Délmagyarország, 1965. április (55. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-11 / 86. szám

.4 költészet napja K OCZKÁS SÁNDOR BEDE ANNA Észrevétlem HASSAK LAJOS ÉPÍTÉS dombokat Oj város épül a régi házaktól défm közel a folyóhoz. Hatalmas gépek dolgoznak az emberek szoros igájában. Megmozgatják a földet legyalulják és az állványzat vasszerkezetével hálózzák be a tájat. Tavasz van most színesedne át a mező a madarak most építenék meg fészkükét. De ütött a halál és a születés egyazon órája Holnap már nem is ismersz rá a helyre ahol az eget jegenyék támasztották alá ahol állataid legelésztek, A mindent kívánó nyughatatlan ember üti fel tanyáját. Meglátogatom őket üdvözlöm hetyke nagyhangú fiaikat kecses mozgású lányaikat VACI HUlAl V Mint a kenyér tavaszt szél uávútog, teli van véle az árok térdig emelt szoknyában lábolnak benne a lángol — • - " X . - —— szevaooogaenyt 02 wJ*. kertjeink lángbaborttják messzi egek madara száll ide költeni Párolog, wilnAa csak fájtén eleven, lüktet a barázda* omlik a rög eke-élen, de még beledobban a tájba Fáinknak édas a neOvm, földjeink jó maggal vetve, tábláink árok-partján ' A fiXd Otom svdildoe, mélyre lélegzl e város, pirosul, szokik a vére súlyosabb szivdo b banásbam. IKint a kenyér, ha dagasztják kél melegen sz az ország. —Rozsda ne érjen a késben ha karéjait osztják. GARAI GÁBOR M ajakovszkijhoz kérdetted, hogy lázíts fel, légy velem, ha szivem — dolga bár robbanások időzítése volna «• wsint a metronom mutatója kocog türelmesen, t nincs vágya, dühe *M% méricskél jót-rosszat, jobbra-balra biccentve, 1 vissza — Indulat Radarja, tdés küldő, vezéreld szent haragra lentszáM énekeml éta dekázzam tgazdt a hazugnak, W magának kapar csak, » másra tőt bánt, színlelést; M erkölcsről papol, és veszteget, * előnyért élre rúgtat, U parancsra hisz, árul, ÖL, ha épp kelt, de önként csak csörgő haszonra kémlet mit semlegesen besöpörhet; te meghurcolhat igaz szeretőket, mert gyönyört kéz alatt ad, vesz, cserél; Cl ssámlát nyújt be mindenén, * oly gőgösre és pohosra dagad, hogv láttám a hétköznapi halandók, e gyarlók * türelmesek szelíd ajkai közt a jófalat is megkeseredik Oa tegyek tthtgja a hűségeseknek, a holnapért főlbátorult seregnek, mely, bár tegnap gáncsokba botol mm semlókon * csüggedőkön átnyomulva Ut árad, itt sokasodik, es embermód eszmébrt ihlet ftl-boldogsággal már nem alkuszik meg, a Mindenség szüretjét fölvirrasztó nyarat I Ml nem tapad kicsiny bálvány-javakhoz testet így ád a hitnek, s tisztulni kényszerit, mini lúg a vásznet. hogy ne vallják, vállaljak soha mást, twi egy-élű szót, emberséges fegyelmet * szigorú munkát: örömet a szemnek, sziv vigaszát, ha szenved, -» és csak halált feledtető szerelmet és csak tömegből felnövő hatalmat, a békességet csak milljomod-magamnoü! O, költők bátra, add hogy tenni merjem • jót, s győzzem a rosszat, m lásd, konok, bú. keserű mámor s kacér gpttók kisért — szenvedélyed váltson meg engem Vagy essem el — ha élni nem tudok — egy álmaimhoz méltó ütközetben. K

