Délmagyarország, 1965. február (55. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-28 / 50. szám

TÓTH SÁNDOR A koroupovi gyerekek csak annyit tudtak hittanból, hogy a kegyelmes isten végtelen jóságában megteremtette a nádat, s amikor ezzel elkészült, megteremtette, Horacek atyát, a hitoktatót is. Ez a kettő ugyanis szorosan egymáshoz tartozott. Azután megtanította az isten arra is az embereket, hogyan kell a nádból nádpálcát készíteni. Horacek atyát, pedig megtanította ezeknek a nádpálcáknak szokatlan jártassággal való kezelésére. Rendszerint azzal kezdődött, hogy Horá. cck káplán belépett az osztályba, szomorúan végignézett tanítványai megrendült • arcán s így kezdte óráját: — Vanicek, te mafla kölyök, úgy érzem, nem tudod visszafelé elsorolni a hét főbűnt. Horacek hitoktató ugyanis valóságos rejtvényekké varázsolta kérdéseit: a gyereA

.tetes szegedi festS11 íű vészt, Heller Ödönt 1921 júliusában átlőtt fejjel fogták ki Szeged és Tápé között a Tiszából. Pár nappal ez után kezdődött a forradalmak alatt jelentős szerepet játszott Tabódy Zsolt ezredes pöre. Móra Ferenc és Juhász Gyula is tanúskodott mellette, de a védelem koronatanújának a Tabódyval egy házban lakó festő-barát ígérkezett. A hatóságok a nyomozást tévútra terelték: a festő tépai modelljének, kedvesének férjét és öccsét hurcolták meg, s féltékenységi drámának föltüntetni a nyilvánvalóan politikai gyilkosságot. Tetteseire soha nem is derült fény. Csak sajnálhatjuk, hogy ; Móra első regénye, amely j először A festő halála (1922) ? címmel jelent meg, nem merített többet a korabeli magyar állapotokra oly jellemző tragédiából. Az író maga megvallotta, hogy nem sikerült Hellerből regényhőst csinálnia. „Aminek segíteni kellett NÖI ARCKÉP volna, az is ellenem szegőA festő halála Móra Ferenc regénye az Olcsó Könyvtárban F A tzfütdi klasszikusuk — Tömörkény, Móra, Juhász Gyula — az utóbbi években rendre helyet kapnak egy-egy művükkel vagy Írásaik válogatásával a legnépszerűbb és legnagyobb példányszámú köny vsorozatban. a Szépirodalmi Könyvkiadó Olcsó Könytárá nak kötetei között. Juhász Gyula válogatott verseinek (Ilim nusz az emberhez, 1960.) és Tömörkény István válogatott elbeszéléseinek (A házasság első éve, 1963.) gyűjteménye után e héten Móra Ferenc clsö regényének (Négy apának egy lánya) űj kiadása lát napvilágot a népszerű, nagy példányszámú sorozatban. Ennek utószavát közöljük ismertetésként. 3AB0SLAV HASUK: keltnek visszafelé kellett elmondani a tízparancsolatot, vagy ezt a kérdést kapták: — Ludvik. te csirkefogó, mondd meg gyorsan, melyik parancsolat az: alulról a harmadik, fölötte: ne lopj! így történt mindig, hogy Vanicek Ludvik. Budhar vagy más volt a soros, végül szomorúan mászott ki a padból s csoszogva óvakodott a katedra elé. Megtört az isten végtelen jóságágba vetett hitük s meg voltak győződve, hogy a vallás alapfogalmai nem a katekizmusban vannak, hanem a nadrág azon részén, amelyen ülni szoktak. Egyszerű volt az egész: az atya térdére hajolva a többlek felé dugták hátsórészüket s azután tűrték az atya gyakorlott kezében vidáman suhogó nádpálca csipős csapásait. Egy napon azután a szomszédos Kozi Dvorból azt a javaslatot hozta Veprek, hogy fokhagymával kell a nádpálcát bekenni. Állítólag nemcsak az ütés fáj úgy kevésbé, hanem a nádpáloa is megreped tőle. Vógső kétségbeesésük hihetetlenül optimista gondolatai voltak ezek s olyan mélyen hittek a fokhagymában, hogy Kratochvil, amikor bekenték a nádpálcát, elsírta magát örömében. A koroupovi iskola kétségbeesett reménysége volt ez s mi a teljesületlen reményekről szóló szomorú fejezel nek nevezhetjük. A páter, ha nem is egészen érthetően, de határozottan érezhetően magyarázta ezt meg nekik a nadrágjukon. Aztán kerek előadásban magyarázta meg nekik, hogy az, amit a nádpálcával elkövettek, csalás volt, mint ahogy erről meggyőződhettek. A büntetés teljesen igazságos, hiszen istent akarták becsapni. Elénk színekkel festette le, milyen káros következményekkel járhat egész életükre, sói túlvilági bűnhődésükre is. Hiszen ez az első fok az erköcsi romláshoz és az elkárhozáshoz. így teltek a napok s a koroupovi fiúk úgy érezték, sohasem változhat ez meg. De a sánta Melhuba új irányt adott az egész Vallási kérdésnek. A halastó mellett tartott előadásban fejtette ki egyszer a papír jelentőségét. Előzőleg otthon kísérletet végzett: papfrral tömte ki a nadrágját s azután eltörte a tejesbögrét. Apja a nadrágszíjjal verte el, de Melhuba csak fele olyan fájdalmat érzett, mint rendes körülmények között. Elkezdték tehát meg• becsülni ,a papírt, mint a tibeti lámapaMOZGALMASÉ +/ —JMtamtak pok, akik minden papírdarabkát összeszednek, hogy megóvják az enyészettől. Ebben az esetben ugyan a papírnak kellett őket megóvni. Miszterka, a szatócs fia nagyban szállította a védőeszközt s a kegyes páter úgy látta, hogy az utóbbi időben kevésbé jelentkeznek a fájdalom jelei ezeknek a csibészeknek az arcán. Elgondolkozott ezen s arra a megállapításra jutott, hogy a csibészek bőre nyilván nagyon megvastagodott már így a hittanórák céljaira jobb nádpálcát kellett beszereznie, hiszen a kegyelmes úristen előrelátásában erősebbre éa vastagabbra is növeli a nádvesszőt. Másnap tehát sorban a dobogó elé állította a büntetésre várakozókat, jobbkezét reverendájába dugva, megnyilatkozott előttük imigyen: — Csirkefogó banda! Látom, nagyon megszoktátok már a vékony nádpálcát s így szégyentelen módon csökkenteni meritek az úristen által rútok mért büntetést... Aztán Miszterkához fordult: — Eredj haza, gazember, tiszteltetem a papát s kéretem, válasszon ki nekem egy jó vastag nádpálcát.. . Itt a pénz! Miszterka apja valóban tökéletes nádpálcát választott ki, mely vastagságával kiegyenlítette a papírréteg védőképességét, tgy tehát tökéletesítésre szorult a találmány s egy délután kimondta Melhuba a technika fejlődés új fokát jelentő szót: — Kartonpapír! Ettől kezdve nagy dobogóssal járt minden hittanóra s a páter egyre gyakrabban sóhajtozott: — Uram isten, de vastag bőrük van! S parancsot adott Miszterkának, vegyen még vastagabb nádpálcát. A legvastagabb volt ez, mely valaha Koroupovba érkezett. Csapásai alatt repedt és morzsolódott a karton is. — Most már semmi sem segít rajtunk! — sóhajtott Melhuba a halastónál. A következő hittanórán szomorú szemmel, letörten meredt maga elé az egész osztály. Tudták, hogy minden küzdelem hiábavaló. Csak Veprek mosolygott csendesen. A félelemtől még bizonytalanabbul válaszoltak a kérdésre, hogy mikor mutatkozott meg először az úr isteni jóságában az emberek előtt. S aztán... tizenöten állJámb'or sz£p tevőnek, enWI ahogyan józan ésszel egyedül lehetséges? irmai szempontból iB kitűnő s a regény humorforrását is bőven buzogtató, ahogyan a főhős regénye befejezésén vitatkozik a postáskisaszszonnyal. Mosolyt fakaszt, mert ezzel akaratán kívül megerősíti a leányt szökési szándékában, s írói értéket is rejt, mivel a valóság érdekes hármas áttételben jelenik meg előttünk: úgy, ahogyan Hellerrel megesett, ahogyan a regenybeli regény fogja föl, s ahogyan Móráé megoldja. Az utóbbiban az egyik ág tragédiába, a megférj öngyilkosságába torkollik; a másik — ez is jellemző Mórára •— lemondó mosolyba békül. Varga Márton nem lesz tragikus hös: az elnéző, megértő író legyőzi a negyvenéves férfi a szerelem iránt, s beletörődik a negyedik „apa" szerepébe. Hogy ebben megint mennyi a hősével egykorú Móra személyes fájdalma, afelől az „álomhintóból" kibukott, fátyolos szemű öreglegényről szóló, átforrósodó búcsúdött: a barátság". Ám azt hoz, hogy nemcsak jelzőkből, hisszük, elsősorban szemé- de kötőszavakból vagy egy lyes fenyegetettségéből érthe- még-ből, egy pedig-ből is tő, hogy az író a Heller-ügy fanyar humort fakasszon, regénnyé formálásával nem Tárcáinak, elbeszéléseinek is csalt mert ujjat húzni a „bombá- mindvégig jellemzője marad val és ököllel" berendezke- ez a hangvétel s második dó új középkorral. Így ez regényét, a Hannibál föltácsak „villámsugár" lett a Riasztását (1924) úgyszólván témakereső író agyában: teljesen ez árasztja el, s csimegindította benne a kiadói nál belőle, olykor művészi ^ felszólításra írandó regény al- értékeinek rovására is, pamf- nosztalgiáját"3 fiatalság* kotó folyamatát. Móra föl- létig menő szatírát. áldozta az eredeti témát, és A festő halála azonban — ezzel talán egy jelentős tár- a kezdeti regényírói tapaszsadalombiráló, kritikai re- talatlanságból is fakadt foalista mű lehetőségéről mon- gyatékosságai ellenére — dott le; a könnyebb ellenál- mégiscsak igazi regény. Móra, lós," az idill irányába for- a nagy causeur, sok epizóddult: a címhez új történetet ból rakja, látszatra lazán ___ ___ szabott, szereplői önálló fűzi össze könyve húsz feje- szavak "nem" hagynak "kétsééletet kezdtek. zetét. Pedig nagyon is tudaA valóságra csak a szín- tos és mesteri szerkesztésnek hely és néhány alak emlé- vagyunk tanúi. Nem véletlekeztet: a falu, amelynek kis- nül kezdi főhőse regénye sé elnagyolt rajzában egybe- írását a főszereplők egymást mosódott Tápé, Heller mű- metsző sorsvonalainak megtermes tanyájával, és Csóka, húzásával: Móra maga is kívánságára a"harmadik"irá Móra sok éven át látogatott nagy gondossággal, merész- adásban (X930) a rímet meg. kőkori lelőhelye kedélyes séggel, sőt bravúrral szövi váitoztatta maga ismerte gj, plébánosával, Farkas Szi- össze a cselekményt, amely hogy messzire távolodott lárddal; a főhős, Varga két fő ágon, Varga Márton Márton, költő, régész és kez- és Pengáló Mári sorsát bedő regényíró — néhány meg- mutatva bomlik ki. Mindtévesztésül hozzákevert szín kettő újabb két szálból fomellett - Móka képemása. nódik egybe: az első egyPengáló Máriban ott Heller részt az írandó regényt kímodellje, Török Vica, ott séri végig, másrészt a dereTornyai János festegető asz- sedő író szerelmének kibonszonya, Kovács Mári. de tokozását. Pengáló Mári kümindezeknél jelentősebb az lön regényének első fele hét a többlet, amit Móra adott évvel előbb játszódott: ez a tulajdonképpeni Turbókügy, a festő halála. A második már együtt fut a regény többi szálával: Mórinak a „nagy nembül való' get. A regénynek ez a megoldása már szinte feledteti* ürüggyé fokozza le a festő, Mári és a férje problémáját Azzal, hogy az író a kiadó lelki színképéhez: a magasabbra vágyó, meg nem értett, boldogtalan parasztszépség vonásai. Az amatőr festő doktor figurájában tán _ „ ... Boga Dezső, a tápai orvos városi urakhoz fűzött remééi tovább, Rudolféban a fi- nyeit s az ismételten megatal Kotormány János, de a többiekét is, kisebb-nagyobb mértékben a valóságból gyúlta tovább az írói képzelet. Egyedül a postáskisasszonv alakja teljesen költött. A realizmus igénye más módon is érvényesült: a kor, ha rejtetten is, tükröződik a lapokon. „Mulattatni kell a szenvedéseinket, hogy csalt férj tragédiáját látjuk itt. S mindezek között bonyolult kölcsönhatás, fordulatos eseménysor zajlik; Móra a múlt és jelen egymásba játszásával apródonkint ismertet meg a festő halálának körülményeivel. A mellékszálak és epizódok (az ásatás, a doktor és a főhős, valamint Mári és a főhős közötti feszültség) szinte csak fel ne faljanak bennünket" arra valók, hogy eltereljék fi— idézi az író az első kiadás gyelmünket az utolsó előtti mottójában Senecát, s lehe- fejezet váratlanul ható végétetlen ki nem éreznünk a tői. S noha ar. olvasó nem jóhiszemű emberismeretével olyan naiv, mint az öregedő kérkedő, ám mégis tragiko- gavallér, Mórának mégis sitak a katedra előtt, Veprekkel együtt. Tíz már megkapta a maga részét s bömbölésük betöltötte az osztályt, sőt az egész iskolát, ami kétségtelenül kellemes hatást gyakorolt a