Délmagyarország, 1965. szeptember (55. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-26 / 227. szám

A húszas évek második felében az ** addig jobbára európai hírnevű magyar zeneművész világhírre emelkedett. Az 1927—28-as amerikai hangversenykörútja után, 1929 januárjában a Szovjetunióban ls személyesen mutatta be mind alkotói, mind előadói művészetét. Mind a két nagy utazás rendkívüli élményt jelentett Bartók számára. A Szovjetunióban tett hangversenykörút részleteit Ivan Nyesztyev és Sándor László kutatásai derítették föl; ezeket foglalta össze és egészítette ki nagyszabású életrajzi dokumentációjában Demény Ján® a Zenetudományi Tanulmányok 1962-ben megjelent 10. kötetében, és értelmezte, elemezte Ujfalussy József közelmúltban kiadott Bartók-életrajzában. Tőlük tudjuk a magyar zeneművész orosz és ukrán kapcsolatainak történetét is. Bartók 1905-ben a párizsi Rubinsteinvcrsenyen ismerkedett meg Lev Cejtlin hegedűművésszel, a modern zene, főként Debussy lelkes hívével. Neki mint a moszkvai Perszimfansz — Első Szimfonikus Együttes —, a híres karmester nélküli zenekar egyik alapítójának szerepe lehetett abban, hogy Bartók Táncszvitje előadásukban 1928. február 13-án á moszkvai közönség elé került, s két zenetudós, Beljájev és Moszolov ez alkalommal ismertette Bartók munkásságát. Bartók művei 1923-ban német könyvek és kották kiállításán jutottak el a Szovjetunióba, 1924-ben pedig a jel® zeneszerző és zerietudós, Borisz Ászafjev — a Bahcsiszeráji szökőkút és a Párizs lángjai alkotója — méltatta először Bartók és Kodály eletművét. Bartók két vonósnégyese és egyik hegedűszonátája 1925-ben szólalt meg először a szovjet fővárosban, a Szovremennája Muzika pedig Egon VVeifes-nek a vonósnégy®ekről szóló tanulmányával együtt közölte Bartók önéletrajzát is. Zenetudományi kapcsolatai is jelentősek. Egy harkovi interjúban maga Bartók mondotta el, hogy az első világháború táján Kárpátalján mintegy hetven hucul parasztdalt jegyzett le, s belőlük állapította meg egyrészt az ukrán kolomejka hatását a magyar népzene bizonyos rétegeire, másrészt az újabb magyar népdaloknak befolyását az ukrán dalia mkincsre. A prágai nemzetközi népművészeti kongresszuson 1928-ban barátságot kötött — utóbb, a harmincas években sűrűn levelezett is — Filaret Mihajlovi® Kolcsstavai, a jel® ukrán népzenekutatóval. Hazatérte után Szabolcsi Bencének adott interjújában, a Zenei Szemlében örömmel számolt be Bartók, hogy Moszkvában megtalálta az új magyar népdalkiadványokat. Leningrádban az Ászafjev vezette Állami Művészettörténeti Intézetben a nev® zenefolklorista, Jevgenyij Hippiusz megmutatta neki mintegy kétezer fonográf-hengerből álló gyűjteményüket. Bartók egy órán át áhitattal, olykor „elragadtatott fölkiáltásokkal" hallgatta a Fehér-tenger mellékéről, a Pinyega vidékéről származó ősi dallamokat, a „Vlagyimir! kürtösök", e hír® pásztorzenekar dalalt és az észak-oszét hősi epikus dalokat A népzenetudós érdeklődése hangversenykörütján sem lankadt. Űtjára különben gondosan készült, így például tájékoztatást kért barátjától, a kiváló heg® dúművésztől. Szigeti Józseftől, aki már előbb hangversenyzett ott 1928 szilveszterén kelt útra, és Varsón át érkezett 1929. január 2-án M®zkvába. Miközben itt hét órát várt a harkovi csatlakozásra, feleségének kép®lapon számolt be első benyomásairól. „Igazi orosz időjárásban értem ide; olyan Moszkva, amilyennek képekből ismerik: a háztetők roskadoznak