Délmagyarország, 1964. július (54. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-19 / 168. szám

RESAD NÜRI GÜNTEKIN: dkmrwt wlft VÁROSSZÉL A virág ttt is csak virág. Kiverekszi magát a fényre sötét bimbójából a rózsa — hajnal lapul a kerítésre. Szemben csattog a stampfoló, megállás nélkül, szakadatlan. Az álom azért itt is álom a tártablakú otthonokban, / Ziháló tehervonatok mozdonyaiból száll a szikra. Hívja ki sorsát az erősebb, ha tud, szárnyaljon magasabbra. Pásztáznak rót reflektorok, csikorognak a fékek sírva. A száguldás szép, pazar ívét a vén sorompó megszakítja. Gyönyörű példázatokat mutat föl ez a városszéle. — Hogyan? én tudom igazán! Te se hullj soha csüggedésbe. Ma reggel megszámoltam: csaknem egy hónap telt el azóta, hogy megérkeztem Zejnilerbe. Nekem pedig úgy tűnik, hogy már sok éve ennek. Mind a mai napig nem akartam naplómhoz nyúlni. Helyesebben, féltem... Az első napokat rettenetes levertségben és kétségbeesésben éltem át, és ki tudja, milyen ostobaságot irtam volna össze-vissza. Most már hozzászoktam az itteni élethez. Alexa nővér kedvenc mondása ez volt az intézetben: „Kislányaim, a gyógyíthatatlan betegségnek és az elkerülhetetlen szerencsétlenségnek egyetlen orvossága van: a türelem és az engedelmesség. A szerencsétlenség mindig titkos szenvedéssel jár. Aki nem panaszkodik, és mosolylyal fogadja a bajt, annak kisebb is a fájdalma". Ezek a szavak csak nevetést váltottak ki bennem, de most már helyesnek tartom őket és nem nevetek rajtuk. Amióta Zejnilerbe érkeztem, voltak olyan óráim is, hogy azt hittem beleőrülök. „Fölösleges a tiltakozás — erősítgettem magamban, — úgysem bírom ki itt". Ezekben a nehéz percekben segítették ki Alexa nővér böles szavai. Miközben lelkem könnyekben fürdött, az arcom nevetett, énekeltem, fütyörésztem, hogy becsapjam magam az áltatott vidámsággal. Vigasztalást az engem körülvevő jelentéktelen dolgokban kerestem: hol egy kis friss zöld levél okozott örömet, amely véletlenül esett a kezemre, s amelyet arcomhoz érintettem, hol a sovány kiscica, amelyet a kertben találtam s magamhoz szorítva, lélekzetemmel melengettem. Amikor már nem bírtam tovább, ezt mondtam magamnak: "Ne bűsúlj, Feridé, légy erős! Hiszen tudod, hogy az élet semmi mást nem hagyott meg számodra, csak a vidámságot és a bátorságot !* péntek van, nincs tanítás az K Wtf fl iskolában. Az eső néhány naHk H pos állandó zuhogás után elik A • állt Az ősz búpsúünnepet ül • Bt^J B az udvaron. Ügy tűnik, hogy a távoli hegyvonulat, s a lápos, köves part vidáman mosolyog a napra. Sőt a cipruszok és a temető sírkövei is elvesztették komolyságukat, nem keltenek félelmet. Szívem mélyébe tekintek, és úgy érzem, hogy már kezdek megnyugodni, megszokom az új életet, sőt egy kicsit szeretem is ezt a sötét, szomorkás tájat. Már megérkezésem után az első napon tanítani kezdtem. Ez a nap mindig emlékezetes marad számomra. Reggel jobban szemügyre vettem az osztályt, amelynek a rendbehozása a B-i Művelődésügyi Osztály vezetőjétől „nagy áldozatot" követelt. Itt régebben valószínű istálló volt, aztán felpadlózták, megnagyították az ablakréseket, berámázták s beüvegezték. A falon a tapéta koromnál is feketébb volt, az ajtónál ferdén lógott egy térkép, mellette három szemléltető tábla: az egyik emberi csontvázat ábrázolt, a másik egy parasztgazdaságot, a harmadik — kígyót. Valószínű, ez volt az „iskola új szertára" is. A kert felől, a falnál megmaradt a jászol — emlék az istállóból. Eddig még nem dobták ki, sőt a tetejére deszkából borítót tettek: Valami ládaféle lett belőle.. Ide rakták a tanulók az uzsonnájukat és a rőzsekötegeket, amit a hegyekben szedtek az iskola fűtéséhez. Hatidzse kisasszony megmagyarázta, hogy a jászolba azokat a rossz gyerekeket szokták beleültetni, akiket már nem térít észre a pálca. Vehbi bíró kisebbik fia, csaknem az egész tanítás alatt, a jászolban üldögélt. A kölyök pajkosságból már maga belebújt a jászolba, a hátára feküdt, mint a halott a koporsóban és sajátkezűleg engedte magára a ládafedelet. Csodálkozva kérdeztem Hatidzse kisaszszonyt: — Hát a bíró nem haragszik? Hatidzse kisasszony megrázta a fejét. — A bíró úr csak elégedett szokott lenni. Azt mondta nekem: "Jól van. Hatidzse kisasszony, jó hogy ezt tanácsolod. Otthon is van nálunk egy nagy láda. Ha a semmirekellő megint szélhámoskodik, majd beleültetem.