Délmagyarország, 1964. július (54. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-05 / 156. szám

SIMÁIMinALTVERSEI SÍNEK A talpfák négyszöge r mint egy földöntúli bikafej feketén a kátránytól meg az éjszakától Nézd a az olajos-acél sínek formákba fogalmazzák, holnapi mítoszaikat darzbok még s most meghalnának azért hogy folytatódjanak önmagukon túl i hogy a sors magnetizmusának engedve föláldozzák kezdetüket és végüket / csak így hatolhatnak mélyebben a távolság lényegébe csak igy rengethetik meg a ködbevesző rejtelmek földjét szépek és teljesek lesznek és nem lehet utóiérni őket semmilyen mértékegységgel mert nincs szebb mint formákba fogalmazni a világ egyesülésének mítoszait a holnapot amelyért íme tettekre indul ez az éj is sziluetted félelmetesen'éles csákányával a vállán í I VILÁG FONTOS SÁNDOR: ÖREGASSZONY VECSÉSI SÁNDOR: LANT Kardjait kifente Észak, hogy metsző hideg legyen. Arany dárdáit döfte át a déli szél a hegyen. Megszaggatta a tájat a víz, és a táj a vizet. Undok talajba vájta gyökerét a fa, hogy táplálékot szopjon szépségeinek. Téglák pirosba összefekszenek, emelni egy lakáska titkait. Dübög bennük a munka. Három emelet a negyedikért zúg, feszül, viaskodik. Repülőgépek térdelnek a porban; szelídített vadak. Egyetlen füttyentés csupán s az ég torkának ugranak. Fegyverek hallgatag átkai . á egy országocska földobott reménysége.., és vértől bíboros fű... Tigrist kiáltó tigrisnyomok. Tör és' szereíet a szánkban. Megyünk. Utakat űzünk csúcsra fölszaladt szemünk után; velünk az Ember homlokából kiálló sugarákl I Sétálunk a napos geszte­nyesoron Elemérrel; örülünk a kilombosodott falcnak, az újra megindult szigeti átke­lőhajóknak. Vidámak, majd­nem gondtalanok vagyunk, vasárnapi hangulatban; az is jó, hogy összetalálkoztunk, rég nem láttuk egymást, minden apróság újságnak számít ilyenkor. A parkból kipattan a fejelgető gyere­kek labdája, sikerül kapás­ból vis&zapasszolnok, — ez is emeli önérzetemet. Elemér a kisfiáról mond remek történeteket, — per­sze, apai elfogultság nélkül. Én hallgatom, természetesen illő ámulattal. — Egészen eredeti — is­merem el bőkezűn Elemérke aranyköpéseit. S közben­azon töprengek, miért fogy el a gyerekek szellemessége, mire felnőnek. A sétányon jó] öltözött, középkorú férfi jön szembe. Vidor Miklós: ENNYIT CSAK MEGTEHETSZ lapátot. Amint visszanézek, látom, hogy az öreg a homokba szúrja a lapátot, s macskaléptekkel szökken föl a bokrok felé. A kiáltozás abbamarad. Nincs több ereje a lánynak? Gyorsabban, gyorsabban, mi­előtt célhoz érne az a gazember! Csak ne lenne itt olyan nagy az erdő! Vagy meg kell ugrasztani' a „vadat"! — Ki van itt!? — ordítom el magapn, de olyan erővel és hangsúllyal, hogy ma­gam is megijedek tőle Egy hang, egy nyöszörgés sem jön a bokrokból. Teljesen érthetetlen. Két-há­rom perce még a kétségbeesés sikoltozott itt. A túloldalról ér bennünket a kiáltás. — Arra fölfelé megy! Utána iramodunk a férfinak. Mikor meglát bennünket, megáll. Nem igyekszik elmenekülni. Ügy, olyan nyugodtan mor­zsolgat egy levelet, mintha lecövekelték volna. Jól öltözött fiatalember, acéloskék nadrág és szürke ing van rajta. Se kicsi, se nagy, de elég jóképű. Szép fekete hullá­mos haja van, az arcbőre barna. Az egész ember egy kicsit dandys. — Álljon meg! — De hiszen állok... Micsoda pimasz nyugalom. — Hol van a lány? — Miféle lány? — Akivel piszkoskodott! — Ez a mi magánügyünk! Hagyjanak békén bennünket! — Magánügy? — és megemelem az eve­zőlapátot. — Igen. A feleségemmel vagyok. — És a felesége magázza! A felesége azt kiabálja, hogy ne nyúljon hozzám, eresz­szen el! — dördül rá Beke bácsi. No gyerünk oda szembesítésre! Indul az első szóra az ismerős bokorhoz. Mint a függönyt, elegánsan szétnyitja a leveleket Á narancsszínű blúz piheg a lágy homokógyon. Egy takaróba burkolta magát az „asszony" derékig, s csak ul, ül ott egykedvűen, mint a megalazott. — Zsuzsa! Mond meg, kid vagyok en neked! — A férje? — kérdezzük egyszerre. — Nem, nem a férjem! — Erőszakoskodott magával? Nem felel. Csak néz, néz merőn egy fűzfalevélre, s görcs szorongatja a torkát. Most megnézhetjük. Nem szép, túlzottan előreugró profilja van. A haja magas kontyba van csavarva, sötétbarna kc«zoru a piruló archoz. De a szája... az szép Szépen kipirult, kicsit megduzzadt a vias­kodásban. % — Szóljon már! — Vagy csak kiabálni tud? — Akkor mondja teli torokkal! Végre megszólal. — Nem erőszakoskodott... Csak gyere­kem lesz tőle ... — Akkor miért lármázta fel a partot? — Miért okoz gondot az embernek? Láthatóan szégyelli magát. Az arcát el­fordítja. A fiú meg lekuporodik a takaróra, s mintha ott sem lennénk, hátat fordít. Egy ideig nézzük őket, aztán mi röstellj ük el magunkat. Indulunk vissza a csónakhoz hiszen itt is a szerelem ütött tanyát. Szó nélkül evezünk vissza, próbáljuk összerakni a törött mozaikot. Egy-egy cserép helyreáll, de túl sok az olyan csem­pe, amit akárhogy forgatunk, nem pászol A strandkosárnál aztán együttes erővel latolgatjuk a dolgot. — Lehet, hogy el akarta tenni láb alól a gyerekkel? — Kizárt dolog. Akkor nem fogadta volna vissza a bokorba. Megragadta volna az alkalmat, hogy tanúi vannak. — Tehát szereti... — Biztosan szereti, csak a fiú valami más szándékkal van. .. Nem akarja el­venni, de még kellene neki... — Én is ilyesmire gondolok. — Akkor meg miért csérogja fel a kör­nyéket? — Az önérzet tiltja az ilyen jeleneteket szerelmesek között. — Együtt jöttek ki három órakor. Né­gyig csöndben voltak. Mégis jelent ez va­lamit. — Jelent, jelent... de mit? — Az isten se érti ezt! — legyint egyet Beke bácsi, s ezzel véget is vet a találga­tásnak. A bokrot azért továbbra is szem­mel tartjuk. Lessük, hogy mikor tűnik fel újra a narancsszínű blúz meg a szürke ing. De nem győzzük kivárni. A szerelem sok­kal türelmesebb. Nem alszik, nem eszik, nem iszik, mégis ránevet a telipofájú reggeli napra. Mielőtt hazaindulok, megkérdezem Beke ácsit: — Mondja, miért szúrta a homokpartba : evézőlapátot? — Jaj, hát ha én azzal ütök egyet, abból ndatlan emberölés lesz. — Milyen alapos és humánus! — Istenem! Hát mégis csak legyen apjü­annak a gyereknek! s ahogy elénk ér, kalap­emelve köszöntjük egymást. Elemér elhallgat, utánafor­dul s fölvillanyozva kérdi: — Te ismered Karbolyait? — Egészen fölszínesen. — Hogyhogy fölszínesen? — Társaságban , találkoz­tunk a múltkor... — Tehát egy társaságba jársz vele! — böki mellem­nek az ujját Elemér. — Nézd, ez túlzás... — kezdeném el, de azt már „nem, hagyja bevallanom, ijoax a ,pe\é.t.,„scm. tudtam, -volna, ha ,p nem említi. Elemér fölém magaslik, arca ragyog: — Hát ez remek, öregem, •micsoda szerencse! Így ren­deződnek el a legjobb dol­gok. Én összefutok veled, szembesétál Karbolyai, és kiderül, hogy a barátod! — Tiltakozó mondatomon ga­valérosan átnyúl: — Mit szerénykedel? Közvetlen tár­sasági ismeretségben vagy­tok, no nem? Én meg már hetek óta keresgélek egy szálat, amelyik Karbol.vaihoz vezet. Már úgy gondolom, hogy hivatalon kívül kellene összejönnöm vele... Életbe­vágó! Nézd, ő mégiscsak újí­tási főelőadó a minisztérium­ban, és nekem lenne egy patentem, az áramvezetékek tartósítására ... nem azért mondom, de tip-top! És hát nem szívesen terjeszteném elő a szokásos rideg szol­gálati úton. mégiscsak más, ha .:. de hiszen értesz, öre­gem! Ennyit csak megte­hetsz. Bonyolult magyarázatba kezd az áram vezetékekről , az ő eljárásáról, a nemzet­gazdasági érdekekről, aztán lekanyarítja: — Hiszen világos, nyilván érted! Nyilvén nem értem. A természettudományokból már középiskolás korom óta va­lahogy kimaradtam. Csak ültem a lépcsőzetes fizika teremben, figyeltem a kísér­leteket. és szép lassan rá­jöttem, hogy mindazt nem értem, ami ebből emberi aggyal fölfogható. Most Ellemér körém fonó­dó bizalmától egyszerre úgy érzem magam, mint aki fe­jest ugrott egy csalánbokor­ba. Elég súlyos ember sem vagyok ahhoz, hogy pártfo­goljak valakit. Nem értek az áramvezetéshez. Karbo­Jvaihoz még annyira sem. És végül: legokosabb, ha ő maga fordul ehhez a derék, rokonszenves újítási szak­emberhez. azon a bizonyos megvetett de mégiscsak cél­ravezető hivatalos úton. Háromszor belefognék, de Elemér átharsog rajtam, mint egy bombardon a szór. dinózott, árva hegedűn. — Apró szívesség az egész! Már tudniillik az én számomra. Mert az igazi szolgálatot Karbolyainak te­szed, ha fölhívod a figyel­mét erre a szellemes, taka­rékos eljárásra. Lekötelezed vele. Ennyit, öregem igazán megtehetsz... Hiába, semmi jogcímet nem találok rá, hogy lekö­telezzem Karbolyait. Egy­szerűen durva formátlanság­nak tartanám, ha ráronta­nék az ' áramvezetékek és Elemér-ügyében. De mielőtt kinyithatnám a számot. Ele­mér heves, lebilincselő kéz­rázássai búcsúzik tőlem: — Hát, öregem, nagyon köszönöm! Ezt vártam tőled. Majd a rfapókban érdeklő­döm, sikerült-e az interven­ciód. És érdeklődik is. Három nap múlva, kicsit számon­kérőn. kicsit tréfálkozón. Szeretném belehörögni a telefonba, hogy én nem ígértem semmit, nincs is módomban hirtelenében ösz­szenyájasodni Karbolyaival. De a telefonban is Elemér hangja érvényesül jobban: — Á, jobb ezt személye­sen. mindjárt fölugrom hoz­zád, helyes? — s ezzel a biztató reménnyel levágja a kagylót. Aztán már ott is van. Megró lustaságomért, emlé­kezetéből rég feledett bűnei­met ássa elő: „Ilyen voltál már diákkorodban, — ha nem préselték ki belőled, ellazsáltad a dolgokat!" Bel­ső ellenállásomat kellőképp aláásva, fölszólít: tüstént ül­jek íróasztalhoz, s írjam meg azt a meleghangú levelet, amelyben fölhívom rá Kar­bolyai figyelmét. KESZTHELYI ZOLTÁN: Kétségbeesetten meredhe­tek rá, mert már csavarja is ki a töltőtollát, elémsi­mítja a levélpapirost, mint egyházitanító az ostoba nö­vendéknek. — Mindent rámbízhatsz — mosolyog. — Ha akarod, le is diktálom s magam viszem a postára. Expressz! — böki föl az ujját, hogy végső ké­telyeimet is eloszlassa. Aztán két-három hétig semmi. Míg Elemér ismét föl nem hív. — No, mit szólsz Karbo­lyaihoz? — Miért? — kérdem viga­sza jámboran. — Miért? A füle botját sem mozgatja! Meg se nyik­kant a leveledre! — Hatás­szünet, majd súlyosan drá­main: — Tudod, szép kis barátaid vannak! — De mondtam neked, hogy nem a barátom ... Elemérnek nincs füle, csak szája: — Nem, hát ez egyenese® sértő! Nem is rám, de rád nézve! Elvégre vannak sza­bályok, amelyeken ő sam tiporhat keresztül! Csodálkozhatom-e hát, mi. kor legközelebbi találkozá­sunkkor a derék újítási fő­előadó töprengőn, összehú­zott szemmel mered rám, majd hűvösen fogadja kö­szönésemet. Igaz, hiszen megsértett! — villan eszem­be Elemér fölvilágosítása. Bár alighanem én sem ün­nepelném érte, ha egy haj­nalon az ő expresszieveiével verne föl a postás. Azon som ütődöm meg, hogy Ellemér széltében hí­reszteli rólam: megbízhatat­lan, önző fráter vagyok, aki fűt-fát ígér, aztán egy lé­pést sem tesz a legjobb ba­rátjáért. — El kell viselnem most már. Elvégre a szívességnek ácra is van. 1 Háromszor három év i Háromszor három év: homályos arcod még homályosabb kontúrját láttam az égen, az időben, csak elsóhajtott szavaid, I az áhítat és szeretet zsoltárát hallottam. Tiszta volt ez a szerelem, talán nem is zerelemnek szánta nékem a Törvény; | alami más rendeltetéssel küldött elém kétségek végenincs erdejébe, " amikor elsuhant fölöttem ­o szertelenség világot beborító árnya! I Csütörtök, 1964. július 2, DÉL-MAGYARORSZÁG 3 yi

Next

/
Oldalképek
Tartalom