Délmagyarország, 1965. május (55. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-09 / 108. szám

| ennyi happy and-et szül az élet, de mennyit! Ilyesminek nevezhetném Erzsiék eljegyzését is. Ilanem ennek a happy and-nek nagy értéke lesz, mert az út idáig két keserves esztendőn át vezetett. Éppen két éve történt, hogy Jóska a szerelemtől álmatlanul álldogált Erzsiék háza előtt. Éjfél is elmúlt, de ő még egyszer, még most is látni szerette volna. A ház minden ablaka sötét volt már, lámpa se világított a sötét mellékutcában, hát Jóska elhatározta: kaviccsal zörgeti meg Erzsi ablakát. Ha csak annyit ér el, hogy Erzsi álmosan kidugja a szőke fejét az ablakon, s őt suttogva-sziszegve alaposan lehordja, hát már az is óriási gyönyörűség! Hogy Erzsiék a második emeleten laknak, az cseppet sem aggasztotta, mert — mint Ismeretes — a szerelem óriási önbizalmat ad. Jóska hát dobálni kezdte a kavicsokat Eltalálta az esőcsatornát, a falat, egyet éppen a háztetőre hajított, de az ablakot nem sikerült a kaviccsal elérnie. Már vagy ötödször próbálkozott. Riadtan fülelt az éjszakában, mert a kavics célbaérését semmi hang nem jelezte. De csak egy-két másodpercig tartott a csend, annál nagyobb zsivalygás lépett a nyomába. Az első emeleten kigyúlt a fény, s éktelen csörömpölés, futkosás, kiabálás hallatszott. Jóskának földbe gyökeredzett a lába. ezért tudhatta meg, hogy a kavicsot véletlenül az első emelet nyitott ablakán hajította be. s az úgy eltalálta a Kovácsék lakásában levő, díszhalakkal teli akváriumot, hogy az üveg eltörött, a víz kiömlött, a halak meg csapatostul tátogtak szőnyegen, szekrény alatt, szerte a szobában. A nagy szájáról ismert, termetes Rovácsné aműgyis rosszkedvűen tért nyugovóra aznap, érthető, ha még rosszabb kedvvel ébredt. Kinézett az ablakon, meglátta Jóskát, s azonnal felmérte a helyzetet Férje, a mogorva Kovács valamiféle hálóval igyekezett összeszedni a halakat, míg a felesége nagy feltörlő ronggyal merte fel a vizet, s aztán a rongyot az ablakon át az utcára csavarta. Ahányszor kijött az ablakhoz csavarni, éles. visító hangon mondta el véleményét Erzsiről, Erzsi családjáról, s ezek a monológok nemcsak arra voltak jók. hogy bizonyítsák: a nyomdafestéket nem tűrő szavak variálásában Kovácsné nagy jártassággal rendelkezik, hanem, arra is, hogy felverjék álmából az egész házat, meg a szomszéd házat is, egyszóval, hogy megteremtsék a botrányt. Erzsi anyja másnap korán reggel kéaenfogta a kislányt: — Most azonnal eljössz velem az SZTKba. Ott majd adnak egy írást, hogy érintetlen vagy és a Kovácsnét bepereljük rágalmazásért. Majd megtanulja befogni azi a pocsék száját. Erzsi szabódott, sírt, ellenállt. Hiába A rendelőben az orvos szókészlete sem bizonyult sokkal finomabbnak, amikor megvizsgálta Erzsit: — Azt mondja meg, csak azt mondja meg, hogyan álljak most az anyja elé? Kinn ül, várakozik nyugodtan és maga meg ... Régóta ismerem, becsületes munkásasszony. Ha meRtudja. hogy maga .,. meghal bánatában, itt a szemem láttára A fene egye meg magukat, hogy lehetnek ilyen könnyelműek? Erzsi csak állt tehetetlenen, míg az orvos kizavarta őt és behívta az anyát. — Hát, kérem szépen, az a helyzet — mondta —, hogy Erzsike kéthónapos állapotos. |ehany perccel kesóbb már kint ült az anya a várószobában ismét. Nem szólt Erzsihez, csak ült némán és potyogtak a könynyei. Erzsit, a hideg rázta a féleiemtől, védekezni se mert, magyarázkodni