Délmagyarország, 1965. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-24 / 20. szám

írom, mert bírnom kell. Izmaim állják, győzik a harcot, a szívem normális hangon pumpálja tagjaimba a vért, az eszem a helyén van és segít, ha szólok neki, a világnézetem már nem ismeri a visszakozt. Erős vagyok kapálásra, vitára, szerelemre, olvasásra, jól bírom az ütéseket, a kudarcokat is, mert biztos talajt érez végig a talpam. Néztem már farkasszemet sunyisággal és gúnymosollyal, rágalommal és féltékenységgel, acsarkodással és hízelgéssel, tömény butasággal és huncut okossággal, de közben mindig csak egyre ügyeltem: ki ne csússzon az ujjam anyám meleg, puha kezéből. Mert — bevallom — csak vele vagyok lcbírhatatlanul erős. neki köszönhetem a mába vetett büszke hitem, enyhe cinikusságomban is állhatatos, kommunista eskümet soha meg nem szegő önmagamat. Ila gyengeség vagy fásultság jön rám, fogom magam és megyek haza. Otthon a buboskcmencés, mestergerendás kis házban aztán lecsillapodom és új árammal telítődöm hónapokra elégségesen. Az arcom nem fúrhatom már anyám földszagú kötényének ráncaiba, de úgy kell néha a közelsége, mint a levegő, örvendünk egymásnál? egy rövidke ideig, aztán anyám felszegen megáll előttem és rámfüggeszkedő. komoly tekintettel mondja a szokásosat: — Meséljed már, fiam, te közelebb vagy ehhez a politikához, tartjuk-e még a rendes irányt? Ahogy az újságot nézem, meg néha a rádiót is felerősítem, Kádárék jól Csinálják. Itt is most volt gyűlés a pártban, el is mentem ebben a csúszós időben, de keveset értem vele. Tudod, nem hallom én már rendesen, hogy mit mond Bakos, a titkár, az én kedvemért meg hogy kiabáljon végig szegény feje. Mondtam is neki, ne küldjön máskor cédulát, de csak erősködött, hogy ha nehezemre esik, akkor inkább elküld értem kocsival, mert szeretik, ha ott mocorgok én is. Nem mondom. szívesen vagyok köztük, jó meleg van a kályha mellett, csak hat kiöregedtem én már a kommunistaságból. Neked való az, fiam, te hallod is, meg érted is, hogy mi történik ... Ebből eléggé kiviláglik, hogy anyám nem programbeszédeket tart nekem, hanem aggódón tájékozódik, nem visszük-e félre az éneket. Elmondom neki, amit tudok, ahogyan látom az országos meg a világi fejleményeket, s jólesik neki a szavam. Ügy néz rám, mint valami védoszlopra, fénylik-csillog a szemebogara, aztán felsóhajt megkönnyebbülten: — Ö, ha ezt apád megérhette volna, ha látná, milyen ember lett a kedves fiából. Tudod, minden meggyőződése mellett is volt benne némi bizonytalanság. Olvasott a kanapón, egyszercsak letette az újságot és hosszas tűnődés után kibukott belőle: . Meglásd, ezt nem hagyják annyiban az urak. Tizenkilencben is visszajöttek és jaj 'volt a szegénynek. Na. de most nem hagyjak tán az oroszok ..." Ahogy összekerüljünk. attól kezdve a „nincs" szót mondtuk mi legtöbbször egymásnak, nem volt soha újig való kenyér a háznál, gyakran egy csipet sóért is a szomszédba szaladtam. El sem tudta gondolni eleinte, hogy vége a bitang nyomorúságnak. Ha élne, most nem lenne semmi bajunk, szépen elolvasgatnánk kettecskén. Jó ember volt az apád, fiam, nagyon jó ember... K

örülnézek. Megérintem a tárgyakat, otthoni éveim megannyi színes emlékét. A sublóton rendbe igazgatom az olcsó vásári csecsebecséket, a virágos bögréket, megemelem a komacsésze fedelét. Rácsudálkozom a nagygombos vaskilincsre, szembenézek a sugárzószívű giccses Jézussal, meg a giccskoszorús Szűz Máriával, akiket anyám azért tartogat, mert „nem kérnek enni", és ha kidobná, „üresen maradna a fal". Megállok a kiskaszlj előtt, csak úgy véletlenül felhajtom rajta a csipkés terítőt és látom, hogy ott lapul két piros százforintos. Elkomolyodom. Vagy harminc évvel ezelőtt innen csent el a kisöcsém negyven fillérnyi