a hótól, kis egylovas szánkók csilingelnek mindenfelé ... Igaza van Maupassant-nak, hogy ide tél derekán kell eljönni (aminthogy Afrikába meg nyár kellős közepén); akkor legkarakterisztikusabb az ország." G'.ovjet Ukrajna akkori fővárosába, ° Harkovba tehát óriási kerülő út után, január 3-án érkezett és 6-án adott zongorahangversenyt az állami könyvtár nagytermében. Műsoron preklasszikus művek — régi olasz m«terek alkotásai (Scarlatti, valamint saját átiratai: Rossi, Marcello, Ciaja) — saját zongoradarabjai, valamint Kodály néhány reprezentatív zongoraszerzeménye szerepelt. Kisebb mód®itásokkaI körútja valamennyi koncertjén ezt a műsort mutatta be. Ogyeszszában például a január 9-én lezajlott hangversenyén az éppen ott tartózkodó lengyel származású hegedűművésznek, Stefan Frenkelnek közreműködésével h® gedűre és zongorára írt II. szonátáját is előadta. Demény Ján® N. Gitelisznek az ogyesszai Vecsernyije Izvesztyija január 11-i számában megjelent kritikáját közli erről a hangversenyről. Az ogy®szai állami tudományos Gorkij-könyvtárnak, a Somogyi-könyvtár „testvér-könyvtárának" segítségével mikrofilmen még három cikket kaptunk. Kettő közülük a hangverseny előzet® beharangozásának célját szolgálta. A helybeli Izvesztyija január 9-i számának színházi rovata közli Bartók fényképét és „Ma l®z Bartók Béla hangversenye" címmel a következő ismertetést: 4 mai nyugati zeneszerzők között Bartók Béla a legnevezetesebbek közé tartozik. Ez a kiváló magyar zeneszerző és zongoraművész korán fölhívta magára a figyelmet. Művészete szorosan összefügg a magyar ncp művészetével: nem véletlen, hogy kitűnő tudósa a népzenekutatásnak, gyűjtője a magyar, szlovák, román népdaloknak. Az sem véletlen, hogy a proletárdiktatúra idején MagyarorszáPÉTER LÁSZLÓ Bartók Ogyesszában gon őt bízták meg a Zeneakadémia megalapításával. Művészetével mi aránylag nemrégen ismerkedtünk meg. Amint megnyílt az út a kulturális kapcsolatok számára Nyugattal, Sztravinszkij, Honogger és mások műveivel együtt hallhattuk Bartók alkotásait is; Allegro barbaro-ját nagy lelkesedéssel fogadtuk. (Ez egyébként nem tartozik legújabb művei közé.) A mai hangverseny kétségkívül az Ukrán Filharmónia hangversenysorozatának egyik legjelentősebbike. Természetes tehát, hogy nagy érdeklődés mutatkozik iránta, és sajnálatos, hogy Bartók mindössze egyetlen estre jött hozzánk". A Vecsernyije Izvesztyija ugyanaznapi száma kivonatosan megismétli a reggeli kiadás híradását Színházi krónika rovatában, és közli ugyanazt a fényképet. A harmadik cikk már a hangverseny visszhangját adja: ez Gitelisz említett kritikája, melyet Üjfalussy tév® sen a harkovi koncert ismertetéseként elemez. Jelentősége ugyanis abban van, hogy Bartók szovjet fogadtatásának egyik típusát ez a cikk képviseli legjellegzetesebben. Ez a fölfogás élesen választja el Bartók müvében a népzenei ihletésű alkotás® kat a modern hangvételűektől, az előbbieket dicsérve, az utóbbiakkal szemben értetlenül állva. így a hegedű-zongoraszonátáról azt mondja, hogy a közönséget „elkép®ztette". A hangversenyek magyar és román népzenei kincset földolgozó részét, valamint Kodály Sírföliratát lelkesen köszönti. Az egyébként nem nagy számú közönség megértőbb volt, mint a kritikus: ünnepelte a szerzőt. Bartók itthon elsősorban az ogyesszai publikumára emlékezett legszív®ebben: „Ogyesszai hangversenyemen — mondotta emiitett interjújában — meg kellett ismételnem a második burleszket; de az ilyen hangverseny közben való hangos és tartós tetszésnyilvánítás vagy megismétlés általában kivételes jelenség volt a koncert végén kitörő lelkes ünneplés mellett..." A negyedik cikk több mint egy héttel később jelent meg az Izvesztyija január 18-i számában ukrán nyelven, „Bartók Béla szerzői hangversenye" címmel. Minthogy az eddigi kutatás ezt nem' ismeri, telj® terjedelemben közlöm. írója csupán N. V.