Délmagyarország, 1965. május (55. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-30 / 126. szám

s |zllveszter Rotterdamban! Mama rumpuncsot főz! Mindenféle zsoltárok éneklése, utána nagy szivarozói! Én édes Jézusom — mondta Cornelius Kalakman holland hajóács, és fülére húzta a takarót. Róka Lajos, a hajdan kövér magyar hírlapíró, mint valami lesoványodott szelindek, duzzogó arccal, s hosszú német rohamosztagos trikógatyában üldögélt az ágyén. Sandított holland szomszédja felé. — Ne sírj — mondta halkan. Azután ette tovább a szögletes birkavért. Az élvezettől kissé morgott, a szeme fátyolos volt. — A magyar hírlapírók marhák — mondta a takaró alól a holland, s könnyel végigcsorogtak az arcán. Róka Lajos hallgatott. A jég ropogott a foga között; utolsó maradékát eszegette annak a féltéglányi fagyasztott vérdarabnak, amelyet a délután folyamán kapott ajándékba pártfogójától, a hírneves berlini sikkasztótól. (Aznap — talán a szilveszter tiszteletére — zebraruhás francia foglyok egész stráfkocsi fagyasztott vért húztak ide szilárd, nagy táblákban, magasra rakva; akinek pénze volt, akár egy négyzetmétert is vehetett belőle. „Birkavér" — mondta tüstént komor arccal Radosewszki, a hírneves berlini sikkasztó „Nem" — szólt egy másik. — „Lebombázták a müncheni állatkertet!" — mondta egy harmadik. — „Szóval vízilóvér is van benne" — szólt egy negyedik kissé eltorzult mosollyal. A többiek a földet nézték, s hallgattak. A vért megették.) Ez volt délután. Most kilenc óra elmúlt. Sípok szóltak odakünn. Hó szállingózott. A lámpaoltás órája volt ez: a salakkal borított széles főút. a „Lager-strasse" kót oldalán, a zöldre festett, végeláthatatlan faépületekV>en, s a harminc hosszú udvarban egymás után kihunytak a villanyok. A géppuskatornyokból még egyszer végigfényszórózták a kihalt blokkudvarokat a fekete ruhás, halálfejes sapkájú őrök. Itt-ott még felharsant egy-egy kiáltás: „Licht aus!" Azután mindenre lezuhant a homály: mélyen azonban, a kavargó hópihék mögött, a kinti nagy vaskapun vagy talán a rab emberi tudatban továbbra is ott fenyegetett a hazug német felírás: Arbeit macht frel! S fölötte a címerpajzson a szögletes fekete sas, karmai között a horogkereszt. Az 1944-es év utolsó éjszakája volt ez. A szél ls fújt. Szerteszét a hosszú, zöld faépületekben harmincezer. Európa minden országából idehurcolt, igen sovány, zebraruhás férfi nézte a homályt, s várta az újesztendőt. — Megőrülök! Elég a külföldi imádkozásból! Alvás! — szólt sztentori hangon a tizenhármas épület hármas számú termének homályában Radosewszki, a hírneves berlini sikkasztó. Egy katolikus pap pisszegett. — A hollandus csak sír! — mentegetőzött a hajdan kövér magyar hírlapíró. — A söröscsap is rossz! — felelté szemrehányóan a sikkasztó. A szél dudált, befútt a nyitott ablakokon, s hópihéket hozott a három sorban egymás fölé helyezett, igen szűk deszkaágyakban alvó száznegyven ember nyakába. A terem különböző zugaiban e szilveszter éjszakáján öten haldokoltak; kartonpapírra írt halotti lábszámuk a megfelelő cukorspárgával Jó előre elkészítve várta új év reggelét a német Írnok asztalán. A hírneves berlini sikkasztó ágyának lábánál egy hordó világos sör virrasztott csapra ütve. Ebből a csapból igen lassan, ütemesen szivárgott a kinSándor Kálmán: Éjszaka Európában c Ax Unni-pl könyvhét egyik vieménye lesi Sándor Kálmán lej-' szebb novelláinak gyűjteményes kiadása, amelyet Éjszaka Eufőoában címmel Jelentet meg a Szépirodalmi Könyvkiadó. E kötet címadó novelláját mutatjuk be. cseket érő világos sör az alatta álló dézsába Pötty! Pötty! Minden csepp egy ázúrás! A német irnok szelídített tengerimalaca belenyalt a sörbe, azután a kedvező homályban, az ágyak közötti keskeny utakon, egyet-egyet cincogva felmászott az irnok elhagyott asztalára, s gyorsan mozgó orrocskával és buzgó fogakkal rágcsálni kezdte az egyik halotti lábszám cukorspárgáját. Eszelős világ! S valaki idegen nyelven imádkozott. A füléig betakart, szilvesztert rumpuncsról álmodozó és sutytyomban már kenyeret rágcsáló rotterdami hajóács fölött, a legfelső ágyrekeszben az állandó vizelési ingerrel küszködő felsőbányai hitközségi metsző hevert, ö mormogta — mint mindig lámpaoltás után — gyors éji imáját bocsánatkérő arccal, héberül a sötétben. Szénalomra méltóan elvékonyult, hosszú orrának hegye buzgón mozgott, akárcsak az írnok alattomosan rágcsáló tengerimalacáé. Az alatta levő ágyban is imádkozott valaki. Johann Ketzlick, a hannoveri katolikus lelkész — latinul. Az ő orra húsos volt, s ima közben is mozdulatlan. A legalsó rekeszben a holland hajóács abbahagyta már a kenyérrágcsálást. A héber nyelvű mormogás befejezésekor a hírneves berlini sikkasztó odalent gúnyosan így szólt; — Most jön a vizelés! — Istentagadó — felelte a katolikus lelkész. A sikkasztó tromfként szótlanul egy darab kincseket érő, rúd alakú sajtot nyújtott feléje a sötétben. A lelkész elvette, megszagolta, letörte a felét, megenyhülten evett, a másik felét felnyújtotta a felsőbányai volt metszőnek. „Előkelő keresztény urak civódnak végettem", gondolta az büszkén, s majszolni kezdte a sajtot. „Tábori előkelőségek!" ez volt az igazság. Mert a kétméteres termetű lelkész, s a vézna berlini sikkasztó — mindketten évek óta ették a koncentrációs rabság kenyerét — egyaránt az úgynevezett „tábori előkelőségek" rendjébe tartozott. Kivételezett foglyok voltak: németek. Ketzlick lelkész havonta kaphatott kívülről csomagot és harminc márkát, a sikkasztó ágya alatt pedig egy fonott bőröndben kincsek: hét arany karóra, töltőtollak, dörzstörülközök, selyemingek, tojások, krumpli — csupa itteni szerzemény. — Du! Róka, alszol? — kérdezte a sikkasztó. „Beszélgetni akar, talan még sajtot is ad" reménykedett a volt hírlapíró. Hangosan meg így szólt: — Hallgatlak. — ...Ott hagytam abba tegnap este — szólt a sikkasztó lehunyt szemmel —, hogy annak a gyermekkertésznőnek igazán első osztályú, telt fehér mellei voltak. Inkább kissé hegyesek. Hiszed? — Miért ne hinném? — kérdezte Róka Lajos. — Csak mondom. Síkos volt a bőre. Szóval mindjárt vacsorát főzött nekem. — Sajtot? s — Hogy-hogy sajtot? — kérdezte meghökkenve a hírneves sikkasztó. — Csönd! — mondta egy elkeseredett hang távolabbról. A görög foglyok a sarokban erősen köhögni kezdtek. — Maman! — szólt vékony hangon egy haldokló francia fiú. A felsőbányai volt metsző lemászott az ágyából, és csoszogva indult az illemhely felé. — Egy drezdai gyermekkertésznő miért főzne nekem sajtot vacsorára? — kérdezte most már kissé ingerülten a sikkasztó, azután választ nem is várva folytatta. — Gombócot csinált. Valódi gullászószéval. A nő hasáról még nem beszéltem neked? Várt a feleletre. — Anyajegy volt rajta balra, a köldöke mellett! — válaszolta unottan a hírlapíró. Torkig volt ezzel a történettel. — Mindegy — tette még hozzá elhamarkodottan. Kis csönd volt. — Hogy-hogy mindegy? — kérdezte azután felháborodottan a sikkasztó. Újabb csönd, — Bocsánat — mondta Róka Lajos szolgalelkűen, s nagyot nyelt. Hallani lehetett a sikkasztó hangos, gyötrődő lélegzését. Csak meg ne bolonduljon a sötétben! — Nyolcévi fogság után még most is előttem van annak a nőnek a hasa — mondta végül, és visszadőlt a párnájára. — Boldog újévet! — szólt egy hang lengyelül az egyik távoli sarokban. — Radosewszki — mondta a vólt magyar hírlapíró. — Radosewszki, boldog újévét! De választ nem kapott. A tárt ablakok felé nézett, s látta a kavargó hópelyheket, hallotta a szél slvítását, a szeme teljesen megszokta már a homályt, s nézegetni kezdte — mint minden este, elalvás előtt — a földszinti fekhelyével szemközt gubbasztó, öklömnyi lakattal lezárt, két sötét tölgyszekrényt. Az egyikben a vagyont érő hivatalos gatyákat tartották az arra illetékesek, a másikban a könyvtárat. A németországi gatyákról most ne beszéljünk, nézzük a könyvtárszekrényt! Ez utóbbi szekrény őre egy bivalyképű német „hivatásos bűnöző" szerda délután öttől hétig, könyvtári órák alatt néha minden ok nélkül megpofozta a kölcsönzésre várókat. „Művelt vagy?" — kérdezte halk gyűlölettel az ilyen pofon után. s szűkülő pupillákkal nézte áldozatát. A könyvtár polcain, német bölcsészek elsárgult kötetei mellett ott sorakozott a Mein Kampf hét vadonatúj példánya. Ezeket olykor erőszakkal tukmálta egy-egy szabódó könyvkölcsönzőre a bivalyképű könyvtáros; például a szelíd lelkű felsőbányai metszőnek, aki egyáltalán nem olvasott világi könyvet, kétszer is kiadta már. Első ízben, mikor azt tétovázni látta, csak egyet ordított rá, a második kényszerkölcsönzésnél azonban már egy pofont is kapott a pulykavörösen, jiddisül méltatlankodó szegény ügyfél. Olyan szelíd fogoly azonban nem akadt, aki a szolidaritás íratlan szabályát megszegve ebbe a könyvbe akárcsak bele is lapozott volna. Ellenben a bivalyképű könyvtáros két ízben talált már egész egércsaládokat a fekhelyének szalmapárnájában. Hogyan kerültek oda? A könyvtár díszpolcán, egy teljes Goethe-díszkiadás szomszédságában. érthetetlen okokból ott szomorkodott aranyos kötésben Csermely Gyula Toprini nász című regénye magyarul. Légárdy Testvérek kiadásában, továbbá egy ronggyá olvasott litván nyelvű szakácskönyv 1872-ből. valamint Tacitus Germaniá-ja németül. A könyvtár további nemzetköziségét három francia Verne-regényen kívül néhány török mű és egy kedvelt holland hadtörténeti zsebkönyv biztosította. A könyvtár legnagyobb kincse, az idők igazi jelképe azonban egy hetilap: a Münchener Illustrierte Zeitung négy, aránylag friss, bekötött évfolyama volt. Hitler Adolf vezér és kancellárnak kétszázhuszonhárom fényképével. A vezér és kancellár minden egyes jobb és bal szemének helyén egyszerű lyuk kacsintott az olvasóra a papírról. összesen négyszáznegyvenhat lyuk. Világtörténelmi lyukak. Engesztetlhetetlen körmök kaparták. Idehurcolt európai emberek körmei. Most sötét volt. Éjszaka. söröshordó csapjából ütemesen csöpögött a sör az alatta álló dézsába. Az írnok asztalán a másnapi létszámjelentés kitöltésre váró példánya, előre megdátumozva: „1. Januar 1945. Dachau." A világ legeszelósebb rabkórháza volt ez. Szepesi Attila versei Ke««el hatkor C Immár hat óra. Lángol, izzik a vasfolyam. Háztetőkre hengerül a nap óvatosan. Kik ezek? Tegnap éjjel füleltek kék zenét, bortól rózsás ünnepük tüzét, szédületét. Arcok, arcok: fémesén szögletesek, égők. Közeledben vakítók, örökké kitérők. Néma szemek, villanok, ujjongok és árvák, elbeszélik testük tüzes örömét, magányát. S rád ki figyel? Gondjaid kivel ikerítnek? Apró-cseprő ügyeid, lám, estig bekerítnek. Boldog vagy? A hétköznap lenne boldogságod? Lehurrognak fapo*"k, csörgős kikiáltók. Mégis! arcok sodornak, minden napod ünnep. Kertitörpék lábad elé sose települnek. Napraforgó Napraforgó, napraforgó, utak vándor-virága. Cigányvirág, tűzsugaras napraforgó: ha lámpa lennél, mindörökké velem vakitnál a homályba. Lángleveles, fénybóbitás napraforgó: az árnya árokpartra hajlik, mégis felszökken a világba. Napraforgó, napraforgó, hej, szegények virága! Antal Gábor Milyen ax ifjúság? Laboda Lali, a „Keopsz" kávéház állandó vendége már régen szakítani kívánt éppen csak megtűrt helyzetevei a Törzsasztalnál. Ezért elhatározta, most már ő is ír valami jó zaftosat ifjúságunk erkölcsi válságáról. Ugyanis az asztal fejesei között már elég hosszú ideje nemes verseny folyt, ki tud — ahogy „Keopsz"-nyelven kifejezték —, minél penészesebbet írni a mai fiatalokról. Bun Barnabás kisebb eposzt írt huligánok rémtetteiről. Langy Alajos szociográfiai értekezést az iíjak között népbetegségként fellépő és csak „Quinoseptil"-lel gyógyítható közönyről, s a csak nemrég feltűnt Hukk Elemér la benyújtott egy színháznak egy ifjúsági témájú darabot: „Hurrá, rohadunk" címmel. És bár az utóbbi darabot egyelőre nem fogják bemutatni, mert a színházat közben lebontották, a dramaturgnak tetszett Elemér alkotása és Laboda Lali érző szívét emiatt is rágta az irigység. Hiszen már 18 éves és még egyetlen dramaturggal sem találkozott. Az elsö lépés az irodalmi pályán az volt. hogy Lali kiirt néhány jelzőt asztaltársai müveiből. ..Hullaszagú", „merevközönyös", „álmábanisásííó", ..csup?r"£lex" — íorakoztak a jelzők az „Apisz"-nál vásárolt kockás füzetben. Az utóbbi jelző különösen tetszett neki. A témákat azonban nem lophatta el — szegény fiúk maguk is oly kínos-keservesen csenték azokat régebbi korok alkotóitól — s arra sem kérhette az őt oly fölényesen lekezelőket, hogy legyenek szívesek, adjanak neki kölcsön valami jó cselekményt, majd elsején megadja ... És mert Lalinak magának hiányos élettapasztalatai voltak — a nyolcadik altalánossa! befejezte tanulmányait, aztán egy ideig otthon magánzott, majd törzsvendég let a „Keopsz"-ban — elhatározta, hogy magához az ifjúsághoz fordul egy kié originál életunalomért és egyéb penészért. Este megszólította egyetemista bátyját. Jenőt, aki nagyon csodálkozott, mert Lali már elég hosszú ideje nemigen állt szóba csaladtagjaival, lévén ugyebár ő író, aki folyton a gondolataival van elfoglalva. — Te. Jenő, mondj nekem valamit a mai egyetemistákat jellemző, gyanakvó közönyről. .. Nagyon fontos ... Jenő folytatta (és fokozta) már előbb megkezdett ámulását — majd idegesen válaszolt: — Nem értelek pontosan, de majd később megbeszéljük, mert most el kell rohannom. Műegyetemisták és bölcsészek közös vitát rendezünk a kibernetika társadalmi jelentőségéről ... — Kibernetika, az nem jó — gondolta Lali és húgához fordult, a Ifi éves Klárihoz. — Klárikám — kérte a csinos, kicsit huncut arcú lányt —, részletezd nekem, milyen erkölcstelen ajánlatokat tettek neked az utóbbi időkben a gimnáziumba veled járó fiúk. — Mondjam a Póker Lajos esetét? — Mondjad! — caillant fel Lali szeme és már hozta is a kockás füzetet. De az ifjú írónak nem volt módja az írásra, mert Póker Lajos azt az erkölcstelenséget követte el, hogy miután Klárit előzőleg bfztosította arról, hogy azt sem tudja, kicsoda Martinovics Ignác és Klári a diákkörben nagy előadást tartott a magyar jakobinusokról, az a piszok Póker felállt és — hozzászólásában — minden dicsőséget elaratott a lány elől. — Marha! — jelentette ki húgának Lali, ami egyrészt nem volt udvarias tőle. másrészt okos sem, mert meghallotta ezt atyja, a fiára már évek óta „pikkelő" idősebb Laboda Jenő, és erkölcsi prédikációban részesítette. — Te fekete bárány... fejezte be szavait. Lali, a bárány már farkassá vált dühében, amikor az utcára ért. Szerencséjére azonban találkozott egykori osztálytársával, Szántó Rudival. Rudi ipari tanuló lett, s most szakmunkásként dolgozik egy nagy, Buda környéki gyárban. Lali valósággal lerohanta őt: — Rudikám. mondd, miféle huligánságok történtek mostanában nálatok? A nagyorrú, kicsit „Jampi" módra öltözködő Szántó °udi komolyan utánagondolt a kérdésnek. — Nagyon régen nem történt Ilyesmi. — Senkit sem öltek meg? — Nem. — Lopás? — kérdezte Lali reménykedve. — Nem volt — válaszolta a nagyorrú. — És táppánzcsalás sem . . . — Akkor nagyon unalmas lehet nálatok! — fakadt ki a ..Keopsz" törzsvendége. — De mondd csak, mit csináljak én, ha az ifjúság penészesedéséről akarok írni? Hogyan fogjam hálómba az ifjúság édes jómadarát? Kiről írjak? S2ántó Rudi arcán egy vonásoeska sem rezdült: — Van egy javaslatom... Ha már mindenáron penészvirágról akarsz írni... — Na!... Halljuk! — Amit mondok, már eszedbe Juthatott volna- — •rjal sajat magadról.... 4 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1965. május 30.