Délmagyarország, 1965. július (55. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-04 / 156. szám

ürelmesen várakoztak sorsukra, de jól ismerték a türelmet: harminc évig gyakorolták rendületlenül mind a hárman megmásíthatatlan tíhatározással. Egész életükben csak erre a pillanatra készültek, és most, ha nqm is magabiztosan, hiszen az nem illett volna a magasztos alkalomhoz, de bátran és reménykedve várták a döntést. Az erényes élet útját választották, hiába terült elébük hívogatólag a bűn virágos mezeje: emelt fővel álltak ellen a kísértésnek, noha vérzett a szívük éa most, a megpróbáltatásokkal teli út végén várták jutalmukat Nem volt szükségük szavakra, hiszen ismerték egymás gondolatait, és érezték, hoey mindhármuk lelkét a megkönnyebbülés és a hála érzése tölti el. Micsoda kínok gyötörnék őket most, ha engedtek volna az akkor majdnem leküzdhetetlennek látszó szenvedélynek, milyen őrültség lett volna néhány rövid, boldog évért feláldozni az örök Életet, amely végre oly csodásan fényeskedik nekik. Mindegyikük úgy érezte magát mint aki hajszál híján menekült meg a hirtelen, erőszakos halálból, és most tétova csodálkozással tapogatja kezét-lábát, s alig tudja elhinni, hogy megmenekült. Semmit sem követtek el, amiért szemrehányást tehetnének maguknak, s amikor megjelennek angyalaik, hogy közöljék velük az idő elérkezését, úgy lépnek majd előre, mint ahogyan a messze mögöttük maradt földi életben eddig is jártak, szívükben azzal a boldog tudattal, hogy megtették kötelességüket. Kissé oldalt álltak, mert nagy volt a tolongás. Szörnyű háború dúlt a földön, és már évek óta vonult az ítélőszék elé a sokféle nemzet temérdek katonája, az ifjúságuk és erejük teljében elesett férfiak végeláthatatlan sora; A három halovány, reszkető árny Is a háború következtében állt itt most, ítéletére várva. John és Mary hajóját tengeralattjáró torpedója süllyesztette el; a nehéz munkában eltöltött áldozatos élettől megrendült egészségű Ruth pedig, az imádott férfi haláláról értesülve, holtan rogyott össze a csapás súlya alatt John voltaképpen megmenekülhetett volna, ha nem próbálja a felesége életét menteni; gyűlölte az asszonyt; szíve mélyéből gyűlölte harminc hosszú éven át de mindig teljesttette kötelességét iránta, és most a szörnyű veszély pillanatában eszébe sem jutott, hogy másképpen is tehetne. égre kézen fogták őket angyalaik, és bevitték az Ür színe elé. Az örökkévaló egy darabig ügyet sem vetett rájuk. Az igazat megvallva rosszkedvű volt. Egy perccel azelőtt egy tiszteletben megőszült filozófus jelent meg ítélőszéke előtt, és az örökkévaló szemébe vágta, hogy nem hisz benne. Nem mintha ez a közlés megzavarhatta volna a Királyok Királyának nyugalmát, ezen csak mosolygott; de a filozófus — rútul visszaélve a Földön egyidejűleg lezajló sajnálatos eseményekkel •— azt kérdezte tőle, hogy a dolgok tárgyilagos mérlegelése alapján össze lehet-e egyeztetni az Isten mindenhatóságát és végtelen kegyelmét. — Senki sem tagadhatja a Gonosz létezését — jegyezte meg a elemi erejű volt, hogy úgy vélték: az egész hosszadalmas világtörténelemnek csak az adott jelentőséget, hogy találkozásuk időpontjához és helyéhez vezetett el. Ügy szerették egymást, mint Daphnis és Chloé, vagy mint Paolo és Francesca. De az első önfeledt pillanat után, amely a szerelmi vallomást követte, elfogta őket a félelem. Becsületes emberek voltak, tisztelték önmagukat, a beléjük nevelt meggyőződést, és a környező