Délmagyarország, 1965. május (55. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-01 / 102. szám

Morzsák SZERELEM ARATÁSKOR — Csókol) meg, drágám,— fuvoláz a lánynak a kombdjnvezető két forduló után, a dülőút végén. — Jaj, meglátnak... — Ne jajgass, hiszen nincs itt se közel, se távol senki. — De meglatja az ott, odafenn ... — Azt *s ellátom, csillagom. — Azzal a kombájnos leveszi az ülese fölött ágaskoaó hatalmas napernyőt, s alahúzódnak. NAGY OK A traktorosok versenyeredménye kiváló volt. A szakszervezet valami 15 traktorost ingyen jeggyel jutalmazott a színház Othello előadására. Előadás utan: — Kíváncsi vagyok, hogy minden este mas-más asszonyt ölnek-e meg a színészek? A társa rálegyint: — Ugyan! Az nagyonis költséges volna . ÖNKRITIKA A szakszervezeti titkár és felesége társaságból ballagnak hazafelé. Az úton a feleség, amint szokta, zsörtölődő hangon szemrehányásokat tesz a férjnek: — Egy ilyen nagy társaságban ... nahát... tudod mit tettél? — Nem — felel a férj. De elismerem, hogy helytelenül tettem, amit tettem. Mit is tettem? DÉNES GÉZA GVLAY ISTVÁN: Az úgy volt, hogy műhelyünkbe akarták bevezetni a gázt. Előzőleg a csöveket szállították. Szép háromméteres vascsöveket, olyanokat,, amiket az isten is Iv-antenna tartóoszlopnak teremtett. Ott szerénykedtek a műhely sarkában, éa egy deli háromméteressel nagyon megtetszettünk egymásnak, és elhatároztam, hogy az enyém lesz. Ennek semmi akadálya nem lenne, hisz nálunk úgy építenek valamit, hogy előbb szállítják az anyagot, de a szerelők nem érkeznek meg, mert egy másik helyen várnak, hogy megérkezzék az anyag. Jelentkezett hát az elsö probléma: hogyan vigyem ki a gyárból. Feltételezhető, a kapuőrnek feltűnne a dolog. Haverom. a Laji, sofőr, megbeszéltem vele, hogy egy rakomány alatt szállítsa ki. Vállalta a dolgot, de arra kért, szerezzek neki egy neonhoz szükséges fojtótrafót, ami ugyebár — fogyóanyag. Felmentem Gébicshez, aki trafóutalványozásra 5SZ FERENC: Benne a tsZben jogosult. Szívesen adott trafót, viszont azt kérte, szerezzek egy kis tiszta szeszt. A másik haverom felesége a laborban dolgozik. Mariska hajlandó volt a tiszta szeszt megszerezni, csupán arra kért. csináljak neki fűrészlapból egy jó konyhakést, mert otthon nincs mivel kenyeret vágni. Mi az nekem! Másnap megcsinál1am a konyhakést. Pista azonban, aki a szomszéd gépen dolgozik, látta az egész müveletet, és félreérthetetlenül tudtomra adta, hogy ö nem szól senkinek, ha ... Ha elintézem, hogy neki is kivigyenek három szál deszkát, amit „véletlenül" talált az egyik építkezésnél. Egyre komplikálódott a dolog, de máinem lehetett abbahagyni. Laji rendes fiú, vállalta a deszkát is, de nem hármat, hanem hatot., mert neki is kellett. Szóltam Pistának. Azt mondta, nincs akadálya az ügynek, ő még találhat három szál deszkát, de akkor' engedni kell, hogy Palkó — egy nagyon rendes pofa ott az építkezésen —, találhasson nálunk az enyémhez • hasonló vascsövet. Megkötöttük az alkut. A negyedik napra minden elintéződött. Laji megkapta a trafót, Gébics a szeszt, Mariska a kést. megvolt a hat szál deszka és az újabb cső. amikor Laji előállt: a kocsikísérőt is be kell avatni a buliba. A kocsikísérőnek vasdrót kellett. Megkapta. Ennek