Délmagyarország, 1964. augusztus (54. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-09 / 186. szám

|ünny6g a gép, majd fel-felrikkant, mint amikor kést raknak a téli disznó nyaltához. Ilyenkor ereszti le a kévét Zabodal bácsi a gép torkába, s az fuldákol egy k'csit, mert nem kíméli az öreg, tömi, akár csak az asszonyok a hízóba fogott kacsát. — Ne kíméld, sógor! — kiabál fel neki a szomszédos készülő kazalról Ragó István. — Győzik a petrencések! A petrencések persze csak nevetnek ezen, hiszen eddig még elő sem vették a petrencerudat. ott pihennek azok a tanya oldalánál, minden eshetőségre készen. Ha netán az elevátor, amely a szalmát szép, könnyed siklással viszi fel a kazalra, felmondaná a szolgálatot. De egyelőre még vígan fut a folytonjáró szalag, így aztán Szrapkó Pityunak, meg Székely Balcsinak, a két pelyhedző állú legénynek semmi más dolguk nincs, mint igazítani a szalmát, vagy a kazalrakónak adni kéz alá, amikor az a túlfeliről csinosítgatja a magasodó, peckesen álló szalmadombot. Zabodal bácsi vágja, oldja a kévéket, nem sajnálja sem a kazlazót. sem a fiatal petrencéseket, akiket különben »is kikímél a gép, a simán futó elevátor. Azt tartja, hogy az ő dolga a legfontosabb és a legnehezebb, mert egyenletesen etetni a gépet, ez a lelke az egésznek. Nélküle akár nyugdíjba is mehetnének a többiek. Noiszen, ha az etető nem dolgozna! Azt mindjárt észrevenni a gép hangjóról, s nem is állja meg szó nélkül, aki ért hozzá valamicskét. •— Mi az, tán kifogyott a szufla! — szoktak ilyenkor felkiabálni hozzá, de aztán elhallgatnak, amikor hátramutat, hogy az adogató fiatalember aludt él — képletesen szólva — egy pillanatra. Mert hogy ő elakadjon a munkájában, vagy holmi ráfüstöléssel — ami különben is tilos — tartaná fel a többieket, olyan nem létezik. Vizet is csak akkor kér, ha a váltója int neki, hogy most már ő következik. Akkor aztán nagyot húz a kulacsbél, amit az egyik fa tövében ásott él húsölni, inge ujjával letörli az izzadtságot a homlokáról és csak azután néz körül, hogy hol a legvastagabb az árnyék, hol szusszantson egy keveset. Harmadik esztendeje ez már a szövetkezetben. Az idén is, amikor meghallotta, hogy a csépléshez a téesz maga csinál egy bandát, vagyis mai nyelven szólva brigádot, elsőnek nyújtotta fel kezét a gyűlésen. De kikötötte, hogy csak úgy, ha etető lehet Ezt azután könnyen meg is ígérték néki, mivel a fiatalabbak nemnagyon kapkodtak utána, az öregebbeket meg könnyebb munkára osztották be. A váltótársa is egy vele egyívású ember lett, a sánta Ronkó, aki a gépen pontosan annyit ér, mintha az egyik lába nem is wna valamivel rövidebb. Most is ott áll már mellette és mutatja a zsebóráját, amit még ott sem hagy el, s aminek valóban fontos szerepe van a kettőjük munkájában. — Letelt! — mondja Ronkó, s mintha enyhe káröröm vibrálna a hangjában, hogy most már ő következik és nem kell unatkoznia a fa alatt. Unatkozzon más is. Mert egy félóra éppen elég arra. hogy kifújja magát az ember, s a többi időt úgy tiblábolja át, mintha felesleges személy volna. Csak nézi az izzadókat, s valami restellkedés féle gyűlik össze benne. — Ejnye, engedj már! — mordul most a váltótárs, és kapja is el a következő kévét, nyisszantja a zsineget, s úgy áll F. TÓTH PÁL! oda a helyére, mintha csak az irigység állította volna onnét félre néhány órahosszára. Zabodal bácsi pedig úgy ballag lefelé kedvetlenül, mint akit megbántottak valamivel. — Hát