-j. betűjelekkel jegyezte cikkét. „Legérdekesebb időszakába lépett a hangversenyévad. Az Ukrán Filharmónia az egyik legkiválóbb európai zeneszerzővel rendezett szerzői estet, ami Ogyesszában sem gyakori jelenség. A magyar származású Bartók Béla, aki 1881-ben született, már zeneszerzői tevékenységének kezdetén mély gyökereket eresztett szülőföldje talajába, és ennek legmélyebb rétegeiből merítette műveinek népi elemeit, fölszínre hozva a magyar folklór minden sajátosságát. Ez a nemzeti táptalaj, ez az egészséges alkotói alapmotívum határozza meg Bartók zenéjének mélyen szociális jelentőségét, és szerepét a nemzeti kultúrák fejlődésében. Bartók éppolyan széles körben használja fel a nemzeti népdalkincset, mint a norvég Eduárd Grieg. Nemcsak harmonizáló készségük, hanem még módszereik egybevágása is föltűnő, és a népi témák földolgozásának hasonlósága, sőt zongorastílusuk, zongoradarabjaik terjedelme is megegyezik. Kétségtelen az is, hogy Bartók zenei kézjegye a hangversenyen előadott művek alapján ítélve, távolról sem mindig ugyanaz. Műsora első részét a magyar népdalokból összeállított öt válogatott miniatűr alkotta, és négy dal a Román táncok (1909) sorozatából. Ezek a művek számunkra is megszokott harmonizálásúak, a népzenére jellemző energikus vagy lágy hangvételűek. Valamivel újszerűbben csengett finom humorral fűszerezett három burleszkje és szvitje (1916). Ami a hegedűszonátát (1922) illeti, az legkevésbé jutott el a hallgatókhoz: szokatlan hangvételével legtöbbjükből az értetlenség hangjait csalta ki. Tévedés lenne, ha e szonátát melódikussága, összhangzattani felépítése és szokatlan formai sémái alapján ítélnénk meg. Ennek a zenének szerkezeti alapja a ritmus, azt árnyalja, hangsúlyozza muzikális eszközökkel. A szerző nem tart igényt a virtuóz előadóművészi címre, mégis a nagy zongoristák minden erényét megcsillogtatva tisztán, modoros játékmódtól mentesen, imponáló tökéletességgel adta elő műsorát. Ugyanilyen finom, árnyalt játékot nyújtott honfitársa, Kodály Zoltán három zongoraszámának előadása közben is. Kodály nem kevésbé kiváló mai zeneszerző, alkotása a francia impresszionisták, Debussy és Ravel munkásságával rokon. Legjobban Sirfölirata tetszett. A Bartók-szonáta hegedűszólójának minden nehézségét könnyedén küzdötte le Halála huszadik évforduló ián Stefan Frenkel berlini előadóművész, akinek fellépése ezen a hangversenyen kissé beugrásszerünek tűnt." Nagyjából tehát ez a kritika is a népzenei hangvételű művek mellett szavaz, bár érezhető benne némi megértés a modern szonáta iránt is. Hadd említsem meg itt, hogy a szovjet kritika másik irányzata, a rappista, bár ekkor már hanyatlóban volt, még szintén hallatta hangját. A. Groman egyenesen érdektelennek, egyhangúnak és szegény®nek találta Bartók népdalkompozícióit, s úgy vélte, Bartókot csupán a nacionalista érdeklődés növelte „helyi jelentőségű művészből európai nagysággá". „Bartók j® lenlegi műveiben — úgymond — kétségtelenül több érettség és művésziesség van..." Érdekesen