tárW. S. Maugham Az ítélőszék filozófus nagyképűen. — Tehát ha Isten nem tudja megakadályozni a Gonosz tetteit, akkor nem mindenható, ha pedig meg tudja akadályozni, de mégsem teszi, akkor nem végtelen kegyelmű. Ezt az érvet a Mindentudó természetesen már ismerte, de soha nem volt hajlandó vele behatóbban foglalkozni; mert, mi tagadás, tudott ugyan mindent, de erre a kérdésre nem ismerte a választ. Még az Isten sem csinálhat kétszer kettőből ötöt. A filozófus azonban, tisztességtelen előnyét kihasználva, és a filozófusok szokása szerint egy ésszerű elvből indokolatlan következtetéseket levonva, olyan megállapítással fejezte be ellenvetését, amely az adott körülmények között egyenesen elképesztő volt: — Nem hiszek — jelentette ki — olyan Istenben, aki nem mindenható és végtelen kegyelmű is egyben. Talán némi megkönnyebbüléssel fordult az örökkévaló az alázatosan, bár reménykedve előtte álló három árnyhoz. Az élők, bár oly rövid földi pályafutásuk, ha. önmagukról beszélnek, szószátyárrá válnak; és a halottak, az örökkévalóság küszöbén, olyan bőbeszédűek, hogy csupán az angyalok képesek udvarias türelemmel meghallgatni őket. Rövidre fogva ez volt hármuk története. John és Mary öt évig éltek együtt boldogan, és amíg a férfi nem találkozott Ruth-tal, szerették egymást, már ahogyan általában a házastársak szokták egymást szeretni, az őszinte ragaszkodás és kölcsönös megbecsülés alapján. Ruth tizennyolc éves volt, Johnnál tíz évvel fiatalabb, bájos, kecses, meglepő és lenyűgöző szépségű fiatal lény; a testben és lélekben egészséges ifjú teremtés vágyott az élet természetes boldogságára, de fel tudott emelkedni a lelki szépség magaslataira Is. John beleszeretett a leányba, és Ruth viszonozta érzéseit. Nem mindennapi szenvedély kerítette őket hatalmába; érzésük sadalmat. Hogyan csábíthatna el a férfi egy ártatlan leánykát, és annak mi dolga lehet egy házasemberrel? Azután ráébredtek arra, hogy Mary tud szerelmükről. Férje iránti bizalma és szeretete megrendült; érzései közé olyasmi keveredett, amelyre soha nem hitte volna magát képesnek; féltékenység és félelem, hogy a férfi elhagyja, harag afölött, hogy elveszítheti a férfi ragaszkodását, és a léleknek valami furcsa éhsége, amely sokkal fájdalmasabb volt a szerelemnél. Biztos volt abban, hogy meghal, ha a férfi elhagyja; habár tudta, hogy férje nem kereste az új szerelmet, és ez az érzés akaratán kívül, váratlanul lépett az életébe. Nem hibáztatta. Imádkozott, hogy erős legyen; hallgatagon sírt keserű könnyeket. John és Ruth látták, hogyan sorvad el a szemük előtt. Ügy küzdöttek a Gonosszal, mint ahogyan Jákob küszködött az Ür angyalával, és végül győztek. Elváltak, összetört szívvel, de büntetlenségük büszke tudatával. S mint áldozati ajándékot, Istennek ajánlották reményeiket, boldogságukat, életük örömét, és a világ minden szépségét. Illlin uth nagyon is szenvedéI

lyesen szeretett ahhoz, hogy újra szerelmet ( érezhessen, és megköII. vült szívvel fordult IsIHHI tenhez és a jócselekedetekhez. Fáradhatatlan volt Apolta a betegeket, és segített a szegényeken. Árvaházakat alapított jótékony egyesületeket szervezett Lassanként a szépsége, amellyel többé nem törődött, eltűnt és az arca, szívéhez hasonlóan, megkeményedett. Vallásossága erőszakos volt, és mert nem szeretetre, hanem józanságra épült: türelmetlen és bosszúálló zsarnokká vált. John pedig a lemondástól komoran és haragosan vonszolta magát a hosszú éveken át és várta a megváltó