Délmagyarország, 1965. szeptember (55. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-19 / 221. szám

dénes jAnos SZEGEDI HAZAK Vasárnapi könyvszemle Vedres István írásaiból Rutly János gyűjteménye A Tömörkény gimnázium szép hagyománya immár, hogy évente egy-egy bibliofil könyvecskét bocsát világgá ipari szakközépiskolája kézlszedö tagozatának munkájaként. Két éve Kner Imre leveleiből, tavaly Tömörkény elmés mondásaiból kaptunk az irodalomtörténet es a müveit olvasó számára egyaránt értékes gyűjteményt, most pedig — Vedres István születésének közelgő Lét.századik évfordulójára — „Szeged Széchenyijének", „a nemes város esküdt és hites földmérőjének" írásaiból összeállított antológia örvendeztet meg bennünket. Az eleve könyvritkaságnak szánt, csupán ötszáz példányban készült munkát a Szegedi Nyomdában, Priskin Sándor és Léber István irányításával szedték a növendékek. Kár, hogy nevüket nem sorolják föl, hiszen éppen Vedres egyik legfőbb tanítása: „Nagy sarkantyú az Igyekezet előmozdítására a megtiszteltetés!" A kötet összeállítója, Rully János, a gimnázium tanára. alapos, kiterjedt, szorgalmas munkát végzett az anyag földerítésével, válogatásával. Vedres életrajzírói (Farkas László, 1937; Nagy Zoltán, 1956) nem ismerték azt a gazdag levélanyagot, melyet ő az Országos Széchényi meg az Akadémiai Könyvtárban tanulmányozott, és bevezetőjében érdekesen ki is aknázott. Szerényen háttérbe vonult, hagyta a polgári haladás nagy úttörőjét magát szólani: műveiből, leveleiből vett idézeteket 6zőtt sok ötlettel egybe, s ezzel szinte a maga Kezevonásával rajzolta meg ennek a tettvágytól lázas, nyughatatlan, sokat akaró felvilágosult reformernek regénybe, drámába kívánkozó kivételes alakját. Másfél évszázada a polgárosodást szolgálta a számunkra már csodálatra késztetón különböző módon: erdősített, mintagazdaságot létesített, házakat, templomokat, hidat, gabonás vermeket épített. vízszabályozást, Duna-Tisza-csatornát, öntözést, „pallérozott mezei gazdasagot" álmodott, régiségeket gyűjtött, könyvtárat teremtett, magyar tudós akadémiát tervezett, elmélkedett a magyar nemzeti jellegről, a magyar nyelv térfoglalását szorgalmazta a latinnal, némettel szemben, verset, drámát írt és sok értekezést: „fölsörkengetni" a feudális viszonyok közt restté vált emberi alkotóerőt, a magáéhoz hasonló roppant tennivágyást ojtani a nemzetbe. Jelképe lehetne művének, hogy a hűbéri-katonai szerepköréből kiérdemesült várat — gabonatárházzá akarta alakítani. London Temze-parti dokkjai voltak előtte a példák, máskor a hollandiai, lombardiai földművelés vívmányai. Ma „az anyagi és erkölcsi ösztönzés egységének" nevezzük, amit ő szorgalmazott: nemzeti „ajándékkal", térdempénzzel" jutalmazni évről évre azokat, akik a gazdaság, a tudomány, a művészet, a technika, sőt a sport mezején nagyot alkotnak. Mintha csak az állami dijak, ösztöndijak, sőt a nyelvpótlék mai rendszerét álmodta volna meg. de akár a sportversenyekét is vagy az újítómozgalomét. A munka apoteózisa minden műve, és hitvallás az ész, a tudás mellett: „A tudományokban erő van, s hatalom; azoknak érdeme dücsőség, jutalom." A válogatás ízelítőt nyújt Vedres vízműtani, közgazdasági és művelődéspolitikai Írásaiból. Kár, hogy nem időrendben közli az írásokat: előbb kellett volna adnia például az écskai tanulságokat (1817), s csak aztán az ennek ihletését is jelző KEPES GÉZA: Évek, gyümölcsök Húsz éve hogy a kedvest megtaláltam — hogyan mondjak hálát ezért s kinek? Húsz év telt el egyetlen lobogásban — A hegy látszatra nyugodt, de belseje: lázban