Délmagyarország, 1964. augusztus (54. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-16 / 192. szám
tasnadi varga éva: -i 4 FŐIDET NÉZEM... Ébredő fákon muzsikál a szél, s a földet nézem, amit úgy szerettem. — A földet nézem, ami ismerős, csupasz ágakat rejteget a kertben. Bársonyos, lágy, mint ölelő karok, szeretnék jól meghemperegni íjenne, mint akkor még — bolondos kisgyerek, mikor dajkáién hajolt rám az este. Most felnőttem, s lassabban ballagok. Az utak mentén fiatal fák zúgnak, tavasz van újra, szívmelengető, s emléke él csak tűznek, háborúnak, s a. földet nézem. Barázdáin át felrajzolódik nagyapáim arca, amint vigyázó szemük ráragyog a szertehulló, száz tavaszi magra, s a földet nézem, ami bölcs, örök, ahová egyszer én is visszatérek ... nyírfa leszek, vagy orgonásbokor, s odanyújtom ágaimat a szélnek. horváth sándor titAnia és zuboly MORA a Petőfi Társaságban Móra Ferenc írói pályájának első felében gyorsabban terjed a híre. népszerűsége, mint a hivatalos körök elismerése. Az a körülmény, hogy a baloldali lapokba írt; baloldalinak vallotta magát, kiváltotta a szolgahadak, a kritikusok gyűlöletét, akik végül nem tudtak másképp ártani Mórának, legfeljebb igyekeztek agyonhallgatni. Maga Móra Ferenc is érezte és látta ezt. Mivel nem volt kenyere a könyöklés, az ismeretség révén való felfelé törtetés. a dörzsölködés és hízelgés, nem sokat tett annak érdekében, hogy pályázzon az akkori legelismertebb költőket magába foglaló társaságba, a Petőfi Társaságba. 1915' elején értesült, hogy egyesek be akarják választani ebbe a társaságba. Nagyapámhoz, István bátyjához írt levelét már csak azért is érdemes ismertetnem és idézgetnem, mert több akkori nagy írói név is szerenel benne, amellett, hogy jól bevilágít az akkori irodalmi viszonyokba. 1915. november 30-án írt levelében valami sajtóhiba miatti bosszankodása után ezeket írja: „Van azonban ennél nagvobb baj is. Szávay pár napja írt Tömörkénynek, hogy ajánljon a Petőfi Társaságba. Ök. öregek mindent elkövetnek értem. Ma sem egészen érten a dolgot, hiszen mi soha öszsze nem melegedtünk SzáVayval. Honnan jön ez az Ötlet? Megköszöntem neki a jóakaratot és nem kértem belőle. Túlságos ambíció nincs bennem, egész jól el vagyok így is, s a tarisznyám is jócskán szegényes. (Csak afféle lajbiból varrott, mint az édesapámé volt. Egy-két vers benne, kötet semmi) — s a hivatalos poéták közt ki az ördög tud én rólam? A megválasztásom kétséges, a bukásom valószínű, s arra igazán nincs szükségem. Ezt írtam és Szávaynak, azt hiszem okosan. Jött azónban tegnap Pósáné levele express. Szegény jó asszony már el is járt egy csomó embernél és küldött egy merész ígéretet. (Nem tudom, nem ő mozgatja-e az egészet?) g.al sándor: TAPAI ANTAL SZOBRA Szabolcska is írta ma — magától. Most aztán az okosságom elmenőben. van. Tudod, vagyok annyira józan, hogy se kisebb, se nagyobb Pap Zoltánok tagtársának lenni, nem megtiszteltetés nekem. A Petőfi Társaságban betöltendő üres helyek esélyeit latolgatva, így folytatja tovább: "Négy hely van most —, illetve három, mert Gyóni biztos, s így nem lehetetlen a bejutás, ha valaki dolgozik értem, (mert tudod, hogy én ehhez nem értek: testvérek vagyunk.) Hát nem tudom mitévő legyek, pedig én szoktam tudni —, azért kérdezlek Téged: öregebbet, okosabbat, pesti huncutságok jobban ismerőjét.