Délmagyarország, 1965. február (55. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-07 / 32. szám

Cserhalmi Imre: c EVEL A BORTONBOL II EMUI KRT JÁNOS CSENDÉLET ÚJ VERSEK iiiiiiiiiiiiiniiininiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiHiiiiiiuiiiiiiiuiiiiiiiiiuuiiimuimiiiiiiiii G. SZABÓ LÁSZLÓ: Sóban-vízben... (Qnfláeiái ttttltU StfQtdrSI) Azt sem tudom, hogy él-e még a kicsi öregasszony — már csak találgatom nevét... Nem kell, hogy felriasszon minden reggel, mint akkor ott a hónapos szobában — nagy görbebottal kopogott, hogy álmomat lerázzam s kezdjem a keserves napot, a munkát, mely robot csak, ha jó falat még nem jutott belőle a gyomornak... De fi megszánt és etetett a pénzemért: szemétért — sóban-vizben főtt levesek bűvös jóize kísért... Látom: köröttem mint tipeg, sürög görnyedt alakja — jó szive az ily öreget szép tündérré avatja. így őrzi emlékem, habár ha él ls, sír felé megy... Kerüld még, bőkezű halál, derítsd, szűkmarkú életi Sl MONTI IMRE: B ŰCS Ű \ L Látjátok én most már mégiscsak befordulok a falnak Am előbb még meghajolok utánatok az ajtó felé amerről mindig tegnap este és mindig mindörökre érkeztetek egykor és amerre mindig ma hajnalban és mindig mintha mindörökre osontatok volna el az ágyamból az ágyunkból asszonyok Látjátok: minden emberetek integet most az én kezemmel a vonat után — asszonyaim akik voltatok mindörökké átutazóban — mindnyájunk asszonyai Az én kezemmel — aki most már a másik oldalamra fordulok befelé a falnak ahová a neveteket Írtátok abban az időben amikor még olvasmányaim voltatok — s talán: hogy olvasmányaim lehessetek magányos utazónak aki a következó vonattal úgyis mindig utánatok indulok: a fal felé fordultan névről nevre állomásról állomásra ti fényesen világító pályaudvarok ti megbúvó feltételes kis megállóhelyek: utánatok asszonyok szegények sixgénykéim Jitoart., én holnap szabadulok. Hogy ezt leírtam, máris megállok, mert egyáltalán nem így akartam kezdeni. Minek írnék olyat, amit úgyis tudsz? Csak hát nem vagyok mestere a levelezésnek és úgy látszik sokfélét kell felemlítenem, ho® a végére oda tudjam mondani az elhatározásomat is, ami miatt egyáltalán írok. Mondom, utolsó éjszakám ez a börtönben. Ma már minden holmimat összecsomagolták, elszámolták a pénzemet, amit másfél év alatt a konzervgyárban meg a földeken kerestem, holnap hívatnak az irodába, ahol megkapom a lelki fröccsöt arról, ho® a társadalom visszafogad, aztán kinyitják előttem a rácsos kaput és mehetek. Vajon vársz-e majd a kapunál? Nem, nem, ezt most nem Ls akarom kérdezni tőled. Kérdeztem sokat magamtól, sok börtönéjszakán, pedig honnan is tudhatnád, hogy mikor jövök ki. Soha nem írtál nekem, mert féltél, és én sem írtam neked, mert féltettelek. És most, ho® nyíltan írok mindarról, ami velünk és velem történt, most se ijedj meg, mert másfél év alatt a nevedet egyszer se ejtettem ki a számon. És a bíróságon se. Azt jól tudod. Pedig a bíróságon néha már nagyon nehéz volt. Néha már azt hittem, elordítom magam: „Bíró úr, az istenért, ne legyen már olyan jó hozzám!" De nem szóltam semmit, szerencsére, aminek az ügyvédem külön örült. Mielőtt elfelejteném, meg akarom köszönni neked az ü®védet. Tőlem semmit se fogadott el, biztosan te fizetted ki. Az ügyvéd azt mondta, hogy a két év enyhe ítélet s ha jól viselkedem, még harmadolni is fogják. Igaza lett, ezért szabadulok holnap reggel. Mert én nagyon jól viselkedtem, István. Csak e® ®erekgyilkos viselkedhet ilyen jól. Csak az, aki saját ®erekét ölte meg. És a tiedet, István. Leírtam ezt is. Csakho® Idáig eljutottam. Két év után végre beismerhettem, amit mindig