s kiönti a megolvadt közetet. ömlött a vers. A szavak mint a láva őrzik életünk megkövült nyomát — De hol van szó, amely magába zárja csókod ízét s amely napfényre tárja szemed színét és ajkad mosolyát? Tavasz van újra. Hosszú és kemény tél — gyötört meg. Egy foltját se látod Itt... Ne mondd, hogy nem kaptad meg. mit reméltei: fáink virágban albiak és merész szél tépázza álmunk ért gyümölcseit programot „a sivány homokság használhatásáról" (1825). Kitűnő ötlet volt az írások címét az eredeti művek hasonmásaival elénk idézni: Csehszlovák testvérvárosunkkal, Brnóval való kapcsolatunk még hasznosítandó történeti mozzanata derül ^i az egyik címlapról: Vedres a ..Morva Országban, a Föld művelést, s annak Természetét Esmcrtető Brüni Ts. Kir. Társaságnak tagja". A brünni gazdasági társulatnak száz forintot küld támogatásul: „Azt óhajtom: hogy az ily megbecsülhetetlen célra alkotott társaság örökké fönt maradjon." Minden válogatással lehet vitatkozni. Écska problematikus rajza helyett például szívesebben olvastuk volna Vedresházának, az író saját gazdaságának leírását. A jegyzetek sajnos nem adják meg a szemelvények lelőhelyeit, így nincs képünk az életmű arányairól, a résznek az egészhez való viszonyáról. Idegesítő a sok hárompontos kihagyás: láttára mindig gyanakszik az olvasó. Néhány tárgyi magyarázat (mint az écskai óbesterföldesúr neve; a P. M. rövidítés jelentése: pozsonyi mérő stb.) is szükséges lett volna. Az egész életmű bibliográfiája sem vett volna el sok helyet. A könyvecske kiállítása most is szép, bár az előzőknél több hiba elsietettségröl árulkodik. összecserélt és csellengő mottók, rosszul használt zárójelek, önkényesen megcsonkított, átírt cimek a tagolatlan tartalommutatóban, általában a sajtó alá rendezés fogyatékosságai a kiadvány szeplői. Az antológiával Rully János és a gimnázium nyomdászdiákjai szép szolgálatot tettek a Vedres István jubileumát ünneplő Szegednek. Kérjük őket, a jövőben is folytassák a város művelődéstörténeti hagyományainak közkinccsé tételét szaporodó kiadványaikkal. Könyves László VARGA IMRE: Topolyát tartalékba teszik JVagy újság van odahaza, Körmösdön, 4 * nem Topolya már a kultúrás. Akik ismerik a szakmát, mármint a kultúrát, akarom mondani a népművelést, azok tudják, minő mindenhez értő, verzátus, talponálló ember szükségeltetik ilyen posztokra. Még ha a megyei tanácson a legfelsőbb emeleten tartják is ezt az osztályt, akkor is! Topolya Emil, szegény, pedig ilyen ember. Olyan magas, akár egy magyar zsák, kétszer olyan széles. Arca lilás-vereses, mintha bővérűség kerülgetné. Lehetséges ez, hiszen a negyvenhatodikban jár, s három feleség maradt el mellőle. (Ki élve, ki holtan, isten nyugosztalja.) Topolya volt már minden. Személyi lapja szerint könyvárus, tánc- és illemtanár, tréner, anyagbeszerző, képügynök, sogédszínész, táncaenekari dobos (C-kategóriás!), és most a hatvanas esztendők elejétől Körmösd művelődési otthonának igazgatója. Élt, mint a többi; csinálta, amit kellett. Ha nem kellett, hát nem csinált semmit. Különben az ilyen mozgékony ember mindig talál magának tennivalót. S mivel Szögedében éppúgy ismerték, akár Miskolcon, Budapesten, mint Pécsett, ezért minősítési lapja tündöklőbb volt, mint... Tény, hogy nem lett volna most se semminemű galiba, ha nem erőlteti Halmágyi Laci a megyétől olyannyira a zenekultúrát. De benne állt a megye művelődési távlati tervében, hogy valamenynyi községben meg kell szerettetni a dolgozókkal a zenekultúrát, mégpedig az élő zene formájában, hiszen az sokkalta megnyerűbb, személyhez szólóbb, mint televízióból, rádióból avagy hanglemezről. Így aztán Topolya is kapott jó hónapja, úgy február legeleje táján némi sürgős értesítést. miszerint március legelső napján beállít Körmösdre Ügeti Kálmán és fúvósegyüttese, velük jön Kapás Sándor zongoraművész és Varasdi Ágnes operaénekes, kedvcsinálóként; tessék előkészíteni az előadást. Topolya megtette, amit ilyenkor szokás. Csomagolópapírra önkezűleg rajzolt öt plakátot, s két héttel előtte kiragasztotta. Szólt a zenetanfolyamista gyerekeknek, hogy aztán papát-mamát idedirigálni. Sajátszájúlag bemondta naponta egyszer álló héten át a községi hangosanbeszélőbe, s mint aki rendbe tett mindent, szokott türelemmel nézett a fúvósötös koncertje elé. Ugyebár megjönnek a délutáni kettes vonattal, hétkor megkezdik az előadást, nyolckor lefújnak, s a 8.35-ös vonattal visszadöcögnek a megyeszékhelyre, ahonnan idehozza őket a lábuk. El is érkezett a nap, megjöttek Ligetiék is. Csupa középkorú férfi, enyhe pocakkal és derűs kedéllyel, velük a népszerű operaénekesnő, Varasdi Ágnes, aki nemcsak hangja miatt kapott díjat, de mint képes hetilapokban szereplő háziasszonyok barátnéja — szerfelett népszerű hölgyi berkekben. Olyannyira az, hogy mikor a járási tanácselnök felesége, bizonyos Verőcze Istvánná tudomást szerzett jöttéről, megfelelő befolyással bírván férjére, elérte, hogy a járási tanácsnál némi kis fogadásfélét is adjanak a kvintettnek, no meg Varasdi művésznőnek, valamint hűséges kísérőjének, Kapás zongoraművésznek. Pogácsa, szilvapálinka, terefere, operaházi pletyusok, politikai intimitások, tudják, ahogy ez már szokásos, ha járási székhelyre fővárosi művészek jönnek. Cefet márciusi elseje volt az idén. Havazott, északi szél korcolt végig az embereken Körmösdön, ha kibújtak, de hétre dugig megtelt a nagyterem a művelődési házban. El is kezdték szabályosan hétkor a koncertet, mivel azonban Ligeti Kálmán falusi gyerek volt, jól tudta, hogy kell az efféle hangszerekről beszélni odahaza, így aztán a fagott, vadászkürt, oboa szerfeletti érdeklődést váltott ki az efféléket külön-külön nem tapasztalt paraszti közönségből. Minden művész bemutatta szerszámát, eljátszott egy kisded művet ís rajta, Varsadi művésznő pedig nagyon szépen énekelt pár vidámabb Kodály-nótát. meg Bartóktól olyan tragikusokat. Szó mi szó, nem akarták leereszteni őket a színpadról. fsupán csak egy emberen melegedett ^ egyre jobban a kabát, ez pedig Topolya Emil igazgató volt. Mert amikor végre összecsapódott a függöny, kereken kilenc óra volt. A nézőtér hirtelen kiürült, mintha huzat vitte volna haza az embereket. És ottmaradt ő a hat frakkos műSZALAY FERENC TÉL vésszel és estélyiruhás énekesnővel a kultúra hajiokában, mely egyre kezdett hűvösebb lenni. És Topolya biztosan tudta a kővetkezőket: 1. Körmösdön nincs szálloda, s fél tízkor az úristen se tud már ágyat találni magának; 2. hétfő lévén, a Fényes nevű étterem szünnapot tart, vacsora sehol sincs. Mindezt bűnbánattal bevalotta a társulatnak, akik csodálatos mód nem őt kezdték szidni, hanem Ligetit: miért nem elégeli meg már ezt a népművelő apostoloskodást, úgysem adnak neki erre Kossuth-díjat, de még vacsorát se. Ligeti erre nem is felelt, csak megfogta Topolya zakóján a középső gombot, s összehúzott szemmel nézett ró: — Mondja kérem, ha emlékezetem nem csal, a vasútállomással szemközt van maguknál egy földszöv-kocsma? Az is szünnapol ma? Így mentette meg Topolyát a tettlegességtől. A földszöv nyitva volt, csak éppen ételt nem tartottak, elvégre paraszti fogyasztóknak minek az, elég a