Délmagyarország, 1964. július (54. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-26 / 174. szám

A széles-tág udvarban hajnal óta jönnek-mennek a teherkocsik. Itt van a nagykereskedelmi vállalat főraktára, egész nap rakodnak. A nénike kihajol a negyedik emeletről, megfogózik a párkányban, mert szédül, ahogy lenéz. Nagy kérdések foglalkoztatják. Mert a dolog úgy áll, hogy le kell mennie krumpliért, hagymáért, de kifogyott a cukor is, s Hsztet is keli vásárolni. Aztán kenyérért a pékhez, hogy legyen a vacsorához. Sok ám es egyszerre hazacipelni a nagy piaci kosárban. Ja és a tej, erről majdnem megfeledkezett, pedig a veje nagyon áhitja a palacsintát... „tudja, mamuska, olyant, amilyent csak maga tud csinálni, hajszélvékony és mégsem nyers"... Űgy döntött, hogy először megvesz mindent, a tejet is, aztán hozza el a kenyeret, hiszen az maga két kiló... Az udvaron a teherautók. A nénike fél ezektől a nagy, ponyvával letakart kocsiktól, amelyek egész napon át pöfögnek be a ház kapuján, kis rést hagyva csak maguk mellett a lakóknak. Ha most menne le, talán éppen a legnagyobb a forgalom, amikor egyik-másik farral megy ki az udvarból és mennyi aggodalmat kell kiállni, míg kijut a kapun mellettük. Ezért kémlelj a negyedik emeletről az udvart, hátha csöndesednek már odalent. Megköti csomós, eres kezével a kendőjét. Na, azért palacsinta lesz estére, hogy majd talán a lánya is ejt egy jó szót a főztire. Nemcsak a veje. Mert a veje az mindig dicséri, még túlzásba is viszi. „Mamuska — ez a szavajárása —, hát ilyen jót nem főzött — tegnap óta..." Minden este tréfál. A mérgelődés már a csarnokban kezdődött. Csuda vinné el, milyen aprófejű hagymát adnak. És úgy öntik bele a kosárba, hogy nem is látja előbb az ember... De akárhogyan is volt, lassan-lassan mégis megvette, ami kellett. Csak a kenyeret nem; így is nehezen ment a ápekedés. Kicsit fújtat a nénike hazafelé, útközben meg is áll néha. De ki sürgeti? És talán mire odaér, nincs BODÓ BÉLA: EGY LITER TEJ már a kapu alatt egy kocsi sem. De ott álltak. Az előbbi, vagy egy másik, ki tudja? Kettő meg bent rakodott az udvaron. A nénike sietve tipegett befelé... Megkéri a házmesternét, tekintsen néha ki, mert ideteszi a kosarát az ajtaja elé, a kispadra, amíg átmegy a Közértbe, kenyérért. Indul a nénike, elhúzódik az autó mellett, és akkor a letett kosárhoz odasettenkedik egy lompos-gubancos, majomfejű kutya. Valamelyik szállítókocsiról ugorhatott le. A kutya kerülgette az alacsony kispadon ülő kosarat, megszagolta, prüszkölt, meg vakkantott egyet Lehet hogy a tej szaga megkísértette, mert ágaskodva most a kosár felé kapott. A kosár erre tehetelenül oldalt dűlt. Mi sem kellett egyéb a tejesüvegnek. A kispadról nem fordult le, az igaz, mert a kosár még dűltében is tartotta, de a tej kifolyt belőle. Kék-fehér tóesa gyűlt a fekete betonpadlóra. Ha már idetálalták — gondolta a kutya — miért ne nyaljam fel? Lefetyelt, míg a nénike a Közértnél nézegette a kenyereket, melyik a jól kisült. Aztán a nénike hazaér, hát uramfia, látja, hogy a kosara hanyattesett és kifolyt a tej: az az átkozott sátán az utolsó csöppjeit nyalogatja. i Hűha, harag lobbant fel a nénikében. Te erre-megarra kutya, az én palacsinta tejemet döntőd fel, hogy pusztultál volna el, mielőtt... És rászaporázza az eget, a kutya gazdájára nemkülönben, minek tart ilyen falánk loncsos ördögöt, a fene ette volna meg... A nagy sipítozásra odalép a nénikéhez a tejcsenő gazdája. Egy bőrkabátos sofőr, a társa is vele lép. A sofőr csak úgy lábbal hessenti félre a kutyát és mély hangján kérdezi: — No, mi a baj, mama?.— Nem látja?... A hóhér vitte volna a kutyáját, gazdástól... Tej kell neki, a gubancos döginek... A sofőr megsértődött a kutya miatt. — Nem dög az, néni!... Különben is, mit sajnálja ettől a szegény állattól? ... Kifolyt a tej, hát felnyalta... A társa a sapkáját is félrenyomta, úgy mulatott, még ugratta is a nénikét: — Ingyen tejvendéglő... éf nénike belátta, hogy ő ezekkel nem bír. Megnézte őket rebbenő sze.-.vével, Je csak egy pillanatig. Olyan volt a sofőrök előtt, mint egy fűszál , a mennydörgésben. El innen — csak ezen járt az esze —, amilyen gyorsan csak lehet. Hirtelen lesóhajtott a kosarához és. halk nyögéssel megemelte. Vékony ínyét összeharapta, hogy a sírás ki ne jöjjön rajta. Szíve megtelt keserűséggel, s úgy lépegetett a nehéz kosárral a lépcsőházban, mint akit gyalázatosan megvertek. Még az első émeletre is követte ez a kárörvendő nevetés. — Röhögnek — mondta magában a nénike, aztán ki is mondta jó hangosan, elégtételét keresve a szó durvaságában. A másik gondolat azonban belényilalt: Nem lesz palacsinta, ó, nem lesz... S ahogy fent, a konyhában görnyedezve kirakta a kosarat eleredtek öreg könynyei. Keservesen siratta az elképzelt esti palacsintás tálat — reszelt dióval és aranybaracklekvárral akarta tölteni. Drága holtat sem könnyeznek meg nagyobb és igazibb gyásszal. Később még arra gondolt, hogy újra lemehetne tejért, bármilyen nehezére esne is ismét felkapaszkodni a negyedik emeletre, igen, de azok a latrok még ott vannak és megint kinevetnék... Jaj, hogy nevették!... Ült a konyhahokkedlin, hogy csak tördelte-tördelte a keNEMETH FERENC: Bartók-futamok Levetem immár hiúság koronám, idegenségem tükörszín palástját, leoldom orcámról fából faragott farkasarcú Apolló álcám, eldobom jóságom véres jogarát, szerénységem csillogó gyűrűit, emberségemnek megalázó pózát, megszabadítom magam csábító bilincseitektől halálos játékaim, rabulejtő dolgok, de szőrcsuhát nem öltök, hamut fejemre mégse hintek, csak öltözöm emberi leplezetlenségbe, csak öltözöm társaimhoz kapcsoló törvények láthatalan vértjébe, hogy megtaláljalak a zeg-zugos vágyak Nyíl-utcájában, , vágyaim Zászlója, sötét boldogságom, gyönyörű bánatom, emberarcú, csillagtörvényű társam, mindig változó s mégis örök Éva. Tjét és rázogatta a fejét, mint akinek immár nincs az ég világon sehol sem menedéke. Hogy kinevették! Ekkor kocogtak a konyhaablakon. No, ha tudja a nénike, hogy a két bőrkabátos zörget, ki nem nyitja nekik az ajtót a fenét!... De azok csak vastagon nyomakodnak befelé aztán az egyik így szól: — Egy literrel hoztunk, mama... A másik meg hozzáteszi: — öntse csak ki szaporán a tejet a fazékba, mert betét van az üvegre. És még át is karolja az öreg nénikét. A Szegedi Országos Képzőművészeti Kiállítás anyagából PIACON DUNAKESZI HÉZSO FERENC BERNATH AURÉL. máglyás paraszfltirálynak a képét ő maga rajzolta le, rámázta be, akasztotta a falra szembe a kerek székkel. Azonkívül ott függött a falon Rózsa Sándor lovas betyár alakja — valahol Kondoros körül lovagolhatott, ezt egy vándorfestőtől vette, aki háromszor megesküdött rá, hogy valódi a kép. Buczik ezt nem hitte el, de azt mondta, hogy azért miért ne lehessen valódi? Fő a hit... az urak azt tartották Buczikról, hogy nem épelméjű, mert jó, hogy lelkesül a nagy idők nagy magyarjai után, azért mégse szidja naphosszat a Habsburgokat, Görgeyt, nem kell hetenként ötször lecsirkefogózni Werbőczit, mert tulajdonképpen ez a csiszlik azt sem tudja, mi volt az a Tripartitum? Tele van könyvvel, egy pesti könywigéc hálózza be. Olvas, olvas rendszertelenül, de nincsen hozzá a négy elemin kívül más fundamentuma. Azért Buczik roppant szerette tudományát fitogtatni, különösen tanult emberek előtt. Kár is, hogy nem tanult, mint Kemenec, a községi írnok, aki talán sohasem tudott volna olyan jól ferblizni, ha le nem érettségizik... — Tudja, Buczik úr, hol született a „Talpra magyar"? Ezzel a kérdéssel állított be maga, Tanító úr, Buczik Bálinthoz. — Hogyne tudnám, tanító úr... A Pilvaxban szavalta el először Vasváriéknak a nagy Petőfink... Hej, csuda dolog volt az kérem, mert amikor a márciusi ifjúság, élésn a lánglelkű költővel és Jókaival és... Buczik mester ült a kerekszékben, és nagyon belemelegedett negyvennyolcba, a franciákba. Hajigálta Robespierret, Dantont, Napoleont, száguldott évtizedeket ugorva át Párizstól Budapestig forró képzelete paripáján, beszélt, dolgozott, maga pedig hallgatta és figyelte minden mozdulatát. És én most megállok itt egy kicsit, kedves Tanító űr, ebben a kései sírbeszédemben, hogy ráolvassam magára a fondorlatot: egy álló hétig járt Buczikhoz, hogy a nagy idők feletti vita leple alatt ellopja elméletben Bucziktól a lábbeli-készítés, de főként a lábbelijavítás tudományát. Hogy megtanulja, mire kell a sufni, lapos ráspoly, gömbölyű ráspoly, dikics, milyen hígra kell főzni a csirizt, miiyen a rámázóvas, gömbölyű ár, szegletes ár, kalapácsok, talpvágó kések, nyitolók, sámfavas, szurok, hogy kell szurkozni a fonalat, meg a jóég tudja, mi mindent kell még tudni a cipészmesterséghez ... (Na, de hát nem akarom nyugtalanítani édes örök alvását, kedves Tanító úr, azt is kijelentem, hogy ez volt magának egyedüli bűne ebben a földi világban. Más semmi, semmi nem volt, tudom én, tudom én és mindenki tudja...) Egy hét múlva elment maga, Tanító úr, a kis Gelb Ignáchoz, a bőr- és cipészeti kellékek kereskedőjéhez, akinek egy kis mellékutcában állt a kereskedése, kis lyukbolt. A nyeszlett kis Gelbnek is pontosan nyolc gyereke volt, emiatt rendkívül rokonszenveztek egymással, az utca túloldaláról is átköszöntek egymásnak vigyorogva, köszönésük szívélyességét bizonyos karmozdulatokkal is nyomatékosan hangsúlyozták. összeállíttatta vele a legszükségesebb szerszámokat, bőrt, talpat, hasítást, enyvet, faszeget, kaptafákat és akkor félrevonta titokzatosan: — Két dologra kérném, kedves barátom. Az egyik az, hogy ezt a vásárlást az idők végezetéig tartsa titokban... A másik pedig, hogy hitelezzen meg ezzel az összeggel ... két elsején kifizetem ... Mától fogva én készítem családomnak a lábbelit.. . A