halált Az élet elvesztette számára értelmét; minden erejét megfeszítette, és bár győzött ő volt a vesztes; egyetlen érzés élt benne már csak, a szüntelenül égő. titkos gyűlölet felesége iránt Gyengéden, figyelmesen bánt az aszonnyal; mindent megtett, ami csak egy keresztény úriembertől várni lehetett. Teljesítette kötelességét. Mary jó és hűséges, sőt (meg kell mondani) kiváló feleség volt, soha nem tett szemrehányást férjének őrült szenvedélyéért, de nem tudta megbocsátani neki az érte hozott áldozatot. Keserű lett és házsártos. S bár gyűlölte önmagát emiatt, mégsem állta meg, hogy ne vágja férje fejéhez mindazt, amivel bánthatta. Készséggel feláldozta volna érte az életét, de nem bírta el, hogy a férfi egy pillanatig is boldog legyen, amikor ő maga olyan szerencsétlen, hogy szüntelenül csak a halálra vágyik. Hát most már meghalt, és mindhárman meghaltak; az életük szürke volt és örömtelen, de elmúlt; nem követtek el bűnt, és most méltó jutalmukra vártak. A történet elhangzott, és csend lett Csend támadt az ég összes bírósági teremeiben. „Menjetek a pokolba!" — akarta az Örökkévaló mondani, de nem ejtette ki az ajkára toluló szavakat, mivel ezek olyan köznyelvi gondolattársítást idéztek, amelyet — igen helyesen — nem tartott méltónak az ünnepélyes alkalomhoz. És egy ilyen ítélet voltaképpen nem is felelt volna meg az ügy lényegének. Az Örökkévaló homloka elborult. Azt kérdezte magától, vajon ezért teremtette-e a végtelen tengereken ragyogó felkelő napot, a havasok csúcsán csillámló fehérséget, ezért énekelnek-e önfeledten a domboldalról lefutó hegyi patakok, és ezért hullámzik-e a játszi esti szélben az aranyló búzamező? — Néha azt hiszem — szólalt meg az Isten —, hogy a csillagok soha nem ragyognak olyan fényesen, mint amikor egy árok sáros vizében tükröződnek vissza. De a három árny ott állt előtte, és most miután elmondták szerencsétlen történetüket, önkéntelenül is elégedettség töltötte el szívüket. Keserű volt a küzdelem, de megtették kötelességüket. Az Örökkévaló fújt egyet, mint ahogy az ember ráfúj az égő gyufára, és íme? Ott, ahol a három szegény lélek állt... semmi sem volt. Az Örökkévaló megsemmisítette őket. — Sokszor törtem már a fejemet azon, hogy az emberek miért gondolják, hogy olyan nagy fontosságot tulajdonítok a nemi szabálytalanságoknak — jegyezte meg az Isten. — Ha figyelmesebben olvasnák műveimet, látnák, hogy mindig rokonszenvet éreztem az emberi gyengeség e fajtája iránt. HB|||l8Hajd a még egyre válaszW ra váró filozófushoz • fordult: — Nem tagadk A hatja — mondta az _HMH Örökkévaló —, hogy ez bilBlSlld esetben nagyon szerencsésen egyesítettem mindenhatóságomat és végtelen kegyelmemet. Karig Sára fordítása ROZS NY AI ZOLTÁN NYAR Barabás Éva Két víz Csillogó csermely cseppjét csodálod. Akár a kristály a csíknyi víz. . , . vihar sem kellett, csupán egy szellő, napsugár elé csúszik egy felhő, — keseredik már szádban [az iz. Szélfújta portői sár lett e viz. Hömpölygő folyam fakózöld tükrén nyugtatod fáradt tekinteted. ... és vihar támad. Tölgydöntő orkán, szálfenyő roppan roppant hegy ormán s szádíze meg sem keseredett. Nyoma sincs sárnak, zavaros árnak. Fakó a folyam, de tekinteted bármeddig nyugodtan pihenteted. Csányi Piroska „Apám szájából szép volt az igaz... Levelet kaptam a Dél-Magyarország szerkesztöségétűl. Egy bizonyos dr. Hódi Pál budapesti lakos az Iránt érdeklődik, hogy milyen rokonság fűz engem Csányi Mátyás egykori szegedi zeneszerzőhöz. Ezúton