tagadnom kellett Most már tényleg szabadulok... Ho® tagadnom kellett abban neked tökéletesen igazad volt. Ha beismerem, akkor se kaphattam volna kevesebbet és akkor még te is buksz. Mind a ketten? Minek? És mit szólt volna a feleséged? Meg a kislányod? Te, István, nehogy véletlenül azt hidd, hogy most gúnyolódom veled. Mindezt nagyon is komolyan gondolom. Ha rólad is kiderült volna valami, talán még a diplomádat is elvették volna. Szegény mamád, akkor minek koplalt, míg te e®etemre jártál? És énnekem ez az egész nem is volt olyan elviselhetetlen. Vagyis a börtön nem olyan rossz, amilyennek az emberek odakinn gondolják. Csíkos ruhánk volt, igaz, sokat dolgoztunk, az is igaz, de nem éheztünk, nem voltunk piszkosak és egész rendesen bántak velünk. Éppen ma számolgattam, hogy jóformán többet kerestem, mint odahaza a bölcsődében. De te itt tönkrementél volna, az biztos. Te képes lettél volna sírni is, amikor kopaszra nyírnak. Most mosolygok, hogy ez eszembe jut Sokkal rosszabb volt addig, amíg a börtönbe kerültem. Tanácsoltad, ho® hivatkozzak az elmezavarra, mert szülés közben nagy fájdalomtól az előfordulhat a nőkkel. Ez aztán na®on sok bajt hozott rám. Már arra gondoltam, ho® visszavonom, de akkor meg be kellett volna ismernem az egészet, és azt végképp nem tehettem. Nem volt a te tanácsod rossz, inkább az volt a rossz, hogy az egyik orvosszakértő elhitte. Pedig éppen csak elvégeztem azt a dolgot, már elájultam, és az ágyam mellett minden nyomot megtaláltak. Most majdnem összetéptem, amit eddig írtam, mert szinte láttalak magam előtt, hogy megborzongsz a fi nom lelkeddel, amikor olvasod. Bezzeg nem borzongtál, amikor...! Mindegy már, folytatom. Tehát az elmeosztályra is bevittek. Megfigyeltek, faggattak, éjjel is bejöttek. Igazi bolondokkal is ott találkoztam először életemben, és a végén már azt hittem, hogy magam is megőrülök. Az e®ik orvos suttogva kérdezett, a másik fenyegető hangon, aztán jöttek a rendőrségtől, az ügyészségtől, aztán kezdték elölről. Éjjel ta karó alá dugtam a fejem és azt mondogattam magamnak: ' I—S—TV—Á—N. Minden betűt külön-külön, hosszan. Akkor még a nevedbe kapaszkodtam, akkor még mögéje tudtam menekülni az egész világ és a saját bűnöm elől. Senki sem hinné el, hogy ott, az elmeosztályon elképzeltem, ho® mellettem fekszel az ágyon, és mosolyogni tudtam. De te biztos elhiszed, mert te tudod, hogyan szerettelek. Hogyan szerettelek? Ügy, ahogyan nem szabad. Tudom, ez olyan slágeresen hangzik, mégis így van. Engem gyilkosságért büntettek meg. de nem az volt az én főbűnöm. A gyilkosság az én bűnömnek már csak a vége volt, a teteje, nem is tudom, ho®an mondjam, szóval az a része, amiből aztán az egész bűn ki szokott derülni. Én valahogy a gyerekeddel is ú® vagyok, hogy nem érzem hiányát. Amit tettem, csukott szemmel tettem, nem volt időm megszeretni, félelemmel és bánatban hordtam és — ne légy cinikus, amikor ezt olvasod — még lánynak érzem magam. Mint azok az aszszonyok, akik elvetélnek. Hát bűn az? Az én igazi bűnöm más volt. Az, ho® a bűnt is elkövettem érted. Ho® ®ilkoltam is, mert te úgy kívántad. Hogy azt mondtam, azt tettem, azt gondoltam, azt álmodtam, azt kívántam és akartam, amit te akartál. Nem a börtön, hanem ez volt az én igazi bűnhődésem, hogy erre rá kellett jönnöm. Megálltam kapálás közben, mert rázott a zokogás. Én zokogtam, én, aki a tárgyalásokon egyetlen könnyet nem ejtettem! Akire az ügyész azt mondta: elvetemült! Pedig én még akkor is angyal voltam. A mennyekben jártam, mert veled jártam. Hiába tudtam jól a földi szabályokat, melyekre anyám annyit figyelmeztetett: „Nős emberrel ne kezdj. Ne