Délmagyarország, 1965. február (55. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-06 / 31. szám

A lázadástól az ócötnip Merész lépésre hatá­rozta el magát az Elekt­romos Művek a 30-as évek végén. Holland gyártmányú higanygőz­lámpákkal világította meg a fővárosi Szent István körutat. Alapos botrány lett belőle. Fel­lázadtak ugyanis az asz­szonyok, mert a lámpák nem voltak színkorrigál­tak, emiatt halálsáp­padttá vált az arc, ha­muszürkévé az ajakrúzs. Az újítás megbukott. Tartotta egyeduralmát az izzólámpa, amelyből 1938-ban — a régi köz­igazgatási határon belül — 30 593 világított. 3,8 megawatt energiát hasz­náltak fel akkor a buda­pesti utcák világítására, ma ugyanezen területen, tehát a „kis-Budapesten" 9 megawatt energia szükséges 90 581 fényfor­rás táplálására. S hiába lázadoztak a pesti asszonyok, az új mégis csak győzedel­meskedett Jelenleg 11 932 higanygőzlámpa és 42 185 fénycső világít Pesten és Budán. A leg­fényesebb a József At­tila utca és az Erzsébet­híd környéke, ahol az úttest megvilágítása — a szakemberek nyelvén szólva — 55—60 lux. Utána a legszebben vi­lágított útvonal a Nép­köztársaság útja — 30 lux, s a Körút — 15 lux. Kortársunk: Hamlet Vallomás Kozincev filmjéről Csütörtökön láttam Kozin­cev filmjét és nincs kedvem szabályos kritikát írni róla. Egy szabályos és hagyomá­nyos recenzióban is sok min­dent el lehet mondani erről a filmről, amit az átlagnuzó és az átiagclvBisó nem tud. Aat például, hogy a film ren­dezője, Grigorij Kozincev a legismertebb szovjet filmmű­vészek egyike. Alkotásai — a Makszim-filmek, a Vibcrgi városrész, a Don Quijote — világhírűek. Ezen felül pedig Kozencev elismert Shakes­peare kutató is; a Hamletet nyolc évig készítette elő, s közben egy könyvet írt, Kor­társunk: Shakespeare cím­mel. Aztán azt se tudja min­denki, hogy a címszereplő Innokentyij Szmoktunovsz­káj, aki olyan nagy sikert aratott a velencei fesztiválon, ahol a film a zsűri különdí­ját nyerte el, tizenhatodik Hamlet filmen. Színpadon még csak egy kis Shakes­peare szerepet játszott, s fil­men is csak az Egy év kilenc napjában láttuk. A jó emlé­kező tehetségű nézők talán tudják: a cinikus tudós sze­repét alakítja. Szmokitu­novszkij egyébként 39 éves és tíz esztendővel ezelőtt még kifutó volt az Izvesztyija szerKesztöségében. Ezek fontos adatok. De nem a leglényegesebbek. A legizgalmasabb kérdés az, miért nézzük mi, mai kö­zönség, textilmunkások és szövőnők, pedagógusok és orvosok, mérnökök és újság­írók, öregek és fiatalok, szo­rongó szívvel ennek a külö­nös királyfinak évszázados históriáját? A művészetnek miféle csodája ez? Ki ez a Hamlet? Azon túl, hogy ki­rályfi, miféle ember? Van talán valami közünk hozzá? Hamletről könyvtárnyi könyvet írtak össze. Ezekhez Szerencsés szegediek A lottó legutóbbi jutalom­sorsolásán ismét több szege­di és Szeged környéki foga­dó nyert értékes tárgyakat. Stefán Mihály (Szeged, Dam­janich utca 29.) Horizont te­levíziót és 1000 forintot, Pan­ka József (Tápéi utca 56.) Favorit televíziót és 1000 fo­rintot, dr. Mónus Zoltánné (Szent Mihály utca 9.) vil­lanytűzhelyt, dr. Varga Mik­lós (Partizán utca 36.) ház­tartási kisgépet, Tóth Jó­zsef (Petöfitelep X-es utca 623.) pedig 5 ezer forintos óra- és ezüstutalványt ka­pott. Kálmán Károly (Juhász Gyula utca 14.) mosógépet és centrifugát, Zsiga Kál­mánná (Petőfitelep III-as ut­ca 810) Madison zsebrádiót, Szabó Ferencfié (Alsónyo­mássor 76) karórát, Galzer Ferenc (Kecskeméti utca 15/a) Komár Mopedet, Heim János (Április 4 útja 31.) Madison zsebrádiót, Szögi Imréné (Zákány utca 48.) 