Délmagyarország, 1964. november (54. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-07 / 262. szám

n Ökrös László: ROZSNYAI ZOLTÁN RAJZA Papo László: A legszebb ősz Az volt a legszebb ősz ezen a földön; A meggyötörtek szép diadala. Vad, gonosz urak végső, nagy kudarca S egy rég álmodott korszak hajnala. Megindultak az elszánt proletárok, A sztyeppékról a muzsikok hada. Seregeltek a Téli Palotához Es fölzengett a fegyverek szava. Zord férfiak, markáns, szakállas vének Es zsengc-vállú fiatal erők Fogták a puskát, forgatták a kardot Rohamoztak és omlott az Erőd, Robbant a gránát, szuronyok vitáztak Leszámolás volt, tisztító vihar Végérvényes birkózás ezredekkel, A cár-atyuska csapataival. Büszke Október! Auróra sortűz! Csillagos, tépett, kemény katonák! — Forró, piros vér omlott a kövekre — Ti hoztátok el Földünk tavaszát. Csepeli Szabó Béla: Rügybontó október Kedves, üljünk le itt e szelid dombon, a mélymorajú folyam-ág felett. Küszködő szívem bölcs titkát kibontom, t elé bed teszem: Szólj hát. Ismered. Borzongsz? Ne félj e tüzcsillámú képtől: íme, csodát látsz, gyönyörű csodát. Szívem forrongó, izzó mélységéből hazám, világom ragyog vissza rád. Ez itt a föld. Ott messze, kék homályban, hegyek füstölgő kölánca remeg, s körös-körül a párás, szürke tájban, kán-kánt járnak a részeg tengerek. Nézd, ily hatalmas e maroknyi ország: sarkantyús folyók vize mossa, vájja. Megostromolja jóság és gonoszság: napfény, gond-Etna, eső, pernye, láva. Élet-halál dagálya s árapálya csapódik rá és iszkol el belőle, csillag vonzás ragadja, rántja táncba. lágy szél, golfáram árad vérkörömbe. Mondd: látod-e halk szívem vad világát? Zuzmarás-lombú zsongó erdejét? A forradalmak bíborló őszi lázát, Lenin rügybontó, rőt októberét? — A városok, mint milliónyi-tornyú, iszapból kibújt nagy búgó-csigák, zúgatják bennem a meghasadt égboltú forrongó ember győzelmes dalát... A boszorkány A lány kilépett a fa mögül. — Bosrorkány vagyok — mondta morcosan. a szemöldökét összevonva. — Igazi boszorkány. Nem hiszed? A fiú ott ült a pirosra festett ligeti padon, néhány lépésre a lánytól. Elnyúlva ült az őszi napsütésben és nevetett. — Dehogynem — mondta. — Krampusz vagy. A lany fekete nadrágjában és fekete pulóverjében csakugyan olyan volt, mint az ördög. — Nem krampusz — mondta még morcosabban. — Boszorkány. Olyan, mint, akiket régen máglyákon égettek meg. A fiú még jobban nevetett. Tetszett neki ez a morcos, fekete boszorkány. — Még a tűzön se égnél meg — mondta. A lány odaszaladt a padhoz, letérdelt, a földre, s a fiú ölébe hajtotta a fejét — Miért nem hiszel nekem? — Mert nem vagy boszorkány. Nem tudsz varázsolni. A lány felnézett a fiúra. — Hát nem egyszerre fájdult meg a fogunk? A fiú nézte a lány szőke fejét, a kék szemeket amelyekben ravasz, jókedvű fények villogtak. — Csakugyan — mondta kicsit csodálkozva, hogy ő erre még sohasem gondolt. — Egyszerre fájdult meg a fogunk. T

ényleg egyszerre. Két hete, vagy mikor, ugyanitt találkoztak a ligetben és mindketten nagyon megkinzottnak látszottak. — Hát neked mi bajod? — kérdezte a lány. — Fáj a fogain. — Fáj? Neked is? Nekem ls fáj. — Nagyszerű! Nevettek. Aztán nagyra nyitották a szájúkat és vicsorogva, mint a tigrisek, mutatták egymásnak, melyik foguk fáj. — Csakugyan — mondta még egyszer elgondolkodva a fiú. — Egyszerre fájdult meg a fogunk. — Na látod. Ezt én csináltam. Varázslás. A fiú a lány ravaszul villogó szemébe nézett. — Bolondot csinálsz belőlem. Nyilván véletlen volt. A lény felugrott. — Véletlen? Talán az is véletlen, hogy art csinálok veled, amit akarok? — Na ne dühösíts! Velem aztán igazán nem tudod azt csinálni, amit akarsz — Az ujjam köré csavarlak. — Ha hagyom. ' — Na és a többiek? Az évfolyam, az egyetem? Azt csak elismered, hogy azok azt csinálják, amit én akarok. — Hogy-hogy azt csinálják? — képedt el a fiú. — Ügy. Varázslás folytán. Az én varázslásom miatt. Már az általánosban hipnotizáltam a tanáraimat. Láttad volna az öreg Lulait. Mindig kihívott, ha akartam. — Ne beszélj hülyeségeket. A lány a fa mögé szaladt és csak az orrát dugta elő. — Boszorkány vagyok vagy nem vagyok boszorkány? — Teljesen megbolondftasz — mondta a fiú és már nem nevetett. — Gyere ide. A lány a fiú mellé ült. — Tessék — mondta. — Mit akarsz? A fiú lustán, elnyúlva ült, fejét hátravetve süttette arcát a nappal. — Aggasztó, amit beszélsz — mondta anélkül, hogy megmozdult volna. — Mi az, hogy azt csinálják az egyetemen, amit te akarsz? — Mi lenne? Azt csinálják. Mindenki azt csinálja. Boszorkány vagyok. A fiú most megmozdult. Cigarettát szedett elő a zsebéből, rágyújtott. — Komolyan beszélek — mondta. — Én is. — Akkor lennél kedves néhány példát mondani erről a te nagy hatalmadról. — Ismered őket. — Azért legalább egyet mondj. — A kirándulók ügye például. A

fiú tényleg ismerte az esetet. Néhány hete történt. A pécsi egyetemről hallgatók jöttek kirándulni a városba. Jövetelüket előre jelezték, de amikor késő este megérkeztek, kiderült, hogy megfeledkeztek róluk. A kollégiumban nem csináltak helyet számukra, úgy látszott, nem tudnak hol aludni. Tehetetlenül álltak hát a kollégium rosszul világított folyosóján. Hűvös volt, odakinn esett az eső, a pécsiekről — néhány perce jöttek csak meg az állomásról — még csöpögött a víz, többen a kezükben tartották kis csomagjukat. A kollégium igazgatóját sehol sem találták. A lány moziból jött haza. A folyosón találkozott a pécsiekkel, s mintha ő lett volna felelős az elszállásolásért, rögtön intézkedni kezdett. A lányokkal, akik tanácstalanul és idegeskedve topogtak a vendégek körül, előszedték a kollégium gumimatracait, lecipelték őket a nagyterembe, s míg a pécsiek odafent sopánkodtak, megágyaztak nekik. A fiú most ezen a histórián gondolkodott és sehogyan sem tudott rájönni, hol van ebben a boszorkányság. — A példa — mondta és megint elnyúlt a padon — nem meggyőző. A boszorkány- , ságnak még csak nyoma sincs bcirnc. Beleavatkoztál valamibe, amihez az égvilágon semmi közöd sem volt, s mivel rajtad kívül senki sem intézte, megoldottad. Ebben semmi csodálatos, sőt még csak különös sincs. Olyat mondj, amiben a boszorkányság nyilvánvaló. — Fekete prof meghátrált előttem. — Az se boszorkányság volt. Szerencsés esetben egyszerű értelmetlenség, rosszabb esetben káros valami. Ö végül is egyetemi tanár, te meg egy nyomorult hallgató vagy. — Akkor sem mondhat olyat, hogy abban az időben a gondolkodó emberek nem hihettek abban, amit a politikusok beszéltek és csináltak. — Te akkor még gyerek voltál. — De az apám nem volt az. Ö tiszta szívvel hitt, s rajta kívül még nagyon sokan. — Akkor sem kellett volna ezt a prof fejéhez vágnod. A te kötelességed, hogy az öregedet hibáira figyelmeztesd? — Hallottam, tehát kötelességem volt. De főképpen: igazam volt — Nem az igazság a fontos ebben. — Nekem az a fontos. Boszorkány vagyok. A fiú hirtelen felállt. — Hát ez a boszorkányság? — Igen, ez. Ha nem vetted volna észre, ez játékos kifejezés. Mit képzeltél? Talán azt hitted, söprűn lovagolok éjszakánként? A fiú hallgatott, idegesen szívta a cigarettáját. — Szegény boszorkányok — sóhajtotta a lány. — Erről van hát szó — mondta a fiú. — Jó, hogy tudom. Jó, hogy ezt előhoztad. Régóta akartam veled erről beszélni. Erről a valamiről, amit te boszorkányságnak mondassz. Én másképpen nevezném. — Hogyan? — Szamárságnak, értelmetlenségnek. Csak ez lehet az, ami arra kényszerít, hogy saját érdekeidről elfeledkezve beleavatkozz olyan dolgokba, amihez semmi közöd. Elszállásolni a pécsieket, ellentmondani egy lényeges politikai és erkölcsi kérdésben a profnak. És még a többi. Minek ez? Régen észrevettem már, hogy te minden lében kanál akarsz lenni. Nyugtalanított, hogy mi ez benned. De nem tudtam a nyitjára jönni. Azt hittem, egyszerű véletlenekről van szó. Most kiderült, hogy