* — Jó nevelési módszer. Ez azt jelenti, hog fiúk is járnak az iskolába? — Igen néhányan. A felnőtt gyerekeket a fiúiskolába küldjük. Gariblerbe. — Hol van ez a falu? — Ott a sziklák mögött. Látod oda fehérlik a távolban. — Nem sainálják a gyerekeket? Hogy járnak oda télen a hóban? — Megszokták. Amikor nincs latyak, nem telik bele egy óra, odaérnek. De ha esik az eső, sár, vagy hóvihar van, bizony elegük van az útbóL — Jó, de miért nem itt tanítják őket? — Hát lehet az, hogy férfiak és nők együtt tanuljanak? — De hát miféle férfiak ezek? — Hát hogyne lennénak, leányom? Hisz ők már nagy legények, tizenkét, tizenhárom évesek. Hatidzse kisasszony egy pillanatra megállt, akart még valamit mondani, de csak nem határozta el magát. Aztán megerősítette saját szavait : — Különösen most nem lehet... — Miért? — Te túlontúl fiatal tanítónő vagy... A sztambuliak azt mondják: "A becsületes nő a kakas elől is elfut.* Valószínű, a mi Hatidzse kisasszonyunk is ilyen fajta. Elhallgattam hozzáfogtam a munkához. A szertár jelentős résziét az a pár öreg, rossz pad képezte, amelyhez nagy áldozatok árán jutatta az iskolát a Művelődési osztály vezetője. De milyen különös! Az osztály egyik sarkába voltak dobálva, és úgy látszik, senki sem tartotta fontosnak, hogy használja is őket. — Miért van ez így, Hatidzse kisasszony? — kíváncsiskodtam. — Ezt nem én tettem, hanem az előző tanítónő, lányom. A gyerekek nem szokták meg, hogy padokban üljenek. A tudomány nem megy az ember fejébe, ha olyan magaslaton trónol mint a minaret. A tanítónő félt kidobni az iskolából a padokat, hiszen jöhet valami tanfelügyelő, vagy valaki a felettesektől. Az újakat mégis először odaültetjük. Aztán, amikor már kezdenek tanulni, átültetjük őket les a gyékényterítőre. A gazdagok gyerekeinek ezenkívül matracuk van. Megkértem Hatidzse kisasszonyt, hogy segítsen nekem. Felmostuk a padlót, összeszedtük a gyékényterítőket, szétraktuk a padokat és az istálló máris kezdett osztályra hasonlítani. E

atidzse kisasszony arcán elégedetlenség tükröződött. De ellenvetést nem mert tenni az idős hölgy és mindent megtett, amit mondtam neki. Minél előbb be akartam fejezni a taRantast. Még nem volt időm kezet mosni, amikor szállingózni kezdtek a tanítványok. A kislányok nyomorúságosan voltak öltözve. Majdnem egyiknek sem volt harisnyája. A fejükre pedig szorosan régi, szakadt darócrongyokat kötöttek. Fatalpú szandáljaikkal kopogva, amelyet mezítlábra vettek fel, odajöttek az osztály ajtajához, majd levetették a fadarabkákat és sorban a küszöbhöz rakták. Amikor megláttak a kislányok, megijedtek és zavartan megálltak az ajtóban. Kértem őket, jöjjenek beljebb, de hiába. Kezükkel eltakarták arcukat, s az ajtó mögé bújtak. Ügy kellett őket erőszakkal, kéznél fogva behúzni az osztályba. Amikor odajöttek hozzám, behunyták a szemüket, és kezet csókoltak. Ez olyan mulattató volt, hogy majdnem elnevettem magam. Ügy látszik, ez volt a szokás a falúban. Minden csókot nevetséges cuppanós kísért és kezem nedves lett ajkaiktól. Szerettem volna felvidítani a kislányokat; ezért mindegyiknek mondtam egy pár meleg, becéző szót, de kérdéseim válasz nélkül maradtak. A gyerekek csökönyösen hallgattak. Itt aztán volt mitől kétségbeesni! Sokáig kényeskedtek, és affektáltak, de