Délmagyarország, 1964. szeptember (54. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-20 / 221. szám

György Ferenc: Találkozásom Somerset Maughammal Akkor még állt Nizza legjellegzetesebb épülete, a tengerre épült „Jeté" kaszinó, amelyet a barbár rémet nácik a háborúban „Eisenmaterial"-nalk nyilvánítottak, szétszedtek és a hadianyaggyárakba szállítottak. Itt a Jeté-ben ült modellt két teljes percig a nyughatatlan Maurice Chevalier Sors Ivánnak, a tehetséges magyai' karikaturistának. Chevalier-t könnyű volt lerajzolni. Azt az előreewucsoritott alsó ajkát kacagtatóan eltúlozta a művész. Ketten nézíük, s mosolyogtuk meg a művet. Somerset Maugham, a világhírű író és csekélységem. Amikor Sors alákanyarította a nevét a villámműnek, Maugham kissé gúnyos mosollyal mondta neki: — Sors bona, nihil aliud. Ezt egy magyar mondta. — Honnan tudja a Mestei-, hogy „bona"? — kérdezte tiszteletteljesen Soi-s. — Mert maga tele lesz pénzzel. — ? Ez a kérdőjel mindhármunk arcán megjelent. — Mert maga. nyilván tudat alatti ösztön ősséggel, áthúzta a neve S kezdőbetűjét. Márpedig az áthúzott S — a dollár jele. Nevettünk. Sors kissé kényszeredetten, mint minden igazi művész, amikor őt a pénzzel hozzák összefüggésbe. (Nem tudom, hova lott Sors Iván. de valami sdk áthúzott S-t nemigen rajzolhatott össze. Azóta som hallottam felőle.) Egy magyar rajongó levele Chevalier — miután autogramjával látta el. s nékem ajándékozta a frissen készült karikatúráját — bemutatott Maugham-nék. Ám nem „ingyen" részesültem ebben a megtisztel• tetősben Maugham levelet kapott Budapestről, egy magyar olvasónőjétől, s azt kellett lefordítanom nekL A levél amolyan ömlengő. Imádatos rajongás volt. amilyet. pesti bakfisok szoktak irkálni a szép színészeknek, „ön a legnagyobb író a világon, én minden sorát olvastam és imádom önt". Miközben mindezt az ájuldozó locsogást hűen fordítgattam a nagy író kényelmetlenül köhécselve, szerényen szólt közbe: — No. That is a little exaggerated. I am not. a bad writer but not as a big one us that. And not as young neither. (Nem. Ez egy kis túlzás. Nem vagyok éppen rossz fró, de nem ekkora. És nem is ilyen fiatal.). És olyan fiatalos mosolylyai mutatta pompás múfogisorát, hogy egy egészen más Maugham-t láttatott. Maugham-t.. a clownl. Somerset-bukfene Bátran nekirugaszkodtam hát, lesz, ami lesz: — Sokan vagyunk, akik tudjuk, hogy ön szeret mókázni. ugratni. Hogy a drámai novellák írója olykor szinte gyerekes tréfacsináló. Mintha olykor bukfencet vetne. És ha ön az imént itt Sors nevével tréfálkozott, engedje meg nekem, hogy én meg az Ön nevével vicceljek. — Go on! — kiáltotta vidáman. Vagyis, hogy csak ki vele! — Nos, kevesen tudják, de én tudom, hogy „somerset" azt jelenti: bukfenc. — Én ezt már régen tudom — felelte, s kissé elkomolyodott. — ön nem szereti az angolokat? — Dehogynem. Én is angol vagyok. — Vagyis az angolok közül csak önmagát szereti. — Jobban mondva: még magamat is szeretem, annak ellenére, hogy angol vagyok. Az író úgy érez honfitársai iránt, mint a jó apa a gyerekei iránt. A lelkükre beszél. Persze a gyerekeivel született rossz jellemvonásokon puszta dorgálással nem sokat javíthat. De azért mindent megkísérel. Egyébként nem igaz, hogy csakis rosszat