kezdj hozzád képest túl magas beosztásúval, túl fiatallal, túl öreggel, túl széppel..." Valami fényes magasságból nevettem le ezekre a szánalmas. szempontokra, hisz a világ valamennyi szempontja sem érhetett fel az én szerelmemig. És nem értettem, István, hogy miért lepődtél meg annyira, amikor a gyereket meg akartam tartani? Érdekelt engem akkor, hogy van-e papírom rólad vagy nincs? Érdekelt, hogy fizetsze utána va® nem? Csak a gyerek érdeket, a szerelemgyerek, aki tűzben fogant és nem kötelességtudásban, aki fenntartás nélküli vágyban fogant és nem unalomban, és aki gyönyörűbb, ®önyörűbb, ezerszer gyönyörűbb lett volna, mint az a ®ereked, aki a házasságodban másodiknak születni fog. A terhességi rendelésre elmenni, persze, hülyeség volt. Ott beírtak az orvosi naplóba, í® a bíróságnak hiába mondtam, ho® nem is tudtam a terhességemről. Ezt különben is kár volt tanácsolnod, mert a napló nélkül se hisznek el ilyet egy szakképzett ®ermekgondozónőnek. Üjságíró is bejött a börtönbe, ő is a szakmámat kezdte feszegetni. Azt mondtam neki: szeretem a ®erekeket, igenis, még mindig na®on szeretem! De amikor elment, a kezemre néztem és tudtam, ho® az én kezemben soha többé nem fognak hinni az anyák. És éjjel bölcsődéről álmodtam. Egyedül sétálgattam az ágyacskák között. Az ágyak üresek voltak, a játszószoba üres volt, kongtak a lépteim, egyedül voltam, teljesen egyedül, mert az anyák mind felkapták és futva vitték előlem a ®erekeiket És most már tudom, hogy ha nyugtot akarok magamnak, ha nem akarok félni minden suttogástól, minden vizsgálódó tekintettől, akkor többé nem tehetem bölcsődébe a lábam. Van még más szakma, nem kell félni, és még csak huszonnégy éves va®ok. Már huszonné® éves! Nem jól mondom. Már nem angyal, már földi nő vagyok. Ne félj, István, tudni fogom már, hogy ki lesz énhozzám való, tudni fogom, mennyire le®ek őszinte hozzá, tudni fogom, hogy kitől legyen ®erekem és mikor. A börtönünktől nem messze új lakótelep épül. Néztem a lakásokat és a falakat, melyek a sok boldog embert befogadják, ho® aztán tanúi le®enek majd veszekedésüknek, szenvedéseiknek, gyötrelmeiknek is. Mikor lesz már olyan világ, amikor bíróság nélkül is ember marad az ember? Mikor jön el az az idő, amikor kivétel nélkül minden nő akkor szülhet, amikor akar és amikor szeretik, igazán szeretik? Amikor az érzés mindent igazol es nem kell köJ. Voinov — E® kérdés szerepel ma napirenden, — kezdte a szakszervezeti bizottság elnöke. — Mi történt Kozebozskin elvtárssal?... Munkáját mindig rendesen végezte. Az utóbbi időben azonban furcsán viselkedik. Munka közben is szórakozott, fi®elmetlen. A negyedévi __ munkajelentésben is két hibát csinált. Az Ellenőrzési Jegyzőkönyvbe pedig ezt írta: „Vajon mit ehetnek a rozmárok? ..." Az első sorban ülő Marabov könyvelő megjegyezte: ——— Tudomásom van arról, ho® újabban nem adja haza a fizetését. A legutóbbi fizetéskor például, hat anatómiai lexikont vitt haza a feleségének pénz helyett. Benocska Csipcsikov í® csicsergett az asztal mellől: — Juj, valami szörnyű dolog történhetett vele! Odajött tegnap hozzám és csendesen megkérdezte: „Nem tudja véletlenül, hogy mi különbség van a motorbicikli és a birülötte semmit se kispekulálni? Száz év múlva lesz? Akkor nekem száz évvel később kellene élnem. Vagyis már mindegy, élhetek most is. Még valamit leírok, István, neho® félreértsél. Te azt mondtad, ne legyen ®erek. Később, amikor ezt már nem lehetett, akkor azt mondtad, hogy tüntessem el. Később, amikor ez se sikerült, akkor azt mondtad, hogy el ne áruljalak. És mindezt azért, ho® nyugodtan elválhass és kiszabadulásom után engem feleségül végy. Mert mire mennék, mint asszony egy volt diplomással, aki éppen segédmunkás — mondtad te. Szóval, mindig a jövőről beszéltél. És mindig te beszéltél, mindig én hallgattam. Azt hiszem, a bíróságon is csak azért tudtam hallgatni, mert közben, valahol a lelkem mélyén mindig a te hangodat hallottam, azt a magabiztos, szép hangodat, amellyel azt mondtad: „Hiszen tudod, hogy szeretlek." Mondom, ne érts félre István. Ezt a levelet nem azért írom, hogy ígéretedre emlékeztesselek. Én jól tudom, hogy nem váltál el. Hiszen akkor megkerestél volna, csak egyszer is írtál volna. Nem tagadom, nagyon sokáig vártam ezt a levelet. Csak egy levelet, csak egy sort. Ne is azt írtad volna, hogy mi van velem, csak azt, ho® „élek". Hogy te élsz. Meg aztán, mióta földi nő vagyok, azóta tudom is, hogy te nem válhattál el. Kiszámíthattam volna előre. De nagyon buta voltam. Ho® utólag így megokosodtam, azt nem is a törvénynek köszönhetem, hanem neked. Meg is köszönöm, bár most már azt is tudom rólad, ho® embert úgy meg nem gyaláztak, ú® el nem árultak még, mint te engem. Ű® látszik, ez az élet rendje. Az elmeosztályon volt egy bolond, új háziáldást szerkesztett. Mindig azt mondta: „Hol bölcsesség, ott tapasztalat — hol tapasztalat, ott szenvedés — hol szenvedés, ott tévedés — hol tévedés, ott ember." Talán nem is volt olyan bolond. Még azt is sejtem, talán ígérted is, hogy gondoskodni akarsz nekem állásról e® másik bölcsődében. Csak e® szavadba kerülne. És ismerlek: az a fajta ember vagy, akinek a lelkiismerete csak a gavallériáig terjed. Hát még időben szeretném tudomásodra hozni, hogy én abból a városból is elmegyek. Ezt a levelet beteszem a civilpakkomba, itt van mellettem, ezt már nem fogják átvizsgálni. Tudom, hogy meg fogsz keresni, ha meghallod, ho® kiszabadultam. Akkor fogom ezt átadni. Személyesen. Lesz erőm, hogy remegés nélkül nyújtsam oda, lesz erőm, hogy egyetlen szót se szóljak hozzád, s ha átvettek a borítékot, ha hátatfordítok neked, lesz erőm, ho® nyugodt, egyáltalán nem sietős léptekkel távolodjam tőled és egyszer se nézzek hátra. Most már befejezem, István. A lányok rendesek, nem morognak, hogy éjjel ég a villany, de a felügyelő bármelyik percben bekopoghat, megláthat. Márpedig nem akarom, hogy lebukjál. Miért éppen most akarnám? Ű® írom alá a nevemet, olyan idegen módjára, ahogy érzem, és ahogyan még egyszer sem, ha neked írtam. Ügy írom alá utoljára, ahogy előszór írtam fel a halászcsárdában arra a papírszalvétára, ha még emlékszel. Azt hiszem, István, nem is az a baj, hogy éged már nem szeretlek, hanem az, hogy soha, senkit nem fogok tudni úgy szeretni, mint téged, egyszer, valamikor nagyon régen. Nemcsak a múltammal, a jövőmmel is megbékéltem. Nem kívánok neked semmi rosszat. Ha meg tudod tenni, légy boldog. irziéhd lílit csxmU ciklimotor között?" ... Szerintem Kozebozskin súlyos beteg. A hosszantartó szócsata után a következő megállapodás született: Marabov elme® Kozebozskinhoz. Tájékozódni. Marabov el is ment, csak azt nem ________ tudta még, hogya magyarázza meg * ratlan látogatásánál okát. Csengetésén maga a házigazi i nyitott ajtót. — Iván Petrovic. — kiáltott fel örömmel Kozebozskin. — De jó, hogy jön! ———— Nem tudja véletlenül. hogy az európaiak közül ki fulladt először a Nílusba? — Mi van magával? — kérdezte félénken a könyvelő. — Mi lenne? Semmi. Csak a „Mit tudsz a Földről, amelyen élsz című rádióvetélkedőn veszek részi Az első díj: egy Húsvét-szigeti út ... Apropó! Nem tudja véletlenül, hogv az indiánok miért az orrukban hordják a gyűrűt? .. Fordította: Baráté fi«wálhi 6 D£L-MAG*ARORSZAa Vasárnap. 1965. febrnár 1.