2 ezer forintos utalványt, Bá­darik Erzsébet (Bihari utca 47.) pedig Pacsirta rádiót nyert. László Ferenc (Üllés) Ké­kes televíziót, 1000 forintot és Madison zsebrádiót, Szél Mihály (Balástya) Alba Re­gia televíziót és 1000 forin­tot, Körösi Ferenc (Tápé) mosógépet és centrifugát, Meggyes! Ferencné (Csenge­le) arany nöi karórát, Almá­si János (Szatymaz) villany­tűzhelyet nyert. újat hozzátenni már aligha lehet. Legfeljebb kiemetai belőlük valamit, amit mi mai nézők fontosnak, talán a leg­fcntcsabbnak érzünk. S ez mi lenne? Hamlet: az Ember, aki ta­lálkozik a Rosszal. S rázu­han a szembenállás, a cse­lekvés, a küzdelem rettene­tes felelőssége és félelme. A dráma azt mutatja be, ho­gyan jut 'el azután végül is ez az ember, milyen kétsé­gek, bizonytalanságok, önnön nehézségi, erejének és tehe­tetlenségérek legyőzése ulán, a felismeréstől a Tettig. A dráma és Kozincev film­je mindezt természetesen nem csupa nagybetűvel mondja el, hanem csu­pa kisbetűvel. Vagvis Hamlet nem kivonata, képlete valami elvont ember­nek, hanem nagyon is való­ságos körülmények _ között élő, nagyonis valóságos ki­rályfi. Ahogyan megrendül, ahogyan tétovázik és cselek­szik végül, az csak rá jel­lemző, rá, az évszázadokkal ezelőtt élt királyfira. Amit csinál, azt ceak ő és akkor csinálhatta. A Rosszal, a Bűnnel való találkozás megrendítő élmé­nye azonban nem kizárólag az ő sorsának sajátja. A Rossz, a Bűn végigkíséri az emberiség történelmét. De nemcsak azt Mindkettő a je­len élménye is. Ki az, aki még nem találkozott vele? Ki az, aki nem rettent meg tőle? S ki az, aki még nem érezte vele való szembenál­lásnak, a cselekvésnek félel­mét és felelősségét? Felnőttek, ne tagadjuk, találkoztunk már vele, érez­tük ezt Nem úgy, pereze, mint Hamlet hiszen mi nem va­gyunk királyfiak Dániában. Mi csak egyszerű textilmun­kások, vasöntők, mérnökök, pedagógusok, újságírók va­gyunk. De azért nekünk sem adatott meg, hogy a rosszal, a bűnnel — így kisbetűsen, vagyis úgy, ahogyan ezek a mi korunkban megmutatják magukat — való találkozást elkerüljük. S ilyenkor mindig válaszolnunk kellett aria a rettenetesen nehéz kérdésre is, hogy hát akikor mit te­gyünk ellene. Hamlet ennyiben és ezért: kortársunk. Nemcsak a miénk, persze, hanem a régi korok embe­rié is, akik ha más körül­mények között éltek, mint a dán királyfi, érezhették, hogy a tragédiához, amely a szín­padon játszódik, közük van. Kozincev filmjének legna­gyobb értéke, hogy tiszta, vi­lágos előadásával erre-ráéb­reszti és rádöbbenti a mai nézőt. Es arra is természetesen, hogy a rossz ellen, a bűn el­len bármilyen félelmetes is, cselkedni kell. E nagy fele­lősség alól az ember, úgy lát­szik, már solvoem menekül­het. ökrös László A könyvek művészé Kner Izidor halálának 30. évfordulójára Ehhez az idegenes hangzá­sú névhez a magyar műve­lődéstörténet egy ámulatra méltó, hősies fejezete fűző­dik. Gyomán, ebben a nagy alfölui nagyközségben szüle­tett 1860-ban egy szegény szatócsgyerek, aki önerejéből, a betű iránti rajongó szere­tetből megteremtett 1882-ben egy kicsiny nyomdát, amely­ből a magyar tipográfia, a hazai könyvnyomtatás világ­hírű műhelye lett. Kner Izi­dor még autodidakta volt, de fia, Kner Imre már úgy ké­szült könyvművészeti mun­kásságára, mint élethivatás­ra: külföldi tanulmányokat végzett, s amikor — még ap­ja életében, 1916-ban — át­vette a nyomda vezetését, Kner Izidor kezdeményezését még több sikerrel folytatta. Kner Izidor, az amatőr író — humoros írások és aforizmák kerültek ki keze alól, s meg­írta emlékiratait is, úgy, hogy jórészt maga kezével szedte ki műveit! — egy pillanatig sem tekintette üzletnek a könyvkiadást. Abban az idő­ben nagyon kevesek számá­ra készülhetlek művészi szép­ségű könyvek, a könyv-ínyen­cek, a bibliofilek kisded cso­portja szárpára, így kiadásuk csak ráfizetéssel járhatott. A Kner-nyomda egyik részlege közigazgatási nyomtatványo­kat állított elö: ennek a jö­vedelméből födözték Knerék a művészi könyvkiadás defi­DARVAS JÖZSEF: RÉSZEG ESÖ Az író először regényként adta közre drámája témáját, illetve annak első részét. Az­tán született a kétrészes drá­ma, amely jogosan keltett föl széleskörű érdeklődést a budapesti Nemzeti Színház tavalyi bemutatója után, de méginkább, amikor a közel­múltban a televízió nézőinek nagy tábora is mégismerked­hetett vele. Most a dráma kötetben is megjelent a Szép­irodalmi Könyvkiadónál. Korunk egyik legizgalma­sabb kérdése áll a dráma középpontjában: a mai 40— 50 éves generáció életútja. Azé a generációé, amely fia­talos hévvel és hittel állt ott a születő új világ bölcsőjénél (sőt már a bölcsője előtt is), és maga is formálójává vált egy nagyszerű történelmi fo­lyamatnak. Ez a folyamat persze — mint közismert — nem volt egyenes és buktató nélküli. Ki hogyan állt meg e két évtizedben, s ki hogyan néz szembe önmagával, tet­teivel az utánajövő generáció előtt — lényegében ezt bon­colgatja rendkívül magas hó­fokon és nagy gondolatgaz­dagsággal, szenvedélyes igaz­ságkereséssel a szerző. Az öngyilkosságba menekülés, az elszürkülés, a megkérgesedés, de a további hittel teli útke­resés motívumai egyaránt ké­pet, megjelenítést kapnak a dráma jeleneteiben, alakjai­ban. Az új magyar drámairo­dalom kétségtelenül igen iz­galmas és meggondolkodtató, őszinte hangú művét kapta most kötetben az olvasó. GttMÖRY JÁNOS: EMLÉ­KEIM EGY LETŰNT VILÁGRÓL „Egy század tanúja" — igy nevezi a kötet szerzőjét igen találóan a bevezető életrajzi tanulmány. Valóban. A ki­lencvenedik életévén túl írta meg emlékeit, vallomásait a Szépirodalmi Könyvkiadónál most megjelent kötetben a rövidesen 95. életévéhez ér­kező Gömöry János. Neve ta­lán kevésbé Ismerős az olva­sók szélesebb köreiben, hi­szen nem annyira irodalmi alkotásaival, mint inkább ál­dozatos pedagógiai munkás­ságával, s ebből adódó hala­dó közéleti szerepléssel tette nevét maradandóvá az utó­kor előtt is. Hatalmas életút az övé: csaknem korokat és korszakokat ölel fel. S ezek­ben a korszakokban többnyi­re olyan idők voltak, amikor helytállni, becsületesnek, tisztességesnek, töretlen jel­leműnek maradni nem volt könnyű. Gömöry János azon­ban azok közé tartozik, akik mindenkor vállalták ezt a nem könnyű feladatot. Emlékiratai — amelyeket barátai ösztönzésére alkotott — így válnak egy-egy kor vallomásaivá. Írásaiban csak annyit szól magáról, ameny­nyi feltétlenül szükséges, he­lyette inkább a kor atmoszfé­rájára jellemzó eseteket áb­rázolja, szereplőit, belső vi­lágukat rajzolja meg. Ízes el­beszélő és tartalmas monda­nivalójú emlékíró Gömöry János, kinek visszaemlékezé­sei számos igaz megállapítás­sal, történelmivé vált ese­ménnyel lepik meg az olva­sót. A kötet elé Szalatnai Rezsó írt líraian meleghangú, szép bevezetőt. citjeit. Amikor Kner Izidor 76 éves kordján meghalt, a Nyugat 1935 szeptemberi szá­mában méltán írta róla Ter­sánszky Józsi Jenő: „Min­denki arra gondol, hogy egé­szen ritka, nagyvonalúságá­ban is különös, teljesen kiélt élet záródott le ... igazán csak valamilyen rajongó lé­lek bátorsága lehet elég erős ahhoz, hogy sikerrel kísérel­je meg mint értéket, s'épsé­get képviselő munkát rogad­tatni el holmi vidéki nyom­dában készült dolgokat. Ez a naiv lelkesedés és bátorság fűtötte Kner Izidort." Nem engedett a csábításnak: irtó­zott az Irodalmi selejttől, pe­dig ez anyagi sikert ígért. Kiadásában azonban csak időtálló klasszikusok és a modern magyar irodalom ér­tékei jelentek meg. Az évforduló számvetésre kötelez bennünket: azokra a tudományos föladatokra fi­gyelmeztet, amely ennek az önzetlen életű, ihletett tipog­ráfusnak életművéből ránk hárulnak. Nyomdája, amely­től az államosítások utáni első években gondatlanul megvonták a könyvkiadás le­hetőségét, már néhány éve ismét művészi magyar köny­veket állít elő, s a hazai könyvnyomtatásnak újból egyik kiváló műhelye. Kne­rék hagyatéka, hatalmas mennyiségű levelezése 19.59­ben Szegedre került. Az anyag egyebek között Balázs Béla, Csók István, Földessy Gyula, Hatvany Lajos, Heve­si Sándor, Karinthy Frigyes, Király György, Kodály Zol­tán, Kosztolányi Dezsó, Mó­ra Ferenc, Móricz Zsigmond, Radnóti Miklós, Révész Béla, Rippl-Rónai József, Szabó Dezső, Szabó Lőrinc, Szabol­csi Bence, Szép Ernő, Teles Ede, Veres Péter, és mások Knerékkel való levelezését őrzi. Apró „csipegetések" után eljött az ideje a szak­szerű, tudományos földolgo­zásnak. Ezeken az irodalmi értékű írásokon kívül a ha­gyaték többi része elsősorban nyomdászattörténet! szem­pontból érdekes. Reméljük, akad majd szegedi kutató, aki végre összeállítja a Kner­nyomda kiadványainak bibli­ográfiáját, és a levéltári anyag segítségével megírja a nyomda tanulságos történetét is. a Kner-hagyaték iroda­lom- és művelődéstörténeti hasznosítása lesz a legmél­tóbb emlékezés a falusi könyvnyomtató műhelyből világhírű művészi központot teremtő alapító, Kner Izidor életművére. Könyves László A HÍD és tervezője Visszhangként kívá­nom folytatni a Dél-Magyar­ország 1964. október 4-i, va­sárnapi számában leközölt Húsz év albumából című cikküket, mely a második világháború áldozataként örökre elvesztett nagy hirű, szépséges közúti hídunknak a felszabadulás előtti napok­ban n visszavonuló csapatok által való felrobbantása utá­ni fényképét is bemutatja. De miért is nagyhírű a esipkefinomságú, szépséges volt közúti hidunk? Olvassuk csak Móra Fe­rencnek a Dél-Magyarország 1933. február 5-i vasárnapi számában: Kit ünnepeljünk? című tárcacikkét: „1933. szeptember hó 16. napja nevezetes évforduló a híd történetében. Ekkor lesz ugyanis 50 éve annak, hogy a technikai alkotásnak ezt a remekét, Szeged űjjáalkotá­sának egyik legpompásabb, legkimagaslóbb művét, amint a Budapesti Hírlap és a Gaz­dasági Mérnök írják, 50 év­vel ezelőtt a forgalomnak át­adták. 50 éve van a híd hasz­nálatban, s ez alatt a mint­egy két emberöltő alatt min­denki úgy emlegette ezt a hi­dat, az volt a köztudatban erről a csipkeszerűen finom művű alkotásról a mai napig elterjedve, hogy azt Eiffel Gusztáv francia mérnök ter­vezte és építettp is egyúttal. Mint Eiffel remekét mutogat­ták a szegediek nagy áhítat­tal a hidat az ott megfordult idegeneknek, főként a fran­ciáknak" — írja Móra a cik­kében. Hogyan lehetett 50 éven át idegeneket tömjénező füsttel homályba burkolni a híd ma: gyar tervezőmérnökét, Fe­keteházy Jánost, akinek ér­demeit 50 éven át a hídon még csak emléktábla sem je­lölte? Választ kapunk erre, ha visszanyúlunk az állandó híd létesítésének előzményeire, melyet a hivatott tollú dr. Lósy-Schmidt Ede, a műsza­ki-történet patinás tintájával A Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönye 1933. évi szeptember 3-i 35—36. szá­mában írt le. Idézünk belő­le: „Szegeden 1883-ig egyszerű hajóhíd bonyolította le a köz­úti közlekedést a Tiszán. Sze­ged város állandó hidat akart, és azt országos költsé­gen óhajtotta felépíteni. 