végül is sikerült megtudnom a nevüket. — Zehra... — Ajsé... — Zehra... — Ajsé ... — Zehra ... — Ajsé... Szent ég! Hány Zehra és Ajsé nevű kislány van ebben a faluban! Ez elég kevéssé nevetséges, de akaratlanul is mulatságos gondolatok jutottak eszembe. Például, megérkezik a tanfelügyelő és meg akar ismerkedni a tanítványaimmal. S azonal jelentem neki: "Az osztályban kilenc Ajsé és tizenkét Zehra van*. Vagy így teszek: Az összes Ajsét az osztály egyik oldalára ültetem, a Zehrákat — a másikra. S így is lehet még: Amikor labdázunk, — elhatároztam, hogy a szünetben játszani fogunk a kertben — gyorsan két csoportra lehet osztani az osztályt, csak ezt kell kiáltani: "Az összes Ajsé jobbra, az összes Zehra — balra!* Nem bírtam ki, hogy ne engedjek meg magamnak egy újfajta szórakozást. Amikor új kislányok jöttek, megkérdeztem: — Kislányom, téged Zehrának, vagy Ajsénak hívnak? Kérdéseim gyakran célba találtak. Mindegyiknél bátrabb volt egy feketeszemű, puRcsad Nuri Güntekin (1892—1956), a híres tör fik író, a sztambuli egyetem irodalom és történelem szakán végezte tanulmányait. 1919—1924-ig a Népművelési Minisztérium magasrangú tisztviselője, majd képviselő. Eletének utolsó évelt Párizsba töltötte, az UNF.SCOban kepviselte Törökországot. Munkássága nagy Jelentőségű: az iró tevékenyen részt vett a török nyelv megreformálásában, s a latin abc bevezetésében. írói öröksége sokrétű: 16 regény, több elbeszélesgyűjtcmény, majdnem 30 színdarab. Ezenkívül fordított, szótárakat és antológiákat állított össze. Irodalmi es színikritikái ls jelentősek. Műveiben mindig soronlevő, éles társadalmi problémákat vet fel. Első regényét 1922-ben adja ki. „Csalukusu" Éneklő madár) címmel, amely a mai napig a török ifjúság kedvenc olvasmánya. A mű tartóssága azzal magyarázható, hogy a szerző a török társadalom kulónbőző rétegeinek életét rajzolja, bátran és igaz módon mesei az asszonyok sorsáról és életéről, akik nemreg még a hárem rabjai voltak. Feridé, a regény bősnője, az első fejezetben még szeszélyes gyermek. Később szemünk láttára válik önállóvá, és függetlenné. A bátor és okos tanítónő, az élet legnehezebb perceiben is meg tudja őrizni hitét a jobb és szebb, felvilágosultabb jövő reményében. Optimizmusa, életszeretete vezérli a műveltnek számító hivatalnokok akadékoskodásai, s a sötét babonás falusi szokások ellen. Feridé életútjához hasonlóan, sok fiatal torok leány indult el az ország távoli vidékeire, bogv átadja tudását kis honfitársainak. Az alábbiakban ebből a regénybői közlünk egy részletet. Ityölwatoöt éves lewte.. . Új (Magyar László felvételei) Az aranyszőrű bárány szegedi ősbemutatója. Asztalánál középen Páger Antal, mint Tadc herceg, jobbján Táray Ferenc, mint Mátyás király. 6 DEL-MAGfARORSZMi Vasárnap, 1964, július 19, f aníf ónő Az utolsó virzsinia Az utolsó ásatás Kotormány Jánossal Nyolcvanöt évvel ezelőtt, a nagy árvíz évében, 1879. július 19-én született Kiskunfélegyházán Móra Ferenc, aki csak huszonhárom éves korában, zsebében a vadonatúj tanári diplomával látta* meg először a romjaiból új életre támadt Szegedet. Ügy volt. hogy az itteni tankerületi főigazgatóságon kap tollnoki állást, de inkább a Szegedi Naplóhoz szegődött él újságírónak. Sorsa ide tette le a kenyerét, amint annyi szép írásában maga mondotta. szívvel, lélekkel összeforrt fogadott városával, amely el sem engedte többé. A szegdfti levegőben ért meg csodalatos írásművészete, itt acélosod ott meg mély humanizmusa, itt vált a haladás és a demokrácia következetes, tántoríthatatlan harcosává. Hűséges fia maradt Szegednek, korán, alig ötvenöt éves korában bekövetkezett haláláig. Ezek a fényképek emlékét idézik. A fényképezőgép lencséje hűségesen örökítette meg szép, férfias arcát, egyegy annyira jellegzetes mozdulatát és életének néhány lantosabb momentumát.