írok az angolokról. A jellemes, derék, jó angolt rokonszenvesnek írom le, és a rideg, lelketlen angolt ellenszenvesnek. — De a sznobizmus ellen nemigen ír. Vagy ha ír is, tréfásan. Szinte szeretettel mosolyogja meg az angol sznobot. — Vannak évszázados életformák, s tiszteletre méltó hagyományok. Ezekhez nz angol úgy ragaszkodik, mint ahogyan igen kedves, örökölt emléktárgyaihoz ragaszkodik az ember. Például amott, áll e7. az én ócska tragacsom. Öreg jószág, húsz éve szolgál engem. Higgye el, van pénzem, mégse vennék más autót. Holott ennek nincs „áramvonala", ormótlan, vén delizsánsz. De tíz évben egyszer ha javításra szorul. Sznob vagyok hát én, aki ehhez a kocsihoz ragaszkodom? Nézze meg. Kitekintettem az ablakon, a mutatott irányba. Az épület előtt ott állt a hatalmas, kissé kopottas — RollsRoyce. Nevettünk. Chevalier távozott. Érdekesen kell írni — Miért keresi ön a rémséges drámát az írásaiban? Úgyszólván minden novellája merő tragédia. — Aki azt óhajtja, hogy el is olvassák, amit ír. annak érdekesen kell írnia. Nos. az élet romantikustragikus .oldala érdekesebb, mint a köznapi, szelíd, édes életcsörgédezés. — Ebben nem érthetek egyet önnel. Például Knut Hamsun gyönyörűen és nagyon érdekesen írt kis köznapi norvég életek csöndes csörgedezéséről. De még más írókat is idézhetek. — Azok úgy tudtak írni, én meg csak így tudok. Mérne la píus belle fille ne peut donner que ce qu'ellea. (Még a legszebb leány is osak azt adhatja, amije van.) Jómagam úgy vagyok vele. — folytatta a francia idézet után —, hogy ha szeretem valamelyik írásomat, akkor biztos vagyok benne, hogy azt az olvasóim is kedvelni fogják. — És ha ön nem szereti? — Akkor azt nem adatom közre. Mondhatom. van annyi kiadatlan kéziratom az íróasztalom fiókjában, mint ahány könyvem megjelent. A magyar írókról — Mit szól a magyar írókhoz, költőkhöz? — Csak Molnárt és Ciléjt (Zilahyt) ismerem. A Liliom óriási. Olvastam Édi (Ady) verseit is. nagyon rossz német fordításban, de még a rossz fordító sem bírt ezzel a zsenivel. (Nem bírta két vállra „fordítani" a bajnokot, szeretném mondani Maughamnak, de ez angolul nem megy.) Megértettem így is. hogy ez igen nagv költő. Egyik versnek például ez volt a címe németül: „Schon gehe ich hinaus". Ez rémes szentségtörésnek nevezhető. Mert ezt a német olvasó úgy'érti, hogy a költőnek „máris ki kell mennie". Holott a versből kiderül, hogy az életből indul már kifelé. So long! — mondta hirtelen, s órájára tekintett. Ezt a magyar fül úgy hallja, hogy „végeztünk". Odakünn várta „az öreg tragacs". — Lássa, nincs neki áramvonala, de lépcsője van! — mondta diadalmasan az öregúr, s valóban piedesztúlon állt, mikor beszállt az autójában. A művészet nemcsak szórakoztat és nevel, hanem mély gondolatókat is ébreszt az emberben. Ezt volt szerencsém tapasztalni a minap, amikor otthonunkban népes társasággal együtt néztük a tv színházi közvetítését. Remek hangulatban vártuk az adást, a . Nagy Klasszikus örökbecsű művét. Hamarosan kapcsolták a színházaf Hallottuk a nézőtér meghitten ünnepélyes zsongását, majd megszólalt a gong és a több száz ember ott a színházban elcsendesedett. Kordovánná azonban megszólalt: „Tudjátok, hogy Simekné a legutóbbi bemutatóra milyen borzalmas toalettben érkezett..." Megkezdődött a dráma. A hős és az intrikus első nagy találkozása zajlott a színpadon. A mély gondolatok muzsikálva formálódtak szavakká a kitűnő színészek ajkán. De Kemecsei nem tudta türtőztetni magát, hogy egy viccbe ne kezdjen. A hős első nagymonológja következett. A színész hangja búgott, mint az orgona, tompított gesztusaival segített hozzá. — Csodálatos színész — sóhajtott fel Kalácska az élménytől meghatottan. — Bizony — csatlakozott Kemecseiné. — Szegényke válik a feleségétől! A színész az élet, a vállalatnál milyen csúnya „fúrás" folyik az igazgató ellen. A vezető—gépírónő viszony intimebb részleteire már csupán alkalmat adott a színpadon játszódó szerelmi jelenet. A hősnő szép volt, szinte királynői jelenség. — Tudjátok, hány halál, a szerelem és a' becsület nagy kérdéseiről beszélt, miközben Kemecseiné, a kérdő tekintetek láttán, a nagy művész és a Viola eszpresszó kávéfőzőnőjének első találkozását ecsetelte. Szemem az adásra szegeződött, fülem útján azonban arról értesültem, hogy a presszósnő bekerült a filmgyárba statisztálni és ott egy felvételvezető elhódította. A Nagy Klasszikus megfordult a sírjában, én pedig a fotelben, hogy jobban halljam a hős és az intrikus .szellemes és izgalmas. szócsatáját, Kemecseinek erről jutott eszébe.,, a éves? — kérdezte Kalácskáné. — ötven, árnyékban!'— felelte Kalácska, akit a színházművészetben való jártasságáról ismertünk. A hősnő meghalt, de a halál körülményeiről, tehát, hogy miben, senki nem tudott, kivéve Kemecseinét: „Egy csodálatos imprimé nagyestélyiben" — mondta —, amelyhez hasonlót nemrég az ifjúsági parkban tartott divatbemutatón is felvonultattak. Csekély kettőezer-ötszáz, hogy oda ne rohanjon. Sajnos nem rohant oda. Maradt és hoszszas magyarázkodásba kezdett, hogy a rendező milyen megfontolások alapján osztotta a n'egyedik szobalány kétmondatos szerepét Kökény Lenkére. A hős leszámolt az élettel és kardjába dőlt. Ebből azonban semmit sem értettünk, mert Kemecsei sem akart szótlan maradni, s az unokahúg öngyilkossági kísérletéről hadart. Egy jobbszélső iránti szerelem mérget adott a kezébe és csak a gyors beavatkozás mentette meg a komolyabb következményektől. A Nagy Klasszikus szavai elröppentek. Az élmény hatásától fejbekólintottan ültünk a szobában. Csend volt. Sen'ki nem beszélt. A gondolatébresztő időszak elmúlt. Aztán ki-ki hazament. — Ez már sok, fiam — mondtam a feleségemnek. — Nem tudtam figyelni. — Én igen — válaszolt nejem, aki hódolója a művészetnek. — Irigyellek! — Sose' irigyelj! Nem a drámára figyeltem, Arra, hogy valaki ki ne égesse a szőnyeget. Osz Ferenc Cseres Tibor: Amire születni kell A kísértés szele először a kőbástya tövén suhintotta meg Károlyt. Valami terhet cipelt a présház felé, s még az út meredekje előtt pihent egyet. Ledobván terhét, ráült, hátát a köveknek támasztotta. egyszerű arccal s nagyon egyszerű ' góndolatokkal. • Akkor haladtak el fönt, a bástya fölött, s hallotta az emberek beszédét a budai zöldről. Mint az ablakok közé zárt darázs, csakis az az egy dongott fejében, hogy a budai zöldre odafönt nem kerül sor novemberig. Egy szuszra tette meg a kapaszkodot, s csak a felső út sarkán zuhintotta le terhét. Ez az út kőhajításnyira Károlyék kicsi présházához ért, s ez szegte be arrafelé a gazdaság szőleit, amelyet kerítés helyett már itt csak a budai zöldek hadrendje védett. ^^ 1 Állt, s kapkodta a levegőt Károly, akár apja, s belehunyorgatott az októberi napba, s a tó felé tüsszentett, mely mostan egész nyáriasan világított. Lelépett a tőkék közé. A harmadik-negyedik sorban vette észre: „Csak a fejem látszik ki". Lépett még kettőt, lehajolt, csípett erre, csípett arra. Egy-egy szemet minden fürtről. S arra gondolt: „Most egyáltalán nem látszom ki." És: „Csakugyan érni kell ennek még egy kicsit." Ilyen időjárással beérik ez előbb is, mint ahogy gondolják! Apjának nem szólt. Apjának, aki tekintély volt néhány éve még a hegyközségben, de most semmi. És otthon is semmi, csak öreg házpásztor: csirkét étetni jó, de hegyet járni gyenge. Családjukban örökletes volt a szegénység. Hetedíziglen, tizedíziglen, s valószínűleg az idők kezdete óta. Csak néhány nap múlva mondta: — Választják a hegyközséget, apám! Magának benne kell lenni a vezetőségben! Sok a zsivány a hegyben! IVtondják a népek, hogy bezzeg, ha Károly bácsi vállalna valamit, mindjárt másképp lenne minden. Szóról szóra ezt szokta mondani az öreg magáról, amikor nem vállalt semmit a tavalyi, tavalyelőtti választások idején. S fia nem tudott kitalálni semmi újat. De esztendő távlatából a saját szavai megfogták az öreget. Egyik gondolat nem előzheti meg a másikat. S a cselekedet sem kerülhet az elhatározás elébe. Beválasztották. Ifjú Károly szüreteigetett a magukén. Nem siette el a dolgot. Ha elborult az ég s a tó, megálltak, sőt visszavonultak a hegyet rohamozó szüretelők. S előnyomultak újra a bazaltoszlopok felé, mihelyt kiderült az idő. Egyéb is történt. Akivel találkozott ifjú Károly; szóba vegyült azzal, holott máskor magának való, hallgatag: — Bún-e poharanként mérni a saját termésű bort, úton-útfélen, s dupla áron? Feleltek neki így is, úgy is: Marhaság; hogy bún! Mindenki azt csináljon a borúval amit akar! Hát még, aki bort csinál! Öraszám el tudott Károly egyféle dolgon töprengeni. Például, hogy ebbe a kádba pontosan mennyi-fér bele. Szőlőből; cefréből és mustból. Külön-külön. Aztán a cukor. Várt az úton, hogy jöjjön valaki. — Ha savanyú, mondjuk a bor. Mennyi cukrot szabad beleolvasztani? Amíg nem veszik észre? Az mindenkinél más! Van; aki az édesért bolondul! Csak az apját nem kérdezte Károly, Mayer Gyula rajza Mert az öreg mindenkivel haragot tartott; akinél öt kiló cukornál többet lehetett sejteni. Bárkitől, csak az öregtől nem! Mindenki elítélte a cukrot, de Károly most már látta, hamisak az emberek. Egyedül az öreg nem. Sajnos, neki meg nincsen igaza. Merthogy a bűnösök tiszta, sőt módos ruházatban járnak, még dologidőben is. Lelkiismeretük pedig nyugodt. Egy napra eltűnt, neszét vette az öreg. Valami távoli ismerősökhöz ment, s egy kézikocsival érkezett meg a felső úton, a présházhoz. De értől sem beszélt vacsoránál. Ezekben a napokban teljesen megnémult ifjú Károly. Számba vehető új gondolatai nem támadtak. Valószínűleg a cukor, meg a poharazásból nyerhető dupla árak foglalkoztatták. Vagy semmi. Az is lehetséges, pincézés idején. A következő éjszaka, holdkelte előtt • S 6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1964, saept, 30. K !