Délmagyarország, 1965. augusztus (55. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-08 / 186. szám

Szegedi költök Polner Zoltán: Költészet" Elnézlek költészet, amint itt sétálsz mellettem e zajos forgatagban. Immár nem nyugtatsz ugyan, de nem is lázitsz bár érted rég mindent odahagytam. Ki tárnák mélyére száll sejti az csak mit jelent addig eget feledni amíg az izzadt test önmagát a szénből, vasból reggelre újra teremti. Nélküled talán sokkal egyszerűbben s régen nyugodtabban is élhetnék, de ki foghat le ha megcsap hajad fojtó illata s rám támad az emlék. Emeltem volna részegen kezet rád vadul arcodba sújtottam volna, vagy talán az ifjúságom kárhoztassam s ordítozzak: értetlen ringyója. Hozzád hasonlót hiába keresnék veled ébredek és veled alszom. Egyetlen szerelmem! Lehajtom kezedre esténként csöndesen az arcom. , Lázas vagyok hacsak téged idézlek míg csatangolok esőben, szélben s hogy szavaidat majd tisztán ejthessem ki tiéd alcarok lenni egészen. Vtak suhogó, forró pora vagy te. Mindig, mindenütt előttem látlak. Országszerző, dolgos forradalom estig, toborzó öröm, hűség. Hazám vagy. Te csak itt lehetsz teljesen boldog * kl méltó hozzád az mind dicsérjen! Bárcsak őriznéd egy-egy szavam sokáig hiszen gondolataidat is értem! Ne tévessz szem elől, higgy bennem, hogy ne fintorogjanak mint bohócon! Elnézlek költészet, amint itt mellettem sétálsz s mint a rühes vakaródzom. Simái Mihály Canzonefta Amikor Nápolyba mentem, rámszólt anyám: ne vidd azt a retikült szentem! •w Igen anyám .., Titokban mégiscsak elvittem ám,,: 0, 6, signora, bárcsak hallgattam volna a szóra! A nápolyi kikötőt járván hűs dallamot dúdoltam én. Himbalgattam magam s a táskám, egy szép matrózt is megnéztem én. A matróz, a matróz megindult felém. Ö, ó, signora, dehát honnan is tudhattam volna?! Karattyol valamit svédül, mered rám... hívogat. Mellemet mustrálja, s végül keményen megsimogat. Aztán egy forrót a faromra csap..: 0, ó, signora, ha egy kukkot ls értettem volna! Ügy szorított, hogy muszáj volt menni. Kerített egy kis kőpadot. S aminek meg kellett lenni, Jaj, többször is megtette ott. Hajnalban egy csomó lirát adott... Ö, 6, signora, és 5-kor már ment a hajója. Másnap, hogy hazasiettem, az emlék még szememben ült. Es nem szóltam anyámnak, nem, nem! csak vártam, hogy majd újra Nápolyba küld. De nem szól... hát hiába vettem magamnak ezt az új retikült! 0, 6, signora, pedig mennék egyetlen szóra! 1 1 Tavaszi reggel Bazsonyi Arany fesim ?nye a Szegedi Nyári Tárlat anyagából Oravec János: Az éimelegitő * A nrtpolvl klkUtftnek megvannak a maga jelel. S ezek nemcsak lAaatókri. fényekre vonatkoznak — a lóbált retikül, magányos nö kezében például hajlandóságot jelent. L Május volt. Vasárnap. Túl a kórház magas, rozsdás vaskerítésén elhízott vadgesztenyefák hullatták fehér virágszirmaikat. Ünneplőbe öltözve, sorban, kettesével szótlanul álltunk a kórház cifra, kovácsoltvas kapuja előtt. Egy ringó fiákerről Jánossyné, a telepi bíró felesége csomagokat osztott ki nekünk. Közben mosolyogva elmondta, hogy a barna papírzacskókban ajándék van a sebesültek részére. Velünk volt láng tanító úr is. Neki is jutott egy csomag, és a sor elején állt. Elvonultunk a virágot árusító kofák sorfala előtt, keresztülmentünk a szépen gondozott parkon, aztán egymás után benyomakodtunk a magától záródó ajtón egy hosszú folyosóra. Szomorú mosolyú apácák suhogtak el mellettünk. Egy kopasz katonaorvos kezet csókolt a bírónénak, súgott neki valamit, mire Jánossyné hangosan felnevetett Aztán hozzánk fordult, s hervadt mosolyával az arcán így szólt: — Na, gyerekek, most szépen bemegyünk a kórterembe. Illedelmesen köszöntök, és azt mondjátok: imádkozni fogok a