aprópénzt, a család létező összes vagyonát. Anyám apámnak tulajdonította a „bűncselekményt", elmondta mindenféle akasztófavlrégnak, aki kiszedi a gyerekei szájából a falatot ahelyett, hogy güzülne valamit a házhoz. Apám, szegény, nem vállalt semmit, amit osztozás, veszekedés követett, majd tajtékos haraggal, konyhakéssel mentek egymásnak. S anyám most mégis arra figyelmeztet: „Jó ember volt apád, fiam, nagyon jó Ymber". Hiszek neki, mert igaza van. s mert magam is jól értem azt. amit akkor képtelen voltam értelemmel felfogni. De sok mindent hiába keresek, ami volt. Eltűnt a 'kis nyolcas petróleumlámpa, amelynek kormos üvegére felül kenyérhéjat illesztettünk, hogy húzza felfelé a gyatra lángot. Most fehér fényű villanykörte szórja sugarait az alacsony szobácskában. Hiába keresem a rongyos rongypokrócot is, helyette finomabb kelméből van a padkatakaró. Kikerült az ormótlan, vályogból rakott sparhelt a konyhából — zománcozott tűzhely adja most a meleget. Túrkálok a hivatalos iraték között, matatok az egykor garmadában álló adóívek, fizetési meghagyások után, de nincsenek. „Kárpótlásul" kezembe akad egy takarékkönyv, csinos kis summával az alsó rubrikákban. Igen. Kisigényű asszony az én anyám, csekélyke nyugdíját sem költi magára, hanem gyűjtögeti és büszkélkedik vele a gyerekei előtt. Az ajtó mögötti heverő sem a régi vacok már. amelyen olvan halálosokat aludtam, hogv aoám alig bírt lelket verni belém, amikor h \j. naii háromkor indulni kellett a répaföldre. Régen a szobafal is olyan „fogós" mésszel volt kimeszelve, hogy jobbaeska gúnyáf. Nagy Istvánt HAZAMENNI JÓ • ban közel se lehetett menni hozzá, most meg divatosan pingált végig a veranda is. Az udvaron betemették az ásott kutat, mert a kijárati ajtó küszöbénél zubog a friss, vezetékes artézi víz. Kinézel? az utcára. Ismerősöknek, pajtásoknak köszöntgetek át a másik oldalra, azok meg vissza, az idősebbek még hozzátoldanak ilyesfélét: „Rég láttalak, fiam", „Itthon vagy, öcskös?", „Nézelődsz, gyerekem?". Csakhogy mondjanak valamit a szimpla aggyonisten mellé. Így szokás itt, s bizony jól esnek ezek a nagyon is sokatmondó közhelyek. Van, aki megáll néhány szóra, s ugyanúgy kérdezi, mint anyám, hogy „mi újság arra feljebb, meddig eszi még á fene Amerikát evvel a háborúval?" Az egyiknek nincs egy rossz szava a cso-, portra, a másik már csak az emberek értellensége miatt dohog ellene, a harmadiknak az sérelmes, hogy nem lehet földet adni-venni, mit csináljon ő a pénzével. Pedig legtöbben jól elviselik ezt a fajta gondot. Az utcán alig-alig látni már düledező mezsgyefalat, rozoga nagykaput, mert kőből, gyalult deszkából csináltattak másikat. Sorra padolják a földes szobákat. kövezik az eresz alját, meg a konyhát, többen kád és eternitcső iránt érdeklődnek, mert az üres istálló felét már kiképezték cserr.pés fürdőszobává. Tíz éve Z. P. még hazugsággyárosnak nevezett és otthagyott, most meg tokos cigarettával kínál és kiböki, hogy nagyjából tájékoztatnám-e az újságcsinálás fortélyairól. Topog, hümmög egy darabig, aztán a belső zsebből előszed valami papírokat. — Ha átnéznéd ezeket..,, én írtam .. Versek. Irgalmatlan rossz versek, még csasztuskának se mennének el formailag, de amit mondani akar a szerzőjük, az örömet okoz nekem. Lám, még ez a különösen konokfejű kistulaidonospárti is megbarátkozott végül a közössel — állapítom meg magamnak. Hirtelen odavetem neki: — Persze, azt szeretnéd, hogy ezeket kinyomtassák ... — A, nem — mondja sietve —, csak úgy ..., hogy lássad ... Lássátok, hogy azért mi is fejlődünk itt a faluban. lát innen sarjadtam. E sipkás, kalapos, szűkbeszédű, nehezen oldódó, de őszinte és fogékonylelkű emberek közül indultam el birokra kelni mindennel, ami a múltba akar visszaráncigálni. Anyámmal együtt ők vezetik a tollamat, ha írok, ők biztatnak állhatatos kitartásra, ha már felugrani készülök az ideges fáradtságtól, nekik köszönhetem meg-megújuló fizikumomat és hitemet. Csak rájuk kell vetnem egy pillantást, vagy felidézni nehézkes alakjukat' és máris elfelejtem mindazt, ami néha kínokig képes rámnehezedni. És tudom, hogy soha-soha nem gyűr le senki, amíg az anyámnál és a hozzá hasonlók társaságában otthon érzem magam. HÉZSÖ FERENC FÖLDES GYÖRGY: LEGYŐZÖTTEK Nagy cég az állam..." 9? Belenyák Gusztávval valamikar együtt koptattam az. iskola padjait. Pontos és rendszerető volt mindig, s én már akkor arra gondoltam, hogy kitűnő és szorgalmas banktisztviselő válik majd belőle, ö maga is, kikerülvén az iskolából, erre a pályára törekedett. De Belenyák, miként az iskolai értesítő is jelezte, „ernyedetlen szorgalma" ellenére sem lett banktisztviselő, és az akkori világban sohasem érte el a boldogság kókmadaraként megénekelt havi kétszáz fixet. De azért nem szorgoskodott hiába: huszonnyolc esztendős korában, tízévi hűséges szolgálataiért, a felszabadulás idején a Bokor és Bokor nagykereskedelmi vállaltnál helyettes könyvelővé nevezték ki. Én jól ismertem Belenyákot, s még ma is tanúsíthatom: soha egyetlen fillér sem tűnt el a kezén, és oroszlánként védelmezte a Bokor és Bokor nagykereskedelmi vállalat érdekeit. — Mi a titka annak — kérdeztem egyezer annak idején Belenyákot —, hogy ilyen szépen haladsz előre? — A szogalmam és a becsületem — felelte spártai egyszerűséggel. — Ügy dolgozom, mintha enyém lenne a cég... — Könyvelsz... — Nemcsak könyvelek. Én mindenen rajta tartom a szemem és a kezem. Nálam nem megy veszendőbe a használt csomagolópapír, összegyűjtettem még a kócból készült spárgát is, saját kezdeményezéseimből ellenőrzöm a fuvarleveleket, visszaperelem a MÁV-tól a tévesen felszámított szállítási tarifa kisebfe-n >gvobb l/J VERSEK BEDE ANNA: I I Iszik a tanító Dobol, dobol a viskó halántéka. Szél zúg, szomorúan esik a hó. ömlik a bor, pohár koccan csengve. Nehéz a levegő, akár tantermek csendje. Iszik a tanító. Tanyák alusznak mélyben és magasban. Beleszövi őket múltjukba a hó. Gyerekek ragyognak az ablakhasadékban. Gyerekek fuldoklanak a hamvas kavarodásban. Iszik a tanító. Televízió, repülő, atomvilág! Az utakat vastagon befútta a hó ... Aki jól tanult, siet a városba... Zörög, zörög az óriási rosta Iszik a tanító. Csillagok lobbannak, s hűlnek rögökké. Hol a holnap hőse? Kavarog a hó. Fizesd ki öcsém, maj megadom holnap. ,i Na isten, isten. — Jégujjak dobolnak. Iszik a tanító. POLGAlt ANGÉLA: AKAROD? Kívánod, hogy meztelen legyek? levetni ruhámat, bőrömet, mutatni lelkemet? Akarod ismerni lényemet, akarod, hogy hamarabb tudd Te azt, mit gondolhatok én. Mi bennem a rossz, * s van-e erény? Járni akars'z vágyaimnak görbe utcájában, találkozni álomalakokkal, hajas babával, fémgombbal, autógrammal, testet öltött szerelemmel, lebegő reményekkel? Ismerni akarod a testem, érezni, hogy száguld a vérem, a mozgásom, pihenésem? Izzadt agyamnak minden titkos rekeszét, levegő szapora szedését, Mérleggel, mércével mérni engem, hogy van szeretet és mennyi, kéj, szerelem és mennyi, gondolat, tudat, ösztön és mennyi, hazugság, de mennyi, mennyi Sorsát kutatni. jajgatásimnak, okát akarni kacagásimnak. Akarod, hogy ismerj, hogy tenyered legyek! Ne akard, hogy meztelen legyek. SZEPESI ATTILA: I Ej a hegyen | I Elér hozzád a város éji dala e hegyre is, hol négydimenziós magány kerít, s idegen köveken ülsz, mint a jós. Arcod tenyerébe fogja a táj, , x így eltöpreng veled Fölötted bolygók üvegpora; — lenn emberarcú galaktikák örvénylenek. Szárnyadra vársz; — pedig , el nem röpít a szó, — hiába dünnyögsz magad: sorsodba gyökeret ereszt a közösség hiánya, s megtart, megőriz. Ö