ez az izgágaság, feltűnösködés valóságos életprogram. És ez nagy baj. — Miért? — Mert ez előbb-utóbb rosszra vezet. A boszorkányokat is elégették. Azt hiszed, más vár modern utódaikra? A prof most nyilván haragszik rád. Nem lehetetlen, hogy vereségét meg akarja bosszúlni. Ott árthat neked, ahol akar. Még okot is találhat rá olyat, amiben senki sem fedezi fel a bosszút. S ha ő nem is csinál semmit, majd csinál a következő, akinek megint nekitámadsz. A lány hallgatott. A fiú nagy ívben eldobta cigarettáját a rózsabokrok közé. Az eldobott csikk füstölgött még egy ideig. Mindketten azt nézték. — Sokáig és nyugodtan akarok élni — mondta a fiú. — Nem mindenféle veszélyekkel a fejem fölött. A lány hirtelen átölelte a fiút, megcsókolta az arcát, aztán a vállára hajtotta a fejét. — Most ne beszélj — súgta. Így maradtak összebújva sokáig. — Ezt még sohasem mondtad. Hogy velem szeretnél élni. — De így nem akarok — mondta a fiú. — Nem vállalom a veszélyeket. — Akkor miért nem mész el? Miért nem hagysz itt? — kérdezte a lány és a pad másik felére húzódott. A fiú hirtelen felállt. — Ha akarod — mondta — elmehetek. A lány szólni akart, hogy nem, nem akarja, de a fiú gyorsan megcsókolta az arcát és még mielőtt a lány szólni tudott volna, elindult a kavicsos úton. A

lány dermedten ült a pirosra festett ligeti padon, kiáltani szeretett volna, szaladni, futni a fiú után, de valami görcs szorította a torkát, s a lábai nem mozdultak. A fiú nyugodtan, sietés nélkül ballagott, egyszer sem nézett hátra, s néhány pillanat múlva az egyik kanyarban eltűnt a lány szeme elől. oiftró töi téntíek TALALMANY A gépkiállításon az egyik látogató a feltalálóhoz fordul: — Az ön találmánya? — Igen. Tizenöt esztendeig dolgoztam a technika új csodáján. — És mire használható? — Azt már elfelejtettem. OK A férj igy szól a feleségé^ hez: — Mondd, a nők miért fordítanak nagyobb figyelmet a szépségükre, mint értelmi fejlődésiikre? — Mert a férfiak gyakran ostobák, de ritkán vakok. ÉTVÁGY — Ügy gondolod — kérdezte az édesanya jövendőbeli menyétől —, hogy a fiam fizetéséből meg tudtok élni ketten? — Igen. — Láttad, hogy mennyit eszik? — Igen, láttam. — És tudod, hogy mennyit eszik akkor, amikor te nem látod? AZ ORVOSNÁL Az anya osinos lányával ment az orvoshoz. — Vetkőzzön le — fordult az orvos a kislányhoz. — De doktor úr, én vagyok a beteg — mondta az anya. — Igen? Bocsánat. Tessék kinyújtani a nyelvét. KIS FILOZÓFIA Ha két ember mindenben egyetért, akkor biztos, hogy csak az egyik gondolkodik. A KISGYEREK — Már harmadszor tafálom önt alva az íróasztal mellett — szól a főnök a beosztottjához. í — Nagyon kellemetlen ea nekem kérem, de sajnos 4 kisgyerek betegeskedik m már néhány napja nem tudom miatta lehunyni a szememet. — Mondja, nem tudná M magával hozni a hivatalba? KÜLÖNBSÉG — Mi a különbség a fény és a villany között? — kér. dezi a tanár a diáktól. — Az első ingyen van, a másodikért meg fizetni kell. ELÖRELATÖ N. igazgató — hivatalát elfoglalva — a következő feliratot tűzte ajtajára: „Volt osztálytársaimnak belépni szigorúan tilos." Lengyelből fordította: Bába Mihály SERES JÓZSEF VERSEI osz Eltörött a hold, sarlója pengve hull, a törékeny éjfél búvik dideregve derék szalmakazlak édes melegébe. Az országúton, mint kísértetek, vagy megvert katonák nyögve, búsan menetelnek, s vetkőznek lassan a nyári fák. Hiú, hiú ... Suhan a szél a fák között: valaki halkan sírdogál, s a sárgalábú ösz már a háztetők fölött jár. Pálmái senki se lengetett Ki vagyok, mondd, ki vagyok? Csendes faluvégröl úgy indultam én el, pálmái senki se lengetett, paraszlcsizmám kőbe botlott, úgy ballagtam csak serényen. Néha fölkaptam mégis a fejem, t s hittem: a falu küldöttje vagyok, de hangomra senki sem felelt. O, de hosszú is ez az út, néha megbotlom ma is. Félek, mert messzire kerültem s ha nem hallom hangotok, eltévedek. 1 DÉL-MAGYARORSZÁG Szombat, 1964, november x