kis Gelb gyűrötten nevetett. Megy mind a két kérés, bár az utóbbiHolnap váltója jár le, jó lett volna ez az összeg készpénzben, nade mindegy, majd kiküszködi valahogy, jó pénz a tanító úr... És maga, kedves Tanító úr, ment haza csillogó szemekkel. Most is Játom magas, kissé hajlott alakját, karolja a nagy papírcsomagot, ölelgeti, viszi haza a suszleri rekvizitumokat. És már aznap egész éjjel dolgozott. A megtalpalt, kifoltozott cipőket odarakta az alvó kis angyalkák mellé, akik talán jó cipőről álmodtak, váljék álmuk valósággá, ha reggel felkelnek... * Ugyebár, Tanító úr, jártak a mi iskolánkba tanyai Zsellér Andrások és Jobbágy Jánosok lenvirágszínű kisgyermekei is? Így egy novemberi reggelen, hideg, havaseső verte az iskola palatetejét, szánalmasan sápadt sovány felhők csavarogtak az égen, siettek Tarcsa felé, maga Tanító úr, kint állt a tornácon, a tanító lakás ajtaja előtt, már meg akarta kezdeni a tanítást, mikor nyílt az iskola kapuja, azon pedig elkésve lépett be a harmadikos kis Zsellér Mária, elsős kisöccsével, Lajikával. Majd megvette őket az isten hidege. Éktelen rossz cipőjük tele volt vízzel, habarékkal. Énekelve köszöntek. — Jo-ó re-egg-elt kí-vánunk ... — Ha még egyszer elkéstek, Mária, megnádpálcázlak benneteket... Holnap küldjétek be anyátokat! És akkor letévedt magának, Tanító úr, a tekintete, le egészen a Zsellér-gyerekek sáros cipője orráig. — Nincs jobb cipőtök? — kérdezett rájuk. — Nincs — felelt vissza a kis Mária. — Hol is dolgozik apátok? ... — Sehol sem dolgozik ... Nem kap munkát ... Pesten is volt... Most jött haza gyalog... Majd tavasszal indul a kubik ... Édesanyám jár mosni... De most az is beteg ... Akkor reggel, emlékszem, űgy ült maga, Tanító úr, a katedrán, mint a szívensűjtott ember, akinek minden örömét, ami kicsi még benne volt, kiloptak a szívéből. Én tudom, hogy oda se figyelt a feleletünkre, halkszavú volt, mereven nézett végig a padsor között, valakivel viaskodott, önmagával, vagy az istennel? Ez csak később tudódott ki. Megrezzentünk, felugrott, a plafonra emelte szemét, széjjeltárta karjait, felkiáltott: Hol vagy isten, hol vagy?... Miért nem mutatod létezésed? ... Hol az az isteni gondoskodás, amiről papjaid prédikálnak? ... Tehát az istennel hadakozott ... Később nagyon halkan, erőtlenül így szólt: — Zsellér Mária és Lajika!... vessétek le a cipőtöket! Hozzátok ide, azután üljetek a kályha mellé... A két gyerek levetette a cipőt és maga, Tanító úr, ott az iskola színe előtt szakértelemmel vizsgálgatta a két rossz topánkát. Majd Túri Balázst beültette a katedrába vigyázónak és maga pedig a két pár cipővel elhagyta a termet Pontosan a delet harangozták, mikor visszajött maga, drága Tanító úr, a két pár kijavított cipővel. E

lmondtuk a Miatyánkot, és én erre, most is nagyon jól emlékszem, hogy akkor délben nem mondta velünk, mint máskor. Alit görnyedten, leszegett fejjel, dacosan, megrendülten, mint aki nagy harcokból érkezett, melyekben elvesztette a jobb karját, vagy élete aranyát, a hitét De állt konokul a katedrán, a vesztett csata után, és világosodtak maga előtt, Tanító úr, a nagy kérdések, fogalmak, ószövetség, újszövetség míthoszok, átkelt a Styx vizén, ahonnan mar látta a fényes, tiszta elysiumi mezőket, onnan egy visszaugrással az Olympuson termett és széjjelzavarta a lakmározó isteneket... További nyugodalmas alvást kívánok magának, kedves Tanító úr! Csütörtök, 1964. július 23. DÉL-MAGYARORSZÁG 7