katona bácsi gyógyulásáért Megértettétek? Nem mertünk válaszolni, csak bólintottunk. A kórterem nagy volt, és tele volt fehérre festett vaságyakkal. A fehér falon nagy kereszt feketéllett. Bátortalanul elengedtük egymás kezét, és szétoszlottunk. Nekem is jutott egy vaságy. A rajta fekvő, állig letakart, mozdulatlan embert néztem. Vajon hol sebesült meg? Feje belesüppedt a fehér párnába, amelyen nem messze a fülétől piros pecsét éktelenkedett, mint egy vérfolt. Arca sovány volt, frissen borotvált arcbőre fénylett a csontok felett. A zavart csendet a katonaorvos recsegő hangja törte meg: — Hát bátran, gyerekek. Miért is jöttetek? Mqrgásszerű zaj hullámzott végig a termen. Piruló arccal daráltuk a mondókát, és nyújtottuk a csomagot. Papírzörgés hallatszott, és halk beszélgetés. Az én katonám azonban meg sem moccant. Előrenyújtott kezemben még mindig ott volt a barna stanicli. Megismételtem a mondókát, a katona azonban csak a szemével nyúlt a csomag felé. Harmadszorra már szinte kiabáltam: — Csomagot hoztunk a katona bácsinak, és imádkozni... — elsírtam- magam. Mindenki ránk figyelt. Egy apáca vette el tőlem a csomagot és a fehérre festett éjjeliszekrényre helyezte. Könnyelmen keresztül láttam, hogy a katona elmosolyodik. — Na, ne sírjál, kisöreg. Hallom és látom jól, hogy mit mondtál és mi't hoztál. Köszönöm igen szépen. Csak tudod — és előhúzta a takaró alól fehér kötésben végződő karcsonkjait — én nem tudom elvenni tőled a csomagot. Lefagytak a kezeim. Iám? Na, ne ijedj meg Inkább mutasd, mit hoztál. Megkönnyebbülve fordultam el és remegő kézzel kiraktam a csomagból a cigarettát, gyufát, kekszet, nápolyit, cukorkát. szentképet és egv pár kötött érmelegítőt. Ebben a pillanatban a katona hangos kacagásra fakadt. Ijedten néztem rá és mindenki a kórteremben. Csonka karjaira támaszkodott és nevetett, hogy könnye csordult. Könnyes nevetése köhögésbe fulladt. Hátraléptem és segélykérőn a tanító úrra néztem. — No, ezt Jól összehozták — mondta a köhögéstől akadozva. — Érmelegítőt hoztak. Most hozták... Elhallgatott. Kínlódva felült. Könnyét letörölte a karcsonkjait borító fehér kötéssel és kiabálni kezdett: — A Donnál kellett volna! — s hoszszan káromkodott. — A Donnál.... a Donnál... Az apáca vállaimnál fogva elfordított az ágytól. A katona azonban közbeszólt: — Maradj csak, kisöreg. Nem te vagy a hibás. Fogd a cukrot, az a tiéd. A szentképet add az apácának. Az érmelegítőt meg dobd abba a fehér ládába — és csonka karjaival a fal felé bökött. Koppanó léptekkel mentem a ládához. Felnyitottam súlyos fedelét. A fertőtlenítő nehéz, szívdobogtató szaga csapott meg. A láda tele volt gyűrött, kifakult katonaruhákkaf, melyek úgy feküdtek egymáson, mint hullák a tömegsírban. Barna, ráncos papírkötés terült el rajtuk, mint valami közös szemfedő. Ráejtettem az érmelegítőt Mikorra megfordultam, iskolatársaimat kiintették már a kórteremből, a katonaorvos pedig az injekciós tűt húzta ki az „én sebesültem" testéből. Nyugodt volt már, mozdulatlanul feküdt. — Gyere, hadd simogassalak meg — seólt csendesen. Az orvos bátorítólag bólintott. Az ágyhoz léptem és hozzáhajtottam a fejem. Karcsonkjait fejemre helyezte, mintha megáldana. Súlyos volt az érintése. Az apáca kísért ki. Iskolatársaim sorba állítva vártak az udvaron. Láng tanító úr intett Elindultunk. Sokat kell még menni. Messze van a női bányatelepünk a várostól. Reggel indultunk és délre értünk ide. Este lesz, mire hazajutunk. Hiába, messze van. Vajon a Don.... a Don, az milyen messze van? \ Május volt. Vasárnap. Túl a kórház magas, rozsdás vaskerítésén elhízott vadgesztenyefák hullatták fehér virágszirmaikat. A plébánia felett lusta, fehér galambok köröztek. Sötét árnyékuk