válaszolok a levélírónak, s azoknak ls, akik talán még emlékeznek Csányi Mátyásra Szegeden. S egy kicsit re ám ls ... Csányi Mátyás, a szegediek egykori népszerű „Matyi"-Ja, a neves karmester és zeneszerző az édesapám volt. Ahogy ezeket a sorokat írotn, itt lóg a falon a fényképe. Ott ül a zongoránál, kopasz feje a néző felé fordul, szemüvegén nyájas fény csillan s két keze a billentyűkön pihen. Körülötte — a zongora körül —. ott a család. Nyolc gyermeke volt, hatot felnevelt a 6zűkös, karmesteri fizetésből és zeneműveinek csurranó-cseppenő jövedelméből. Szegeden igen sok anekdóta fűződik apám nevéhez; bohém, minden nyomorúságon átcsillanó, örök derűjéhez. Amikor a hatodik gyermeke született, barátai fejcsóválva mondották: — Nem lesz ez egy kicsit sok, Matyi? Miből fogod őket felnevelni? Apám mosolyogva rázta meg fejét és vállrándítással felelt: — Ugyan! Naponta egy liter tejjel többet t>eAz a szólásmondás járta akkor: „Akinek az Isten nyulacskát ád, bokrot is ád..." Hát igein. De milyen áron? Apámra csak úgy emlékezem, hogy jóformán sohasem aludt. Amikor éjféltájt hazatért a színházból, megvacsorázott és nyomban leült hangszerelni. Saját műveit, operáját — a Péter abbét, vagy az Aranyembert —, nagyoperettjeit, a Mását, a Szerelem rózsáit, vagy a neves román zeneszerzők műveit. A reggel gyakran még a partitúra mellett találta. Délelőtt próba, edéd után 2—3 órai pihenés: de csak akkor, ha nem kellett estig, esetleg egy új operett premierjéig még egy-két betétdalt megírna vagy hangszerelne. József Attila versidézetét nem ok nélkül adtam címül. Apám szájából szép volt az igaz... u Mert pihenés helyett azokat az estéket, amikor prózai előadás volt az aradi színházban, arra használta fel, hogy nekünk meséljen. Szegedről, gyermekéveim színhelyéről el kellett menekülnünk a fehérterror alatt. Apám ugyanis részt vett az 1919-es kultúrforradalomban. Munkásdalárdákat szervezett, a színház valamennyi forradalmi ünnepségén ő vezényelt és Móra Ferenccel meg Juhász Gyulával együtt a „kultúrdirektórium" tagja volt. így kerültünk Aradra. Ott is hamarosan népszerű lett édesapám, mindenki csak „Matyi'-nak hívta. Jól emlékszem a temérdek babérkoszorúra, amelyekből az évek folyamán anyám bablevest ízesített számunkra... És emlékszem sok-sok színházi estén a viharos ünneplésre, amelyben apámat részesítették. De arról akartam beszámolni, hogy azokon a csodálatos, felejthetetlen estéken, amikor leült a zongorához és Beethovent, Mozartot, Wagnert, Mendelssohnt és Bartókot játszott, hogyan idomította a lelkünket, zsenge, fejlődő értelmünket. Édesapámtól kaptam az élet legszebb útravalóját: a zene és az írás művészetének szeretetét. És a legfőbb jót, amivel a kisember útnak indulhat a jövő nagy országútján: az emberek, az emberiség és a nagy eszmék szeretetét ö tanított meg arra, hogy mindig, minden helyzetben csak az igazságot szolgáljam, az elnyomott emberek és az elnyomott népek ügyét. • • Felolvasó-estéket is rendezett. Csak olyan könyveket olvasott fel nekünk, amelyekben az igazság győzedelmeskedett a rossz felett. Nagyon szerette a Rab Ráby-1, Sándor Mátyás-1, meg a Nyomorultak-at. Elejétől végig 6 olvasta fel nekünk, s mi áhítattal hallgattuk. Aztán költeményeket is: Arany Jánost, Petőfit, Adi Endrét. Adyt nagyon szerette, ifjúkorának jó barátja volt, s néhány dalát meg is zenésítette. Átszökött Battonyánál a határon, hogy újságírólányát meglátogassa. Akkor a Délmagyarország főmunkatársa