egyet értettek a kritikák abban, hogy interpretálásban nem ér föl Bartók alkotói szintjéhez. Gitelisz megjegyzi, hogy Allegróját szebb előadásban hallotta már; Groman szerint Jobb előadóművész kezében művei nagyobb hatást keltettek volna; Braudo keménynek, száraznak jellemzi játékát, egy negyedik bíráló szerint „tipikus zeneszerzői" játéka volt Ahogyan a költők ritkán tudják verseiket szépen elmondani, a zen®zerzők is gyakorta alulmaradnak saját műveik egyenrangú tolmácsolásában. Kritikából kritikába vándorol Bartók összehasonlítása Grieggel, s az utalás tószt hatására. Bartók Ogy®szából Leningrádba utazott. Itt január 16-án szerzői estjén, 20án pedig az Állami Akadémiai filharm® nikusainak matinéján szerepelt Ez utóbbi alkalommal Alekszandr Gauk vezényletével zongorahangversenyét adja elő. A műsorfüzet „a jelenkori zeneköltők egyik legnagyobbikának" jellemzi. Interjújából kiderül, hogy szereplését ovációval f® gadta a leningrádi közönség: „Ráadást kértek, úgy, hogy el kellett játszanom az Allegro barbaro-t is. Nyilvánvaló, hogy az ünneplés célja itt is a ráadás volt..." Moszkvában január 24-én játszott az Állami Konzervatórium kistermében. „Bartók Béla föllépte — írta kritikájában Beljájev — nagy élénkséget hozott Moszkva szegényes hangversenyévadjába". Sajnálta, hogy csupán egyetlen alkalommal hallhatta a közönség a zeneszerzőt, így — például kamaraműveinek ismerete híján — egyoldalú kép alakulhatott ki róla. „Moszkva ennek következtében nem tudta e rendkívül érdekes személyiség itt-tartózkodását művészi értelemben maradéktalanul kiaknázni." ®zkvai hangversenyével véget is ért 1 * körútja a Szovjetunióban. Érték® lésének mind az életművére, mind a szovjet zenekritika történetére jellemző tanulságain kívül érdek® még látogatásának politikai jelentősége is. Bartók rendkívül tárgyilagosan Ítélte meg az alig egy évtizede épülő szocialista ország viszonyait. Jellemző e tekintetben, hogy harkovi és itthoni nyilatkozata közt semmi ellentmondás nincs: őszintén, képmutatás nélkül beszélt ott is, itt is. Ott sem rejtette véka alá például elégedetlenségét a harkovi operaház zenekarával, viszont itthon is megdicsérte ugyanennek az operának színészeit, rendezőit, „nagy színpadi otthonosságukat". Elismeréssel szólt népzenetudományi tapasztalatairól itthon is: „Különösen Pétervárott impozáns és komoly értékű folklore-gyűjteményt láttam." De nyíltan beszélt anyagi nehézségeikről, főként devizaproblémájukról, amely miatt Bartók bécsi kiadójától nem vehették meg az előadandó zenekari anyagot, és import zongoráik elöregedtek. Ám a közönséggel nagyon meg volt elégedve. „AItalában — mondotta itthon — az a benyomásom, hogy az orosz közönség, ha valóban nekivaló programot kap az előadótól, lelkesebb és melegebb az európai nagyvárosok hangversenypublikumánál". Amikor még hazájában sem övezte osztatlan elismerés, ez a vallomás igen font®: a szovjet közönség rokonszenve volt a legnagyobb dolog számára. Hangversenykörútjának alapvető jelentőségét ez adja meg. Emlékeim Bartók Béláról E visszaemlékezések írója, Király-König Péterné Juhász Margit, a nagy költőnek, Juhász Gyulának húga. Bartók Béla szegedi kapcsolatainak jelentős része férjének, a zeneiskola hosszú időn át volt igazgatójának, König Péternek révén jött létre. Bartók Béla látogatásai közül néhányról személy® emlékem van. Másodszor járt vár®unkban, amikor — 1908. május 5-én — a városi zeneiskola régi Templom