szentéletű, gyermekszerető páterra, amikor Veprekre került a sor. Térdére hajtotta, a vastag nádpálca nagyot suhogott és bumm! Olyan zengés támadt, mintha valaki teljes erővel ütött volna egy cintányérba vagy bottal vágott volna egy nagy tam-tamra. Az atya eleresztette a mosolygó Vepreket és felordított. — Le a nadrággal! Veprek arcáról eltűnt a mosoly, leengedte a nadrágját s egy bádogtáblát nyújtott át a páternek, amelyet tegnap hozott el a búcsújáró helyről. S a páter megrendülten olvasta szövegét: „Adakozzatok a jóság javára!" Fordította: Tóth Tibor mikusan vak főhős végső csalódásából azt a rezignációt, amely Mórát, a forradalmak lelkes szegedi publicistáját és közéleti szereplőjét az ellenforradalom felülkerekedése után eltöltötte. Az önmagával mindig elégedetlen író korábban is értett a csipkelődéshez, iróniához, de a regényét átjáró kesernyés gúny, amelyből mindenkinek kijut, az ebből a légkörből, a húszas évek magyar atmoszférájából táplálkozik, Ez a „derűs" könyve is tele könnyel. „Humorának — jellemezte Móricz Zsigmond — titka az volt, hogy a legfájóbb, a legkényelmetlenebb érzéseket vidám szavakba csomagolva tálalta ki... Sose mondott olyat, aminek ne lett volna egy adag keserűség a mélyén." Igaz, e jellegzetes, zárójeles és sokszor nem zárójeles, gyakran csak hasonlatokban megbúvó keserédes szúrásai nemcsak az ellenforradalom figuráit, politikai, közéleti és kulturális viszonyait tűzik gombostűre, hanem általában az emberi „hiúságok vásárát", nem ritkán pedig a főhőssel többnyire azonosuló író gyarlóságait is. De e szemlélet mögött a fehérterror világa és az író ebben fogant kiábrándult emberlátása áll. Nagyszerűen értett Móra ahkerül úgy lepleznie e kifejlést, hogy az utolsó fejezetnél egyre csak visszavisszalapozunk: hogyan is lehetett ezt vagy azt másként értelmeznie ennek a ötletadó témától Móra Ferenc e műve írásakor már két évtizede szegedi újságíró, könyvtári és múzeumi kutató, s Tömörkény halála (1917) óta igazgatója is a városi múzeumnak és a Somogyi-könyvtárnak. Mindeddig csupán költőként és meseírőként ismerte őt a nem is túlságosan széles irodalmi közvéleményt, Ez a regénye hívta föl rá* a próza kiváló mesterére a figyelmet, s még csak ez után kezdte nevét — a Világ tárcái alól, majd egyre-másra elsősorjázó köteteinek címlapjáról — megismerni hamarosan az egész ország. ajátos műfaja nem a regény volt, hanem a tárcanovella. Am regényei is maradandó értékei szépprózánknak. A Négy apának egy leánya, ha nem is olyan kiérlelt, mint a későbbiek, az Ének a búzamezőkről (1927) és az Aranykoporsó (1932), fordulatos, izgalmas meséjével, írójának szeretetre méltó vallomásaival, kora fonákságainak és emberi gyöngeségeinek kifigurázásával, nem utolsósorban pedig megbűvölő és könny es-mosolyos szavával mar rég kedves könyve a magyar olvasóknak. Mostani kiadásával nyilván újabb ezrekkel szaporodik híveinek tábora. PÉTER LÁSZLÓ s Simái Mihály CSAK A FÁK.., Csak a fák, csak a fák, ezek a hó merev lángjai körül guggoló karcsú fekete istenek, csak a fák, melyek a hold feszes ezüstjén csönd után csöndet dobolnak; csak a fák, a gyökérig boldogok értik meg az egymás karjában elalvókat... Édesen, sötétpirosan ég, kanyarog, ereinkben lassú máglyaláng ez az éjjel. Alszol már... a homály sűrűje moccan, összesúg lélegzeted hajlongó erdejével. Fogakkal csókolnának fel, hogy ébredj, most, most kellene hallanod szivemet, amint tisztán szikrázva verdes, mint fönn isten pacsirtái, a csillagok! Régóta írom hozzád ezt a verset. A címe: némaság. Nincs tovább, csak ameddig így ölellek, és nem értik meg, csak a fák; csak a fák, csak a fák. ezek a hó szobor lángjai körül guggoló lassú fekete istenek, csak a fák, melyek a hold feszes ezüstjén csönd után csöndet dobolnak, - zöld ritmust, melynek szárnyai alatt a dzsungelek öröktől boldogok voltak. 6 ÖEIMA<Í»AHURÍ*AW Vasáraim. 1965. fehruár 2*