voltam. A fasiszta Goga-kormány kiüldözött Erdélyből és Szegedre kerültem. A románoknál „fekete listán" voltam, útlevelet nem kaptam. Apám meg — és ez volt a legszomorúbb — a félfasiszta magyar hatóságok miatt saját hazájában volt „fekete listán". Ezt akkor tudtam meg, amikor telefonon felhívott dr. Illyés főügyész — apám egykori tanítványa volt — és közölte, hogy apámat, aki mint 1919-es kommunista, „fekete listán" van, elfogták a román határon, amikor átszökött Magyarországra, és most a Csillag-börtönben várja sorsát. — Nagyon szerettem az édesapját — mondotta a fűügyész —, saját felelősségemre szabadlábra helyeztetem, de kérem, hogy az ő érdekében azonnal térjen vissza Erdélybe. Azt hiszem, az emberekben való hite akkor megrokkant egy kissé, amikor megtudta, hogy szülővárosát, Szegedet azonnal el kell hagynia. Aradon volt egy-két kis kellemetlensége amiatt, hogy mindig magyarnak vallotta magát, és meg sem akarta szerezni a román állampolgárságot. Most kiderült, hogy — „sehonnai, bitang embör" — így mondta szegény apám, és tiszta, ragyogó kék szeme könnybe borult — nem hazája többé Magyarország. Visszament Aradra — a határig elkísértem, és megindította a román állampolgárság megszerzésének ügyét. Az összes hírneves román zeneszerzők melléje álltak. De erről is járta egy anekdóta Aradon. A román megyefőnök azt vitatta, hogy apám nem élt Erdélyben 1919 előtt. Apámnak ezt kellett bizonyítania, különben a román állampolgárságot sem kaphatta meg. Szerencsére Aradon született egyik húgom és legidősebb öcsém, mert apám akkor éppen vendégszerepelt az aradi színháznál és családját mindenüvé magával vitte, még a hadtápvonalba ls a háború alatt... De a megyefőnök diadalmasan mutatott rá legkisebb öcsém, Viktor (elesett a második világháború alatt Budapest ostrománál, éppen húsz éve...) szegedi születésének dátumára: 1919. október 26. De apám nem azért volt a humoráról, bonmot-iról és ötletességéről híres „Matyi", hogy ki ne vágta volna magát: — Hát én szültem a gyerököt? Így kapta meg a román állampolgárságot. Többé meg sem kísérelte, hogy Magyarországra jöjjön. Amikor már nyugodtan jöhetett volna, mert a felszabadulás meghozta eszméinek győzelmét és nem lett volna többé „sehonnai, bitang embör" Szögedében, a szülővárosába, akkor már elméje elborult, gyermekeit sem ismerte meg, csak két keze játszott fáradhatatlanul a zongorán, vagy — mikor már nem tudott felkelni az ágyból, hogy a zongorához menjen — a paplanon... Csodálatos dallamokat játszhatott a haláloságy paplanhuzatán, dallamokat, amelyeket csak ő hallott, s amelyek megédesítették zj. életét és a halálát is ... Az egykori Pesti Naplóban azt írta egyszer apámról a „csillagos" Szabó László: „Matyi az élet jobbik oldalát választotta" Előtte nem volt értéke sohasem a pénznek, csak a szépnek, az eszménynek, az emberségnek. És amikor 3 évvel ezelőtt meghalt, nem maradt utána semmi, még a művei sem. A Péter abbé, az Aranyember operák partitúrái elkallódtak a háború alatt. Talán néhány dalát őrizzük még mi, a gyermekei és a budapesti Színháztörténeti Múzeum őrzi egy Heine-dalát, amit az azóta szintén elhunyt Ocskay Kornél énekelt magnószalagra. Sírja az aradi temetőben van, egyszerű íejfa őrzi örök álmát. Ezzel a néhány emlékező sorral — válaszlevéllel dr. Hódi Pál kérdésére — szeretnék neki egy kis emléket állítani szeretett szülővárosában, Szegeden. 4 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap. 1965. júliiu Ék.