fejében Keszölcei szakinak megígértem, másnapra esztergályoztatok neki egy tengelyt a magnetofonjába. Szerencsésen kiszállítottuk a cuccot. Az antenna már fent van a tetőn. De a tengelyt Bicsak Marci csak úgy volt hajlandó megcsinálni, ha szerzek neki két vídia kést. A vidiáért benzint szereztem Topolyánalt. Á benzinért pvc-vezetéket kértek. Pvc-t csak úgy tudtam szerezni, ha adok érte egy sublert. A sublert Klofák kérte, de adnom kellett érte ... Mit is? Már pontosan nem is tudom. De mentségemre szolgáljon, az antennacsövet egy évvel ezelőtt vittem el. Azóta sem keresték, mert a szerelők még nem értek oda. Különben is hiába jönnének, mert már nincs egy darab sem. Én pedig egy éve fizetem a csövet. Valamit valamiért. Ha szívességet kérek, szívességgel kell fizetni. A cső szerintem eddig több tízezer forintba kerülhetett, és a csö kiszállításában „részesek" megszámlálhatatlanok. Szeretnék túl lenni mindenen. De — most jut eszembe — egy neoncső armatúrát kell csinálnom Palotainak, aki megszerezte a lenolajat, amit Klepovácnak adtam azért az ellenállásért, amiért a művezetőm engedi megcsinálni az armatúrát ... HEINRTCH BÖLL lsczkö Mikiöf es az uita*epro A tavasz az utcára csalta a város hangulatát. A főutca hársfái alatt fiatalok sétáltak és öregek, nem volt közöttük semmi különbség. Legfeljebb az, hogy az idősebbek a tavasz fényét akarták magukhoz ragadni, a fiatalok pedig egymás kezét, észrevétlenül. Egyedül Laczkó Miklós nem akart a tavasz után nyúlni. Arra gondolt, hogy: „Az egymás után következő napok bőséggel prédikálják az igét nekünk, és az egymás után következő éjszakák tanítanak bölcsességre." Megtetszett neki a zsoltár gondolata. Ízlelgette egy ideig, azután azon tűnődött: hol hallotta ezt a mondatot először? Ment, követte cipője kopogása, azután rájött, hogy az öreg Apátitól hallotta nemrég, amikor segített neki hurcolkodni. Hatalmas, régi szekrényt kellett volna bevinni az új lakásba. Forgatták jobbra-balra, csak később jöttek rá, hogy szétszedhető. Akkor mondta Apáti az idézetet, arra célozva, hogy mindennap tanul az ember valamit. Ennek megörültek; mert mindenki örül, ha tanul valamit, még ha csak arról is van szó. hogy létezik szétszedhető szekrény. Gyorsan bevittek mindent, azután áldomást ittak és feltették a képeket a falra. Nemcsak ketten voltak. A sofőr egy ötvenesért segített cipekedni meg kortyolgatni a pálinkát. Karacznak hívták, fiatal ember volt, Laczkóval hamar összetegeződtek. Amikor elfogyott a munka meg az ital, elment. Később a Kedves bárban összefutott Apátival meg Laczkóval; ott huzakodtak azok az ajtónál a portással, hogy bemehessenek nyakkendő nélkül. Végül egy húszastól fellelkesülve a portás kihúzott egv fiókot és kaptak két nyakkendőt kölcsön. Azulán lefizették a 2<)—20 forint belépőt is. I^czkó Miklós hirtelen a pénztárcájára gondolt. Apáti öregesen zsörtölődött egy darabig, Karacz meg Laczkó csak nevettek. — Ez szellemesebb üzlet, mint a papok szellemi fondorlatai voltak — jegyezte meg a sofőr és végignézett egy szépségen, aki formás volt és terden felül hordta a szoknyáját. Azután Apáti felé fordult kemény mosolyával. — Nekem még lehet, megőriztem a szekerem a hazasság színétől. Azután visszanézett a szépség igazán tökéletes lábaira. — Jó futóműve van — mondta maca elé és beletúrt a hajába. Laczkó is tanulmányozni kezdte a lábakat. — Mi léceknek hívtuk valamikor — fordult Apáti felé. — Mit? — kérdezte az. — A lábat — Akkor harmincéves voltál, és meg negyvenegy. Most te vagy negyvenegy, én meg ötvenkettő. Ott tartottuk meg a harmincadik születésnapod a Mező utcai kocsmában, a zenekar melleti asztaloknál, emlékszel? — És olyan másnapos voltam, később, hogy megnősültem — nevetett Laczkó. Azután önkéntelenül a rövidszoknyás nö felé pillantott. — A szocialista erkölcs megsértése nem bölcs dolog — mondta Apáti, amikor Laczkó csettintett a nyelvével. A sofór Apatira nézeu. — Jól el tudja rontani a hangulatot, ha töri magát — mondta. Nevettek mind a hárman. Karacz egészséges, érces hanggal. Apáti mint aki főként a humort mosolyogja, nem pedig a viccet, Laczkó Miklós meg a kétféle nevetés között mozgott; valahol az ideges kacaj és a zavar vigyora között. Azután ültek csendben, nézték a táncolókat. Gyöngyözött rajtuk az izzadtság. — Tartsd a füleidet hozzám és hallgasd, amit mondok — szólt Karacz hirtelen Laczkónak. — Ezeket itt mindjárt le kell csutakolni — a táncolók felé intett, — és nem hagynák abba a rángást az istenért sem. Azután hazamennek és közlik a mamájukkal, hogy nagyon elfáradtak. A mama majd összeteszi a kezét é« megígéri, hogv nem zavarja ki őket reggel az ágyból, ök elfáradtak! Ha úgy melóznának mint én ... a munka persze jó dolog, de ezek összeesnének egy műszak után. Laczkó bólintott. — Izzadnak — állapította meg 6 is. — Holnap majd lelki komplexumról beszélnek és szidják a rendszert. — Nem fogják szidni — szólt közbe Apáti. Karacz mérges lett. — Nem, csak zörögnek mindenért, mint egy ócska motor. Vitatkoztak. Később megittak az új lakás hosszú életére néhány féldecil. Az utcán akkor már égtek a fehér fényű higanygőz lámpák, s az utolsó villamosok igyekeztek a remizbe A tündér közben szokatlan érzéseket keltett l,aczkóban. A pénztárcájára gondolt és a feleségére. Karacz magában nevetett és minduntalan szájharmonikát kért Apátitól. hogy eljátszhassa rajta a Rákóczi-indulót. Apáti azonban egymás után háromszor közölte vele, hogy elhiszi az idealizmus ama mond itat. miszerint: „Ha egy tag szenved, minden tagok egyetembe bánkódnak. ha egy tag tisztességgel illettetik, egyetembe örülnek minden tagok '• És azt nem kívánhatja Karacz sem. hogy bánkódjon a bárban mindenki. A sofőr erre magába szállt. — Drága Apntim, én azt nem bírnám elviselni — nézett mereven a levegőbe. — Inkább illessetek tiszte-réggel — mondta. Laezkó felemelte a poharát, és azt javasolta, hogy a szájukat kortyolgatásru használják inkább, mint bes/.édre. Ennek mígörültek. mert már belemelegedtek az ivásba és Apát! éppen valami bibliai idézetet keresett az emlékezetében: valami olvat. ami az itallal kapcsolatos, amikor a szépség felé löttyintette a konvakját Laczkó. Azután mondott még néhány szót a nő felé, olyasmit, hogy: „Szép vagy, mint egy tűzmadár", de ezt nem értette senki pontosan. A nó Laczkóra nézett, kicsit elmosolyodott és ült tovább egymagában. A mennyezet alatt mint a kondenzcsík, úgy nézett ki a ciga..muu&i cs lassan húzódott a ventillátor felé. Laczkó MiklÓ6 Karaczhoz fordult azután és kérte ót, hogy játisza el a Ráitoczi-indulót mégis, mert szeretné, ha komoly élménnyel távozhatna. De nem volt szerencséje. Azt a választ kapta, hogy elveszett a szájharmonika a háborúban, amikor a Kempey-házat bombázták le SÍZ angolok. — Azóta nem szeretem az ilyen füstös helyet — mondta Karacz. — Olyan a szag itt is, mint a kiégett épületnél másnap. Laczkó erre felállt és odament a nöhez. — Nincs véletlenül egy szájharmonikája? — kérdezte tőle. — Nincs — mondta a szépség. — Miért? A nő zavarba jött. — Nincs — felelte. — Elvitte a cica. Laczkó visszakacsázott az asztalhoz. Apáti megkérdezte tőle, hogy mit csinált. — Rákóczi-indulót kértem tőle — felelte és bárgyún nevetett. Azután halkan füttyentett egyet, mert csinos nők léptek be az ajtón. Karacz maga elé nézett és még egyszer elmondta, hogy hol veszett el a szájharmonikája. Azután feláll^, bejelentette, hogy elmegy. Apátiék is feltápászkodtak. Az utcára lépve megállította őket egy pillanatra a ha'nall levegő. Világosodott. Imbolyogva nekivágtak az útnak. Mozgott előttük minden, Laczkó szótlanul támolygott a fal mellett. Azután hirtelen megállt. — Látod, ő már dolgozik — mutatott egy utcaseprőre kinyújtott kezzel. Ketacz átölelte és a fülébe kiabált: — Tavaly felsepertem helyette ezt a*, utcát tíz perc alatt, pedig egész éj.-'aka bálban voltam. Laczkónak eszébe jutott a felesége meg a pénztárcája és a munka, ami várja. — Buta ember, ez már dolgozik — mondta csak úgy magának, de pont az ellenkezőjét, mint amire gondolt. — Az igaz. hogy minden ember becsületes, aki dolgozik ... Perije attól is függ. hogy hová teszi a pénzét. Igaz, Apáti? — Ez az éjszaka túl bölccsé lesz téoíd — felelte az és elindult régi lakása felé, szorosan a fa! mellett. I aezkó Miklós is elindult Karaczcal. Mentek imbolyogva az aszfalton, asuirn befordultak az egyik sarkon. Le előzőleg Laczkó visszanézett. Az utcaseprő széles mozdulattal söpörte el a szemetet. Erre elszégyellte magát, lelkiismerete mozogni kezdett, szorította a rue'lét. S ez a szorítás megmaradt benne, érezte mellén a főutca hársfái alatt is, amikor az idősebbek a tavasz fényét igyekeztek megragadni, a fiatalok meg egymás kezét. S amint vitte magával cipője kopogásai. hirtelen elgondolkozott. Nem tudta, hogy mit csinált az utcaseprő. amikor ő a sarokról visszanézett ... H

a a foglalkozásom iránt érdeklődnek, meglehetősen zavarba jövök: elpirulok, hebegek-habogok, én. akit különben határozott embernek is-' mernek. Irigylem azokat, akik gátlástalanul elmondhat- | ják: kőműves vagyok. Irigylem a borbélyokat, I könyvkereskedőket és írókat e beismerés egyszerű | voltáért, hiszen e mesterségek önmagukban is megmagyarázhatók, és így nem szorulnak hosszabb magyarázgatásra. Nekem az ilyenszerű kérdésekre azt kell felelnem: nevető vagyok. Ez a beismerés továbbiakat is maga után von, mert a második kér- _ désre: „És ebből él?" — a valóságnak megfelelően I „igen"-nef kell válaszok.om. S én valóban a nevetésemből élek. és jól dlek, I mert a nevetésemnek — kommersz-nyelven kifejezve — keletje van. Jó, képzett nevető vagyok, senki sem nevet úgy, mint én, senki sem ismeri jobban művészetem minden csínját-bínját. Hosszú ideig — hogy a magyarázkodást elkerüljem — színésznek • mondtam magam, de a mimika- és beszédkészsé- I gem annyira korlátozott, hogy ez a megnevezés, úgy I tűnt. nem felel meg a valóságnak; szeretem az igazságot: nevető vagyok. Nem vagyok csepűrágó, se komikus, nem derítem fel az embereket, csupán a derültséget reprodukálom: úgy nevetek, akar egy római imperátor vagy egy széplelkű végzős diák: a XVII. század ne- I vetése pont annyira kezem ügyében van, mint a I XIX. századé, s ha kell, átnevetek minden évszáza- 1 dot. minden társadalmi és korosztályt: egyszerűen megtanultam, ahogy a cipőtalpalást is tanulják. Mellemben hordozom Amerika nevetését, Afrika nevetését, fehér, vörös és sárga nevetést, és megfelelő honorárium fejében kieresztem a rendezés • minden előírása szerint. Mivel a ragályos nevetésben is jártas vagyok, I elhihetik, hogy egy ilyen szakma túl fárasztó. Sajnos, ebben is egyedül állok; nélkülözhetetlenné váltam harmad- és negyedrangú komikus számára is, akik joggal rettegnek sovány poénjüktől, és majd minden este a varietékban ülök, a claqueur szubtilis módozataként, hogy az előadás gyengébb helyein ra- I gályosan fölnevessek. Pontos munkának kell lennie: I szívből jövő, vad röhögésemnek nem szabad se túl B kopán, se megkésve felharsannia, a legtalálóbb pillanatbon kell jönnie — akkor tervszerűen kirobbanok, a hallgatóság velem bömböl, és a poén megmenekül. De én kimerülten lopózom a ruhatárba, felve- I szem a kabátom, boldogan, hogy végre-valahára I megpihenhetek. Otthon sürgönyök fogadnak: „Szűk- I ségünk van nevetésre. Felvétel kedden", s néhány órával később már gyorsvonaton kuksolok, és átkozom a sorsom. Bárki megértheti, hogy egy ilyen este után kevés hajlamot, érzek a nevetésre: a fejő boldog, ha tehenét, a kőműves boldog, ha habar- • csét elfelejtheti, s az asztalosok ajtaja otthon több- I nyire nem működik, s a fiókokat is csak nagy ügy- I gyei-bajjal lehet megmozdítani. Cukrászok a savanyű uborkát kedvelik, mészárosok a marcipánt, a pékek a kolbászt részesítik előnyben a kenyérrel szemben; a torreádorok galambokkal szeretnek bíbelődni, s az ökölvívók elsápadnak, mihelyt orrvérzés éri gyereküket: én ezt mind megértem, mert I ilyen esték után nem nevetek soha. Halálosan ko- I moly vagyok, s az emberek — talán joggal — pesz- | szimistának tartanak. H

ázasságom első évében gyakran szólt a feleségem, nevessek már, de időközben ő Is rájött, hogy ezt a kívánságát nem teljesíthetem. Boldog vagyok, ha megerőltetett arcizmaimat, I megstrapált kedélyemet ábrándos komolysággal pi- I hentethetem. Igen, még a mások nevetése is idege- I sít, mert túlságosan emlékeztet szakmámra. így csöndes békés házaséletet élünk, mert a feleségem is elfelejtette a nevetést: néhanapján halvény mosolyon érem, és akkor én is mosolygok. Merev arcvonásokkal sietek át a saját élete- • men, s csak ritkán engedek meg magamnak egy sá- I patag mosolyt, és gyakran gondolkozom afelől, hogy Q nevettem-e valaha igazán. Ügy hiszem: nem. Testvéreim is igazolhatják, világéletemben komoly gyerek voltam. tgy hát sokféleképpen nevetek, de a magam nevetését még nem Ismerem. L (Apáihy Géza fordítása) J VINCZE ANDRÁS ÁRKÁDOK ALATT 12 DÉL-MAGYARORSZÁG Szombat, H>«5. május L