bizony itt kikímélik az embert! — nevet rá a mázsánál bajlódó Pintér szomszéd,. aki szintén az öregebb korosztályból való, s nem is nagyon törte magát, hogy valami megfognivaló munkára osszák be. Zabodal János, mintha megszúrta volna a szó, felkapja a fejét: — Nem mindenki olyan, hogy csak a könnyebbet keresi — vág vissza megbántottan. — No-no! — horkan fel Pintér. — Ha már ott tartunk, a te fiad is eljöhetett volna. De még egy napot sem láttuk a közösben. Itt pedig nem szakítaná meg magát Az osztásnál, nem tudom, tartja-e majd a markát? Azt beszéli mindenkinek, hogy úgyis meglesz a fejadagja. Hát arra kíváncsi vagyok, mert a mérésnél mi is ott leszünk! Ez már több. mint amit Zabodal elviselhetne fájdalom nélkül. Mint a kutya, ha leforrázták, húzódik odébb, s azt sem kérdezi meg a beírótól, mennyi jött le csomónként. Már pedig azt mindig meg szokta kérdezni, hiszen öreg gépesember abból saccolja meg a várható jövedelmet. Pár lépés a kis berek, letelepszik az első akácfa alá és fenőkövet vesz elő. A vágókéssel piszmog, ezzel vezeti le a felgyülemlett indulatokat. <— Zabodal bácsi igazán nem tehet róla — hallja a gép hangját is túlszárnyaló beszédet András Lajos, a gépész kiabálja ezt Pintérnek. — A legszebb búza közt is akad ocsú — tódítja a kis Balogh, aki a zsákok száját kötözgeti, s mintha a példázatot akarná aláfesteni, belemarkol az egyik zsákba, egy marék szemet vesz ki, megsimítja a másik tenyerével és közé fúj erősen. — No, nem azért mondtam én — viszszakpzik most a sima beszédű és óvatos Pintér, aki András Lajostól tart egy kicsit, mert a vezetőségben is benne van, meg amolyan vesékbe látó pártember hírében áll. |abodal bácsi észreveszi Pintér pálfordulását, és amikor a kisunoka, a városból itt nyaraló Mártika feltűnik az ételes kosárral a dűlőúton, már mosolyogni is tud. — Korán jöttél! — simogatja meg az unoka fejét, s keze megpihen a madárcsontú kislány szögletes vállán. Ebben a pillanatban a gépész a nagykalapáccsal megkondítja a régi gőzsípot helyettesítő vasdarabot. — Vályúra! — rikkantja el magát az egyik petrencés, s a villa nyelével lehúzza a lassúdan futó kerékről a haj tószíjat. A konyhakocsi is begördül közben, s a közös konyháról étkezők előszedegetik a leveses lábast. Egy-két ebédet hozó aszszony is feltűnik még az úton, s lassan az ebédelők csendes, dünnyögő beszéde váltja fel a gépzúgást. András Lajos, mintha csak véletlenül tenné, éppen Zabodal bácsi mellé telepszik az ebédjével. De csak a leves végén szólal meg, oda sem nézve az öregre: — Fel ne vegye a buta beszédet, János bácsi. Nem a rríhga fia az egyedüli, aki maga se tudja, hol keresse a boldogulását. Akad ilyen az öregek között is. Főleg ahol teli a kamra, s van még néhány ezres is a takarékban, vagy a szekrényben, kivasalva. Hát kivárnak egy kicsit. Városi munka után leskelődnek. Közben felénk is pislognak, hogy elboldogulunk-e nélkülük. Ha jó a termés, majd szállingóznak vissza az ősszeL Nem valami dicséretes dolog. Meg is bánják bizonyosan. De hát miért azt szidnák miattuk, aki két ember helyett is töri magát. Csend települ közéjük. Zabodal bácsi úgy hallgat, mintha magában őrölné a szavakat, aztán mégis csak kimondja: — A Jani már jönne. Asszony és gyerek is van a háznál, a pénzük meg fogytán. Költséges dolog a városba járás. Se otthon, se távol, mindig csak úton... Egy kicsit restelli a dolgot. Forgolódik, pláne amióta előleget kapunk, meg hallotta, hogy a fejadagot, de még a háztáji termését sem viheti el, aki kihúzza magát a közös dologból. Jönne az már ,ha nem szégyellene. Meg kéne lökni, mint az elakadt tutajt... Töpreng, aztán még kiböki: — Azt mondják, hogy a tisztába is kerül ocsu? De van ám ez fordítva is. Az ocsuba is keveredik néha tisztabúza. Aztán a jó magot ne öntsük ki vele. Ha nem muszáj. A gépkezelő mosolyint a szemével, de az arca nem mutatja a belső derűt. Nem tartja most illendőnek a mosolygást. Csak nyújtózik egy jó nagyot, majd mégsem bírva a kedvével, a kislány nyakát kezdi csiklandozni egy fűszállal. Mártika, aki azt hitte, bogár mászott a nyakára, sikongatva kacag, s ettől az öreg Zabodal is jókedvre derül. — A fia miatt ne eméssze magát — szólal meg a szedelőzködő gépmester, mintha csak olvasna a gondolataiban. És távozóban még hozzáteszi: — Estére majd benézek hozzá. Azt mondják, jó bora van. Meg hát komák is voltunk mi valamikor. Megkongatja a vasat, de már nincs is szükség rá. Ronkó fent áll a gép tetején, Ragó is az asztagon, az egyik petrencés pedig a szíjat igazgatja nagy buzgalommal, mintha a géphez érzett vonzalmát akarná kimutatni ily módon. János bácsi a kis Mártika után néz hosszasan. Elgyönyörködik benne, hogyan ugrál, mint egy szöcske, keréknyomból keréknyomba. Aztán a gépet figyeli, míg csak el nem álmosodik. A vízhordó fiú hangjára riad fel: — János bácsi, integet a Ronkó! Tényleg integet. Jó régen lejárhatott már a váitásidő. — Ilyen sem fordult még elő velem — dörmögött az öreg és szaporán indul a géphez. Nem is néz a mázsa irányába, mert úgy érzi, hogy ha Pintér ábrázatán meglát valami rosszindulatú mosolyt, hát megint a feji be szalad a vér, s még valami bolondot tesz mérgében. |e annak eszében sincs ráfigyelni. Mázsálja a búzát, s közben nagyokat szuszogj mint aki máris agyondolgozta magát. És csak csóválja a fejét, amikor az etetőkre néz: — Megszakadhat mellettük az emb^r, úgy hajtanak! — zsörtölődik, s leül a zsákok tetejére, hogy pihenjen egy kicsit. A gép pedig prüsszögve, zajongva, felfelsikongva, mohón kapja el a szájába ömlő kévéket, és messzire zúgja, harsogja az élet lüktető, nehéz áradással hömpölygő köznapi dalllamát. simái mihály: EGY HÁZRA GONDOLOK... Egy házra gondolok, melyet bizonyos hiányzó összeg őriz, előlem és szerelmesem elől, — beton számjegy-kerítés, amelyen nem lehet játékosan átbújni már, mint rég a gyermekkor legendás [kerítésein. Ködkék ház, képzeletem háza; lugassal, vízvezeték-indákkal, csönddel és elbűvölő fűtőtestekkel [befuttatva... Egy házra gondolok, melyet bizonyos hiányzó összeg őriz. Tudom én, hogy korábban kellett volna élesre fenni a forintokat, s betétkönyv-szegezve, többéves biztosító óvatossággal a hátamögött benyomulni a lakáshivatal aktáiba néhány zörrenő kulcsért; tudom én, és mégsem tudom tanárként megfeddni érte a hanyag diákot, vállrándításnyi ifjúságomat, mostani énem öccsét, aki valahol a vállraemelő kék hegyeken iszogatta szomját a napsütésből... Itt állok a józanság sápadt fényében, lebonthatatlan emlékpaloták s egy képzelt, építetlen ház között. Zsebemben nosztalgia-kulcscsomó zörren, itt állók a józanság sápadt fényében, s tudom, hogy ezután már merően nézem pénztárcámban az alumínium árapályt, — nyugodtan s mégis elégedetlenül, mint aki körülhajózta a búsás földet, de most, hogy emlékein kattan a rádöbben; rajtuk, kivül nincs hova hazatérnie. \ .Vasárnap, 1964, augusztus 16.DÉL-MAGYARORSZÁG 7