ülön ön ét megható, hogy még csak hatvanéves lenne. Pedig már huszonnyolc esztendeje elment közülünk. A költő képes arra, hogy személyes közelségünkbe hozza mindazt, amit megélt, ami körülvette őt: tért és időt, embereket, társadalmat, nemzetet, az „adott világ varázsait". Milyen ismerőssé vált az a ferencvárosi ház is, amelyben „a kártyás munkásnak fiúként" és Pőcze Borbála életébe „fejkendőbe kötözött gondnak" világrajött Talán Kiskőrösön vagy Érdmindszenten. Debrecenben vagy Rácegrespusztán lehetne az ember még ennyire otthonos. Versekben megőrzött szülőházak és dajkáló tájak vallanak ma is a küzdelmes múltról, amelyben a történelem szükségszerűségével készült a mi jelenünk. De ki volt közülünk olyan rajta kívül, aki anynyi joggal leírhatta volna még: „Énbennem öleli meg hősét / az újnak készülő világ"? S annyi igazsággal? Akkor, az első április 11én, 1905-ben még sokan „hazátlan bitang"-nak titulálták mindazokat akikben készült az új világ Werbőczy volt a tekintély és ismételten ébresztgetni kellett Dózsát A munkásokat jószerivel még a nemzetbe sem fogadták be. Adynak kellett jönni, hogy az orosz 1905-ről érkező kósza hírekben felismerje: ja proletárság visszaadta a népet a népnek". Hogy a nép ismét forradalmas, mert új osztály szerveződött erővé benne s hogy a Hadak Útján már nem a legenda, nem „Csaba népe", de a „fölkelt Nép" hoz újulást a nemzetnek. Ilyen módon készült történelem és irodalom, hogy útjára indítsa az új költőt aki érzésben, gondolatban már a szocializmus világába nőtt Ott a ferencvárosi bérházban nemcsak egy „csodálatos kedvességű" férfi, nemcsak egy nagy költő indult el nehéz emberi sorsra. Az a nap egy újfajta költészet születésnapja is volt Van abban valami mély én csodálatos, hogy József Attila születésnapja „ünnep" lett hogy ezt a sokáig szürke napot a költészet napjává avattuk. Talán azért is, mert alig van költő, aki annyira nem „ünnepi" és ünnepélyes, mint & József Attilát nem lehet a régi magyar társadalomban szokásos-hagyományos módon ünnepelni. Költs beszédében nincsenek szólamok, közhelyek, retorikus fordulatok. Igaz, számtalan jelmondat szinte tételes gondolat idézhető a verseibőt de mindezek — a szó magasabb értelmében — közmondások, aforizmák, megkapó képekbe formált emberi igazságok, öt csak szocialista módon lehet ünnepelni , szavait átélni, megérteni, — cselekvésre váltani kén. Minden másféle közvetítés méltatlan hozzá: mellébeszélés vagy üres Velkendezée A

mából • kettős ünnep távlatából viszszanézve mindazt látnunk éa felfognunk kelt amit költészetében példaként, gondolati, emberi és lirai örökségként ránkhagyott, Nemcsak próbáló küzdelmeit, nehéz gyötrődéseit és nemcsak költészete csúcsait magasba röppenő, egyetemességét hordozó költeményeit De azt is, hogy hosszá üt esztendő érlelő keresése után beteljesedett bő életművében mindaz, amire már első ösztönös kísérleteiben is vállalkozott, amire élmény és világnézet késztette-formálta: egyéniséI

gében a szocialista költői magatartás és költeményeiben a szocialista realizmus. S hogy • „vállalkozás" folyamán átI

értékelt minden kialakult hahogymányt Valóságot és történelmet, filozófiát és költéC* "" I ± r r.szreveue\ Dzuietesnap Pwa**iok szelet, esztétikát és képalkotást Nincs a mi irodalmunkban hozzá hasonló költő, aki mélyen átélte volna, • a világ és a maga költő „világa" végső rendező elvének fogadta volna el a történelmi szükségszerűség gondolatát Szemlélete társadalmi dialektikájából érthető az az új költészet amit hozott és amit hagyományként utána induló költőknek „kezdő sebességként" hátrahagyott. A meglévőt, a valóság részleteit apró moccanásaiban is pontosan ismerte és kérlelhetetlenül kifejezte: nyomorról, gyengeségről, öntudatlanságról, az „adott világ" borzalmairól szinte természettudományosan aprólékos „látleletet" sűrített képeibe, verseibe De seholsem ragadt bele a valóság töredékebe, a megállított pillanatba, az egyszeribe, a jelenségek halmazába. Még a mozdulatlanságban is benne látta a mozgás képességét, mint a Külvárosi éj „kopár rétjein" elhagyott papírban: „Hogy' másznál Mocorog s indulni erőtlen .,S mennyire elevenen éraékelte, hogy az elesettek serege, akiknek szállásain „éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúlt", — ugyanakkor „új nép, másfajta raj* ja, akikben megvan a képesség, hogy helyt álljanak „az emberiségért az örök talajon". Tárgyak és dolgok, emberek és osztályok az ő verseiben nemcsak jelenvaló átmenetiségükben villannak fél, de távlataikban is: amit lát ée láttat, abban mindig benne mozdul a jövő. Nincs abban semmi csodálatos, hogy József Attila a fasizmus szorításában is így tudott álmodozni: „A szabadság sétára megy, / kit könny és vér teremtett I Kezénél fogva vezeti / szép gyermekét, a rendet," Ez a pontosság és távlatosság, ez a „dialektikus" „álmodozás" éppen az új költészet lényege. Most, hogy egyszerre ünnepeljük a magyar szocialista líra első klasszikusát és egyre gazdagodó, élő költészetünket, — jó és időszerű a József Attila-i tanulságokra emlékeztetni, ö, akit egyéni és társadalmi létében a tömény „pesszimizmus" légkörébe szorítottak, csodálatos emberi erőfeszítéssel teremtette meg a „történelmi optimizmus" költői életművét Az él® számára már nem adhatta meg a tisztultabb jövőt, de törhetetlen bizalma a történelem logikájában, a népben, a tömegekben bizonyossá tette, hogy majd rövidesen eljön a kor, amikor „megvilágosul gyönyörű képességünk, a rend". Mert a költészetet József Attila nem az érdek nélküli tetszés megvalósulásának ítélte: érdek és költőiség, társadalmi haszon és lírai cselekvés nála nincs ellentmondásban egymással. Nem „öi^jk" szépség és „alkalmi" időszerűség szembeállításáról; hanem mély filozófiai egységéből fakadt az ars poeticá-ja: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad". Csak a nagy előd nyomába szegődő mai kritikusok kezdik érteni igazán, hogy ez a mélyen materialista vallomás mennyire eleven költői program. Tömör k® sorban együtt a legh®köznapibb „érdek" és az egyetemes emberi „távlat". E