kimért világod úgy vonz, hogy érte I virrasztod itt álmatlan álmod — Míg parttalanul csobog, árad a lét, s gyönyörű korok jöttén vak mélységből az ember is fénybe ér már, bolyongón, mint az ösvény. összegeit. Teszek veszek mindentélét, ami csak a cégemnek hasznot jelent. Nemcsak azért dolgozott így Belenyák, mert a cég iránti hűségét és odaadó fáradozását annyira elismerték, hogy fizetése már a száznyolcvan pengőt is elérte, hanem azért is cselekedett így, mert enélkül a Bokor és Bokor nagykereskedelmi vállalat úgy kirúgta volna az én Belenyák barátomat, hogy a lába sem érte volna a földet. Bátran átugorhatunk néhány esztendőt a felsazbadulástól, az ötvenes évek elejéig. Maga Beienyák sem hitte volna, hogy ilyen megbecsülésben részesül: osztályveztőhelyettes lett egy állami nagykereskedelmi vállalatnál, rendes megélhetést biztosító jövedelemmel, gyakori jutalmazással, majd később prémiumai is. — Hallom, jól megy a sorod — mondtam Belenyáknak, amikor egy alkalommal találkoztunk. — Nem panaszkodhatom, jól keresek, rendesen élek, beleilleszkedem a szocializmusba. — S gyűjtőd most is a használt csomagolót, meg a spárgát — jegyeztem meg régi beszélgetésünkre utalva. — Más a helyzet manapság — szólt s fölényesnek tűnő mosoly vibrált a szája szegletén. — Nem kell már az ilyesmi ... És nem is kell már kicsinyesnek lenni! Nagy cég az állam, neikl semmi sem drága. Még hosszan beszélgettünk, s én azzal a meggyőződéssel búcsúztam Belenyáktól, hogy „fejlődése" a felszabadulás óta szemmel láthatóan töretlen. Az volt a benyomásom, hogy egy kicsit felülről szemléli a világot, és arra gondoltam, hogy nem érzi úgy magáénak az állami vállalatot, mint amennyire magáénak érezte a munkaadója vagyonát és érdekeit a kapitalista világban. Később megtudtam egyet és mást Belenyák Gusztávról. Mint osztályvezető, ő döntött az áruelosztásról. Rajta múlt, hogy kik részesülnek a nehezen kapható árufajtából több, vagy kevesebb mennyiségben. Mindenki meg volt győződve arról, hogy Belenyák kezében az áruelosztás részrehajlás nélkül, igazságosan történik, pedig egy kicsike rést mégiscsak engedett nyitni az igazságon. Először az egyik maszek barátja kereste feL aztán a másik, majd a harmadik. Egyre többen sürögtek, forogtak körülötte, egyre többször hívták meg a régi barátság ürügyén hol családi va' csorára, hol pedig vendéglői mulatozásra. Olykor megkísérelte, hogy kifizesse a mulatozások költségeit, de mindig akadt, aki udvariasan megelőzve őt, kiegyenlítette a számlát. A nagy barátkozás annyira elmélyült, hogy Belenyák az „ügyfeleknek" juttatott áru után rendszeres jutalékot kapott. Eleinte csak cseíkély összegeket, majd amikor látta, hogy sol? kicsi sokra megy, és ebből a „buliból" nagy pénzhez lehet jutni, jobban kiszélesítette a hálózatot. Dehát a Belenyákok sem nőnek az égig! A revizorok addig bogarásztak, amíg felderítették a ravaszul megszervezett áruelosztás részleteit Amikor Belenyákot felelősségre vonták, hirtelen mozdulattal a kabátja bal belső zsebébe nyúlt és letett az asztalra egy 173 500 forintos beté( könyvet. Évek óta ugyanis tételről téte're összegyűjtötte a csalással szerzett ös szegeket, ami persze némileg enyhíti Beienyák viselt dolgait — Sohasem hittem volna rólad! — fedtem meg Belenyákot, amikor hírül ve tem a történteket és az elmúlt napok egyikén, ügyének tárgyalása előtt felkerestem, hogy elítélő véleményemet tudomására adjam. — Hogy süllyedtél ennyire? — Még szemrehányást teszel — horkant fel Belenyák — ahelyett, hogy megdicsérnél! Elvégre megtakarítottam az államnak 173 500 forintot. Nem tudtam szóhoz jutni. Pedig talán valóban meg kellett volna dicsérnem ót, hogy ennyire megtanult takarékoskodni... 6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1965. január 24.