se, bocsánatot, kérni se. Aztán az anya felállt, elindult. Erzsi utána. Ott álltak az üzem udvarán. Erzsi lehajtotta a fejét, de így is látta, hogy Jóska tiszta overallban, kezében valami villanyszereléshez való szerszámmal, elpirulva, de mosolyogva, örömmel siet látogatóihoz. Csak akkor sötétült el a tekintete, amikor közelről látta az anya arcát. De mielőtt akár csak köszönhetett volna, az anya keze meglendült, s két hatalmas pofon csattant Jóska arcán. — Nem szégyelli magát, csirkefogó?! Nem lett volna jó magának olyan nő, akinek maga már a huszadik? Pont az én lányom kellett?,.. Szégyentelen disznó! Az anya sírt, Jóska hallgatott, Erzsi szinte megbénult, mert úgy érezte, hogy az egész üzem — mit: üzem! —, az egész világ őket nézi és neveti. Aztán Jóska csendben megszólalt: — Engem megpofozhat, csak Erzsit ne bántsa. — Most kíméli, most?! Nagyon köszönöm. — Anyukám — rebbent meg Erzsi. — Te csak hallgass! Az uraddal tárgyalök, ha nem tudnád. — Tessék elhinni — mondta Jóska — mi nagyon szeretjük egymást — Ezt könnyű mondani — sóhajtott az anya —, de most ha azt mondanám, hogy azonnal vegye el feleségül a lányomat, akkor begyulladna, az szent Csakhogy én nem ezt mondom, mert magához soha nem adnám, vegye tudomásul. — Hát. mit... tetszik akarni;:." csinálói... — Elvétetjük! Még nem késő! A szemtanúk szerint megható volt, ami ezutát? következett Erzsi és Jóska együtt könyörgött, hogy megtarthassák a gyere- Zmmm• ® Otl* MAGYARORSZÁG vasárnap, 1965 málue k CSERHALMI IMRE Madártej ket, hiszen össze akartak házasodni úgyis. Jóska fogadkozott, belepirult a beszédbe, Erzsi sírt, könyörgött, de az anya hajthatatlan maradt: — Maga még csak most megy katonának. Mi lesz a fiatalasszonnyal két évig? Erre nem gondol? A munkáját nem hagyhatja ott. En vesződjek az unokával? Gyereket csinálni ész nélkül, az nem kunszt, fiatalúr! Kihasználni egy tizenhét éves lány szerelmét, butaságát, az nem kunszt. Aztán otthagyni egy gyerekkel, lekötelezve, fiatalon, micsoda dolog ez? Két nap múlva Jóska levelet írt Erzsinek. Közölte, hogy nagyon csalódott Erzsi anyjában és hogy „ilyen kegyetlen családban" neki úgy sem lenne helye. Különben is megkapta a behívóját, jövő héttől már katona lesz. Egy hét múlva Erzsi Jóskát is elvesztette és a gyerekét is. Két hónap múlva levelet kapott Jóskától, aki tudatta, hogy jól van és villanyszerelői szakértelmének a katonaságnál is nagy hasznát veszi. Erzsi egy hónapig várt, nem tudta, hogy mit írjon. Ezalatt a hónap alatt lefogyott öt kilót, sokat sírt. Egy hónap múlva váratlan látogató érkezett Erzsiékhez, Jóska édesanyja. Erzsit kiküldték, mikor tárgyaltak. Amikor elment, megcsókolta Erzsit, akinek még aznap este azt mondta az anyja, hogy írjon levelet Jóskának. írja meg, hogy ha szabadságra hazajön, okvetlenül látogasson el hozzájuk Erzsi írt és Jóska jött. Kovácsné éppen kinn állt az ablakban, hát kiabált. De Erzsi anyja csak nevetett. És Erzsi is. De akárhogy igazították a szót, izgatottak voltak valamennyien, s az időjárásnál meg a katonaélet jellemzőinek ismertetésénél tovább nem jutottak a témákban. Fél óra után Erzsi panaszkodni kezdett, hogy fáj a feje és levegőre kellene mennie. Jóska örömmel ugrott talpra. Erzsi anyja morgott: csak menjetek Sok levél, sok látogatas, összeveszések. kibékülések — és közben letelt a két év, Jóska ismét villanyszerelő lett. A két év alatt tulajdonképpen nem történt más, mint aminek két. év előtt kellett volna megtörténnie: a fiatalok megismerték egymást r BKRÉNY RÓBERT JÉGHORDÓK FEKETE LAJOS DE FURCSA IS. 1 De furcsa is, hogy cimborák úgy emlegetik a halált mint amelynek már jönni kell. mert halálát túl senki sem élheti — ha már az a kor, a vénség itt ül, silbakol ajtód előtt, vagy pláne benn bordák közt, rossz szív képiben; illő tehát, hogy néha szólj róla is, hátha megzokol s művel veled csúf-ostobát: két mozdulat közt vacsorád félbeszakad s a villa, kés kihull kezedből s szélhűdés nyomorult bénasága fog. hogy egyet lépvén is a bo tükörsimára koptatott görbéje lesz a támaszod ... Hát mondok egyet cimborák ki-ki megissza a borát S hazafelé majd útrakel... (Mert hát — ugye, hogy menni kell?) S aki csak élt maga helyett sirba is csak egy életet vihet magával s e g y halált: egy élőt, aki holra vált! tei sem szélcsend, sem förgeteg, csak volt olyan langyos-meleg. akit a próféta kiköp, mert élt az emberek között oly módon, hogy nem értük élt. nem értük halt, csak ott henyéli a kornak napos oldalán s az önzés védte: a magány !... J Mikes György CSODAGYEREK |rzsi anyja pedig . Erzsi anyja megtudta, hogy Jóska rajong a madártejért, márpedig ő ilyesmit még sose készített. Ezért tegnap bekopogtatott az első emeletre a nagyszájú Kovácsnéhoz, aki kitűnő szakácsnő hírében áll, hogy mondaná el neki a madártej receptjét. Így lesz most eljegyzés Erzsiéknél. dártejjel. E Nemregiben csodagyerekekről olvastam: a hatéves kis Argay Attiláról, aki tizenkét nap alatt tanult meg latinul, a híres Praun Zsigmond Ottóról, akit a szülei két és fél éves korában írattak be az elemibe, továbbá a zseniális Franki Mórioról, aki számtantudományával királyok előtt produkálta magát Ezekről a csodagyerekekről eszembe jutott a fiam. Nem, 6 nem tanult meg tizenkét nap alatt latinul, nem két és fél éves korában írattuk be az általános iskolába, és nem lehet rá azt mondani, hogy számtanzseni, mégis csodagyerek. Tessék elhinni, nem az atyai büszkeség beszél belőlem, nem vagyok elfogult szülő.' Miért csodam-er-v Elmondom. N ANPRASSV LAJOS \Zéc/>xct>n tsehdten a datgam Amikor lenn voltam a nyírkos bányasötétben s szakaszommal raktam a kristály-fényt csillékbe (bizony akkor nem tudtam még, hogy akiért ez a műszak elindult, akinek nevével zubbonyunkra a kék overált...) felsajdult tenyeremben a kérdés: én is élbírom-e a tempót mit a vájár s önbecsülésem diktál? Bizony nem volt az könnyű, még ma is érzem bőröm alatt a borzongást, ahogy reccsent az ácsolat fejem fölött... Az erdőt ismertem én s a horhost, meg a sziklát, a szelet, s a fényt, a rendületlen égbolt fölém feszülő kárpitját, meg a síkot, ahol tudtam, ha baj közelít, — vagy a zápor, s az üllőnél a szikraesőt, — tenyeremben ott nagy nyugalom feketült... De a szűk, huzalos nappali-éjszaka ott lenn teli tompa zajokkal, patkánnyal, csillezörejjel, mintha koporsóm fedelét szögecselnék! Kellett a szén, hitem erős volt, raktam a csillét. Amikor könyveket égettek a nagykörút fái alatt az árnyak, s a fákra megcsúfolt emberi testeket tűzött a féktelen emberi téboly, s az éj leszakadt, zászlóink selyméből amikor kitépték címeres szíveinket, s bajonettet döftek a torkunkba szobánk közepén, mert kommunista hitünket gyáván nem adtuk kínált „kegyelemert" amikor két gyerek állt mögöttem, vállamon át lesve a bajt, s jeleségem, aki tudta nagyon, miféle ki sem érdemelt sátáni sors közelít: akkor felmagasodtam a csillagokig kifeszítve a mellem és váriam a gyorstüzelőt! Mert kezembe nem adta azt a gyanakvó félelemérzet! S a harc így, értük és bennem is százszor erösebb s keserűbb volt, de nem adtam fel hitemet!... S nem adom ki kezemből a fegyveremet soha mar! S most, amikor Gagarint követően az űrbe kiszökkent véreim közül 0, a nagyszerű hős tizedik, nézem a távol csillagokat és végzem csendben a dolgom ez az enyém most, s így, ez a jó. Megyek az utcán s látom a szembejövök között nincs aki bújva-sunyítva félre tekint, — hát bízom a sorsban, hogy fegyverem fémcsöve — tán meg is érem e kort még kezemben szerszámmá visszaszelídül... Adja az Értelem így, s mielőbb! J Tegyük fel, hogy vendégségbe akarok menni vele. A gyerek játszik valahol. Jó fél óra, míg megtalálom. Ijesztő külseje van: a haja tele homokkal, a homlokán okkersárga festékfolt, az orra kátrányos, az álla sáros és a kezén gipsznyomok. Feleségem gyorsan megfürdeti, és tiszta ruhát. ad rá. Amikor egy pillanatra nem ellenőrizzük, eltűnik. Két perc múlva viszszasomfordál. Az arcán lila tintafolt, a fülén zöld olajfesték és ingén pörköltszaft — Hol voltál? — kiáltunk rá kétségbeesetten. — Sehol — feleli pityeregve. — Kardos Pityuval beszélgettem az ajtó előtt... Nem értem. A feleségem nem főzött pörköltet. nem festettünk zöld olaj festékkel, és én nem használok lila tintát. Utálom a lila tintát. Végigjártam a szomszédokat: ők sem főztek pörköltet, nem festettek zöld olajfestékkel, és egyikőjüknek sincs lila tintája. Végignyomozom az egész házat. Semmi eredmény. Feleségem újra megfürdeti a gyereket, és tiszta ruhát ad rá. Ráparancsolok a fiamra' meg ne moccanj! Nem moccan meg. Mégis, amikor indulni akarok, észreveszem, hogy az egyik karja kormos, a másik poros és az ujjain karmazsinpiros festéknyomok. — Elmozdultál? — rivallok rá. Sírva fakadt, hogy ö nem mozdult el. Hát akkor a korom, a por, a karmazsinpiros festék? Rejtély. Tanácstalan vagyok. Meggyanúsítom a feleségemet, rosszul fürösztötte meg a gyereket. — Akkor fürdesd meg te a fiadat, ha én nem értek hozzá — feleli sértődötten, és kezembe nyomja a szappant s a súrolókefét. Meg is teszem. Aztán tiszta ruhát adok rá és elindulunk. Midőn felszállunk a villamosra, megdöbbenve veszem észre, hogy a gyerek bal arca olajos, jobb arcán kávéfoltok és az ingén fűnyomok virítanak. Misztikus dolog — gondoltam magamban —, ha nem lennék materialista, akkor most azt gondolnám, hogy ... Megpróbálom zsebkendővel tisztára dörzsölni az arcát, nem megy, még jobban szétdörzsölöm a foltokat. Forduljunk vissza szégyenszemre? Azért sem fordulok vissza. Leszállunk a villamosról. A fiam csendben. illedelmesen lépeget mellettem. Utunk céljához érve, mégegyszer szemügyre veszem. Soha még ilyen piszkos nem volt: cipőjén mészpacnik, talpára tölgyfalevelek ragadtak, harisnyája agyagos, homlokán baracklekvár, alsó karján aranyfesték, nyakán gépolaj, tenyerén zsírfolt, ingén csokoládényomok, hajában angyalhaj. Nem. Így nem lehet vendégségbe menni. Mit gondolnának rólunk. Szép csöndben visszafordultunk. Otthon a feleségem gyorsan megfürdeti a gyereket, és vacsora után mars az ágyba. Egy perc alatt elalszik. Lábujjhegyen adolopózunk az ágyához, és gyönyörködünk benne. A takaró alól kilátszik a lába. Az egyik lábán szilvaíz, a másikon hamu. — Csodagyerek — suttogja a feleségem. — Ezt másik gyerek nem tudná utánacsinálni... Elérzékenyültem nézünk. büszkén egymásra