Délmagyarország, 1965. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-17 / 14. szám

» NAGY VINCE METSZETE CSTTKA ZOLTÁN A UívJLxi tétoál Ne hagyj el engem, Ifjúság mosolygó, kék világa., borul) rám, mint a napsugár e szelíd pannon tájra. ölelj át, mint e gyöngyszinű kerek kis tó, szelíden, * tündérrózsáid nyíljanak szivemben, mint e vízen. Köröskörül, e tó körül csak ifjú arcot látok, 6 élet, hintsd el bennem h örök megújulásod. Nincs, nincs öregség, lalkonyat, s ha egyszer el kell menni, arcomon tudjam akkor la e bölcs derűt viselni. A sírban sincs más, csak [a lé* piros, kerengő násza, hiába zúg fel olykor itt Berzsenyi boreásza. Wolfgang Borchert! Gál Sándor: TUDOM ÉN Tudom én, hogy a szenvedély elragad néha, mini felhőt a szél s pár pillanatra elvesztem a fejem tudom megtörténik velem. De e szenvedély bftlílMH nem harag, az indulatnak villámlása csak és nem tűröm, hogy lapos ostobák ezért dorgáljanak. Ne intsen engem józanságra az, ki álig mérhető ki fejlehajtva a pincében jár és a boltívről azt hiszi háztető. A szenvedély s az ember egykorú, mint fény < a nap durva husángjukkal ők terítették l» az első vadat. ök rajzolták a barlang falára a bölénybikát építették az első házat és elindultak lélekvesztőkőn a tengeren át. A szenvedéllyel egykorú az ember ls együtt él vele indulatát is az lobbantja lángra az élteti, mint fát a gyökere. Ezért nem tűröm, hogy kis ostobák ujjal mutassanak felém vagy nagylelkűen oktatgassanak: fékezd magad öcsém. Ezek magukkal rántanának abba a nyálkás Iszapba ahol a lélek csak ingó nádat térem s megfontolt szárnyalása veszélytelen. A szenvedély hát többet ér nekem. A patkányok éjszaka mégiscsak alszanak Az elhagyatott falon a kora esti napsütésben kékespirosan ásított egy odvas ablak. A meredeken nyújtózó kéménymaradványok közt porfelhő csillámlott. Szendergett a törmelékes pusztaság. A gyerek szeme csukva volt. Egyszerre még sötétebb lett. Észrevette, hogy jött valaki és most előtte áll, sötéten, halkan. Most megfogtak! — gondolta. De amikor óvatosan felpillantott, nem látott egyebet két, kissé elnyűtt nadrágba burkolt lábnál. Meglehetősen görbék, at lehet látni közöttük. Megkockáztatott egy kis pillantást a nadrágos lábon fölfelé, és egy öregebb férfin akadt meg a szeme. Kezében kést és kosarat tartott, ujja hegyén földmorzsák. — Te itt alszol? — kérdezte a férfi, és lenézett a hajbozontra. Jürgen a férfi lábai közt a napba pislogott és akt mondta: — Nem, nem alszom. Itt kell vigyáznom. A férfi bólintott. — Szóval igy, és ezért van az a bot nálad? — Igen — felelte Jürgen bátran és erősen megragadta a botot — Mire is vigyázol te? — Ezt nerrt mondhatom meg. — Pénzre, mi? A férfi letette a kosarat és a kést a nadrágja fenekéhez törölgette. — Nem, egyáltalán nem pénzre — mondta Jürgen megvetően. — Egészen másvalamire. — Hát akkor mire? — Nem mondhatom meg. Valami egészen másra. — Hát ha nem, akkor nem. Akkor természetesen én sem mondhatom meg, mi van ebben a kosárban. — Á, el tudom képzelni, mi van a kosárban — vélte Jürgen lekicsinylően. — Nyúléledel. — Teringettét, igen! — mondta a férfi elcsodálkozva. — Hiszeh te egészen eszes fickó vagy! Hány éves is vagy? — Kilenc. — Aha. gondold esak el. kilenc! Hát akkor már te is tudod, mennyi háromszor kilenc, nem? — Világos —mondta Jürgen, és hogy Hőt nyerjen még ezt mondta: — Hiszen az egészen könnyű. — És átnézett a férfi lábai közt. — Háromszor kilenc, ugye? — kérdezte még egyszer. — Huszonhét. Rögtön tudtam. — Helyes — mondta a férfi. — Éppen annyi nyulam van nekem. Jürgen elkerekitette a száját — Huszonhét? — Megnézheted őket. Néhány egészen apró még. Akarod? — De hát nem tehetem. Vigyáznom kell — mondta Jürgen bizonytalanul.. — Mindig? — kérdezte a férfi. —Éjjel is? — Éjjel fs. Mindig. Örökké — Jürgen felfelé vitte pillantását a nadrágos lábakon. — Már sZombat ólá — suttoTa. — Hát akkor nem mész haza egyáltalán? Pedig enni kell! Jürgen követ emelt fel. Fél kenyér feküdt ott. És egy báriogdoboz. — Dohányzol? — kérdezte a férfi. — Pipád is van? Jürgen megmarkolta a botot és habozva szólt: — Sodrok magamnak. Pipa nem kell. — Kár. — A férfi lehajolt a kosarához. — A nyulakat igazan megnézhetted volna. • — Nem — mondta Jürgen szomorúan. A férfi megemelte a kosarat és felegyenesedett: — Hát ha itt kell maradnod, kár. — Ha nem árulsz el — mondta Jürgen gyorsan — a patkányok miatt van az egész. — A patkányok miatt? — Igen, mert esznek a halottakból. Ai emberekből. Ebből élnek. — Ki mondta? — A tanítónk. — És most a patkányokra vigyázol? — kérdezte a férfi. — Azért nem éppen rájuk! — És akkor egészen halkan mondta: — Az öcsém, ugyanis ő ott lent fekszik. Ott. — Jürgen a bottal a romokra mulatott. — A házunkat eltalálta a bomba. Egyszerre csak vege lett a pincében a fénynek. Neki is. Mi még kiáltoztunk. Kisebb volt. mint én. Alig négyéves. Itt kell még lennie. — Hát a tanítótok nem mondta, hogy a patkányok éjszaka alszanak? — Nem — suttogta Jürgen és hírtelen fáradtnak tűnt. — Ezt nem mondta. — Na — mondta a férfi — szép kis tanító, ha ezt nem tudia. A patkányok éjszaka mégiscsak alszanak. — Tudod mit, gyorsan megetetem a nyulaim, és ha sötét lesz. elviszlek in' Esetleg egyet elhozhatok magammal, t. •,./ kicsit talán, mi gondolsz? Jürgen kis gödröket ásott a törméie' — Nem tudom — mondta halkán. é görbe lábakra nézett —, hogy tény!:j alusznak-e éjszaka? A férfi a falmaradványokon keres d ül az útra lépett: — Természetesen — mondta onnan. Akkor Jürgen felállott, és megkérdez i" — Tényleg kaphatnék egyet? Egy fehéret talán? — Megpróbálom — kiáltotta a férfi Hiú.' menetközben. — De te addig várjál rám. — Igen — kiáltotta Júrgeh — váró Még vigyáznom kell, amíg besötététíi Biztosan megvárlak. — És kiáltott: — Deszkánk is van otthon! Ládának való deszka! —kiáltotta. De ezt a férfi már néfh hallotta A nap felé sietett görbe lábaival. A nap az eslétöl piros lett már é* Jürgen még láthatta. hogy a lábai között átsüt,- olyan görbék voltak. És a kosár hevesen lóbálózott ide-oda. Nyúlelédél volt benne. Zöld nyúleledel, kissé szürke a törmeléktől. Ferp'icz Zsuzsanna fordliása ft'A LUKACS IMRE: A íanulópén% Valahányszor hazamegyek, s elindulok az állomásról a város felé, pár lépés után eszembe jut Tímár Béni. Valamikor ott dolgoztunk az üzemben, az állomás mellett. ösz elején, amikor már rövidülnek a napok és a rizs bugái is megbarnultak, behívattak az irodába. — Szeretnél-e műhelyben dolgozni? — kérdezte a főmérnök. — Persze, hogy szeretne — szólt Gyuszi bácsi, az edző. — És melyikben? A motonszerelöknél, vagy a lemezeseknél? — A lemezeseknél — válaszolt helyettem ismét az edző. — Akkor rendben. Ha befejeztétek az árasztást, másnap már gyere reggel hatra. Tulajdonképpen nem is örültem. Tudtam, hogy ha elérkezik a rizsaratás ideje, felmondanak majd az időszakiaknak. A szerződés lejárt, mit lehet ilyenkor csinálni? Igy váll.ltuk! Tavasztól őszig kint a határban, ketten egy motor mellett, és öntözni a vízigabonát, amikor csak parancsolj ik. De azt is tudtam, hogy nekem nem mondanak fel. Azt nem lehet. Én védtem a kaput. Nagyon tehetségesnek tartottak. Gyuszi bácsi edzéseken többször mondta: — Kisfiam, magából válogatottat csinálok. Szerettem Gyuszi bácsit. Igaz. nem értettem, hogv ha már egyszer kisfiamnak szólít, akkor miért magáz. Főként az tetszett, amikor kapura rugdalt. Megállt a 16-osnál és jobbal, ballal két-három labdával lödözgetett. A 11-eseket még védhetetlenül rúgta. Leállította a focit és azt mondta: — Kisfiam, most megrúgom a bal kapufán, alulról a harmadik csíkot — s éppen onnan perdült hálóba a labda. Szóval, velünk szemben nagyon rendes volt. Mindent elintézett. Tavasszal egyszer későn értem az edzésre. — Kis taknyos! Hogy mer elkésni? Azonnal menjen le a pályáról. Vetkőzzék le! — ordított rám. Öltözködés közben szóltak neki a többiek, hogy messziről járni* be a városba. — Kisfiam, Igaz ez? — Oda helyeztek. Nem szólt semmit. De két nap múlva új helvre. új motorhoz kerültem, egészen közel a városhoz, Tímár Béni mellé. Éidekes emberke volt. Egyik lábára erősen sántított, szemüveget is viselt, futballmérkőzésekre egyáltalán nem járt, egyszóval: szörnyű hátrányos volt a helyzete velem szemben. Szerette a motort. Átadáskor ragyogott minden. És a vasárnapokkal sem problémáztunk. Nekem mindig mérkőzésem következett, nyilvánvaló, hogy ő lett a soros Tűrte. Így húztuk le a hónapokat. Amikor a főmérnök eldöntötte, hogy a lemezesekhez 4 DÉL-MAGYARORSZÁG Csütörtök. 1965. január 14. menjek, kikarikáztam szépen a motorálláshoz. összeszedtem a holmimat és Béninek esek ennyit mondtam: — Bekerültem. Holnap viszik a gépet, addig legyél kint. adjál majd le rendesen mindent - s nagyon nyugodtan eltávoztam A műhelyben kisfiú lettem. Még az öreg Adók ls „parancsolt". Segédmunkásként dolgozott már két éve, szerzett némi tapasztalatot. Amikor először vezettem a vágót a lemezen, ő meg a nagykalapáccsal csihelte, ilyeneket morgott: — Azt sem tudod, hogy fogjad a vágót, i lám, te vagy a magasabb kategóriában. Egyszer valaki eltalálta, hogy csináljanak becsülétboltot. Sokan csak nevettek. — Egy hét elteltével bezárhatjátok a boltot. Az áru elfogy, pénz meg nuku — legyintett Vince bácsi, a portás. Megcsinálták. Cigaretta, gyufa, csokoládé, cukorka, börotvapenge, minden egy helyen, s közvetlen közelben. A portásfülke melletti kis helyiséget rendezték be erre a célra. A szakszervezet adta az induláshoz a pénzt, s megbízták Vince bácsit, legyen a tiszteletbeli pénztáros. Bevált. Az első hónap elteltével Vince bácsi mondta az újságot: — No, gyerekek, jól megy az üzlet. Többlettel zár a kassza. Csak azon töröm magam, hogy kinek fizessünk viszsza — évődött velünk. Aztán jó ideig más téma járta, összevontak néhány brigádot és a szerződéses dolgozók közül sokat behívtak a műhelybe. Fejlődött a vállalat. — Mikor kezdődik a bajnokság? — érintette meg tartózkodóan karomat egy nap valaki. Megfordultam, hát a Tímár Béni. — Te még élsz? — fölényeskedtem. — Bekerültem én is — vált izgatottá a hangja. — Meglátod, állandó leszek. Tavasszal nem megyek locsolni, biztosan bent hagvnak a műhelyben. — Hova kerültél? — A lemezesekhez A hármas brigád. De ellesek én mindent rövid idő alatt, s biztosan a motorszerelőknél kötök ki. — Kis lüke — gondoltam. Javában tartottak az adzések A teremben gumiszőnvegeket terítettünk le. azokon védtem. Csodálatosan ment. Gyuszi bácsi élvezettel nézte, amikor eldobtam magam egyegy labdáért. Tavasztól bajnokságra mentünk. Ki akart hozni mindent a csapatból. Azon a szombaton is Vince bácsi szokásához híven a mérkőzéssel kezdte. — Kikapunk-e holnap gyerekek? Nehéz lesz pontot szerezni — jósolgatta. (A vállalatnai mindenki rajongott a fociért.) — Ne félj. öregfiú. bedobunk nekik egy kettest — kedélyeskedett a szélsőnk. S indultunk a műhely felé. — Majd elfelejtettem, de ne adjátok tovább — halkította 1" a h-T i-Tt az öreg —. többször hiányzott a pénzből — s : j a bolt irányába mutatott. — Nem sok, nem sok, két-három doboz cigaretta ára. Csak tudnám, ki tehette? Béni azon a napon is sokat cigarettázott. A köszörű előtt összefutottunk. Várnia kellett rám pár percet. Láttam, új dobozzal vett elő. — Ö lett volna? — morfondíroztam. Figyeltem. Nem sokkal műszakváltás előtt eldobta áz üres dobozt. Tehát egészen biztos, vásárolni fog. — Fiúk. Talán szólni kellene Vince bácsinak, figyelje meg Bénit — mondtam. — Gyanakszol rá? — kérdezte egyikük. — Nem is tudom. Mostanában sokat cigarettázik — vélekedtem. — Az még nem Jelent semmit. — Na és, mi van abban, ha szólunk? Semmi. Ha viszi, szólunk neki. ha nem, tévedtünk. Elkapta Bénit az öreg. Vidámabban jött oda hozzánk. — Megkerült a háziszarkánk. Köszönöm, hogy segítettetek. — Mit mondott? — Mentegette magát. Kj hisz neki? — Mégis? — Először tette. Egy doboz cigarettát vett. Nem volt nála pénz. Hétfőn akarta betenni. Dajkamese — sorolta Vince bácsi. — És ha igaz? — szólt valaki. — Rajtakaptam — zárta le az ügyet az öreg. A dologból lényégében nem lett semmi. Beszélgettünk róla egymás között. És hecceltük Bénit. Ha valakivel találkozott közülünk, azzal kezdtük: — Rágyújtsz? Lényegében nem gorombáskodtunk, más is így tett volna. Cigarettával kínáltuk, nehogy leszokjon róla. Kezdődött a bajnokság. Gyuszi bácsi idegeskedett. Még keményebb edzéseket kaptunk. Ha győztünk, szívoltunk, Ha vesztettünk, azért. Sokszor hajnalokig. Észre se vettem, a motorok kivonultak. Kezdődött a rizs vetése Arasztások idején a szivattyúk éjjel-nappal ontják a vizet. A kutricák isznak, kortyolnak belőle, később megtelnek. olyanok, mintha parányi halastavak lennének. Bénivel nem találkoztam. — Kint van motornál, valahol Bóesán — intézte e! Vince bácsi. — Hanem hallod, vasárnap nagyot védték Már néhányszor bent láttam a halóban a labdát. Sokra viszed, te gyerek! Aztán elkerültem a városból, ritkán vetődtem haza. Olykor bc-beköszöhtem Vince bácsinak a portásfülkébe aki igy fogadott: — Tc, ez a becsületbolt örökéletű lesz Ki gondolta volna? — És Béni? — Brigádvezető, ö a legbüszkébb erre a boltra. Ügv mondja, egyszer rr ' nki megbotolhat. Akkor még nem késő, gondolkozzon !. a tanulópénzt tegve zsebébe mert az egy életre elég.