1877. év elejéig beérkezett ajánla­tokat a város nem fogadta el. Versenypályázat kiírását ren­delte el. 1879. február 26-án már a pályázat feltételeit is letárgyalták. Az 1879. márci­us 12-i árvíz a további tár­gyalásokat megakasztotta, míg 1880. március 4-én Tisza Lajos gróf, Szeged újjáépí­tésére kinevezett királyi biz­tos leiratával értesíti a vá­rost, hogy az állam a hidat felépíti és annak terveit nemzetközi pályázaton szerzi be. 1880. július elsején írták ki a pályázatot, melynek határ­ideje: 1880. szeptember l-én járt le. Egyik kikötés, hogy a tervezőmérnök csak vállal­kozó cég útján vehet részt, a pályázaton. Másik kikötése az 1 millió 250 ezer forint építési költség határértéke, majd legalább 110 méteres főnyílás-szerkezet támaszkö­ze stb." A szinte hihetetlen rövid idő, alig 2 hónap alatt 12 te­kintélyes európai hídépítő cég összesen 23 különböző tervezetet nyújtott be. Csak 11 terv felelt meg a kiírás feltételeinek. 1880. szeptem­ber 16-án döntöttek az aján­latok felett és a döntés a pá­rizsi francia G. Eiffel & Co hídépítő cég által benyújtott második tervre, mint legmeg­felelőbbre esett. A szakemberek hír- és szaklapokban megjelent bí­rálatai szerint a terv oly rendkívülien szép és megnye­rő, hogy bármely világváros­nak díszére válhatna. A pesti lapok 18R8 szep­tember 17-én, míg a Szegedi Hiradó szeptember 18-1 szá­mában adja tudtul az ország­nak, hogy elsó helyen Eiffel francia mérnök tervezetét fo­gadta el a bíráló bizottság. Azt a nagy feltűnést keltő valóságot, hogy a közúti híd­pályázaton magyar techni­kusnak, Feketeházy János államvasúti mérnöknek a tervezete vitte el a pálmát, szeptember 19-én — szegedi híradás kapcsán — a Pester Lloyd fedi fel elsőül. Az Eif­fel-cég ugyan egy Párizsban készült másik saját tervezet­tel is részt vett a pályázaton, azonban a bizottság a Feke­teházy-féle tervezetet része­sítette előnyben. A lapok tovább cikkeztek Feketeházy hídtervéről. Majd a Pester Lloyd feltűnést keltő cikke után, maga a tervező Feketeházy is nyilatkozik a — szegedi közúti híd — pá­lyázattal kapcsolatos szere­péről. „Az igazság és a magyar mérnöki kar tekintélyének érdekében úgy saját jogaim megvédése céljából — mond­ja — kötelességemnek tar­tom kijelenteni, hogy a pá­lyanyertes híd úgy, mint az az Eiffel-cég által benyújta­tott egészben és másnak be­folyása nélkül, általam Bu­dapesten terveztetett és szer­kesztetett. Netán előfordulható félre­értéseknek elejét veendő megjegyzem még, hogy a jury határozatának nyilvá­nosságra hozataláig a tervező nevének titokban tartása a vállalkozóval közös megálla­podás szerint történt, mint­hogy ez mindkét félnek érde­kében állott." Móra Ferencnek e cikk ele­jén említett tárcáját a Ma­gyar Mérnök és Építész-Egy­let szegedi szakosztálya 1933. május 30-án — 50 év múltá­val Feketeházy nyilatkozata után — felküldte dr. Lósy­Schmidt Ede műszaki-törté­nésznek azzal a kéréssel, hogy történeti kutatások alapján állapítsa meg a va­lóságot és ha Feketeházy szerződése bizonyítást nyer­ne, az 50 éves jubileumot ar­ra szeretnék felhasználni, hogy a szegedi hídfőn egy plaketten Feketeházvnak ez­irányú munkásságát kellő­képpen kidomborítsák. Dr. Lósy-Schmidt Ede e fontos kérdés ügyében beha­tó tanulmányozást végzett és kétségkívül megállapította, hogy a párizsi Eiffel cég el­ső, el nem fogadott tervének rajzai és leírásai francia szö­vegűek, pecséttel vannak el­látva és mind a fl rajzlapra magyarul van felírva: A köz­úti Tiszahíd tervezete Szege­den — szöveg. Minden alá­írás Eiffel kézirata. Ugyancsak a párizsi Eiffel­cég második — elfogadott — tervének minden, vagyis 11 rajzának felirata teljesen ma­gyar. Nincs rajta keltezés, a tervező-iroda székhelye, pe­csétje, valamint Eiffel saját kezű aláírása Helyette rond­írással írva: G. Eiffel. Mmdezeket dr. Lósy­Schmidt. Ede fénynyomatú másolatokról — melyek 4 DéL-MAGÍAHORSZAG Szombat. 1965. február •&.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom