Délmagyarország, 1965. május (55. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-25 / 121. szám

9J Ti élni fogtok milliónyian... Várnai Zseni 75 éves Május eleje. A nappalok a kitárt ablakokon már ad­nak, ha fukaron is, kevés meleget. A lakásban azon­ban még hűvös van. Kati, a kisunoka fát hoz, begyújt. Sistereg a vékonyra vágott aprófa. Prüszköl, füstöl a kályha. Aztán lobog a láng. Mi beszélgetünk. Hogy mi­ről? A költészetről, amely betöltötte egész életét. — Szeretem, mindig sze­rettem a szép magyar szót. Megőriztem szülőföldem, a Bakony vidéki nép dialek­tusát. Színpadra készültem. Vizsgáltam az ember ezer­színű érzelemvilágát. Néha megértettem, néha nem. Már végzett színésznő vol­tam, amikor megismertem férjemet. Peterdi Andort, ö költő volt. A szegények, az elnyomottak poétája. Érte búcsút mondtam a színház­nak. Tulajdonképpen itt kez­dődik Várnai Zseni igazi élete. Lassan, tagoltan em­lékszik. Régvolt idők emlé­kei. A pestújhelyi nyomor. A sok koplalás. A petróle­umlámpa pislákoló fénye. — Bennem — úgy érzem — egyszerre született meg a költő és a forradalmár. Mondhatnám, minden átme­net nélkül, valami furcsa kényszerből írni kezdtem. Az első vers 1911-ben szü­letett, Anyaság volt a címe. Az asszonyok elfojtott pa­naszai szinte sikoltásként hangzottak tollából: „Egész világnak minden proletárját / tebenned csókolom drága fiam, / ha én elhullok a küzdők porondján /ti élni fogtok milliónyian ..." — Mindent számon kértem az uralkodó osztálytól, a nép sanyarú, kilátástalan életét, a rabolt aranyat. ír­tam, amit éreztem. Nem tö­rődtem a következményekkel, talán még nem is láttam ak­kor az acsarkodó börtönrá­csokat. Első kötete 1914-ben je­lent meg. Katonafiamnak címen. Azóta a címadó köl­temény jelentősége túlnőtt hazánk határain, jelképpé vált a béke védelmében, az anyák tiltakozása a háború ellen. Verseivel gyújtott, lázított a háború ellen. Üldözte cen­zúra és rendőrség. A háború alatt születtek híres béke­versei. Velük kiáltott, hogy hallgassanak el már végre a fegyverek: „Ne lőjj. fiam, mert én is ott leszek!" A Tanácsköztársaság rö­vid hónapjaiban egymás­után jelentek meg kötetei. Második gyermeke éppen ebben az időben született. A bukás utáni szörnyű ül­döztetések kitörölhetetlen Húsz évvel ezelőtt indult... Egy szegedi muzsikus Az utóbbi években, amikor « Tátray-vonósnégyes Sze­gedre látogat, mindig eszem­be jut egy fiatal szegedi mu­zsikus, a ma már világhír­névnek örvendő művész­együttes egyik tagjának, Konrád Györgynek — fur­csán hangzik — tragikusan szerencsés pályafutása. Pergessük csak visszafelé az emlékezés filmjét. Majd' negyven esztendő­vel ezelőtt egy újszegedi kis lakáéban nap-nap után fel­hangzik a szigorú, de jószán­dékú szülői intés: „Gyurka, ne mindig a futballal törőd­jél, hanem gyakoroljál is..." A kis gyerek öt-hat éves volt. A városi zeneiskolában tanult hegedülni. A tanárai azt mondták, hogy tehetsé­ges, de nem elég szorgalmas. Később a gimnázium zeneka­rában és a zenedei vizsgá­kon is már szép sikereket ért el. Amikor leérettségi­zett, semimi reménye nem volt arra, hogy szülei kíván­sága szerint a műegyetemre kerüljön — az apja gépész­mérnöknek szánta —, mert a Horthy-rendszer hős-ko­rában senkinek sem vált elő­nyére az, ha az üldözöttek tömegéhez tartozott és a nu­merus clausus különbséget tett ember és ember között, s ebben nem a tehetség volt a döntő, hanem a származás. A leérettségizett diák otthon maradt és a szülőknek talán éppen egyetlen gyermekük reménytelen jövője iránti el­határozásuk ismételtette az állandóan visszatérő bizta­tást: „Gyurka, gyakorolj.'..." A fiű továbbra is bejárt a zeneiskolába, magánúton is folytatta zenei tanulmá­nyait. míg hazafias kötele­zettségének eleget téve, be nem hívták munkaszolgá­latra. Nagvnénje, aki régóta az Illegális munkámozgislmi szervezetekben tevékenyke­dett. egy szép napion a rend­őrségi fogdával cserélte fel otthonát, ahonnan néhány nap múlva kommunista tár­saival együtt internáló tábor­ba került. Innen már rövid út vezetett a dachaui gáz­kamrákhoz. Nem sokkal ez­után édesapja is munkaszol­gálatra vonult, he Újvidékre, ' ahhoe a munkásszázadhoz, útja a világhírnév felé melynek 250 tagja közül alig öt-hat ember menekült meg a nyilasok és a németek tar­kólövésétől, vagy a pusztító kiütéses tifusztól. O is Győr —Sopron tájékán került tö­megsírba. Az itthonmaradt édesanyja és nagyszülei get­tóba kerültek, majd a tégla­gyári vagonírozás után a végső cél: az auschwitzi kre­matórium volt A fiű, Kon­rád Gyurka ezalatt itthon, egy szegedi munkásszázad­nál érte meg a felszabadulást szülők, nagyszülők, roko­nok nélkül. Barátain, isine­rősein kívül senkije és sem­mije nem volt, csak egy ak­kor szerzett hegedűje. A húszéves, vézna, szakma nél­küli fiatalember a felszaba­dulás után megindult élet­ben hol helyezkedhetett vol­na el máshol, mint zenei vo­nalon. Az 1945-ben konzor­cionális alapon megnyílt sze­gedi színház zenékarának lett tagja. Innen azután már gyors ütemben haladt to­vább. Egy év után elment vidékre, balatonmelléki tánc­zenekarokhoz, majd felkerült Pestre, a Honvéd Művész­együtteshez. 1951-ben az or­szág legkiválóbb zenekará­ban, az Állami Hangver­senyzenekarban előbb má­sodhegedűs, később brácsás, majd ugyanitt szólamvezető. 1959 tavasza óta a Tátray­vonósnégyes együttesének tagja. Amikor legutóbb beszél­gettünk Konrád Györggyel, elmondta, hogy nagyon szeret vissza-visszajönni Szegedre, még rövid időre is, ahová oly sóik szép és szomorú em­lék fűzi. — Közben bejártam Euró­pa majdnem minden orszá­gát, nagyvárosát — mondja. — Nagyon sokat dolgozom, sokat gyakorlok, örökké há­lás leszek a sorsnak azért, mert szüleim ezt a kenyeret adták kezembe... Amint járjuk a szegedi ut­cákat, csodálkozva nézi a ro­hamosan fejlődő, épülő-szé­pülő várost, lelkesen, de el­érzékenyülten mondja: — Csodálatosan fejlődik ez a város! És olyan jólesik ide vissza jönni. Jenő István nyomokat hagytak érzékeny lelkében. Férjét elvitték a hóhérlegények. Ö gyermek­ágyban feküdt, amikor rá­törtek a tiszti különítmény pribékjei. Verseket vesz • dó egy mappából. Betűzi az Éjsza­ka szépe kézzel írott sorait. Értékes életének tapasztala­tai kristályosodnak drága­kővé ezekben az új költe­ményekben. — Hosszú-hosszú évek óta éjszaka írok. Az ágyam kö­rül könyvbarikád tornyo­sul. Ezt is, azt is olvasom. Brahms, Vivaldi muzsiká­ja csendül fel a lemezját­szón. — Soha nem tudtam más­hogy élni, mint ahogy ver­seimben írtam. Féltem, és ma is félek minden ha­zugságtól. Ezért szívesen álltam a p>ódiumra, hogy — verseimet szavalva — köz­vetlenül lemérhessem hatá­sukat, nézhessem a szemek rezdülésében, vajon eltalál­nak-e gondolataim, érzelme­im az emberekhez. Megalkudni nem tudott soha. S az élete sokszor ezért volt mostoha. Mond­ták is, de mennyiszer: ír­jon másfajta dalokat. Akkor lett volna pénze, kincse, de a hit az ő lelkében mélyen vert gyökeret, amit sem csörgő arannyal, sem pénz­zel nem vehettek meg. — soha! A második világháború borzalmas esztendeiben egy időre kiragadja kezéből a tollat a hitleri fasizmus. Il­legalitásba vonul férjével és gyermekével együtt. Nehéz idők, nagy megpróbáltatá­sok. Amikor már a vers ke­vés, akkor a fegyver követ­kezik. És ő ezt is vállalja. Pedig akkor már elmúlt öt­venéves. — Mindent de mindent vártam a felszabadulástól. A megújhodást, versesköte­teket szabad levegőt. Már az első napokban verssel üdvözöltem a szabadságot. Óriási munkakedv fűtött. Különleges kegynek tartot­tam a sorstól: élni engedte szeretteimet, és élni enge­dett engem, hogy dolgoz­hassak. S ő, a szárnyaló költő, regényt írt. Megírta több mint ezer oldalon élete nagy élményét: az Egy asszony a milliók közül-t. Családre­gény vagy önéletrajzregény, maga sem dönti el. Több mint húsz kötet áll már mögötte, s ki tudja, még mennyi következik? Az Élők, vigyázzatok-ban mai gondolatairól vall. Költőről csak finom tollal lehet írni. Alkotni akar, harcolni a békéért, hogy az anyák fé­lelem nélkül szoptathassák gyermekeiket, hogy a ját­szóterek hangosak legyenek a gyermekzsivajtól. Hogy ne akna vijjogjon, hogy évről évre megújhodást és ne pusztulást hozzon a tavasz. Hogy a május 25-e minden évben nyugodt, értelmes békében érje a születése napján! Regös István Nyái és füst Tennessee Williams drámája Szegeden A világhírű amerikai drámaíró, Tennessee Wil­liams alkotásai általában lényeges ós fontos dolgokat mondanak el az amerikai társadalomról, az amerikai Dél világáról. A Szegeden most bemutatott Nyár és füstben azonban ennek az írótól megszokott társada­lomkritikának szinte nyoma sincs. A mű háttere időt­len és elvont: ebben a da­rabban csak az egyénről, a társadalomtól majdnem független egyéniségről be­szél az író, s az a környe­zet, amelynek későbbi da­rabjaiban olyan kitűnő áb­rázolását adta, ebben a mű­ben csak vázlatosan van je­len. A dráma alig több, mint egy túlérzékeny, ideges lány állapotának rajza. Alma Wi­a szerző későbbi darabjai­ban, akkor ezzel szemben hangsúlyozni szeretnénk: ez a közeledés az író életmű­véhez legalábbis egyoldalú. A brutális elemeknek ugyan­is önmagukban nincs olyan nagy jelentőségük, mint a szemlélet feltételezése sze­rint. (A kétezer éves görög drámák is tele vannak el­rémisztő mozzanatokkal, „beteg", „eltorzult" lelkek­kel, mégsem jutott soha senkinek eszébe, hogy az emberi szellemnek e remek­léseit ezért elutasítsa.) A dolog lényege abban van. hogyan, milyen környezet­ben és hangszerelésben je­lennek meg ezek az ele­mek, mit akarnak és mit tudnak kifejezni a világról, az emberekről, a társada­lomról. Williams „brutalitá­\ (Siflis felvétele) John (Jászai László) és Alma (Demjén Gyöngyvér) sa" ebből a valóságból táp­lálkozik. A Nyár és füst kiválasz­tása ezért nem szerencsés. Pontosan az hiányzik belő­le, ami a későbbiekben a legérdekesebb és legművé­szibb: a konkrét társada­lomrajz. Ráadásul a kezdő író kezemunkája más szem­pontból is érződik. Az em­berábrázolás és az atmosz­férateremtés ugyan már eb­ben a darabban is majdnem olyan erőteljes mint a ké­sőbbi Williams-drámák­ban. de a koncentráció foka még alacsonyabb. Vulgári­san szólva a Nyár és füst epikusabb, mint az író többi műve. Mindezért a színház da­rabválasztását felemásnak érezzük. Tennessee Wil­liamst akart adni, de aztán mintha — nem tudni miért — megijedt volna a válasz­tás merészségétől és mégsem őt adta. Az viszont már kétségte­lenül dicséri a színházat, ahogyan a darabot színpad­ra állította. A mű költői szépsége és drámai ereje, a főhős Alma Winemiller lirai tragédiája teljes intenzitásá­val és hatásával valósult meg a magas színvonalú produkcióban. Bozóky Ist­ván rendezése együttest te­remtett. Az előadás játék­stílusát mindenek előtt valami stilizált emelkedett­nemiller, egy amerikai pap lánya a darab főhőse; kö­ré épül a dráma mondani­valója. Ez a lány gyermek­korától kezdve rajongással tekint John Bucharianra, a kisváros orvosának orvossá lett fiára. Csakhogy ezt a fiatal — és mint utóbb ki­derül, tehetséges — or­vost másféle élmények és vágyak izgatják, mint amit ez a — a maga által csinált világban, hamis illúzióknak élő — lány nyújtani tud és akar. Ezért — bár a fiatal orvos ismeri Alma szinte földöntúli, ragaszkodó sze­relmét — az engedéke­nyebb és szenvedélyesebb Rosa Gonzales felé fordul, majd élettársul egy Alma Winemillernél kevésbé mű­velt és szellemes, „hétköz­napibb" lányt választ Végül is Alma számára nem ma­iad más, mint az, amit a darab elején olyan határo­zottan és egyértelműen el­ítél: szomorú ismerkedés a testi szerelem pillanatnyi és múlékony örömeivel. Nem világos, hogy a szegedi színház Tennessee Williams gazdag életművé­ből miért éppen ezt a korai drámát választotta. Ha csakugyan azért, amire a rendező nyilatkozata utal a színház műsorfüzetében, hogy kevesebb benne a fel­fokozott erotika, a brutali­tás és a morbid elem, mint A fiatalok nem felejtik el az öregeket Nyugdíjasok találkozása Szegeden Néhány nappal ez­előtt a Vöröskereszt aktivistái és a Móra Ferenc Iparitanuló Intézet KISZ szerve­zetének tagjai útra indultak, hogy sze­mélyesen vigyék el a III. kerületi öre­geknek az öregek napjára szóló meg­hívókat. A barátsá­gos meghívásnak szinte minden idős ember eleget tett. Csak azok nem, aki­ket ágyhoz láncolt a betegség. Háromszázhúz 70 éven felüli alsóváro­si nyugdíjas a MÁV művelődési otthon­ban gyűlt össze. Megnézték a Hámán Kató iskola úttörői­nek, a MÁV Neve­lőintézet tanulóinak és a Tanárképző Fő­iskola tánckarának műsorát. Ezen az ün­nepségen öt 90 éven felüli nyugdíjasnak adták át az Üj Élet Termelőszövetkezet ajándékkosarát. Hattyastelepen csa­ládiasan ünnepeltek az öregek. 73-an gyűltek össze a ben­sőséges hangulatú megemlékezésen. Őket a hattyastelepi iskola és az óvoda Itis növendékei szó­rakoztatták. A rókusi és a mó­ravárosi öregek együtt tartották az öregek napját a Vasútforgalmi Tech­nikumban. Az aján­dékok atadasa utan a Vasútforgalmi Technikum tanulói adtak műsort, a het­ven éven felüliek tiszteletére. A Ságvári telepen nyolcvan nyugdíjas vett részt a tisztele­tükre rendezett ün­nepségen. A kedves gyermekműsort, me­lyet a ságváritelepi iskola és az óvoda növendékei állítottak össze, nagy tetszés­sel fogadták. A KPVDSZ nyug­díjasai tegnap dél­után gyűltek össze a szakszervezetek sze­gedi székházában. Igaz csak fél 6-ra volt hirdetve az ösz­szejövetel, de már 5 órakor elfoglalták az első széksorokat. Az ünnepség nagy sikerében sok szere­pe volt a KPVDSZ amatör színjátszói­nak. akik szívvel-lé­lekkel, valódi aka­rással mutatták be a Hajnali komédia című egyfelvonásost. Sokáig tapsoltak Gyúrkóczi Eszter szavalatainak is. Az ünnepségeken, melyeket a Hazafias Népfront, a nőtanács és a szakszerveze­tek rendeztek vidám, baráti volt a han­gulat. Érezték az idős nyugdíjasok, hogy a fiatalok nem felejtik el őket, gon­doskodnak róluk, szí­vesen beszélgetnek velük, hallgatják ta­nácsaikat. ség, líraiság, a