Délmagyarország, 1964. augusztus (54. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-16 / 192. szám

-i • • . Osztönző-e az eszközlekötési ? Mini fsmerotes, ez év elejétől eszközlekötési járulékot kell fizetni a vállalat álló- és forgóeszközei után. Ennek közgazdasági indokoltságát, sajnálatos módon, sokkal kevesebb megértés kíséri, mint amit feltétlenül megérdemel. Éppen ezért aktuálisnak tűnik e kérdésről ismételten beszélni, mert az utóbbi hónapokban a műszaki és közgazdasági szakirodalom is igen keveset foglalkozik ezzel. Kétségtelen, hogy most még a tapasztalatszerzés munkája folyik. Azonban a Központi Adóhivatal vizsgálatai során láthatjuk: az üzemi életben a termelési problémák mellett úgyszólván nem kap helyet az eszközlekötés problematikája, s többnyire csak a számviteli szakemberek törődnek vele. Találkoztunk olyan véleménnyel is, hogy az eszközlekötési járulék tulajdonképpen kifejezetten közgazdasági téma és ezzel a műszakiaknak vajmi kevés dolguk van. Ez téves nézet. Nem az volt a cél, hogy valamilyen címen elvonják a vállalattól a tiszta jövedelem egy részét, hanem, hogy ösztönözzék az össznépi tulajdonban levő termelő eszközök intenzívebb kihasználására. A párt VIII. kongresszusa is világosan kifejtette; a szocializmus építése csak a népgazdaság gyorsütemű fejlesztése útján rövidíthető le. Következésképpen az életszínvonal emelése attól függ, hogy mennyire tudjuk kihasználni a rendelkezésre álló termelő erőket. Ilyen formán ez általános feladat és mind a műszaki, mind a közgazdasági életben fontos az eszközhasználat vizsgálata. A kormány ezzel kapcsolatban kiadott rendelkezését előzőleg műszaki és gazdasági szakemberekből álló bizottságokkal alaposan megvizsgáltatta. Egyértelműen megállapították, hogy országunkban, ahol a rendelkezésre álló erőforrások korlátozottak, fokozott mértékben szükséges a meglevő eszközök gazdaságos felhasználásával törődni. Ennek legjobb módja, ha a vállalatok érdekeltté válnak az eszközök gazdaságos felhasználásában. Ennek elszámolása ilyen formán a termelési költségek között éppúgy indokolt, mint ahogy szükséges volna az árakban is kifejezésre juttatni. Ez igen fontos közgazdasági feladat. Sajnálatos módon a gyakorlati munkában, különösen műszakiak között, a kelléténél kevesebb szó esik az eszközlekötés fontosságáról. Nyilvánvaló pedig, hogy a szocialista bővített újratermelésből egy-egy vállalatra eső feladat igényli a gazdasági erőforrások minél hatékonyabb felhasználását Ezért nem fogadható el az olyan magyarázat, amely azzal érvel, hogy a könnyűipar a népgazdaság egyéb ágazataihoz mérten, viszonylag alacsony eszközlekötéssel dolgozik. Minden üzemben van lehetőség az eszközlekötés javítására már csak azért mert ez a tevékenység az ámúlt másfél évtizedben meglehetősen elhanyagolt volt. Ebben szerepet játszott az is, hogy a beruházásokat általában „ingyen" kapták a vállalatok, s bár a kivitelezés előfeltétele mindenkor a megfelelő gazdaságosság volt, mégis a termelésbe lépése után nem sokat törődtek a beruházott eszközök sorsával. Szemmel látható különbség van a népgazdasági beruházások és az úgynevezett öcsihitelekből kivitelezett beruházások gazdaságossága között. Már ez a körélmény is indokolttá teszi, hogy az eszközlekötési járulékkal érdekeltté tegyük vállalatainkat az új létesítmények, berenjárulék ! dezések minél hatékonyabb felhasználására. Lényegében eddig is kellett fizetni az állóeszközök után amortációt és a forgóeszközök többsége után kamatot, vajon nem ugyanarról a dologról van szó? Kétségkívül tapasztalható bizonyos párhuzamosság, de alapos vizsgálat után megállapítható, hogy az értékcsök- ., kenési leírásban kontemplált egyszerű megtérülés meglehetősen hosszú, különösen, ha korunk rendkívül gyors műszaki fejlődését tekintjük. A gépek, berendezések erkölcsi kopása a világméretű fejlődésben igen nagy és utánpótlásuk feltétlenül a nemzeti jövedelem fokozottabb igénybevételét jelenti. Ebből a vállalatok eddig csak áttételesen vették ki részüket, anélkül, hogy a saját eszközgazdálkodásuk alapján ebben közvetlenül érdekélve lennének. Azzal egyet lehet érteni, hogy az eszközlekötési járulék kifejezetten a termelésben résztvevő eszközök után fizetendő. Ilyen módon helyesbíteni kell az érvényben levő utasításokat és ki kell emelni a járulékköteles eszközök sorából az eszközök egy részét, mindenek előtt a termelésben egyáltalán nem, vagy vitatható módon résztvevő eszközöket. A kamatpolitikáról annyit, hogy az utóbbi években a Magyar Nemzeti Bank részéről megnyilvánuló differenciált eljárás éppen ennek a felismerésnek következménye, hogy az eszközökkel fokozottabban kel törődni. Viszonyaink között vitatni lehet, hogy a büntető kamatoktól eltérően, elegendő mértekű-e a kamatláb. Erre a vállalati öszszevonások következtében eddig nem lehetett határozott választ adni, de az új forgóalap-rendezés már a közeljövőben komoly segítséget tud nyújtani. Műszakiak körében általában kétfajta ellenvetéssel találkozunk. Az egyik, hogy a járulék bevezetése gátolja a műszaki fejlesztési munkát, a másik, hogy az 50-es évekből oly jól ismert „mennyiségi szemlélet" eleveníti fel. A műszaki fejlesztést gátló körülmény legfőbb okát abban látják, hogy az álló- és forgóeszközök „megdrágítása" folytán a fejlesztési munka egyre inkább az élő munka irányába tolódik, ami azt a veszélyt rejti magában, hogy mindenek előtt az intenzitás növekszik majd. Tehát a dolgozóktól kívánunk egyre nagyobb teljesítményt. Azon túl, hogy a termelékenység emelésében még nem értük el a kívánt színvonalat a fejlettebb szocialista országokhoz képest, önmagába véve is kérdésessé teszi a feltevést. Ettől függetlenül a beruházásokkal való fokozottabb törődés nem feltétlenül jelenti a színvonal csökkenését. Éppen ellenkezőleg, arra kell törekednünk, hogy a lehető leggazdaságosabban az elérhető maximális műszaki színvonal elérésére törekedjünk. Másfelől az eszközlekötési járulék mostani mértéke sem nyújt .alapot komolyabb aggodalomra. Ilyen formán joggal állíthatjuk, hogy az eszköz' lekötési járulék nem gátolja a műszaki fejlesztést, legalább is nem annyira, mint sok más probléma, amiről itt azonban részletesebben szólni nem kívánunk. Nézzük a másik kérdést, a mennyiségi szemlélet „újjászületését". Kétségkívül az 50-es évek elejére jellemző gazdasági vezetés, látszateredményekre törekedve, elkövetett ilyen hibákat Azóta sen fejlődött, a központi irányítás színvonalasabbá vált és ma már sokkal kisebb a veszélye az ilyen fajta egyoldalúságnak, mint korábban volt A vállalati önállóság növekedése mellett hatékony intézkedéseket tudunk tenni, Nemcsak a számviteli emberek gondja Nem „ingyen" beruházás £ Gátolja a műszaki fejlesztést ? Ma még kevésbé ösztönöz ha egy vállalat a szükségletére történő termelés alapelvét figyelmen kívül hagyja. Itt nem csak a minisztériumi apparátusra gondolunk, hanem a pénzügyi ellenőrzésre is. Nem szükséges bizonyítani, hogy a Magyar Nemzeti Bank ellenőrző szerepé ezen a vonalon nagy mértékben megnőtt és szinte kizárt dolog a gazdálkodási tervek negyedéves rendszere mellett lényeges mértékben eltérni a szükségletektől. Valójában ösztönöz-e az eszközlekötési járulék? Elmondhatjuk: ma még kevésbé ösztönöz, hatékonysága kizárólag attól függ, hogy műszaki és gazdasági szakembereink, a vállalatok vezetői milyen gyorsan isimerik fel a kérdés fontosságát szocialista építőmunkánkban. MAROSI JÁNOS Nem papírmunka s nem bürokrácia Mindennek megvan a maga nyilvántartása, és minden nyilvántartást legalább kétféleképpen lehet vezetni. Lehet lelkiismeretesen és pontosan, hogy bármikor ha felütik, világos képet adjon. S lehet trehányul, tessék-lássék módra, úgy, hogy még az sem igen igazodik el rajta, aki csinálja. Peroze nem könnyű körültekintően gazdálkodni. S különösen nem könnyű azoknál a vállalatoknál, melyek nem is olyan régen jöttek létre, s három, néey, néha több — azelőtt önállóan gazdálkodó — üzemet foglalnak új egységbe. Különben is elavult álláspont már — ha egyáltalán álláspont lehetett valaha is —, hogy az inmobil, elfekvő készletekkel egyedül a főkönyvelőnek kell törődnie, hogy csupán az ő dolga a gazdálkodás, hiszen ő a „pénzügyminiszter" a vállalatnál. Manapság, amikor már azok is elismerik, hogy a „műszaki szemlélet" és a „közgazdasági szemlélet" teljesen egyenrangú, akik egykor tagadták — azért még olykor hangoztatni kell, hogy nemcsak a termelés gazdaságos megszervezése a fontos, hanem az is, ami nem vesz részt a termelésben. De a bajt meg lehet és meg is kell előzni, s ennek eszközei mindenkinek a rendelkezésére állnak. A sort az üzem munkásain kezdhetjük, akik szóvá teszik, ha ilyesmit látnak. A munka közvetlen irányítóival folytathatjuk, akiknek már nemcsak joga, hanem kötelessége i-s gazdálkodni az anyagokká. S ha így, mint egy gúlát építjük fel a készletgazdálkodás rendjét, ha elérjük azt, hogy nemcsak a leltár alkalmával vagy revíziós vizsgálat esetében derül ki, hol s mennyi az „elfekvő" termék, akkor járunk el helyesen. A hamis jelentések készítőit egyre inkább megveti társadalmunk, s súlyos esetekben a törvény bünteti őket. De nemcsak készakarva, tudatosan születhet megtévesztő jelentés, a tényeket eltorzító kimutatás, hanem hozzá nem értésből és hanyagságból is. A készletgazdálkodás nem felesleges papírmunka, a bizonylati fegyelem nem adminisztratív bürokrácia. Aki jól gazdálkodik vállalata vagyonával, az jól sáfárkodik a népgazdaság erőforrásaival is. F. K. az Mióta világ a világ a Tisza partjain terem a gyékény. S majdnem azóta fonják és szövik meg szőnyeggé és szatyorrá a tápéiak. Mióta pedig a tápéi szőnyeg és szatyor legszorgalmasabb vásárlója Ausztria, Svédország, Anglia, Hollandia, NyugatNémetország, nemcsak szép hagyomány, de bomba üzlet is a gyékényszövés. Talán egy iskolásgyereknek sem kell nagyon magyarázgatni: hazai alapanyag-\-munkaráforditás — kitűnő exportcikk. Óriási visszaeses Gyékény tehát van, feldolgozó is létezik a Tápéi Háziipari Szövetkezet személyében, igénylő is akad elegendő, amint már említettük. Mi következhet ebből? Csak az, hogy évről évre több gyékényáru kel vándorútra, s talál gazdára külföldön. Megvásárolják, amire már nincs s Látogatás a Műszaki Anyag- és Gépkereskedelmi Vállalat szegedi kirendeltségénél — Kétszázhúsz voltos motor van? — Nincs. De ne is számítson rá. Mostanában sajnos nincs. Csak magánemberektől vásárolunk ilyesmit, s keveset adnak el. — Ez itt 380 voltos? — Az, de már igencsak elkelt ez is. Már ismerik a váiiűor&Ecsüst Az érdeklődő aztán vétel nélkül távozik az üzletből, a Műszaki Anyag- és Gépkereskedelmi Vállalat szegedi kirendeltségéből. E vállalat feladata a népgazdaságban feleslegessé vált, elfekvő és elhasznált készletek felkutatása és értékesítése. Területük: Csongrád, Bács-Kiskun és Békés megye. Ezekben a megyékben, illetve azok ipari centrumaiban — Békéscsabán, Szegeden, Baján, Kecskeméten — havonta két alkalommal rendszeresen tartanak vándorbeoslést. A becsüs ilyen alkalmakkor meglátogatja a vállalatokat, megérdeklődi, van-e eladásra szánt árujuk, aztán ha igen, megejtik a becslést és gazdát cserél a gép, a mérleg, a szekér, az áru. A vállalat szegedi kirendeltsége tíz éve működik. Ma már évente 2—2 és félmillió értékű forgalmat bonyolítanak le. Nagyon jó a kapcsolatuk a vállalatokkal és a magánemberekkel is. Ezt nemcsak a magas értékű forgalom bizonyítja, hanem az a sok ívok levél is, melyben gépeket, kocsikat, motorokat ajánlanak fel a levélírók megvételre. Hogyan ak»d a vevő? A becslés után, az adminisztrációs ügyeket a vállalat budapesti központja intézi. Itt egy ellenőr mérlegeli és dönti el, hogy a becslés reális-e. Ha igen, átveszik bizományba az árut. Ez annyit jelent, hogy az eladónak csak akitor fizetik ki a vételárat. amiker már vevő is akadt. Hogyan akad a vevő? Akik tudnak e vállalat létezéséről, .azok az emberek rendszeresen felkeresik, s érdeklődnek, ha valamilyen, a vállalat hatáskörébe tartozó értékcikket szándékoznak vásárolni. A legtöbb átvett áru gyorsan talál — néhány hónap alatt — gazdára. Egy ú| rendelet hatása — Milyen változást hozott a vállalat életében a 15/1963as rendelet, az eszközlekötési járulék? A kirendeltséget alig érintette. Kihatása inkább a budapesti központban tapasztalható. Most ugyanis az elfekvő készleteket a vállalatok felügyeleti hatóságaiknak, a minisztériumoknak jelentik be. A minisztériumok megpróbálják saját területükön elhelyezni, s ha nem megy, csak akkor adják át a Műszaki Anyag- és Gépkereskedelmi Vállalat budapesti központjának, az értékesítésre szánt cikkeket. Az állami vállalatok feleslegessé vált készleteivel a kirendeltségeknek így tehát csak akkor akad dolguk, ha a központ értékesítésére továbbít valamilyen felbecsült és megvásárolt árut. Így a rendelet életbelépése, január elseje óta kissé megcsappant a felvásárlási terület. A szegedi kirendeltségen ez azonban szinte semmi kiesést sem jelentett. Ezt bizonyítja, hogy első féléves forgalmuk egymillió-háromszázezer forint volt. De ne találgassunk, inkább nézzük meg, így van-e? Ha a szövetkezet 1961 évi exporttermelését 100-nak veszszük, akkor 1962-ben 116, 1963-ban 87,9, s a terv szerint 1964-ben 52,6 százalékos a termelés. A visszaesés sajnos nyilvánvaló, sőt: óriási! Vajon miért? Ha a közgazdász szemével nézzük ezt a jelenséget — s másként nem is szabad —, a napnál is világosabb, hogy a népgazdaság érdeke a gyékényszövés. Akkor kinek nem érdeke? Ez csak egyszerű? A háziipari szövetkezet a gyékényből él, bizonyára érdeke, hogy minél többet megfonjon, megszőjjön, s külföldre szállítson. A tapasztalatok szerint azonban az is érdeke, hogy a szövetkezet tagjai termeljék ki a gyékénynövényt. A visszaesés — kitűnik az előbbi adatokból — 1963-ban kezdődött, amikoris alapvető változás következett be a gyékényaratás korábbi rendjében. Ettől fogva ugyanis az AlsóTiszai Nádgazdaság Vállalat érvényt szerzett a rendeletekben és a szerződésekben megszabott kitermelési jogának. Ezt a jogot előzőleg nem gyakorolta, s hallgatólagosan tudomásul vette, hogy a szövetkezet maga takarította be a gyékényt a vállalat területein. A nádgazdaság azért vette saját kezelésébe a kitermelést, mert tapasztalatai szerint a tápéiak csak a fonógyékényt aratták le, mégpedig olymódon, hogy a szintén hasznosítható úgynevezett rostgyékényt ugyanakkor nemcsak otthagyták, hanem le is taposták, tönkre is tették. Rendben van: akkor arasson a nádgazdaság, s adja át a szövetkezetnek a fonni való gyékényt. Ez csak egyszerű? Dehogyis az! A tápéiak maguk arattak emberemlékezet óta. Ragaszkodnak hozzá. Más nem ért úgy hozzá, ahogy ők. Azt tartják, s ebben igazuk van, hogy az alapanyag minőségét a kitermelés minősége határozza meg. Más érdekek vezetik a népgazdaságot, megint más a szövetkezetet. Ugyan kit érdekel ezek után a népgazdaság érdeke? A baj kétirányú A két fél harcba indult egymás ellen. Az „eredmény" — csupán tavaly — körülbelül ötven levél és tárgyalás közöttük, valamint felettes hatóságaik között. A következményről már értesültünk; az az exporttermelés nagymérvű csökkenése. A harc tehát hiábavaló, sőt káros volt. Ahelyett, hogy megpróbáltak volna együttműködni, vitatkoztak, s ahelyett, hogy megegyeztek volna, vállalati, sőt hovatovább személyi torzsalkodássá fajult ellentétük. Nem ismertetjük a levelek és a tárgyalások tartalmát, a szakember is nehezen okosodik ki rajtuk. A lényeget már úgyis elmondtuk. Helyette inkább arra érdemes néhány szót vesztegetni, hogy valami baj van magában a szövetkezetben is. A dolgok teljességéhez ugyanis az is hozzátartozik, hogy az alapanyagnak csupán egy töredékét szerezték be a vállalat útján. Kapcsolatuk megromlása tehát nem szolgáltat elegendő okot az exporttermelés hanyatlására. Baj van a szövetkezettel. A januári 845-ről 816-ra apadt májusra a tagjainak száma. A ténylegesen termelők létszáma pedig 649-ről 497-re esett vissza. Más munka után nemek az emberek, sokan a termelőszövetkezetben vagy üzemekben helyezkednek el. Gyenge a kereset, s ennek nyomán a munkakedv is lanyha. Hiába szeretnék a szövetkezet vezetői még a gyékénykitermelést is saját tagjaikkal végeztetni, ennek mind kevesebb a lehetősége. Mindannyiunké I Valószínűleg nincs más megoldás: a két torzsalkodónak előbb-utóbb „béke jobbot" kell nyújtania egymásnak. Persze jobb előbb, mint utóbb. Még ha a helyi érdekek felől közelítjük meg a kérdést, akkor is! A nádgazdaság nyilvánvalóan szívesen átadja a fonható gyékényt, mivel úgysem tud mit kezdeni vele. Utóvégre azért van, hogy eladja! A szövetkezet pedig csak akkor képes dolgozni, ha folyamatosan kap alapanyagot. Az osztrákok úgynevezett hármas hentesszatyrot kérnek az angolok és a hollandok bőrrel díszített szatyrokat, a nyugat-németek szőnyegeket. Nem is keveset: csupán idén 25 vagonnal. S azt mondja cégük képviselője, hogy még többet is rendelne, {ia bírná a szövetkezet alapanyaggal és kapacitással. Hogyan is állunk tehát az érdekekkel? Akárhogy csűrjük, csavarjuk, csak az derül ki, hogy ami a népgazdaságnak erdeke, az mindannyiunké! Többek között a nádgazdaságé is meg a tápéi szövetkezeté is. Fehér Kálmán .Vasárnap, 1964, augusztus 16. DÉL-MAGYARORSZÁG 9 \