* Érdekes még az is, ami az utóiratban szerepel: "Most jött Szávay exoresse. hogv ő Lőrincivel és Lampért Gézával már be is adta az ajánlást, itt nem lehet szerénykedni. Hát most már mi az ördögöt tegyek? Ezt rnuszái állnom, le nem nyilatkozhatom a Szegedi Naplóban, ki is nevetnének, pózőrnek is mondanának érte.« ígv lett Móra Ferenc a Petőfi Társaságnak tagja. Tagságának kérdését többször szóba hozta és- életének utolsó évében Szilágyi Ödönnek ezeket mondta: "Negyvenéves koromig nem is került az ország elé más dolgom, csak verseim. De a verseimet se gyűjtöttem kötetbe és tán az egyetlen költő voltam, akit kötet nélkül választottak be a Petőfi Társaságba. Máig is azt hiszem, hogy a bátyámmal tévesztettek össze, aki sokkal különb költő, mint én voltam.* Hogy mennyi szerénység áramlik leveléből, azt mutatja az a tény is, hogy 13 évvel előbb már megjelent az Aranyszőrű bárány című verse, elbeszélő költeménve. Az ismertetett levele bevilágít jellemébe; abból a szempontból is. hogy mennyire ugyanaz az, ember volt kifelé írásaiban, mint befelé, vagy-családon belül, egymásközt. Az emberek cikkeinek, műveinek olvasói is megérezték, hogy amit ír. azt őszintén írja, nincs kétféle arca, csak e;ay ugyanaz mindig. Sokan tudnak írni, szépen is írni, de ha ezt el is ismerik az olvasók, nem biz• tos még, hosy meg is szeretik úgy, mint ahogyan Móra Ferencet szerették az olvasói. Móra Bertalan AZ EJ Mély döbbenet az é) ne félj, ne félj jegenyékhez kötve alszik a szél. A csönd szirmait, hullajtják a fák s kinyílik a magány, mint nagy, húsevő virág. A dzsungel-sötét mint a kő tömör súlya van, s ha [megindulsz belé ütközöl. Munka és a gond együtt alszanak roppant öklük alig [fér el az alacsony ég alatt. A hó-testű békét most ölelgeti az éj. Nagyhomlokú hajnal [lesz a gyermekük — ne félj. STMAI MIHÁLY: Félálomban Mellednek havasán dobogó-szép havasán elnyugszik ím a [fejem Zuhatag hajadat aranyeső hajadat szétteríted szivemen Kulcsolva imára . együtt-aluvásra mondod szótlanul [velem Arcoddal alvásom szádra virradásöm már örökkön így [legyen \ |sak akkor eszméltek magukra, mikor fejük fölött hirtelen kigyúlt a csillár s szétáradt a fény. Hunyorgó szemmel és szinte bálvánnyá meredve álltak a feldúlt szobában egy hosszú pillanatig, mint a betörők, akiket tetten értek. Kínos zavarukat az erkélyről berontó gyerekek oszlatták el, akik teli szájjal újságolták: — Az utcán is ég! Mindenütt égi Szamok az izzadt, vörös arcát törülgette, s még mindig a tündöklő csillárt bámulta, mintha megbabonázta volna a fény. Olyan csalódott és szomorú volt az ábrázata, mintha elment, volna a kedve az utazástól. — Tíz perc műlva bét1 Gyerünk! — szólt rá most hidegen, keménven az aszszonv, aki jól látta, mi játszódik le benne. Szarnék sóhajtott egyet, megcsókolta a gyerekeket, kezébe vette a csomagokat. 'Az asszony pedig a kifosztott szekrényhez lénett, elfújta a gvertvát és az asztalról zsebre tette a gyufásdobozt. — Pityu! Jók legvetek ... Azonnal jövök! — mondta, s mikor a folyosóra értek, kulccsal is bezárta a lakás ajtaját. Szarnék a huzatos, de most már világos lépcsőházban szuszogva éa szorongó szívvel cipelte a nehéz bőröndöt meg a dagadtra tömött aktatáskát. Lent az utcán fátyolos szemmel bámulta az ívlámpák szikrázó fényét s szinte fáit hallania a villamos távoli moraását. De a visszatérő életnek ezek a kétségtelen jelei már nem állíthatták me". Nem. mert az asszonv ott lépd°lt möeötte, mint valami irgalmatlan őr. s nem ensedto letérni a keskeny csapásról, amit a járókelők tapostak a házakról lelövöldözött vakolat, tégla és cserép üvegszilánkoktól csillogó törmelékhalmain. Próbál catiák — mondta keserűségét Jepyflrve. rnikor a sarkon megálltak ,s elzúgott. mellettük a villamos után eey utasokkal zsúfolt. autóbusz is. — Mint az apám kutváia... A régi viccet elmesélni már nem volt ideié. Szatén a világ legpontosabb sofőrjei közé tartozott. Most. se késett egy másodpercet se. A bőröndöt pillanatok alatt fölszíjazták a tető ponyvája alá a többihez. Szarnék kényelmes helyet kapott elöl, hű cimborája, a Frici oldalán. — Pista! Csak nem sírsz? Te csacsi! Hisz csak egyetlen napról van szó. Holnapután találkozunk... Az első faluban! •— vetette oda neki az asszony, s végtelenül szégyellte magát a hátul szorongó, zajos és jókedvű urak előtt. Amint a szűk mellékutca elnyelte a kocsit, megkönnyebbülve törülte le a könynyes és verejtékszagú búcsúcsókokat. Holnapután ... Ezt talán kár is volt már mondania. De hát ez mindig így volt, mióta együtt élnek. Csak hazudni tudott neki, s most, az utolsó pillanatban se tehetett mást. 1. A villamosban, amelyre szokása szerint fölpattant, még mielőtt megállt, lett volna ülőhely is bőven, de kint maradt a peronon. A hetek óta tartó gyalogos zarándokiások után állva is élvezet volt az utazás, a hűvös szél is jólesett. Néhány megállót sötét, komor, szétlőtt házak közt futottak, de aztán ismét kivilágosodott az utca, ragyogtak az épen maradt kirakatok, a fény sok embert kicsalt a házakból, az élet majdnem ugj'ahúgy zajlott, lüktetett. kavargott, mint régen. "Budapest nincs többé!* — ezt bömbölte azokban a szörnyű napokban egy külföldi adó, s voltak órák, amikor ő is úgy érezte. De hát hazugság volt ez is, most már kétségtelen, akárcsak az ő tíz esztendeje Szamekkel. Torkig volt vele és a hazug szereppel is, amit mellette játszott. Föl kellett számolnia. z új lakótelepnél szállt lé. A járdán még ott hevert a törmelék, a lift itt se járt, de a villany égett. Nem kellett a folyosóra kitett, büdös szemétládákat vakon kerülgetnie, és a kopogtatással sem verte föl a szomszédokat, mint még tegnapelőtt is, mert a csengő működött. Amint megnyomta a gombját, a szíve vadul, dobolni kezdett. Karcsi fegyveres őrnek jelentkezett, vajon itthon lesz-e? ... Mikor az ajtó I végre kinyílt, már olyan erővel szorongatta j az izgalom s az öröm, hogy csak ennyit | tudott mondani: — Szarnék nincs többé! — Es a sorsdöntő óra sikerétől részegen borult a férfi nyakába. Két napig űgy éreztem magam új munkahelyemen, mint egy szigeten. . Senki nem szólt hozzám, éppen csak biccentettek a köszönéI semre és átnéztek rajtam, mint egy hi] deg üveglapon. Ezért aztán különösen jól I esett, amikor harmadnapra odaült . mellém az ebédlőben Zsenge Ambrus, a statisztikus, i — Nézze, én látom, milyen egyedül van. | Azt is látom, hogy | nehezen barátkozik. De ez nem rossz... Mielőtt az ember felengedne valahol, előbb tájékozódjon, hogy milyen emberek közé csöppent. Mert ott van például a Kemenes, a csoportvezető. Szemre olyan, mint a bárány, de tigris lapul benne. Rosszindulatú, gyanakvó, bosszúálló... — És Kádas, a programozó? — No, az egy furcsa figura! Nézzen rá! Sose józan. Nemcsak a pénzit, az eszit is elissza. — Az öreg Lajos viszont kellemes embernek látszik. — Látja? Hát ez az! Kellemes, joviális külső, egy-egy finom gesztus, belül meg kispolgár a lelke fenekéig. önző, anyagias, irigy, happoló. — Érdekes ... — Naná! És mit gondol, a Fellárné, a titkárnő? Az még egy szép maszk- Villámok röpködnek a szájából!. Isten őrizz, hogy a nyelvére vegye valami dolgát! — Viszont helyes kis emberke a Fenyő Gizi, a kalkulátor... — Ami igaz, igaz... Egy kis ez, egy kis az... De azokon a szép kebleken nem Reggel korábban mentem be. Fellárnét találtam a hivatalban. — No, kis Benjáminunk, hát hogy s mint? Van már kislány vagy barát vagy valami? — Nem megy az olyan gyorsan! . — Most végképp minket melenget ám, hanem kígyót! Hű, de ravasz! Ez a csinosságával, a mosolyával, a csípője ringatásával akar előbbre menni. S megy is, mert nézze meg, a Dános, a főnök a hóna alá nyúl. Hazafelé menet Kemenessel találkoztam. — Az a Zsenge, jegyezze meg: az egy közönséges szemétláda. A Kádassal csámcsognak meg mindent. Isznak, latorkodnak és húsz fityinget nem ér a munkájuk. A ... — Megszólított... — Persze, persze... Az öreg Lajos biztosan nem szólítja meg. A sárgaföldig lenézi az ilyen pelyheshátúakat. Feliemé meg? A tűztől se féljen jobban! De kölcsönt végképp ne adjon neki. Gizi, a kalkulátor... Annak sötét dolgai vannak. nem. Mert az emberek csak pofákat csinálnak, pózokba vágják magukat, de hogy mi van bennük, sejteni sem lehet. Hát hinné maga a Dánosról, hogy üti a feleségét? Ügye nem? Hinné a Zsengéről, hogy a nevelt lányával? Úristen, micsoda mocsokban tudnak élni! Ez a vén hegyishívják, ez a potrohos Lajos . .. Tudja, mit csinál? Állandóan síből... Az már nem js tesz semmit, hogy a Kemenes meg a Fenyő Gizi... Nem tudom, mi ütött a Gizibe, addig öltözködött, addig csomagolt, míg megvárt. — Iloey érzi magát, új fiú? — Köszönöm, köszönöm. Tulajdonképpen még most ismerkedek a környezettel. — Szép kis tanulmány lesz. Tudja, maga, mennyi erőszakos fráter van a világon? Mind elvárná ... A Kemenes, a Kádas, a Zsenge, a Dános, de még az a vén kanpan Lajos is ... Persze, hát mit js várhatnának attól a fásult Fellárnétól? Pedig az örömmel venné, én tudom, meg látom ... Úristen, hová kerültem én? Reggel kikérem a munkakönyvemet. Ügyis csak próbaidős vagyok. Inkább elmegyek a lemezgyárba. Ott is van fölvétel. Igen, elmegyek. A harmadik napon félreintett a lemezgyár} büfében a kis Kardos, a bérszámfejtő. — Idefigyelj, aDa! Rendes srácnak látszol. Megérdemled, hosv bevezesselek a kulisszákba... Nem, nem, nem! Inkább a munkakönyvet! Majd a namutgyárhnn próbálok szerencsét. Ott egy diákkori ismerősömmel találkoztam. — Meg vagy veszve, hogy idejöttél? — kérdezte — Ez et?v oroszlánbarlang! Kiütik egymás kezéből a falatot. Onnan is elszaladtam! S azóta is állás nélkül vagyok. Elsején indul az űj bútorgyár ... Ott talán rendes lesz mindenki, mert hogy még nem ismerik egymást. Sz. Simon István .Vasárnap, 1964, augusztus 16.DÉL-MAGYARORSZÁG 7