naturalrzmws határozott elutasítása jelle­mezte. A rendező arra töre­kedett, hogy az előadásnak a költőiség legyen a kötö­anyaga. A darabnak még azokat a motívumait is en­nek a lírai stilizáltságnak a szintjére emelte, amelyek a drámaiság elementálisabb, teátrálisabb érvényesítésére adtak volna lehetőséget. (Pa­pa Gonzales és Rosa Gonza­les alakja például határozot­tan visszafogott: rendező és színész egyaránt ellentáll a teatralitás csábításának, pe­dig naturalista módon fel­fogva ezekből a szerepekből roppant hatásos figurákat formálhattak volna.) A ren­dező az előadás minden ele­mét a lírai tragédia szem­pontjából formálta meg. Gondoljunk csak például a zenére. Milyen valószerűtle­nül szólt! Mintha valahon­nan a mennyből érkezett vol­na hozzánk, vagy álmunk­ban hallottuk volna, s így szólt még akkor is, ha éppen valami förtelmes orgiát je­lenített meg. S ez — hang­súlyozzuk — nem okozott stí­lustörést. A színészek közül Demjén Gyöngyvért kell elsőként említenünk. Az egész darab az ő figurája köré épült, az előadás tehát azon fordul meg, sikerül-e a szerepet ját­szó színésznőnek e túlérzé­keny lányt, ezt a remek sze­repet hitelesen és sokszí­nűen megformálnia. Demjén Gyöngyvér most a kevésbé sikerült korábbi próbálkozá­sok után — bebizonyította a szegedi közönségnek, hogy valóban nagyon tehetséges színésznő. Játékának minden mozzanata, nevetése, ideges­sége, tétovasága, tehetetlen­sége, szelíd rajongása, mind­mind a drámaíró által meg­rajzolt. figura lényegét ra­gadta meg és fejezte ki. Al­ma Winemillerje élő, valósá­gos ember, az alakítás hite­les és erőteljes, szép és szín­vonalas színészi munka. Ezzel együtt kell említe­nünk a produkcióról produk­cióra fejlődő Jászai Lászlót. Szerepfelfogása nagyon érde­kes. Áz ember azt hinné, ez a figura összeomlik erőteljes teatralitás nélkül. Jászai másképp játszotta. Óvako­dott minden látszat-drámai­ságtól, s fiatal orvosa mégis erőteljes. A kisebb szerepekben is kimunkált színészi alakításo­kat láthattunk. Décsy Györ­gyi Alma anyjának hálás, s Katona András Alma apjá­nak hálátlanabb szerepében jól közvetítették az írói mon­danivalót. A másik apa, Pa­gonyi Nándor, kifejezően tol­mácsolta azt a szülői egyol­dalúságot, amit a szerep ma­gában foglal. Högye Zsuzsa játékában a stilizáltság egy kissé túlzott: Rosája bál­ványszerű. Itt több szín, „emberiesség", ha úgy tet­szik, „naturalizmus" nem ár­tott volna. Kátay Endre — ugyancsak visszafogott — Gonzalesében ezt a hiányt nem éreztük. Az alakítás ka­rakterisztikus. Kovács Zsu­zsa Nellije fiatalos kedves­ségével hatott. Bányász Ilona szerepformálása színességé­vel is jól illeszkedett az elő­adás stílusához. Ifj. Kőmű­ves Sándor villanásnyi sze­repéből is karaktert formált. Gregor Józsefnek is csak egy­két szó és néhány mozdulat jutott. Amit csinál, mégis ha­tásos. Csikós Gábor jól "meg­felelt a szerep követelmé­nyeinek; Szegedi Molnár Gé­za nem tudott mit kezdeni szerepével; Mezödi Erzsébet Rosemaryje kifejezéstelen. A gyerek John szerepét Rác2 Tibor játszotta. A díszleteket Székely Lász­ló tervezte. Szürrealista jel­legű színpadképe négy szín­helyet egyesített s nemcsak a térelrendezés szempontjából, hanem tartalmilag is. Az el­lentétes elemek, a díszletek naturalista és stilizált darab­jai jól illeszkedtek egymás­hoz és hatásosan szolgálták az előadás hangulatát. ÖKRÖS LÁSZLÓ Kedd. 1965. május 25. dh.MAGYAKOKSZAG 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom