Délmagyarország, 1964. október (54. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-11 / 239. szám

Pillantás a mai nyugati művészetre Gépek, szerkezetek, csinálmányok Szegedi művész a velencei biennálén Vinkler László festőmű­vész, a Tanárképző Főiskola tanára nemrégen érkezett vissza európai körútjáról. Végigjárta London, Német­alföld és Olaszország híres múzeumait, megcsodálta a nagy mesterek klasszikus re­mekeit, és a velencei Bien­nálén találkozott a legdiva­tosabb nyugati irányzatok­kal. — A tanulmányút nagyon jelentős volt számomra — mondja a művész. — Hiszen évtizedekig tanítottam pél­dául Rembrandt Éjjeli őrjá­ratáról, vagy a Van Eyck testvérek genti oltáráról, anélkül, hogy láttam volna őket. Se nem képek, •e nem szobrok — — S a Biennálé? — Az ember, ha egyedül akar lenni, menjen ki a Biennáléra. Végtelenül el­hagyatott. Alig pár ember ténfereg a hatalmas pavilo­nok között Kétszer voltam kint, négy-öt órára, és sok volt, ha egy teremben há­rom emberrel találkoztam. Némelyik terem egészen üres volt Az alkotások? Egy ré­szüket nem lehet sem ké­peknek, sem szobroknak ne­vezni. Címmel ellátott mozgó gépek, szétfűfészelt bútorok, rejtett szerkezetek, furcsa szekrények, villanyáram­mal hajtott motorok láthatók a kiállításon, valószínűtlen, bizarr összeállításban ... — S ezeknek mi a jelen­tősége? — A művészettörténet arra tanítja az embert, hogy a kritikusok sokszor póruljár­tak—ne ítéljünk tehát el­különösebb ingerem arra, hogy én magam ilyen moz­gó tárgyakat hozzak létre — mondja tréfásan Vinkler László. A műveletlenség öntudatra ébredése — Hányféle művészeti irányzat volt a Biennálén? — Főként háromféle irányzat volt képviselve a kiállításon. Az úgynevezett Pop Art — „a népi művé­szet", a mozgóképek — csi­nálmányok —, valamint az absztrakt expresszionizmus. Az amerikai pavilonban a Pop Art szellemének meg­felelő kiállítást láttam. Egyik darabja például egy óra volt különböző tárgyaktól körül­véve, aztán egy irógép, cso­mó vasérmével, s szerepelt egy ásó is kiállítási műként. A Pop Art körül — az ame­rikaiak nagy lármát csap­nak. Például Amsterdamban is láttam egy nagy kiállítást ezzzel a címmel. Itt szere­pelt például szoborként — ha ugyan annak lehet ne­vezni — egy valódi bicikli, amelyet egy gipszember tar­tott. Kivitelében vásári, dur­va, stílustalan, közönséges. A legszomorúbb, hogy szem­mel láthatóan tetszik nekik, amit csinálnak és nem is akarnak mások lenni. A mű­veletlenség öntudatra ébre­dése ez. Hát ilyen és ehhez hasonló művek alkotják a Biennálén az amerikai ki­állítás zömét. A pusztulás előhírnökei — A Pop Arton kívüli al­kotások? — Nagy tömegükben sok­— Persze mindez nem azt jelenti, hogy nincsenek ki­tűnő teljesítmények. Gyö­nyörűen megmunkált, ne­mes anyagokból készült szép folt-, és színhatású de­koratív tárgyak is vannak, melyek díszítőelemként re­mekül felhasználhatók vol­nának. Külön kell említeni az olasz Manzu művészetét, aki a klasszikus polgári ha­gyományok felhasználásával is újat, modernet tudott al­kotni. Magyarok a kiállításon — A magyatok hogyan szerepeltek a kiállításon? — Három művész képvi­selte a magyar művészetet: Barcsai Jenő, Csohány Kál­mán és Segesdy György — a 19-es szegedi emlékmű és a Juhász Gyula szobor al­kotója. Véleményem sze­rint Barcsai kiállított darab­jaiból hiányoztak a klasszi­kus veretű figurális rajzok. Ezekkel akutálisabb lett volna. Barcsai értékben jó­val felülmúlta az átlagot, bár a nyugati stílusfejlődés­től egy lépéssel „elmaradt". A művészetben viszont az esztétikai hitelesség a dön­tő, nem a történeti elsőbb­ség. Csohány figurális gra­fikái és Segesdy szobrai ko­moly, elmélyült, nemes ve­retű és mindenképpen helyt­álló művészetet képviseltek a kiállításon. A Biennáléről elhozott prospektusokat nézegetjük. Már