néha elsuhant poros cipőink előtt az utca szürke kockakövein. A fehér galamb is fekete árnyékot vet, ha rásüt a nap... lohannes R. Becher: ÖSSZHANG Akkor sikerül legjobban a [versem, Ha testi munka kíséri. Eredményesebb a szellem, Ha testemet is foglakoztatom. Burgonyahámozás közben Felötlenek bennem strófák, Dalolva takarítom A szobát. Egy kis gyomlálás Egyensúlyban tartja versem. Kapálás a kertben jót tesz Képeknek, hasonlatoknak. Távolugrás elöl menekül a [séma Es a súlytalan fél a Súlyemeléstől meg a [súlylökéstől• Űszás után Az íróasztalhoz kívánkozom. Hogy írQs közben pihenjek. Ha megpihent a testem Űj mozgásra vágyom és a Kötélugrásban gyakorolom [magam. Rímeken töprengek a [gyalogtúrán. Ritmusok születnek, ha [vitorlázom. Így váltom valóra Kiteljesedő életem. Egymásból merít pihentető Erőt test és szellem, ízlelve Eljövendő nemzedékek Emberi Tökélyét. Boldog Balázs fordítása A HOZZÁSZÓLÓ Az előadás után még nem merte azonnal feltartani a kezét. Várta, hogy ki fog jelentkezni először és mit fog mondani. Jelentkezett ls az idősebb korosztályból valaki és néhány adattál kiegészítette az előadást. Viszont nem érte be ezzel, hanem újabb előadásba kezdett Remek hangsúllyal, édes műszerénységgel mondta el életének legszebb élményeit, amelyek persze most mind idevágtak, és amelyek fontos szükségszerűséggel egészítették ki a téma megértését. Mert hát ő így látta akkor jónak, és persze a körülmények őt igazolták. És ő mindig jót akar. (Jót akar ezzel a hozzászólásával is, hogy segítse azokat, akiknek még bármilyen kételyeik és aggályaik lennének.) Minek ennyit beszélni? Ki kíváncsi erre? Gondolta magában mind izgatottabban a jövendő hozzászóló és alig várta a nagy pillanatot, hogy az illető pontot tegyen csodálatos mondókájára. De nem... Még elmond egy Adyidézetet, azután József Attilára hivatkozik ... Mikor lesz vége ennek? Rettenetes! Lám, az emberek is mennyire türelmetlenek ... Van aki köhög, van aki az óráját nézi. No de végre kimondja elődje a bűvös szót, hogy befejezte. Nosza rajta... És már tartja is fel a kezét. Most hát rajta a világ szeme. De mit is mondjon, hogy minél érdekesebbnek és szellemesebbnek tűnjön? Tulajdonképpen mit is akart mondani? Ja igen ... persze Kell néhány szót arról is szólni, hogy az előadás és az előző hozzászólás bár remek volt, neki mégis az a véleménye, hogy... És elkezd beszélni saját fiatalkori élményeiről, de nemcsak a gimnazista-korabeli szerelmeit idézi, hanem tovább megy, és mesél arról az időről, amikor elemibe jár még, viszont minden külső látszat ellenére már akkor is haladóan gondolkodott. (Természetesen, hogy stílusát színesebbé tegye, ő is idéz verseket. De nemcsak Adytól és József Attilától, hanem, hogy megmutassa, milyen széleskörű az általános műveltsége, igenis recitál néhány Appollinaire és Majakovszkij sort is. Hadd essenek ámulatba hallgatói és hadd sárguljanak esetleges irigyei.) Mert • ő beszél, igenis beszél. Ha már nem kérik fel előadónak, legalább hozzászól. Talán bent lesz az újságban is, hogy ő ..., hogy éppen ő... És nem nézi az időt, és nem veszi észre, hogy mindenki verejtékét törölgeti kínjában. Pedig ha már elkezdte, nem hagyhatja abba. Amit nem mondhatott el tíz év alatt, most akarja sűrítve a világ tudomására hozni. Végre úgy érzi, hogy kimerült, nem bírja tovább. — Befejeztem ... suttogja és zihálva nyúl a vizespohár után, amely szerencsére készenlétben áll minden asztalon. De csak néhány pillanatig tart összecsuklása, mert vélt sikere újra átfűti, átmelegíti. Igen, hát ez nagyon szép, eredményes értekezlet volt. .. gondolja meghatottan, és kipirult arccal, boldogan mosolyog. Szabó Ibolya 4 OU-Mhút AiiutiiÁAé) Vasárnap, 1965. augusztus 8,