a cimborák hívtak meg, akikkel tizenöt esztendővel ezelőtt együtt inaskodtam. Komoly emberek lettek azóta. Családot alapítottak és családi házat építettek. Most feltúrt. ingujjbán, mezítláb, hosszúnadrágban — egynémelyik már pocakosan — rúgták a labdát a tisztás közepén és kiáltoztak, veszekedtek, mint gyerekkorukban. Ritka alkalom arra, hogy új oldalukról mutatkozzanak be asszonyaiknak, akik a gyerekek kezét fogva állták körül a pályát és pirulva, nevetve figyelték férjeik játékát. Ezenkívül még egy hordó sör volt a tét. Nem csoda, hogy percekig vitatkoztak, ki rúgja a tizenegyest. A lakatosok játszottak a kovácsok ellen. A meccs után még sokáig vitatkoztak a csapravert söröshordó mellett. Távolabb a fúvószenekar játszott régi keringőket és polkákat. A kották lapjait néha meg-megrezegtette a könnyű nyári szellő. Ilyenkor a zenészek odakaptak és ruhaszárító csipesszel odafogták a papírt a kottaállványokhoz. Nevelve, beszélgetve koccintgatva a régi cimborákkal, de ahogyan kiürült a hordó, egyedül maradtam. Hallgattam a zenekar muzsikáját, közben poharamban megmelegedett a sör. A családok, barátok, munkatársak a fák alatt hűsöltek, külön-külön a fűre terített pokrócokon, mint odahaza kőházaikban. Minden pokróc egyegy népes család. Nekem nem volt pokrócom. Sétára indultam. Bicskával gallyat vágtam és kicifráztam. Az egyik bükkfa árnyékában kopasz, csontos arcú, szemüveges, idősebb ember ült egyedül a pokrócon. Mellette kibontott, tiszta zsebkendőn néhány gomba. Szagos tinóru és kék fejű galamb. Megismertem az öreget. Béla bácsi, régvolt mesterem. Két pofont és a szakmámat köszönhetem neki. Bogaras ember volt világ életében. Nem köszönt vissza, csak intett a kezével, hogy üljek mellé. S mintha nem telt volna el tizenöt esztendő legutolsó találkozásunk óta, ott folytatta, ahol annak idején abbahagyta. Szidott: — Bizony, azt a vizsgaremeket eltoltad, fiú. Eltoltad egy kicsit. Megkínált a borából, melyet a forrás vizében hűtött le. Szótlanul ültünk. Az öreg bicskával faragott botomat nézegette és megint — szidott. — Ügyetlen munka. Kár volt a gallyat levágni. Elmosolyodtam. Nem változott az öreg semmit. Emlékszem, örökmozgónak csúfolta mindenki a műhelyben. Szerkezetet konstruált az öreg. Egy keréken lemezből készült tojások, benne különböző nagyságú és súlyú acélgolyók. Ha megindította a jól olajozott masinát, sokáig forgott a kerék. Örökmozgót akart feltalálni. Évekig dolgozott rajta. A műhelybefiek csodájára jártak, többször megnézte a mérnök is, aki hiába magyarázta neki, hogy lehetetlen. Béla bácsi tovább dolgozott rajta. Sokszor elnéztem, mikor mellette dolgoztam: amíg a kerék forgott, az öreg mosolygott, szemüvegét a homlokára tolta, de amikor lelassult és később megállt, elkomorodott, szemüvegét visszahúzta az orrára, mintha bezárkóznék. Sokszor bent maradt műszak után is, egynéhányszor én is vele. Nagyon érdekelt volna, hogy mi lett a sorsa az öreg álombeli gépének. Sokáig spekuláltam, hogyan kéne szóbahozni, de ismerve Béla bácsi természetét, nem mertem csak úgy, egyszerűen rákérdezni. Ezért, hogy szóra bírjam, a családjáról kezdtem faggatni. Az öreg felsóhajtott: — Nincs már nekefn senkim. A fiam valahol Pesten, a minisztériumban kujtorog, a lányom meg az ország másik végébe ment férjhez. Ritkán látogatnak meg. Most öt esztendeje az öregasszony is itthagyott. Az ő temetésén volt együtt a család. Akkor törtem össze áz örökmozgót is ... Felkaptam a fejem, és az öregre néztem. — .Mit bámulsz? — szólt rám. — összetörtem. — Kár volt — mondtam csendesen, hogy megvigasztaljam. — Sok munka feküdt benne. — Sok — mondta és újra töltött. Az üveg nyaka néhányszor odakoccant a pohár szájához. Remegett a keze. — Húsz esztendeig bíbelődtem vele. Húsz évig. Hallod, fiú? — nézett rám mereven. — Tudod te mennyi 07. a húsz év? Elhanyagoltam a családomat, az életemet. Az emberek csúfolódtak, mintha bolond lettem volna, pedig csak hittem valamiben, nagyon hittem. Az örökmozgó járt állandóan az eszemben. És hiába. Nem sikerült. Talán, ha iskolákat járhattam volna. Hogy ismerjem a különböző számításokat, hogy ismerjem a vas, az anyag természetét. — Tűzbe jött az öreg, mintha remélne még. — Sok idő kellett volna hozzá és nyugalom. Külön műhely és jó szerszámok. Üj szerszámok, amelyeket előbb az embernek meg kell csinálni és csak azután használhatja. És munkatársak, jó emberek, nem olyanok, akik csak csúfolódnak. — Igen, jó emberek — mondtam elgondolkozva és elszégyel•tem magam, mert mi inasok, különösen sokat bosszantottuk az öreget. Zsírkrétával lerajzoltuk Béla bácsi dédelgetett kerekét. Igaz, sokszor repült utánunk a félkéz kalapács, vagy a fogó. — Mert, mi az örökmozgó? — magyarázott élénken Béla bácsi és még kényelmesebben helyezkedett el a pokrócon. — Az, amihez nem kell semmilyen üzemanyag és megy magától. De hát ilyen nincs, ezt nem lehet megcsinálni. Erre akkor jöttem rá, mikor a feleségem meghalt. Ott ültem mellette és néztem az arcát. Olykor idegen volt, mintha soha sem láttam volna. És akkor rösteltem magam halott feleségem előtt, mert elhanyagoltarrí őket egy olyan gép miatt, amelyet soha senki nem csinálhat meg. Nagy'kalapáccsal vertem szét a szerkezetet. Az acélgolyók szanaszét gurultak a konyha kövén. Összetört a kerék, de még a csapágy is. Hirtelen elhallgatott és felhajtott egy pohár bort. Rámnézett a szemüveg által nagyra nőtt szemeivel és most már halkan, kissé megnyugodva így folytatta: — Mert csak olyat csinál jon az ember, ami az emberek hasznára válik. És ne csak magának dolgozzon. Ne csak a dicsőség és a hírnév mozgassa az eszét és a karját, mert azon a munkán átok van. A becsületes mesterember azt nézze, hol lehet a többiek javára. Akkor előre fognak neki köszönni és soha nem marad egyedül, mint én most. Látod — fogta meg a kezem — elhívtak ide maguk közé, pedig már régen nyugdíjban vagyok. Mégis egyedül vagyok. Itt ülök egész nap, csak gombászni mentem el egy órácskára. Rajtad kívül a kutya sem nézett felém. Már azt hittem, ezt az üveg bort is nekem kell majd egyedül meginnom. Vigasztalni akartam, de az öreg leintett és újból töltött a poharakba. — Hallod — kérdezte két korty bor között. — Hallod ezt a valcert? Fiatal segéd koromban erre táncoltam a feleségemmel. Akkor még... eh, hagyjuk ezt — legyintett. Szótlanul hallgattuk a zenét, A keringő dallama ügy lüktetett, mintha egy hajó úszna felénk méltósággal, egyenletes sebességgel, hullámról hullámra. Rövidnadrágos gyerekek futottak el mellettünk, lármájuk és lábdobogásuk elnyomta a zene hangját. A kezükben lévő hosszú fűszálakra sorba feltűzött, érett szamóca szemek olyanok voltak, mint a piros nyaklánc ékei. Az egyik gyerek majdnem rátaposott a gombákra. Béla bácsi rosszallólag megcsóválta a fejét, de nem kiáltott rá, csak hosszan nézett utánuk. Aztán csendesen megszólalt: — Látod? Ezek az örökmozgók. Maga az ember az örökmozgó Az ember — mondta különös hangsúllyal és kesernyésen elmosolyodott. Aztán elővette a bicskáját ós kiigazgatta az elfuserált cifrázatót a botomon. A lombok között pontosan ránksütött a nap, pedig eredetileg árnyékban ültünk. Múlik az idő. — Reggel óta figyellek — mondta csendesen az öreg, de nem nézett rám. — Láttam, hogy majd mindenkivel kezet fogtál, beszélgettél, koccintottál. Tudtam, hogy eljössz ide, hozzám is. 4 Oit-nlAGYAROR5ZM Kedd, 1965. november 8. i