a képek is szorongó ér­zést keltenek. Például egy szobrász, akit munka köz­ben ábrázol a fénykép, nem ecsettel és festékkel dolgo­zik. hanem gyalupadon, ka­lapáccsal, fűrésszel és egyéb szerszámokkal „alkot". És a legdivatosabb művészek egyike. Talán hóbort lenne? Di­vat? önmagunk és mások becsapása? — Hogy lehet ebből kilá­balni? — Csak a társadalom bel­ső szerkezeti átalakulása hozhat lényeges stílusválto­zásokat a művészetben. Hi­szen a művészet a valóságot tükrözi. Jakab Ágnes Hazaérkezett Berlinből a magyar párt­ás kormányküldöttség Szombaton visszaérkezett Budapestre az a magyar párt­ás kormányküldöttség, amely Biszku Bélának, az MSZMP Politikai Bizottsága tagjának, a Központi Bizott­ság titkárának vezetésével részt vett a Német Demok­ratikus Köztársaság megala­kulásának 15. évfordulója al­kalmából rendezett ünnepsé­geken. A küldöttséget a Ferihe­gyi repülőtéren Nemes De­zső, a Központi Bizottság titkára. Somogyi Miklós, a SZOT elnöke, az MSZMP Politikai Bizottságának tag­jai, Pap János, Miniszterta­nács elnökhelyettese, továb­bá a Központi Bizottság, a Külügyminisztérium, vala­mint a közlekedés- és pos­taügyi minisztérium vezető munkatársai fogadták. A fo­gadtatásnál jelen volt Wil­helm Meissner, a Német De­mokratikus Köztársaság rendkívüli és meghatalmazott nagykövete is. Apró Antal elvtárs látogatása Szentesen i Apró Antal elvtárs, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Minisztertanács elnökhelyettese, megyénk ország­gyűlési képviselője szombaton délelőtt Szentesre látogatott Kíséretében voltak Rózsa István elvtárs, a megyei párt­bizottság titkára, Török László elvtárs, a megyei tanács vb eir.öke és Csakmag György elvtárs, a megyei pártbizottság ipari osztályának vezetője. .Szentesen a Kontakta Alkatrészgyárban Pesta Kálmán, a Kontakta Alkatrészgyár igazgatója, Bozsó Sándor, a szentesi gyáregység vezetője, Szálai Károly főmérnök és Lajtár András párttitkár köszöntötték a vendégeket, majd bemutatták Szentes új üzemét. Apró Antal elvtárs végig­járta a műhelyeket, beszélgetett a dolgozókkal. A gyár igazgatói irodájában pedig az üzem vezetőivel tanácskozott A beszélgetésen részt vettek Kurucz Márton elvtárs, a szen­tesi járási pártbizottság első titkára és Nagy György elv­társ, a szentesi városi tanács vb elnöke is. Innen a vendégek a szentesi Árpád Tsz központi Irodá­ját keresték fel, ahol Szabó László a tsz elnöke, Janó Ist­ván párttitkár és dr. Márton Sándor főkönyvelő tájékoz­tatták a Minisztertanács elnökhelyettesét a szövetkezet munkájáról. Élénk vita alakult ki, amely felölelte a me­zőgazdasági termelés, beruházás és felvásárlás néhány kérdését. A tanácskozás után Apró elvtárs visszatért Sze­gedre. r Elénk volt a Tiszai hajóforgalom A Tisza középső szaka­szának nyári forgalmáról számvetést készített a MA­HART szolnoki hajóállomá­sa. Májustól október ele­jéig negyvenezer utas vette igénybe a menetrend sze­rinti járatokat Szolnok—Ti­szabura, illetve Szolnok és Szeged között. Mintegy há­romezer iskotai tanuló gyö­nyörködött a hajóról a Ti­sza természe.ti szépségeiben. A teherforgalom is jelentős elfoglaltságot jelentett a ha­jósoknak. Három vontató és tizenhárom uszály mintegy két és fél ezer vagon épí­tőanyagot. homokot, sódert, követ továbbított Pótolta tartozását a kőbányászat Az ÉM Kő- és Kavicsipari Tröszt bányái az év első fe­lében mintegy hatvanezer tonna kővel maradtak adó­sak az út- és vasútépítők­nek. A kőbányászok azonban gyorsan „kifizették- a tartói, zást és most hiánytalanul teljesítették a háromnegyed­éves kőtermelési előirányza­tot. Sok nehézséget okoz vi­szont, hogy a kibányászott kő nagy része nem jutott el rendeltetési helyére, mert a kértnél kevesebb vagont kap­tak a vasúttól. Vagonellátási gondok nehezítették a ka­vicsbányászok munkáját is. Ezért a kő- és kavicsüzemek dolgozói megszervezték a va­sárnap vagonrakodást mert ünnepnaponként kisebb az ország szállítási igénye és több vagont adhat a MÁV. Az idén még egyetlen mun­kaszüneti napot sem hagy­tak kihasználatlanul. Általá­ban 30—40 ezer tonna kő és kavics berakása volt a va­sárnapi teljesítmény. A bányák tárolóhelyein azonban ennek ellenére is mintegy 650 000 tonna kő vár még a szállításra. Gyors segítséget kérnek a vasút­tól a kavicsbányászok is. A háromnegyedéves tervet nem tudták teljesiteni ós most jó­részt a szállításon múlik, hogy a 190 000 köbméternyi kavicsadósságot még a nagy hidegek előtt pótolják. Vágányfelújítások a MÁV nál (Tudósítónktól.) A MÁV szegedi igazgatóságának épí­tési és pályafenntartási dol­gozói évről évre teljesítik tervüket, új meg új vágány­hálózatot építenek, újítanak fel. Nagy szükség van ezek­re a pályafenntartási mun­kákra, mivel a 80 éves vas­úton ötszörösére emelkedett a forgalom, A felszabadulás előtt ötven év alatt nem vé­geztek annyi felújitási, kar­bantartási munkát a vágány­hálózaton, mint most az utóbbi években. A tervek szerint 25—30 év alatt kell kicserélni az egész vágány­hálózatot. Ennek a nagy programnak a jegyében vég­zik a jelenlegi munkákat is. Az igazgatóság területén Kunszentmárton és Lakite­lep, valamint, Páhi és Kiskő­rös között építenek új vo­nalakat. A felújítások még nagyobb méretűek. Már el­készült Szajol—Békéscsaba és Lőkösháza között a hé­zagmentes vasúti sín. Jelen­leg js dolgoznak a Kunszent­miklós—Tass—Kelebia vo­nalszakaszon, amely Kiskun­ba1 asig és a Cegléd—Szeged vonalszakaszon, amely Kecs­kemétig készül el ebben az évben. Sziládi Sándor rr IGY KEZDŐDŐIT Hús* esztendő! Csaknem egy Vigyázat: ez nem igazi tűzhely! Műalkotás. Claes Ol­denburg amerikai művész Tűzhely című alkotása a velencei biennálén hamarkodottan. Mindennek, amit ember csinál, van va­lami hatása, elárul valamit rólunk. Még a forgó üveg­hengerben csúszkáló pálca is. Dc ezeknek a helyét még meg kell találni. Mert ön­értékű műalkotásként nem kellenek a közönségnek. Hatnak az idegekre, érzék­szerveinkre, a klasszikus esz­tétika értelmében azonban nem mondanak semmit. Nem mondhatom, hogy nem értem ezt a művészetet. Túl sokat foglalkoztam művészet­történettel, tudom, hogy mi, miért van. Azonban nincs szor egyformák és unalma­sak a kiállított művek. A zörgő, ketyegő, mozgó al­katrészek, vagy az absztrakt expersszioniznius művei nem mondanak semmi olyant, amilyent az ember szívesen várna egy képzőművészeti alkotástól. Ezeknek a mű­veknek társadalmi funkició­ja — olyan értelemben, mint a klasszikus és realista mű­veknek — nincs. Olyan mű­vészet termelődött ki, mely­nek a társadalommal való kapcsolata problematikus. Ezek a pusztulás előhírnö­kei. egész kis emberöltő telt el azéta, hogy azon az emiékezetes verőfényes ok­tóberi napon Szeged fölszabadult Amikor a fasiszta csapatok utolsó egységei is elmenekültek a városból és nyomukban itt a szovjet csapatok megjelentek, ez nem csupán egyszerű had'tény volt, hanem felmérhetetle­nül sokkal több annál. Szegednek úgyis a háború azon szakaszában nem a stratégiai fontossága volt ki­emelkedő, hanem a politikai jelentő­sége. Hiszen a fölszabaaulással az ország második városában zárult le egy dicstelen korszak és nyitott tel­jesen új fejezetet a történetírás. Erre a nagy történelmi változásra azonban ez a nagy alföldi táj egyál­talán nem volt felkészülve. Egy szin­te ájult várost és vele egy bénult, megriadt országrészt talált itt a föl­szabadulás. Rémhírek suttogása, ta­nácstalanság és fejetlen kapkodás uralkodott itt a lelkeken. A tömegek, akiket a vezetők cserbenhagytak, tel­jesen tájékozatlanul álltak szemben a fordulattal. Ami nem is csoda, hi­szen az elmenekült horthysta veze­tők maguk is elképesztő tájékozat­lanságról tettek tanúságot, s még ak­kor is a német győzelemben hittek, amikor Hitlerék már rég a menekü­lés útját készítették elő — mint azt azóta már a történeti kutatás is meg­állapította. Történelmünk során poli­tikánkban sajnos sokszor fölöslegesen érvényesültek olyan szubjektív motí­vumok, amelyek nem számoltak a rea­litásokkal, nem mérlegelték pontosan az erőviszonyokat. Az ilyen eltorzult szemlélet persze nem láthatja meg a helyes utat. Ez az erősen szubjektív motívumokkal átszőtt és felületes po­litikai iskolázottságon — bátran mondhatjuk: politikai műveletlensé­gen — alapuló felsőbb vezetés való­sággal orgiáját ülte a Horthy-rendszer alatt, s annak is főleg utolsó szaka­szában. A tisztánlátás helyett erre a szubjektív, délibábkergető, s a reali­tásokat semmibevevő politikára ne­velték tömegeiket is, akiket a né­met felsőbbség verhetetlenségében va­ló rendületlen hitre buzditva szünte­len ködösítésben tartottak. A tájékozatlanságnak és a ködösí­tésnek ebben a szörnyű zűrzavarában egyedül az a réteg őrizte meg tisztán­látását és józanságát, amely a szak­szervezeti mozgalom történelmi ma­terialista szemléletén nevelkedett, te­hát a gyárak és üzemek dolgozó tö­megei, s azoknak is elsősorban az az élgárdája, amely az illegális kommu­nisták irányítása alatt állt, valamint a polgári pártokhoz tartozó haladó értelmiségiek azon maroknyi csoport­ja, amely kezdettől szembenállt a Horthy-rendszerrel, s intellektuális felkészültségén nem tudott erőtvenni a fasiszta áfium. Ilyen politikai és lélektani helyzetben találta Szegedet a fölszabadulás. De hát, hogy is tör­tént csak? ... Az események filmjének visszaper­getését most egy húsz év előtti nap­lóm sárgult lapjairól vetítem emlé­kezetembe. 1944 október 9. Délután a ki­jét csapatok már Makó határában vannak, s mindenképp átkelnek a Ti­szán. De a főhadnagy hajthatatlan maradt. Este 9 órakor hatalmas rob­banás rázta meg a várost. A gyönyö­rű karcsú híd megsemmisült... Oirtoher lO. Délelőtt fölvonták a városháza tornyára a fehér lobo­gót. Ugyanakkor csónakon parlamen­ter ment át Újszegedre, hogy a vá­ros békés átadását felajánlja. Az ut­cákon napközben néhány figyelmez­tető akna robbant, de a városban nem esett kár. És késő este a Szé­chenyi téren fölbukkantak az első szovjet járőrök ... Qiitóbeír 11. Tiszta napsütéses őszi reggel köszöntött a városra. Az emberek, mikor látták, hogy semmi bajuk sem esik, lassan előmerész­kedtek házaikból, s mind nagyobb csoportok nézték nagy érdeklődés­sel a szovjet csapatok bevonulását, s az óriás ágyúkat, a félelmetes „Kat­jusákat". Délre már a gyerekek is ott tolongtak a hatalmas páncélosok kö­rül, kivált mikor híre járt, hogy a szovjet harcosok csokoládét meg köl­nit osztogatnak. B. néni boldogan mu­togatta a két pompás veknit, amit a zárt péküzlet helyett a fölszabadító katonáktól kapott. Megszűnt hát a U ­dércnyomás, már nem kell többé tar­tanunk a Gestapo spiclijeitől, sem a nyilasoktól. Végre szabadon léleg­zünk! Október 13. Üzennek ertem, ürítés utolsó szerelvénye is elhagyta a várost. A visszahagyott honvéd hídőrség előkészületeket tett a rob­bantásra. Egy kis csoport munkás (kommunisták) megpróbálta rávenni az őrség parancsnokát, hogy álljanak el a hídrombolástól, hiszen ennek már úgysincs semmi értelme, a szov­hogy siessek a városházára. A szov­jet parancsnokság az összegyűlt ideig­lenes városi vezetők útján arra kéri a lakosságot, hogy mindenki bátran folytassa megszokott munkáját, s így teljes lüktetéssel újra induljon meg a szokott békés vérkeringés, az élet. Október 14. Vezérkari tiszte­ket szállásolnak be hozzánk. Amikor megkérdeztük, mit óhajtanak vmsv \2 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1964. október 11,

Next

/
Oldalképek
Tartalom