kövidinka és a helyi szilvalé. — Márpedig rtekünk étel kell, innen addig ki nem megyünk — jelentette ki a jelentős lélektani ismerettel bíró kvintettvezető, Ligeti Kálmán, s kacsintással jelezte a boltvezetőnek: nem napidíjas tanácsi előadókkal áll szemközt, hanem pesti neves művészekkel. — Uraim, becsületszavamra mondom, egy deka szalonna, egy centi kolbász nincs a házamban. Ellenben, ha meg nern sértem önöket, van negyven tojás, ma kaptam, csupa friss — mentegetőzött a tsz-parasztok és kiszálló tisztviselők Italmestere. — Mindből rántottát! — vezényelte Ligeti. Letelepedtek, üveges bort ittak, meghíván maguk közé Topolyát, még a lábast is kitörölték a rántotta után. És mire végére értek az evésnek, kiderüli, van a kocsmárosnak egy jóembere, az asztalos ktsz helybeli koporsókészltője, bizonyos Sánta Lukács. Annak a műhelye jó meleg, aztán ..., ott vannak a koporsók, ha az urak nem szégyellősek, azokban is megalhatnak. 'Való igaz. Sánta Lukácsot felverték, * akadt koporsó tíz is, temérdek forgács is, csak éppen Ágnes asszonynak nem jutott ágy, mivel Sánta Lukács feleségének a húga, két gyerekével éppen náluk vendégeskedett. De hát a művészek olyanok, ha kötél szakad, megalszik hat férfiművésszel egy szobában egy aszszonyművész, legfeljebb sötétben vetkőzik le. Meg aztán, koporsóban úgyse vétkezik senki. Nagy kő esett le Topolya szívéről, amikor elköszönvén, az ablak alatt leselkedve megállapította, hogy a művész urak jámboran nekivetkeznek, s egymás után befekszenek a sorba rakott koporsókba. Utoljára maradt Ligeti és a művésznő, akik eddig teljes erővel rakták a kályhát forgáccsal, majd Ligeti ledőlése után, amikor Topolya mester illemtudóan elfordult, hirtelen sötét lett a műhelyben, amiből nyilvánvaló, hogy Varsadi Ágnes is meglelte helyét egy koporsóban. Topolya megbékélten hazament, lám, sosincs úgy, hogy helyre nem rázódna a világ, lefeküdt enyhén pihegő felesége mellé, s már holnapi anyagbeszerzői problémákon járatta esze kerekét. A művésztársaság reggel nyolc után ballagott nagy nevetgélve az állomásra. Derültek Ágnes asszonyon, akinek csípejét igen megnyomorgatta a keskeny ágyféleség. És kibe nem ütköztek, mint a járási tanács elnökének hitvesébe, a fogadást adató bizonyos Verőcze Istvánnébe! Nem akart hinni a szemének, még inkább a fülének, amikor meghallotta az eseményeket. Hiába csitítgatták, semmiség az egész, hozzászoktak ők az ilyesmihez, egyszerű kis áldozathozatal ez a kultúra oltárán, efféle. Varasdi művésznő külön is kérlelgette: — Lelkecském, semmi de semmi dehonesztáló nincs ebben. Inkább irtó mókás volt, kérlek! Képzeld el, nem leltem elég széles koporsót az egész műhelyben, hogy ezt a tengerszéles tomporocskámat kényelmesen belehelyezzem. Csak szorult, szorult, az volt az egészben a pikáns... V^erőczéné vígasztalhatatlan volt. Ennek következtében Topolya Emil 'yorsan fegyelmit kapott, s alkalmatlanig címén elbocsátották. Kiderült, hogy nincs elegendő iskolája sem. És több :set; világos, mehet! No persze, nem kell ízért félteni Topolya Emilkét. Nyomban szakosztályvezetőként alkalmazták a Körmösdi SK-ban. És tréner is lett. Csak nem eresztenek el a városból egy ilyen haszlálható embert?! Kell azt Verőcze Istvánénak tudni, hogy a balatoni családi kisázukhoz az eternitcsöveket és vízvezeket ez az ügyetlen Topolya szerzi meg? mmi köze ahhoz egy elnökfeleségnek! -ilönben a körmösdi kultúra-igazgatói nely azóta is üresedésben van; aki akarja, pályázza meg egészen nyugodtan. 6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap. 1965. ssept. 12-