zért olyan otthonos nekünk József Attila költői világa. A kor, amelyben versei tökéletes formákba ötvöződtek, már elmúlt, tovatűnt, de a tájak, a dolgok, az emberek, a gondok és távlatok mégis ismerősek. Poétikussá varázsolta a külvárosokat és a transzformátorokat, ezt a proletár-harcokkal telített XX. századot és magát a világűrt is, amit akkor még csak képzeletben járhatott az ember. Otthonossá, poétikussá, mert emberivé, nekünkvalóvá tette. S aki vele él, aki tanul tőle, annak ezt az otthonos varázst kell a mi világunkban is átvennie, újjáformálnia egyetemes örökségéből, így lesz teljessé ez az évenként Ismétlődő születésnap Emléke igazán csak költői kezdeményezésekben élh®. Mert József Attila a világ költői meghódításában mindig előre ment Egyetemes gondja volt, egyetlen vezérlő gondolata: ,ar. emberi fölszabadulás". Villanások, szárnycsapások, bogárbánat sírása percnyi gondok, foszlány lombok, vizcseppen csillag méta ködbeveszett égi Lelek miket meg sosem lfejtünk, hol öltök meg, semmi sebek, miket rég elfeledtünk? Sosem látott hű barátok egymásért győztes hada, mély sóhajok, nyögő jajok egybehangzó vihara, könny ha omlott, test megromlott, mint kis kavics, [szétporlott: mit hordoztok, . elszórt csontok, milyen terhű égboltot ? Bokrok és fák. kertek, rónák bomlatlan holt virága, ébredések, halk sejtések ájult majdnem-világa, nyomukveszett üzenetek értetlen ragyogása, mi szippant fel, milyen tengerörökkévalóságba ? Észrevétlen pillanatok, titeket énekellek, mert ti tartjátok a nagyvilágot partján a végtelennek A nap gömbje s az éj tömbje általatok éled, jár. Nyílásotok, múlásotok üdvözölni sosem kár. SIMONT! IMRE Két másik dal Emlékszel, hogy abban az időben valami dallamot dúdoltál szüntelenT En meg egy szövegtörede [ket skandáltam, amelynek valahol elkallódott a dalflama. Aztán valahogy úgy alaJcult, hogy valaki ismert egy szöveget, ami illett a te dallamodhoz. S én is találtam valami kottalapot, ahhoz a régi szövegtöreIdékhez. De akkor az már egy másik dallam volt és egy másik szöveg. Két teljesen más dal ba[rátném. r SZEGEDI HOLTOK sIMAI MIHÁLY II végső értelem felé Kis Ferenc emlékére Akinek túl-sok lelke van, s hozzá egyetlen teste van, annyit használja életét, hogy holta sem lesz hasztalan Mindétig-gyözni verset ír, míg egy sor félbe nem szakad..: De csak a test, az múlik el, a túl-sok lélek ittmarad. Millió testet itt keres magának köztünk, s mint a sor a végső értelem felé, hús-vér jövőnkbe vándorol Nehéz halottak-napjakor sercen a csillag untalan; minket gyújt. — gyertyákat neki. akinek túl-sok lelke van. fOI.NER ZOLTÁN 4 Babits háznál Elnézem itt ezt a töprengő nyaralót s a ház falán az ismert neveket és gazdájára gondolok, a rég halott Babits Mihályra. L A nyár horhosán kapaszkodom fel ide hol csend ragyog és álmodik a hegy s az árnyék, mint kemény, szúrós tekinteti sötéten villan. Lent házait vízre tereli Esztergom, csattogó ostora tehervonat. Lomha fejét magasba felszegi a Dóm, s elbődül hosszan. Hát itt merengeted bölcsen annyi nyáron a' dalokba kívánkozó életed? Most arcodat mint gyászruhásnök, a szobái feszesen őrzik. Pusztítottad magad szavakkal s mergezett igékkel magányod éveiben s körülötted úri bűnöző vétkezett, kerítő törvény. Mégis: a világtól elhúzódni mit ér?' Téged elrejtett remete lakod de ki levegőért kiáltott, új hitért nyomorgott az csak. Ugy érzem most itt a csend és a nyár felett hiába jöttem, hiszen egykor még egy faldarabra sem írhattad fel neved. I szegény Attila. ( díuma9taaomxaa *