tér 1. sz. alatti épül® tében, ahová akkor jártam, a fiatal zeneakadémiai tanár, mint ország® szakfelügyelő hallgatott meg mindannyiunkat, kiknek aznapi épp órájuk volt. Évekkel később gyakran emlegette férjem, hogy Bartók ezen a napon a tanárok előtt megtartott b® számolóján dicsérettel nyilatkozott az egyik zongoratanárnő, a szigorúsága miatt különben nem nagyon kedvelt Czímer Károlyné növendékeinek skálabeli fölény® tudásáról. Az ő tanítványai már 10-12 év® korukban az összes dúrés moll-skálákat több oktávon át kifogástalanul játszották : simán, ellenmozgásban, tercben, sextben, oktávban, akkordokban stb. 1911. május 13-án a Szegedi Dalárdának a vár®i színházban rendezett díszhangversenyére föltűnően fiatal feleségével, volt növendékével érkezett Szegedre. A vasútról egyenesen lakásunkra jöttek, és mindjárt részletesen megbeszéltük kétnapos itt-tartózkodásuk programját. Levélben megelőzőleg alapos instrukciót adott a Négy régi magyar népdal cimű férfikari művének, melyet a Szegedi Dalárda, közelebbről férjem egyenes felkérésére írt, úgyszólván minden taktusa kidolgozásáról a nála szokás® pr® cizitással. Egyúttal szerényen megjegyezte, tudja, hogy műve betanítása jó kezekben van, dehát mint szerzőnek ez az elgondolása. Ezt a levelet 1948 végén egy Bartók-rajongónak, dr. Schiffert Györgynek, férjem régi tanítványának ajándékoztam. Postán küldtem el, de máig sem tudom, odaért-e a címzetthez, vagy elkallódott? Schiffert György ugyanis nem válaszolt levelemre. A hangversenyen Bartók a filharmonikus zenekar kíséretével Liszt egyik zongoraversenyét játszotta. A lapok az Esz-dúr koncertet említik, de érdek®, hogy férjem feljegyzése szerint az A-dúr ment. Nyomtatott műsor nem volt, csak az akkkor szokásos plakátnagyságú szinlap. A siker óriási volt. Bartók olyan magával ragadó temperamentummal játszott, hogy az új, hatalmas méretű Winckelmannkoncertzongorának, amelyet férjem erre az alkalomra kölcsönadott, bal pedálja eltört A Négy régi magyar nép. dal — férjem följegyzése szerint — 1911. június 18án Or®házán ugyancsak e Szegedi Dalárda előadásában került műsorra. Bartók gyűjtötte a múltat őrző néprajzi tárgyakat is. Délután egyedül nekivágott Alsóvárosnak régi cserépedények felkutatására, s közben annyira elnézelődött, lekötötte az alsóvárosi házak homlokzatának jellegzetes napsugaras díszitése, elfeledkezett, hogy estére a Kassban, a mai Hungáriában bankett van a tiszteletére. Izgatottan vártuk, már ®te kilenc volt, a férfi énekesek éppen elindultak keresésére, mikor fáradtan, porosan megérkezett. A vacsorája egyébként egyszerű volt: csak egy pohár tejet ivott. Egy évtizeddel később, 1921. november 26-án önálló zongora-hangvers® nyén a Tisza-szállóban telt ház előtt szintén nagy sikerrel szerepelt. Bátyám is ott volt, a terem legvégén, az oszlopok alatt állt Bár zenei hallása gyenge volt Bartók zenéjét fölismerte, érezte, tudta, hogy itt valami rendkívüli élményt kap. Olyan extázisba jött, hogy hang® éljenzésbe tört ki, túlharsogva a nagy tapsot. Én meghökkenve, de félig tréfásan odasúgtam férjemnek: — Ezt a Gyulát még kivezetik innen! Erre azonban nem k® rült sor, mert bár bátyám túlzott lelkessége föltűnést keltett, a közönség is ünnepelte a zongoraművészt. Ismeret®, hogy Bartóknak ez a hangversenye Ihlette bátyámat Bartók Bélának című verse megírására. KIRÁLY PETERNF. 6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasarnap, 1965. szept. 26.