Délmagyarország, 1964. november (54. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-15 / 268. szám

Az Idén nemzetköz! Ex libris kiállítást és kongresszust rendeztek Krakkóban, mely­re magyar grafikusművészt, a szegedi Kopasz Mártát is meghívták. Kopasz Márta számos munkáját mutatta ott be és elismerést szerzett velük a magyar művészet­nek és Szegednek. A kiállítás és a kongresszus emlékére is készített egy metszetet, melyet itt mutatunk be. Latin nyelvű felirata: Congressus internationalih decera Kraków in memóriáin Amos Johancs Comenius et Susanna Lorantfy, 1961. l'ETROVÁCZ ISTVÁN: Kényszerű, őszi várakozás Tudom, Te vársz, s még nem S amíg a távolban kutat [tudod, szemed, hogy nem megyek. a lompos égből bánatos Sokáig tárva ablakod, es0 pereg" a fellegek Ülök magamban, s bámulom a fellegek futását. Lágy dombok fölött ólompor-szürke pára, köd Tudom, Te vársz. S én sem lebeg> [tudom, s mintkönnyéolvadt bánatom, futását nézed, s rojtjukat. mért nem megyek. eső pereg . SIMÁI MIHÁLY; A tűzpajzsos pásztor balladája Pásztor és nyáj fagyos ég alatt, pásztor és nyáj a hóban, a jég ezüst rácsai közé, hófúvás fehér karámjába szorított pásztor és nyáj. A nyáj süvítő szagával északi szél vadász a farkasokra. A szag... a szag... süvít a hússzínű zápor, elevenedik a horda, bíbor köd lövell a vezérordas fekete orrlikából. — A szürke árnyak repülnek, ropog a hó, üvöltésük foga közt a csönd bárány­gerince összeroppan — orrukba vágta horgát a harapás ösztöne, kilométeres szél-zsinórokon ragad­ja őket a karám "elé. Hatalmas szürke árnyak; kén-szeműek, jégagyarúak, nyelvük vérző késpenge. Üvöltésük kőzáporrá-vált Cenyegetés a levegőben. — A szürkék görgetege a dombtetőn áthengeredik, csupacsont, nagyszőrű vil­lámok cikáznak a hóban —, a széttépett alkonyat vére összekeveredik nyiluk­kal, hajtják maguk előtt a ködöt, mintha vezérordasuk lenne, ügetnek a nyomában... Jaj neked pásztor, jaj neked szürkék erősek, könyörtelenül támadnak, mint a fagy! Félsz, nem félsz, jaj neked pásztor, itt minden: a kerítés, a karám, s a bárányok Te vagy! Nem félek! A mellemen tüzek pajzsa, a vállamon lángok vértje. Parázs-páncélba szorítom a lábam; nem félek — hiszek tüaeim igazában! Lobogok magányosan, de nem egyedül, messzi faluba való pásztor. Nem félhetek, ezer parazsat kovácsoltak [rám odahaza, szeretetből, haragból, kézfogásból. Anyám görnyedt estéi felől simogatva kísér egy szomorú dal. Leteperem torkomról a hófúvást, [fölmagasodok fejemen a táltos túzkoszorúval. Hús-szagom van mert élek, s mert húa­[szagom van* jönnek az ordasok. Harapjon torkukba ez a tűz, ez a tűz, amivel mindent — bárányt, karámot, kutyahűségű [csodákat betakarók. Ezért ragyog mellemen tüzek pajzsa, vállamon lángok vértje. Mert hős pásztori sors ez: elégni [megmaradva és megmaradni elégve. MOLNÁR ZOLTÁN: I lGomba utca TASNÁDI VARGA ÉVA; I \ Először csak véletlenül jártam arra. Addig a rövi­debb utat választottam, de egy napon, ahogy munka után megmosakodtam, ma­gamra kaptam a ruhát, fü­työiészve, hetykén, vala­hogy bódultan iramodtam neki a világnak, s egyszer csak azt vettem észre, hogy ismeretlen vidéken járok. Na, sebaj. Felnyúltam a fák lombja közé és hűvös leve­leket téptem a tenyerembe, aztán szétszórtam. Begörbí­tett ujjakkal végigkopog­tattam a kerítéseket, mint a gyerekek, s kíváncsian né­zegettem közben a házacs­kákat. S akkor egy ablakban megpillantottam egy leányt önkéntelenül elmosolyo­dott, amikor meglátta bo­londos világba-baktatáso­mat. ahogy játszottam a le­velekkel és megkopogtat­tam a kerítéseket, az övékét is. Különös, megértő mo­soly volt a még szinte gyer­meki arcon. Semmi nyoma a lányos magakelletésnek, de a szeméremnek sem; olyan természetes, hogy csudálkozni kellett rajta. Magam is a szemébe néz­tem és mosolyogtam; de én sem úgy, ahogy lányokra szoktam, hanem ártatlanul, mint ő. és kinevetve gyere­kearégemet. De amint túlhaladtam, valami szép és kitalálhatat­lan szomorúságra emlékez­tetett az arc, s ezért más­nap délután is erre kellett hazamennem. Memtem komolyan végig a Gomba utcán, ahogy illik. S a kis fehér ház ablaká­han ott ült a lány, s amint észrevett, megint elmoso­lyodott. Én meg abban a pillanatban kitaláltam: azon derül, hogy nem úgy visel­kedek, mint tegnap, hanem most erővel komolynak és felnőttnek mutatom ma­gam. Nem állhattam meg. nekem is mosolyognom kel­lett A következő napon erő­sen elhatároztam, hogy egy­általán nem engedek; nem vagyok már holmi vigyori inasgyerek, hanem valósá­gos iparos-segéd, akinek ad­nia kell magára. Ám ahogy a ház elé érek, s kész va­gyok a leány orcájával szemben komolynak marad­ni, látom, hogy őneki esze ágában sincs nevetni, ha­nem ugyanolyan okos képet vág mint én, de a szemén látszik, csak azért csinálja, hogy kedvesen kigúnyoljon. Ahogy tegnap a mosolygá­sától, most ettől a komoly­ságától nem bírtam ki, hogy hangosan és igazán el ne nevessem magam. Mintha erre várt volna, ő is neve­tett, de csak picikét, csilin­gelve. Megcsóváltam a fe­jem e kicsi vereség miatt, s visszanéztem, hogy meggyő­ződjek, van-e igazán a va­lóságban ilyen kedvesség­szépség. Nem is értem be annyi­val, hogv naponta elmegyek az ablaka előtt. Ezután már reggelenként is a Gomba utcát választottam, pedig így vagy tíz perccel koráb­ban kellett kelnem, amit a háziasszonyom sehogy sem tudott megérteni. Ilyenkor üresen ásított az ablak; be lehetett látni a szobába, de ott sem volt senki. Megvetett ágyak, 6 előt­tük egy kis divány, tarka pokrócokkal letakarva, két kerek fodros párna az ágyaknak támasztva. Ezen a diványkán alhat, meg a párnákat is ő hímezhette. S biztosan azért csinálnak ko­rán rendet, mert az apja munkába megy s éppen ve­le reggeliznek a konyhában. Amikor hazamentem, rá­könyököltem az asztalra, becsuktam a szememet s rögtön megjelent előttem okos szemével és tiszta ar­cocskájával. S elkezdtem vele beszélgetni, nem ki­mondott szavakkal, de lé­lekből, s meghökkentem, mikor kibuggyantottam az igazságot. Szeretlek téged, te leány, s látom, én is megtetszet­tem neked. Belőled olyan szelíd, takaros és munkás­emberhez való asszonyka lesz, amilyenre szükségem van. én meg olyan dolgos, családját szerető ember, amilyet te képzelsz magad­nak. Igaz, csodaszép vagy. I lett de én sem vagyok akármi­lyen legény. Fel is alltam és belenéz­tem a komód felett a ke­rek tükörbe. Másnap köszöntem a le­ánynak. No csak úgy köny­nyedén, két ujjamat a sap­kámhoz érintve, hogy azért szégyenbe ne maradjak, ha nem fogadná. Nem köszönt vissza. Nem tudtam mire vélni a viselkedését. Először mint­ha biccentett volna, de köz­ben talán meggondolta ma­gát; zavarba jött, elpirult. Gyönyörködtem benne, mert olyan kedves volt így piro­san. Holnap ugyanígy megbö­köm a sapkámat, majd meglátjuk, mit tesz, hiszen most már tudhatja, hogy megint köszönni fogok. Lép­nem kell egyet előre. De megelőzött. Alig for­dultam be a Gomba utcába, messziről láttam, hogy egy lány megy át az úton, vala­hogy furcsán bicegve. Az­tán jött még felém egy pár lépést a keskeny járdán s éppen a nyolcas számú ház előtt megállt. A világoskék blúzáról megismertem. Hallottam, hogy az anyja kiált neki: „Jössz már, kis­lányom?" „Megyek, megyek már." De megvárta, míg odaérek. Egyetlen önkéntelen pil­lán tófual mértem fel egész alakját, törékeny kis vállát, kék blúzát emelő kerek mellecskéit, ferde csípőjét és lábait, melyek közül az egyik rövidebb volt. mint a másik és félarasznyira emelt talpú cipő pótolta. Felemeltem a két ujjam, de hiába igyekeztem úgy, mint az előző napokban. Nem köszönt vissza, csak nézett egyenesen a szemem­be belémlátó okos tekinte­tével. Éreztem, hogy to­vábbra is ott áll a kapuban mozdulatlanul, mégsem vol­tam képes visszanézni. Rákönyököltem az asztal­ra. becsuktam a szemem, s csak néha nyitottam ki. Ügy éreztem magam, mint egy elhagyott szerető. Máig fáit, álmodni is szo'tam róla. Másnap s harmadnap, s később már nem a Gomba utcán jártam haza. hanem a régi. és a rö videbb úton. I I A békét mondom... Békéről szólok neked szerelmem, de másképp, mint már százan megírták. Nem festek felhőt habos-fehérre, — nem küldök égig virágos hintát, csak azt mondhatom, ami szivemben dallá fonódott száz perc-kötélen, csak azt mondhatom, hogy ott láttam a tejeskanna ezüst színében, És bennem lakik öröktől fogva, s száll a te küzdő életed felett, — hányszor kerestem már botladozva, mikor egy dalban zengve nevetett, s itt bujkál - látod a szerelemben, mikor a? első szép szavak hullnak, mikor ..én" helyett mondod: — „mi ketten" s aranyforintként messze gurulnak. Nem nagybetűkben, öles szavakban repked, száll köztünk libegő szárnya, — Varázslatos és megfoghatatlan fehér madárként jön a világra. GÁL SÁNDOR: I Csak olyan ember... J Csak olyan ember nyissa rám a száját, ki nem gerendának nézi a szálkát, ki erejéből viszi többre, többre s pirulás nélkül nézhet a tükörbe nem harácsol és nincsen taktikája de egyenesen él, küzd, mint a nyárfa. Az ítéljen el, hogyha néha botlok. ki egy szivet és csak eg.v arcot hordo akkor is, ha a kétszínű mihasznák ujjongva készüllek, liogy felakasztják Ki nem magáért, de másokért rakja izomzatát az épülő falakba. Az én fejemre ne szórjon az vádat, akiben él a nyúlszívü alázat. 3 agy érzi, hogy tudatlansága árnyék, de semmit sem tesz, hogy napfénnyé vaJjék és kinyilik szűk lelkében naponta az. önzés mérges, .sokvirágú ioinbja. Csak olyan ember mondjon énfelettem ítéletet, ki maga feddhetetlen, ki nem lebeg az álerkölcsök sárga iszapjában, mint víz fölött a káka; ki nem csak zsebben, szívében is hordj a mozgalom rőt csillagát lobogva. Csak olyan ember szóljon meg. ha vétek, kiben egyenesen jár « szól a lélek. 4 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap. 1964. november 15.

Next

/
Oldalképek
Tartalom